Mitől foglal el olyan különleges helyet az ember az állatvilágban? Ha feltenném a kérdést egy kocsmai beszélgetés során, az asztaltársaságban mindenki mást válaszolna. Megérzésünk lehet, hogy kimagasló intelligenciánk adja kitüntetett helyünket; elvégre egy macska lehet ravasz, egy majom kommunikálhat jelnyelven, de egyik sem ért úgy a kvantumfizikához, mint mi (mind az asztalnál természetesen).

Bár egyes állatok képesek primitív eszközöket használni, az Iphone-ig mégis kizárólag az ember jutott el. És ott a nyelv vagy épp elmeolvasó, másokat megértő és megérző képességünk, ami valóban nagyon egyedi. Lehet azonban érvelni amellett, hogy mindezek eltörpülnek egy másik, teljesen hétköznapinak tűnő képességünk mellett. Daniel Gilbert kognitív tudós szerint az ember attól igazán más, hogy nekünk a többi állattal ellentétben rendelkezésünkre áll a mentális időutazás képessége.^[1] Mit jelent a mentális időutazás?

Míg az állatok az örök jelen birodalmában élnek, mi el tudjuk képzelni jövőnket, és tudunk gondolkodni múltunkon. Nem is kevés időt töltünk a jövő birodalmában, egy kutatás szerint a napi gondolataink 12%-a e körül forog, tehát nyolc órából egyet meg nem történt dolgok elképzelésére „pazarlunk”.^[2]

Egy gorilla sok dologra képes, de nem fog sírva fakadni, mert épp az eszébe jut, hogy egyedül fog maradni öreg korára, ahogy egy kutyus sem érezheti a nosztalgiázás édes ízét. Az emberek agya az evolúció során, körülbelül 70 millió évvel ezelőtt rejtélyes módon több mint kétszeresére, 60 dkg-ról másfél kilóra növekedett. Ekkor az ősibb – érzelmi és motoros – agyi régiókra ránőtt egy viszonylag új agyterület, a mára híressé vált prefrontális kéreg.

Ez a biológiai változás az emberi faj sorsának igazi fordulópontja, melynek okát máig csak találgatják a tudósok. A bűnbeesés pillanata felfogható a törzsfejlődésünk e misztikus pontját leíró metaforikus történetként is.

Isten nem halálra ítél minket bűneink miatt, az ember egyszerűen csak eljut a tudás fájához – azaz az idegfejlődés azon szakaszához, amikor kilép az örök jelenből –, és mivel el tudja már képzelni a jövőt, ráébred arra, hogy halandó.

Az ember ekkor kirekesztődik a természetből, miközben benne is marad; így lesz egyrészt isten, másrészt állat, valahogy egyszerre véges és végtelen lény.

Ez az újszerű, óriási, homlokunkban elhelyezkedő agymassza és az abban zajló elektromos kisülések rejtélyes összjátéka teszi lehetővé, hogy el tudjuk képzelni a holnapot, és vissza tudjuk pörgetni a múltat. Azok, akiknek megsérül ezen agyterülete, visszakerülnek az örök jelen birodalmába; a legegyszerűbb tervezési feladatra sem lesznek képesek, és azt sem tudják elmondani, mit csinálnak délután. Bár absztrakt koncepcióként értik a jövőt, mégsem lesznek képesek megtapasztalni a kiterjedt szubjektív időt.

Érdekes módon azoknál, akiknél az időben kiterjesztett létezésért felelős agyterületet, vagyis a prefrontális kérget megroncsolják, megjelenik egy másik tünet is: nagyon nyugodtak lesznek. Ezen az összefüggésen alapul a 20. századi orvostudomány egyik legnagyobb bűne, a lobotómia. A lobotómia egy barbár pszichosebészeti eljárás volt a „mentális beteg” emberek „gyógyítására”.

