„A kijevi kormány megszállás alá akarja vonni Köztársaságunkat […] mi, a Donyeck Krivoj-Rog Tanácsköztársaság kormánya kijelentjük, hogy Kijevvel nem lehetséges béke Tanácsköztársaságunk függetlenségének elismerése nélkül.” — Ezek egy 1918. április 7-i dokumentum első szavai, amelyek feltűnő hasonlóságot mutatnak a kelet-ukrajnai szakadárok 2014-től kezdve közzétett nyilatkozataival.
A mai Ukrajna szakadár régióval területi átfedésben lévő Donyeck Krivoj-Rog államalakulatot végül a szovjet vezetés oszlatta fel és integrálta az immár moszkvai fennhatóság alá tartozó Ukrán SZSZK-ba, azzal a megfontolással, hogy „a Donbász tudatosan proletár jellege felhígíthatja majd Ukrajna kispolgári társadalmát és ellensúlyozza annak burzsoá elemeit”.
A 2014-ben elindult szakadár mozgalom legelső hulláma Donyeck és a Luhanszk megye Oroszországhoz csatlakozását kívánta elérni. Az erre irányuló népszavazás megtartása nem csak az akkor még hivatalban lévő ukrán közigazgatás ellenállásán és a moszkvai vezetés kezdeményezéstől való elhatárolódásán bukott meg. A szeparatista erőkön belül igen hamar a teljes önállóságot támogató politikai irány képviselői szerezték meg a többséget. A Moszkva utasítása ellenére megtartott második helyi népszavazáson a donyeckiek 89%-a immár egy önálló állam megalakítását támogatta 10%-nyi ellenzővel szemben, 75%-os részvételi arány mellett. Az események hasonló forgatókönyvvel zajlottak le Luhanszk megye esetében is.
A népszavazásokat követően létrejövő úgynevezett Donyecki- és Luhanszki Népköztársaság politikai vezetésének célja innentől kezdve már tudatosan a szovjet örökségre építkező „proletár államalkulatok” kiépítésére irányult. 2015 februárjában a donyecki vezetés az 1918-ban mind mindössze pát hétig fennálló Donyeck – Krivoj Rog Tanácsköztársaság jogutódjának nyilvánította magát. A szovjet korszakkal ellentétben viszont a donbaszi népköztársaságok megalakulásakor nem létezett (és később sem jött létre) olyan egységes politikai párt, amely az autonómiák közigazgatási-, politikai- és társadalmi berendezkedését kizárólagos ideológiai irányelveknek megfelelően irányította volt.
A Donyecki- és Luhanszki Népköztársaságok politikai élete kifejezetten eklektikus képet festett. Sokszor teljesen eltérő nézetek és ideológiák ütköztek és keveredtek a politikai-közigazgatási szerveken belül. A donbaszi társadalomgazdasági berendezkedés különböző ideológiai irányvonalak keresztmetszetén jött létre és informális kapcsolatokon, ügyekhez kapcsolódó átmeneti frakciók között köttetett konszenzusok árán fejlődött.
Az iparból, mezőgazdaságból, rendvédelmi szervektől, egyetemekről érkező felkelők és „szabadságharcosok” mind-mind a saját nézeteiket hozták magukkal. A megalakuló és felbomló, állandó és ideiglenes társadalmi szervezetekben közel egyenlő arányban keveredett a magát ideológiamentesnek valló lokálpatriotizmus, az etnikai megközelítésű nacionalizmus, az eltökélt pánszlávizmus és spirituális pravoszlavizmus, a bakunyin anarchizmus, a marxista-leninista forradalmi bolsevizmus, a dél-amerikai ihletésű chavezizmus és az egyszerű emberek szovjetnosztalgiája.
A donyecki kommünt jellemző ideológiai eklektikát legjobban a Népköztársaságok állami jelképeinek szimbolikája szemlélteti. A zászlókhoz a pánszláv trikolór színeit (vörös, kék, fehér) vették alapul, majd a fehéret az adott régió hagyományos zászlajának színével helyettesítették. A zászló közepére az orosz kétfejűt sast Mihály arkangyal ikonjával kiegészítő címer került, a himnuszhoz pedig a Vörös Hadsereg egyik indulóját használták fel. A „Szent Háború” vagy más néven a „Kelj fel, hatalmas ország” sorait és dallamát a Den Triffidov nevű punk zenekar „Kelj fel, Donbassz” átdolgozása tette a Donyecki Népköztársaság (nem) hivatalos himnuszává.
Ahogyan kiszélesedett a fegyveres harc a kijevi rezsimmel és a gazdasági nehézségek növekedtek, a két népköztársaság egyre inkább rászorult az Orosz Föderáció anyagi és diplomáciai támogatására, ami idővel a moszkvai vezetés döntő befolyását eredményezte a politikai és gazdasági kérdésekben.
Az népköztársaságok önjelölt vezetőtestületei által „államosított” vállalatok és oligacha-vagyonok meghatározó része fokozatosan olyan helyi strómanok ellenőrzése alá került, akik az orosz biztonsági szolgálatokkal és állami vállalatokkal álltak összeköttetésben. A szövetkezetiség irányelveitől eltekintő új vezetőség gördülékenyebben irányította a kereskedelmi kapcsolatokat az egyetlen elérhető partnerrel: Oroszországgal.
Az átszervezés egyfelől a régiók gazdaságnak stabilizálódását eredményezte, másfelől viszont a kezdeti szövetkezeti- és munkástulajdonra alapuló romantikus elképzelések térvesztésével járt. A szakadár régiókban így egy fajta államkapitalizmus-hadikommunizmus keveréke alakult ki, ami a mai napig tartja magát.
Ironikus módon éppen az újbalodali-anarchista nézetek által kedvelt mozgalmi spontaneitás és egységes szervezetiség nélküli politizálás járult hozzá többek között ahhoz, hogy DNK és LNK sorsa orosz bábállamként pecsételődött meg.
Ezzel együtt a két népköztársaság elsősorban szocialista országokkal és kommunista politikai szervezetekkel tartott fenn sajátos diplomáciai kapcsolat. Létrejöttük körülményeivel egyben a 21. századi szocialista elméletek fejlődéséhez is hozzájárultak, ugyanis egyre többen vallják, hogy a modern szocialista mozgalmaknak kezdetben leginkább nemzetiségi autonómiákként kell kifejezni magukat.
Az elmélet érvényességét a donyecki kommün sorsa mellett a kurdisztáni Royava Autonóm Régió példája is kérdésessé teszi. Ez utóbbi ugyanis sok hasonló és eltérő ok miatt éppen egy másik nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok támaszpontjává vált a Közel-Keleten.
