Szükségünk van-e elméletekre a globális felmelegedés értelmezéséhez és hatásainak mérsékléséhez? Milyen értelmezései vannak a természetnek és milyen hatásuk van a klímaválságról alkotott képünkre? Andreas Malm The Progress of this Storm című könyvében a szerinte félrevezető elméleteket bírálja.
A klímaválságról szóló globális vitában részt vevő felek a mai napig nem tudtak egyetértésre jutni az alapvető kérdésekben. Míg a fennálló rend (status quo) fenntartásában érdekelt konzervatív jobboldal hevesen tagadja a globális felmelegedés puszta létezését is, addig mind a bal-, mind a jobboldalon eltérő értelmezések vannak forgalomban. Ezek attól is függenek, hogy milyen gazdasági rendszert részesítenek előnyben.
A neoliberálisok által képviselt antropocén értelmezés szerint például az ember által meghatározott földtörténeti korban élünk (ez az antropocén): a klímaválság következésképpen az emberiség közös bűne, melynek felelőssége az egyes egyének összességére hárul.
E felfogás elvárja, hogy maguk az egyes emberek tegyenek a felmelegedés ellen napelemek beszerzésével, zöldebb étrenddel, fenntartható lakások építésével, miközben a színfalak mögött tovább halad a kapitalizmus térbeli terjeszkedése és környezetpusztítása.
A kapitalizmuskritikusok és az antikapitalisták éppen ezért üres ígéretnek tekintik a fenntartható gazdasági növekedés modelljei által ígért megoldásokat, mert a klímaválság szerintük nem kezelhető a kapitalizmus azon logikáján belül, amely azt létrehozta. Amíg az antropocén-értelmezés uralja a diskurzust, addig a nagy fosszilis energiát termelő cégek nyugodtan terjeszthetik saját marketing propagandájukat, amelyben a fosszilis energiák termelése az emberi evolúció egyik természetes lépcsőfokaként jelenik meg.
Az antropocén értelmezés egyik jelentős alakja, Timothy Morton 2009-es Ecology Without Nature című könyvében arra ösztönzi olvasóit, hogy értelmezzék újra a természet fogalmát. Úgy véli, hogy a mai, posztmodern világ immár túl összetett a egymástól elzárt definíciókhoz, így ahhoz, hogy helyesen értelmezhessük az ökológiai katasztrófát, újra kell értelmeznünk a világot és alkotóelemeit.
Önmagában ez ártalmatlan gondolatnak tűnhet, azonban a természet (nature) és az emberiség (humanity) fogalmai közötti értelmezési különbségek valójában megnehezítik a klímaválság helyes értelmezését. Ezek alapján nemcsak a klímaválság jelenhet meg különböző módokon, de maga a természet is.
Andreas Malm könyvében erre a problémára hívja fel az olvasó figyelmét. Szerinte a természet és az emberiség fogalmainak egyesítése s ezzel a köztük lévő kapcsolat átalakítása segíti a kapitalizmus tőkefelhalmozási logikájának fennmaradását.
A vihar eljövetele
Könyve előzménye a 2016-ban megjelent Fossil Capital volt, melyben Malm a klímaválság marxista értelmezésének kialakítását tűzte ki célul. Az általa szocialista klímarealizmusnak nevezett elmélet megalkotásához a történelmi materializmust hívta segítségül.
A klímaválságot és a természethez fűződő viszonyt a termelési viszonyok alapján vázolta fel. Mindeközben figyelt a természet és az emberiség úgynevezett fogalmi dualizmusának megtartására, azaz a két fogalom közti különbségek megjelenítésére is. A Progress of this Storm célja megnevezni azokat az elméleteket, amelyekkel szemben Malm kidolgozta a saját értelmezését.
Malm gyakran heves bírálatokba és vitákba forduló elemzése rávilágít e kultúraelméletek képtelenségeire. Ugyanakkor érződik Malm kritikáin egyfajta összeszedetlenség is, mintha a bírált elméletek tudatosan elferdítené, leegyszerűsítené, hogy ez által jobban megbírálhassa őket és könnyebben felülkerekedhessen rajtuk. (Az ilyen vitamódszert „szalmabáb”-érvelésnek nevezzük, a bíráló ekkor nem ellenfelei valódi álláspontjával, hanem azok leegyszerűsített karikatúrájával vitázik.)