Áldozatai nagyrészt nők voltak, akiknek a prefrontális kérgüket egy orvosi eljárás keretében megrongálták. Ennek melléktermékeként azok, akik nem haltak bele a beavatkozásba, az érzelmi és szellemi elbutulás, a katatónia jeleit kezdték mutatni. De a jövőbelátás képességének elvesztése vajon miért szünteti meg a szorongást is?

Menjünk vissza a törzsfejlődés azon pontjára, amikor az embernél kifejlődik a mentális időutazás képessége. Képzeljük el az első homo sapiens egyedet, aki már tudja a fejében szimulálni a holnapot és akár egész életét. Lehet, hogy a jövő hétvége vagy a nyári meleg elképzelése még jókedvvel tölti el, de ahogy halad előre az időben, egyszer csak ráébred, saját létezése mennyire korlátozott. Előbb-utóbb a biztos halál vár rá, miközben egy természet uralta világban él, ahol bármikor elragadhatják betegségek, vadállatok, katasztrófák. Ezek a kontrollálhatatlan erők váratlanul belökhetik a biztos sötétségbe, az elképzelhetetlen semmibe.

A Földön született teremtmények számára a lét küzdelme elkerülhetetlen, és kivétel nélkül kudarccal, azaz a halállal végződik.

A világ, amely így az időutazó ember elé tárul, szó szerint egy metafizikai dzsungel; nem tudjuk, kik vagyunk, miért születtünk meg, miért kell szenvednünk, majd meghalnunk, és hogy pontosan milyen univerzumban élünk.

Azok a korai emberek gondolkodtak a realisztikusabban, akik átlátták a helyzetüket a világban, és ezért ők is szorongtak a legjobban. Ez a félelem túlélési értékkel bírt, hiszen a szorongó ember elővigyázatosabban közlekedett a világban, és nagyobb valószínűséggel örökítette tovább genetikai állományát. Ezzel azonban a természetes szelekció neurotikussá tette az emberi fajt.

A jövőbelátás persze nem csak átok, mint kiderült. Lehetővé teszi, hogy tanuljunk a múltból, és terveket eszeljünk ki a jövő hatékonyabb uralására. A jövő elgondolása révén még a cselekvés előtt tudjuk ötleteinket elménkben ütköztetni. Ahogy Karl Popper mondja, „a szerkezeti fejlődés lehetővé teszi, hogy helyettünk hipotéziseink haljanak meg”. A tudatára ébredt őskori emberek tehát elkezdték arra használni új képességüket, hogy kialakítsák azokat a védelmi vonalakat, amelyek máig oltalmaznak minket attól a metafizikai dzsungeltől, amelybe keveredtünk.

Ez lett a civilizáció, azaz eszmék, szimbólumok, hiedelmek, eszközök és az épített környezet robusztus egysége, amely ma már annyira természetes számunkra, mint halnak a víz. Ez az óriási szféra két különböző irányból is épül, amelyet Hankiss Elemér a prométheuszi és az apollóni útként különböztetett meg egymástól.^[3]

Az ember harca a metafizikai dzsungellel – a prométheuszi és az apollóni út

A prométheuszi stratégia az emberiség azon törekvését jelenti, hogy a technikai környezet kialakítása révén védekezzen a halálszorongással és a metafizikai dzsungellel szemben. Gyengécske, puha testű, csupasz majomként nem sok esélyünk van a tigrissel szemben, de ha tüzet tudunk rakni és kardot tudunk kovácsolni, hamar fordul a kocka.

Az emberiség belekezd a természet meghódításába, és megpróbálja uralni azt.

Házat építünk, amelynek falai megvédenek minket a ragadozóktól. Tüzet rakunk, hogy legyőzzük a hideget. Antibiotikumot gyártunk, hogy leküzdjük a baktériumokat.

Ma is gyakran olyan sci-fi világról álmodunk, amelyben az univerzum zárt és biztonságos. A végtelen sötét űrt a műfaj adta regényekben és filmekben teljesen meghódítja az emberiség. Ez annak a vágyálomnak a lenyomata, amelyben az ember leigázza a teljes fizikai világot. A folyamatban az élet egyre több rétege fölött igyekszünk totális kontrollt gyakorolni, s a rosszat száműzni. Azonnali fájdalomcsillapítást akarunk, tervezett és szabályozott szülést, a betegség ellenségünkké válik, amelyet el kell pusztítani.