A posztmodern társadalom és a klímaválság
Malm egy egyszerű kérdéssel kezd: szükségesek-e az elméletek a klímaválság mérsékléséhez? Bár szerinte nem az elméletalkotás a legfontosabb feladat egy gyorsan felmelegedő világban, mégis eltökélten hirdeti a szükségességét annak, hogy a globális baloldal alakítson ki egységes véleményt az ökológiai összeomlásról. Mindezt az általa károsnak talált, a kapitalizmus folyamatait elrejtő posztmodern elméletek elterjedése is sürgeti.
A posztmodern felfogás emberképe szerint a múlt és a jövő megszűnt létezni, az állandó jelenben élünk. Ez azért fontos, mert a klímaválságot és a vele járó változásokat csak a múlt figyelembevételével tudjuk megérteni.
Az időbeni változások vizsgálatának szükségességére remek példa a szén-dioxid és annak a légkörbe jutása, mely már az első ipari forradalom óta zajlik. Az a káros anyagmennyiség, amely most is a légkörben van, évszázadok alatt gyűlt össze, hatása pedig a jövőben fog igazán érződni.
A légkör szén-dioxid tartalmát ennek tudatában vizsgálva látható válik, hogy a levegőszennyezés immár visszafordíthatatlan folyamat. Korábban, a kapitalizmus előtt is égettek fát, szenet stb., de csak a kapitalizmusban pörgött fel, főleg az elmúlt két-háromszáz évben.
A klímaválság már itt van, és még ha most teljesen le is állnánk a káros gázok kibocsátásával, a már légkörben lévő arányok akkor sem csökkennének.
Mindehhez kapcsolódik az úgynevezett a térbeli kiigazítás, azaz a természet határainak felülvizsgálata. Mit is akarunk megmenteni? Mi is az a természet? A posztmodern gondolkodók, mint például Andrew McMurry, szerint az a természet, amit meg akarunk menteni, már eltűnt, nincs többé. Ahhoz, hogy „mérnökösködjünk” a természettel, át kell alakítanunk róla alkotott képünket.
Malm is látja e problémákat, így a maga szocialista klímarealizmusát az évszázadok során bekövetkezett változások figyelembevételével alkotja meg. Az eredeti tőkefelhalmozás nélkülözhetetlen feltétele volt, hogy a tizennyolcadik században az ipari forradalom ne a megújuló energiákra épüljön.
A fosszilis energián alapuló ipari termelés a tőke és a munka közötti állandó konfliktusból származik, a proletariátus pedig már akkor, és most is a saját ökológiai katasztrófáját termeli ki.
Latour kritikája
Számos elmélet jött létre a természet értelmezésének megreformálása céljából. Malm három ilyen természetről szóló kultúraelméletet emel ki: a konstrukcionizmust, a hibrid gondolkodást, valamint az új materializmust.
E három elmélet sok tekintetben egymásra épül, ezért nem meglepő, hogy Malm művének legnagyobb ellenfele, Bruno Latour többször is megjelenik a könyv lapjain. A francia filozófus fogalmai (a természet és az emberiség képzetének egyesítése, a fogalmak közötti hierarchia megszüntetése, a cselekvőképesség meghatározása vagy a tudományos objektivitás újraértelmezése) hatással voltak az összes Malm által károsnak vélt elméletre.
A konstrukcionizmus (vagy konstruktivizmus) képviselői, mint például Noel Castree vagy Donna J. Haraway szerint az általunk elképzelt természetnek vége. A globális felmelegedés nem valódi folyamat, hanem csupán eszmék, a társadalom által kialakított értelmezések, melyek tanulságai az általuk meghatározott viszonyítási ponttól függ. Mindezt kisebb torzítással úgy is értelmezhetnénk, hogy ahhoz, hogy „legyőzzük” a klímaválságot, szimplán el kell engednünk az eddigi értelmezéseinket, amelyben például a másfél fokos hőemelkedés a véget jelenti.
A könyv külön kitér e felfogás veszélyeire is. Malm szerint az először a konstrukcionizmusban megjelenő, de később, az objektív valóságépítés más elméletekben is megtalálható kritikája veszélyes vizekre evezi az embert. Azzal, hogy a konstrukcionisták a klímaválság tudósok által alkotott képének hamis jellegére utalnak, hivatkozási alapot és gazdag táptalajt teremtenek az összeesküvés-elméletek hívei számára.
Latour például kezdetben előszeretettel hangoztatta, hogy a globális felmelegedés mondvacsinált jelenség, amely a valóságban nem is létezik. Bár később büszke technokratává vált, kezdetben művei nagy hatással voltak a klímaválság tagadóira.
Egyes konstrukcionisták szerint a természet többé már nem független az embertől, a világon minden „mesterséges”, ember által alkotott. Mivel a szén-dioxidot mi juttattuk a légkörbe, ezért a légkört is mi alkottuk meg, de ez igaz az óceánokra és az erdőkre is.
Azzal az alapvető állítással, hogy az általunk természetként értelmezett terület ma már sehol sem érintetlen, Malm természetesen még egyetért. A természetről alkotott képünknek azonban történetinek, a változást is bemutatónak kell lennie, így hát szükséges az emberiség és a természet közötti fogalmi szétválasztás.
A konstrukcionisták ezzel szemben összekeverik a természetre gyakorolt hatást és a természetalkotást. Malm úgy vélekedik, hogy az emberiség az előbbit csinálja – az utóbbit maximum a kapitalizmus.
A Laturhoz legközelebb álló hibrid gondolkodás alapja nem a természet fogalmának megszüntetése, hanem a társadalom és a természet fogalmainak teljes körű egyesítése, összevonása. A hibrid gondolkodásnak Descartes-i hagyománya van, a tizenhatodik századi francia filozófus a testet és az elmét egységként, „szubsztantív dualizmus”-ként írta le.
Latour erre hivatkozva fogalmazza meg a természet és az emberiség szétválaszthatatlanságának tételét (mondván, az előbbiből épült ki az utóbbi). A latouri gondolkodás hívei szerint mindkét fél cselekvő, és csak a kettejük egységes értelmezéseként elemezhető az ózonlyuk, a globális felmelegedés, de még az AIDS is.
Mindezt Malm kártékonynak találja. Amíg Latour a természetet és az embert egymástól elkülöníthetetlen szereplőkként írja le, addig ő egy olyan egységet képzel el, melyben a két szereplőnek bár van kapcsolata egymással, a tulajdonságaik nem azonosíthatók. Valóban a természetből nő ki az emberiség, és minden, amit magunk körül látunk, e kettő kombinációja, ugyanakkor a kettőnek mégiscsak egymástól elválasztható, különböző tulajdonságaik vannak.
„A természet a társadalom talaja, amelyből kinőtt, és burka, amelyből soha nem tud kitörni. Mégis ahogyan a fát meg lehet különböztetni a talajától, a társadalmat is meg lehet különböztetni a természettől, mert miután kinőtt a földből, a magasba törve szétágazott és elkülönült tőle az általunk történelemnek nevezett folyamat során” – írja Malm.
Malm értelmezésében azok az egyre gyakrabban bekövetkező természeti katasztrófák (erdőtüzek, hurrikánok, hőhullámok), melyek a kapitalizmus által okozott környezetpusztítás miatt egyre gyakoribbá válnak, a természetből származó folyamatok. Nem az ember teremtette őket, de ő indította meg visszafordíthatatlan pusztulásukat.
Az ipari forradalommal induló termelési folyamatok és a köréjük felépült fosszilis kapitalizmus volt az, amely terjeszkedésével megtámadta a természetet és felbolygatta a rendet.
A sors fintora, hogy bár e „vihart” az ember kezdeményezte, ő is szenvedi el, hiszen a klímaválság előrehaladtával a társadalom életlehetőségei csökkennek, a természetéé viszont nő.
Probléma az új materializmussal
Az előző elméletekben a természet nem volt tudatos cselekvő. Csupán egy eszköz volt, amelynek segítségével az emberek társadalomba szerveződnek – olyan, mint az elmének a test. A latouri gondolatokat is terjesztő új materialisták szerint az anyagot (vagy termelőeszközt, esetünkben a természetet) aktív szereplőnek kell tekinteni. Az irányzat egyik jeles képviselője, Jane Bennet, a természetet az emberiséggel egyenlő „aktánsnak” azaz cselekvőnek tekinti.