Mára olyan átfogó technikai civilizációt építettünk ki, amely sokszor valóban elfedi szemünk elől a szerves világ kiszolgáltatottságát. De legyen bármilyen biztonságos is a négy fal között, gondolatainkat és érzéseinket hordozó testünk ma is egy villanásnyi idő alatt elhasználódik és elpusztul. Az időt nem sikerült legyőznünk és ellenőrzésünk alá vonnunk.

„Hozzá vagyunk láncolva villámgyors futásának egyetlen pontjához, amelyet jelennek nevezünk, mintha görcsösen kapaszkodnánk egy tutajba, amely egy rohanó hajón fut a semmibe” – fogalmaz Hankiss Elemér.

Valahol legbelül az embernek tudnia kell, hogy az életét alkotó anyagok véletlenszerűen ragadtak össze, és véletlenszerűen fognak széthullani, ezzel megszüntetve létezését.

A másik nagy védekezési stratégia az apollóni, írásom szempontjából fontosabb. Ez a kulturális környezet kialakítását jelenti. Az emberek elkezdtek kiépíteni a szimbolikus térben egy új világot, amely túlnyúlik létezésükön. Ilyenkor sokan rögtön a vallásra gondolnak, itt azonban sokkal többről van szó. Az államok, az eszmék, a márkák, a művészet mind ennek a fiktív védelmi vonalnak a részei. Ráadásul a kultúra maga az emberi lét alapvető kérdéseit próbálja megválaszolni, ilyen értelemben pedig maga a kultúra is vallásos. Ezek a szellemi világban létező dolgok megvédenek minket a nyers valóság elviselhetetlen tényeitől, és elválasztanak bennünket a fizikai valóságtól.

Az interszubjektív, tehát csak az emberek fejében, de ott közösen létező dolgok mára benépesítik a mindennapjainkat. Az illúzió olyannyira valóságosnak tűnik, hogy észre sem vesszük, hogy a pénz csak egy papírfecni, az ember pedig ugyan azokból a molekulákból áll, mint egy banán. A génjeink mintegy 60 százalékának egyébként van felismerhető megfelelője a banán genomjában, tehát a sárga kicsi gyümölcsöt akár testvérünknek is tarthatnánk.

Az emberek pontosan a fentiek miatt nagyon érzékenyek az erkölcsi rend megingására. Ez ugyanis a létszorongástól óvó kulturális védelmi vonal sérülésére utal, ami pedig pszichés szinten azt jelenti, hogy nem leszünk képesek az élet és a halál feletti kontrollra.

A szociológiában jól ismert anómikus állapot, amikor is megszűnni látszanak vagy radikálisan átalakulnak az életünket szabályozó láthatatlan magatartásszabályok (szociális normák), talán pont ezért növeli meg az öngyilkosságok számát. Ilyenkor felerősödik védtelenségünk a metafizikai dzsungellel szemben.

A kulturális dráma, amelyben mind hősök lehetünk

Az embernek tehát pszichés igénye van egy „második” világra, hogy a halál folyamatos tudatától menekülni tudjon. Ez a közösen teremtett illúzió egy hihetetlen kreatív játék is egyben, amleyen keresztül mindannyian hőssé válhatunk a kulturális drámában.^[4] Igazolást kaphatunk létezésünkre, és a kultúra még azt is sugallja nekünk, hogy túlélhetjük saját halálunk. A kultúra hősei látványosan továbbélnek a szimbolikus térben, hiszen mindenki tudja, kicsoda Petőfi Sándor.

Ha hőseink köztünk vannak ma is, az azt ígéri nekünk, hogy ha különlegesek vagyunk, talán a mi történetünk is folytatódhat. „Szeretnék valami maradandót alkotni”, mondják sokan a kérdésre, hogy mit akarnak elérni az életben. Ez persze illúzió, hiszen hosszú távon semmi sem maradandó, tízezer év múlva Petőfi nevét sem fogják ismerni, mégis megnyugtató az érzés, hogy a halálunk talán nem a vég.

Eközben a szinte mitikus, archaikus történetek ismétlődésén keresztül

a kultúra összeköt minket az emberiség nagy civilizációs küzdelmével.

Bizonyos szerepeket és történeteket mind átélhetünk: az áruló testvér, az önfeláldozó anyuka, a rettenthetetlen harcos, a túlvilágot megjáró és a halálból visszatérő hős stb. A kulturális dráma igazi tétjéről és az emberi élet abszurd természetéről az irodalom közvetlenül is árulkodik; elég, ha ránézünk a legősibb írásban fennmaradt alkotásra, a sumér Gilgames-eposzra.

Gilgames, a rettenthetetlen harcos és király, Enkidu barátja halálakor ráébred, hogy még a legnagyobb emberek, a legbátrabbak és a legvagyonosabbak is a kukacok martalékaivá válnak, amikor elragadja őket a halál. Gilgames hosszú és veszélyes utazásra vállalkozik, hogy felfedezze az örök élet titkát, és sok mitikus hőshöz hasonlóan maga is alámerül az alvilágba.

Végül rájön, hogy amikor az istenek megteremtették az embert, úgy rendelkeztek, hogy a halál az élet elkerülhetetlen része legyen, és az életünket a saját kezünkbe adták. Így merülünk ma is mind egyszer tudattalanunk alvilágába, hogy szembesüljünk legősibb félelmünkkel, és felfedezzük, a sakkjátszma végén, legyél király vagy paraszt, ugyanabba a dobozba kerülünk.

Összegezve tehát, sok kutató és elméletalkotó érvel amellett: a kultúra azért alakult ki, hogy mint faj egyáltalán létezni tudjunk a haláltudatunk árnyékában. Így át tudjuk adni magunkat valami nagyobbnak, és a kultúrán keresztül hősök lehetünk.

A modern társadalom válsága részben éppen abban áll, hogy a fiatalok már nem érzik magukat hősiesnek a kultúrájuk által kialakított cselekvési térben.

Egyéni pszichológiai védelmi vonalak és a rettegéskezelés elmélete

Hogy tudatosan nem áraszt el minket folyamatosan a halálszorongás, az ügyes pszichés védelmi rendszerünknek is köszönhető. A metafizikai dzsungel okozta elsődleges félelmeket maguk alá temetik az elfojtás, az eltolás és a szimbolizáció különböző rétegei. Mégis, az egzisztenciális pszichológiai megközelítés szerint, mélyen ezek a létszorongások határozzák meg viselkedésünket.^[5] Néhány individuális, nem társadalmi példa az egzisztenciális pszichológiai szakirodalomból:

Átalakítás: átalakítjuk a kezelhetetlen, absztrakt dolgoktól, mint a nemléttől vagy az értelmetlenségtől való félelmünket, és kezelhető tárgyakra helyezzük át. Ha a madaraktól vagy a szociális helyzetektől rettegünk, akkor ezeket el fogjuk tudni kerülni. Persze az egzisztenciális pszichológiai szemlélet szerint ez nem jó megküzdés, hiszen ezzel folyamatosan akadályozzuk szabad életünket: szorongani fogunk a társas helyzetektől és nem tudunk elmenni a parkba, ahol galambok vannak.

Kapcsolatok: az egzisztenciális szorongást kórós kapcsolatokkal oldjuk fel. Ilyen lehet az, amikor valaki a lét félelmét az önálló létezés tagadásával kerüli el. Lefordítva érthető nyelvre, például teljesen alárendelődik a másik félnek egy párkapcsolatban. Ha nem él, mint autonóm egyén, meghalni se tud.