Bár Bennet és társai szerint a történelmi materializmusnak nincsen a klímaválságra megfelelő értelmezése, Malm ezt máshogy véli. Szerinte az új materializmus „szándékot” és „célokat” tulajdonít a természetnek – olyan jellemzőket, amelyekkel a természet valójában nem rendelkezik.
Timothy James LeCain szerint például a természet szándékokkal rendelkező szereplő. A „nem szándékolt következmények”, amelyek az ipari termeléssel járnak (például a klímaválság katasztrófái), nem az emberek által szándékolt folyamatok eredményei, így a valódi felelősség sem az emberiséget terheli, hanem a természetet. Malm hamar rávezet e gondolatmenet hibáira:
így ugyanis könnyen lehet okolni a szenet azért, hogy később kibányászták. Az új materializmus, de valamilyen mértékben a hibrid gondolkodás is elrejti a természet mögött rejtőzködő emberi érintkezéseket és viszonyokat.
A Malm által hirdetett történelmi materializmus nem cselekvőképességet, hanem függetlenséget tulajdonít a természetnek. A globális felmelegedés akkor is történne, ha mi nem tudnánk róla. A tény, hogy mi ezt észrevettük, csak további bizonyosságot szolgáltat arról, hogy ez egy valóságos, valóban zajló folyamat.
A természet hatással van az emberekre, de a katasztrófák kialakításáért közvetlenül az emberek a felelősek – az emberiségen keresztül, közvetetten pedig a kapitalizmus. A természet egy „termelőeszköz”, amelynek a társadalom új értéket és rangot tulajdonít és melynek uralása a kapitalizmus elvén, a szüntelen tőkefelhalmozás logikáján alapszik.
Hibás úgy tekinteni az esőerdőre mint önrendelkező cselekvőre az emberiséggel szemben, ugyanis a katasztrófákhoz vezető autópályaépítésen, a tudatos erdőégetésen, valamint az ökoszisztémák kipusztításán keresztül a kapitalizmus alakítja át „olcsó”, a termelési folyamatokba könnyen bevezethető erőforrássá és kinyerhető természetté. Amíg van „olcsó” természet, amit be tudnak vezetni a kapitalizmusba, addig folytatódik a tőkefelhalmozás.
A fosszilis energia és az arra épülő technológiák fejlesztésével a társadalmi interakciókon keresztül kapcsoljuk be a természetet a fosszilis kapitalizmus rendszerébe.
A szocialista klímarealizmus
A bemutatott elméletek hasznosak a természet fogalmának átértelmezésében, ugyanakkor számos veszélyt is tartogatnak:
- A konstrukcionizmus táptalajt ad a kapitalista termelés logikájának, hiszen nem szükséges a természet miatt aggódni, ha az – e felfogás szerint – eleve nem is létezik.
- A hibrid gondolkodás által elképzelt világban a természet átalakításával semmi gond nincsen, hiszen azt azonosként fogják fel emberiséggel (így eltakarva a kapitalista termelés dinamikáit).
- Az új materializmus bár cselekvő szereplőként látja a környezetet, túl nagy felelősséget tulajdonít neki.
„Az ökológiai aggodalmak nem belülről fakadó problémák, amelyek magukból az ökoszisztémákból erednek, hanem kívülről, társadalmi indíttatásokból származnak. Például nem az óceánok szennyezik önmagukat, hanem az emberek teszik ezt” – állítja Malm.
Malm úgy véli, hogy minden ember és minden ember által létrehozott eszköz együttesen alkotja a természet és az emberiség összességét (nem pedig hibridjét). Az ember létfenntartási szükségleteit munkával elégítjük ki, e munkára azonban csak addig van módunk, amíg létezik a természet, amelyből kinyerjük a létünk fenntartásához szükséges erőforrásokat.
Ez a kapocs örök és megtörhetetlen. A fosszilis tőke felhalmozása ezzel szemben már teljességében elválasztotta önmagát a természet működésétől.