Konformitás: a legtöbb ember megpróbálja elkerülni a szorongást azzal, hogy a nagy kérdések helyett inkább életének apró problémáin jár az esze. Olyan problémákon, amelyekből a társadalom tálcán kínál vagy egy tucatot. Megnyugtatjuk magunkat a triviális dolgokkal, és így tudunk normális életet élni. A haláltól való félelmünk tehát erős konformitásba csaphat át, ezzel pedig akadályozza, hogy autentikus, teljes életet éljünk.

Fogyasztás: kivásároljuk és kiisszuk magunkat a tudatosságunkból. Ha hősök nem is tudunk lenni, de a fogyasztás végtelen körforgása meg tud nyugtatni minket. Ezt a megoldást persze nem magunktól találjuk ki, hanem módszeresen belénk is kódolják. „Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint az élet, sőt az eszközök az életet süllyesztették eszközzé” – ahogy írja Hamvas Béla.

Külön érdekes a rettegéskezelés elmélete, amely empirikusan is próbálja vizsgálni, hogyan vezet a halálszorongás növelése a kulturális világkép megerősítéséhez.^[6] Eszerint a halálszorongást az emberek úgy kezelik, hogy fenntartják: (1) a kulturális világképük abszolút érvényességébe vetett hitet, és (2) az önbecsülésüket azáltal, hogy a világképükhöz tartozó értéknormáknak megfelelően élnek.

Bírók például, miután saját halálukon kell töprengeniük, különösen kemény büntetést szabnak ki egy prostituáltnak, tehát azzal erősítik meg a kulturális világképüket, hogy azok megszegőivel szigorúan elbánnak.^[7]

Békés Vera átfogó cikke szórakoztatóan összegez számtalan ötletes kísérletet a témában:^[8]

„Egy másik vizsgálatban pedig pusztán az, hogy egy temető előtt vagy száz méterrel odébb készítenek interjút a járókelőkkel, befolyásolta az alanyok választendenciáit. Így Németországban a hivatalos bevándorlási politikával kapcsolatos nézeteikről a temető előtt megkérdezettek jóval nagyobb százalékra becsülték azok arányát, akik az övékhez hasonló nézeteket vallanak, mint a távolabbi interjúalanyok….

Más vizsgálatok szerint a kísérleti személyeknél ilyenkor akár még enyhe agresszió is jelentkezhet: a halálra emlékeztető inger exponálása után jóval több nagyon csípős szószból adtak kóstolót azoknak, akik az ő politikai nézeteikkel szemben fejtették ki álláspontjukat.”

A rettegéskezelés elméletének empirikus alapjai magyarázatot adhatnak arra is, hogy a szimbolikus politizálás és a populista jobboldal miért olyan népszerű azon csoportok körében, akiknél az egzisztenciális kiszolgáltatottság az elmúlt évtizedekben folyamatosan nőtt. A nemzet, a vallás és egy erős kulturális identitás tudattalanul is vonzza az embereket, amikor nagyfokú pszichológiai bizonytalanságot élnek meg. A halálszorongás pszichológiai feszültsége magyarázat arra a szomorú tényre is, hogy az időseket leértékeljük, a haldoklókat pedig magukra hagyjuk. Mivel az idősebb embereket általában a halállal hozzuk összefüggésbe, a fiatalabbak annak érdekében, hogy elhatárolódhassanak az idősebbektől, és megbirkózzanak a haláltól való félelmükkel, ageista attitűdöket és viselkedésmódot alakítanak ki.

Miért olyan nehéz, és miért olyan fontos megtanulni meghalni?

A halál vitathatatlanul az emberi élet legfontosabb jelensége, és sok szerző szerint a civilizáció motorja is. Tudatunk, énünk megszűnik; abban a formában, amelyben léteztünk, nem létezünk többé. Ilyen fajsúlyos változás a születésünkön kívül csak ez az egy van az életünkben.

Ezen a ponton az olvasók egy része, akik gyakran gondolnak a végességre, és félnek közvetlenül saját haláluktól, egyetértően bólogatnak. Sokan azonban nem értik, mi ez az egész filozófiai hűhó. Nem érzik át a metafizikai dzsungelt. Aggódnak a villanyszámlán, szoronganak egy koktélpartin, hogy elég jó fejek-e, és félnek attól, hogy párjuk elhagyja őket – mindeközben pedig a halál eszükbe sem jut. Sokan pedig nagyon szofisztikált racionalizáción keresztül védekeznek, és azt mondják, ahogy Epikurosz is mondja: „Ahol én vagyok, ott nincs halál, ahol halál van, ott meg én nem vagyok.”

Miért félnénk a nemléttől, ha semmi fájdalmas nincs benne? A születésünk előtt is a nemlét állapotában voltunk, és kicsit sem bántuk! Sokan pedig azt mondják, csak a haldoklás és a fájdalom ijesztőek számukra, maga a halál nem. Óva intek mindenkit attól, hogy egy mozdulattal lesöpörjük az asztalról a problémát!

A pszichológia pont azt tanítja nekünk, hogy intuícióink önmagunkról nem megbízhatóak!

Személyiségünk mély dinamikája és viselkedésünk valódi okai pedig gyakran önmagunk számára is láthatatlanok. Valamire tudatosan gondolni és valamitől félni – a kettő nem ugyanaz.

Meg fogunk halni, bizonyára túl korán, és hosszú időn át halottak leszünk. Az emberek ezért minden korban igyekeznek fenntartani az illúziót, hogy ne kelljen szembesülni a pillanatszerű, jelentéktelen létezéssel. A halál problematikája végigkíséri a filozófiát és az irodalmat, de a 20. században komoly tudományos kutatás is indult a témában. Az egzisztenciális pszichológia arra keresi a választ, hogyan hatnak a létezés adottságaiból fakadó szorongások a viselkedésünkre, illetve hogyan hat a halálszorongás változása a kulturális világképünkre.

A halál az élet része, és aki egészséges társadalmat szeretne, annak ehhez viszonyulnia kell valahogy. Ennek első lépcsője, ha a szorongásainkat felszínre hozzuk, kimondjuk. A beszélgetés, az emberi kapcsolatok, az empátiában való találkozás másokkal olyan kis varázslatos csomópontok, amelyekért megéri a pillanatnyi létezés és a vele járó temérdek szenvedés. A halállal való foglalkozás ráadásul, bár rövid távon növeli a halálszorongást, hosszú távon csökkenti azt, így segíthetünk mind környezetünknek, mind saját magunknak azzal, ha nem kerüljük a témát, hanem aktívan foglalkozunk vele.

„Az élet minden egyes pillanatának értékét múlandósága adja meg: jelenlétünk megismételhetetlen egyszerisége. Aki egész életében menekül ennek tudomásulvétele elől, és életéből megpróbálja száműzni a halál gondolatát, nem tehet szert helyes önismeretre. Az ember öntudata a határolt, tehát véges egyéni létezésről alkotott tudás, halandó voltunk tudatosítása.” – Polcz Alaine.

Címfotó: Craig Whitehead – Unsplash

^[1] Gilbert, D. (2009): Stumbling on happiness. Vintage Canada.

^[2] Klinger, E., & Cox, W. M. (1987): Dimensions of thought flow in everyday life. Imagination, Cognition and Personality, 7(2): 105–128.

^[3] Hankiss Elemér (2016): Az emberi kaland: egy civilizációelmélet vázlata. Helikon.

^[4] Becker, E. (1997): The denial of death. Simon and Schuster.

^[5] Yalom, I. D. (2017): Egzisztenciális pszichoterápia. Park.

^[6] Greenberg, J., & Arndt, J. (2012): Terror management theory. Handbook of theories of social psychology, 1, 398–415.

^[7] Rosenblatt, A., Greenberg, J., Solomon, S., Pyszczynski, T., & Lyon, D. (1989): Evidence for terror management theory: I. The effects of mortality salience on reactions to those who violate or uphold cultural values. Journal of Personality and Social Psychology, 57 (4): 681.

^[8] Békés, V. (2004): A félelem megszelídítése: a rettegéskezelés elmélete. Kharón Thanatológiai Szemle, 8: 1–2.