A könyv mondandója szerint tehát a természet és az emberiség fogalmainak értelmezése kulcsfontosságú kérdés. E nélkül nem vagyunk képesek helyesen értelmezni a kapitalista termelést, és környezetromboló hatásai mögé sem látunk.
A könyv szocialista klímarealizmusa a történelmi materializmuson keresztül passzív, de jelentős szerepet tulajdonít a természetnek. A klímaválság társadalmi probléma. Ahhoz pedig, hogy képesek legyünk hathatósan küzdeni ellene, először is meg kell értenünk az okait: fel kell tudnunk tárni a természetátalakítás mögött rejlő társadalmi-gazdasági folyamatokat.
Ahogy Jason W. Moore humánökológus mondta:
„zárj le egy szénerőművet, és egy napra lelassíthatod a globális felmelegedést; zárd le azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek létrehozták a szénerőművet, és végleg leállíthatod azt”.
Milyen természetet akarunk mi megmenteni?
Malm célja egy olyan elmélet megalkotása volt, amely „feltárja a felmelegedő világ társadalmi dinamikáját”. Mégpedig elsősorban azért tanulmányozza azt – rímelve a 11. Feuerbach-tézisre –, „hogy beavatkozhasson”. Eszerint a klímaválságot nem lehet a kapitalizmuson belüli legyőzni.
A könyvet ért egyik éles kritika e tervezett átalakulás kívánt demokratikusságát érinti. Ahogy Malm írja, a forradalmi átalakulás politikai formájának mindenképpen antifasisztának és demokratikusnak kell lennie, ugyanakkor a forradalom nem kerülhető el ez utóbbi védelmének érdekében. Ez megkérdőjelezi azt, hogy lehetséges-e demokratikus kereteken belül átalakítani ezt rendszert, vagy esetleg szükséges az „ökokrácia”, azaz a klímadiktatúra eljövetele.
A The Progress of this Storm feladata nem az volt, hogy felvázolja a helyzetképet és a kiutat. A célja a károsnak ítélt elméletek bírálata volt. Az olvasó számára gyakran hasztalannak tűnő gondolatmenetekben Malm tudatosan tárja fel az egyes gondolkodók írásainak ellentmondó pontjait. Probléma azonban, hogy Malm gyakran ugrál e kritikák között.
A könyv bemutatja a klímaválsághoz vezető utat, feltárja a fosszilis kapitalizmus legégetőbb problémáit, és rámutat a folyamatot továbbra is fenntartó propagandára. Nem ad sok útravalót a helyzet kezelésére, de átadja a klímaválság marxista értelmezéséhez alapvető információkat.
Bár vitatkozhatunk arról, hogy mi az a természet, amit megmentünk, mennyire társadalom által alkotott az a víz, amit megiszunk, vagy a levegő, amit belélegzünk, mindazonáltal nem szabad elfelejtenünk, hogy az elméleteken túli valóságban a globális felmelegedés már javában zajlik.
A klímaválság története a mi történetünk. Értenünk kell, hogy mely társadalmi folyamatok vezettek idáig. Az emberiségnek felelőssége van a természet átalakításában és a megmentésében is.
A Malm által kialakított szocialista klímarealizmus szembeszáll a fosszilis kapitalizmus logikájával, amely repedést nyitott a két világ között. A fenntartható termelés lehetetlen, amíg a természetet kizárjuk az társadalomból.
Címfotó: Ray Bilcliff – Pexels
Irodalom
Blasdel, Alex (2017): ‘A Reckoning for Our Species’: The Philosopher Prophet of the Anthropocene. The Guardian, elérhető: https://www.theguardian.com/world/2017/jun/15/timothy-morton-anthropocene-philosopher
Malm, Andreas (2016): Fossil Capital: The Rise of Steam Power and the Roots of Global Warming. London–New York: Verso.
Merrick, John (2015): Jason W. Moore: Anthropocene or Capitalocene? Verso blog, https://www.versobooks.com/blogs/2360-jason-w-moore-anthropocene-or-capitalocene
The Salvage Collective (2021): The Tragedy of the Worker: Towards the Proletarocene. London–New York: Verso.
