A lustaság története

Michael Hviid Jacobsen, dán szociológus Emotions, Everyday Life and Sociology (Érzelmek, mindennapi élet és szociológia) című könyvében (2019) történelmi példákon keresztül mutatja be a lustaságot a középkortól egészen napjainkig. A szerző szerint a bibliai főbűnök egyikeként a restség lehetett a tétlenség bírálatára kialakított első kifejezés. A középkori egyház világképe élesen elítélte a lustaságot.

A Biblia szerint a lustaság, a restség, Isten ellen elkövetett bűn, amely ellen csak rendszeres imádkozással és munkavégzéssel lehet tenni. A munkával töltött idő az Isten iránti elköteleződés fokmérője volt. Ebből következik, hogy a henyélésre fordított idő és a lustálkodás bűnnek számított mind az egyház, mind az emberek szemében. Ezt pedig egyénileg és össztársadalmilag is károsnak tartották.

„A henyélés az ördög párnája” vagy „A tétlenség a bűnök forrása” közmondások jól összefoglalják a középkor mélyen vallásos emberének viszonyulását a lustasághoz.

Max Weber, a szociológia egyik alapítója és legismertebb képviselője, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című művében azt állítja, hogy a protestáns munkamorál vezetett a kapitalizmus kialakulásához: a puritánok a munkát, a pénzszerzést Isten hívásának, az anyagi sikert pedig az üdvözülés lehetséges jelének tekintették, emiatt kiemelkedő szerepet tulajdonítottak neki.

A pénz megtakarítása, az állandó munkálkodás elvárása miatt két okból sem volt elfogadható a tétlenség és a lustaság. Vallási szempontból a munkavégzés erényességet, erkölcsösséget, az Istennek tetsző életet jelentette, de – a protestáns munkamorálnak is köszönhető – gazdasági fellendülés miatt sem volt megengedhető a tétlenség.

Az isteni iránymutatásra hivatkozva a tizenhatodik századi puritanizmus követői – immár az Egyesült Államokban – hasonlóan érveltek a lustaság ellen: az erős munkamorál azt jelentette, hogy az illető Isten által kiválasztott, aki üdvösségben részesülhet. A lustaság ennek megfelelően annak a jele volt, hogy az illető nem fog a mennybe kerülni.

E gondolatmenetet a gyarmatosítással együtt terjesztették el, ezáltal a rabszolgákat és elnyomottakat még szorosabb befolyás alá lehetett vonni: a puritanizmus szerint a munkavégzés fejleszti a jellemet, a dolgos ember erényesebb, így a kemény munkát kívánatos tevékenységként állították be, holott például a rabszolgák alig élvezhették munkájuk gyümölcsét. A munkavégzés erénynek számított, amely a vallásos dogmák és tanítások eszközeivel beleívódott az elnyomottak értékrendjébe, így pedig továbbra is könnyen kizsákmányolhatóak és engedelmesek maradtak.

Később a tizenkilencedik században Henry Hughes, konföderációs ezredes és ügyvéd, egyesek szerint az Egyesült Államok első szociológusa (Bernard 1936; Lyman 1991), arról írt, hogy a tétlenség egyenesen bűn: az alábbi idézet egyértelműen kimondja, hogy bűnös az, aki nem dolgozik.

„A munkavégzés, legyen az szellemi vagy testi, kötelesség (…). Fogyasztani, de nem termelni valamilyen módon rossz. A tétlenség bűn. A tétlenség igazságtalan. A társadalom minden osztályának megvan a maga gazdasági kötelessége. Ha jók, ha rosszak, ha megszegik kötelességeiket, bűnösök.” (Hughes 1854: 95.)

Tudva, hogy a szerző támogatta a feketékkel folytatott rabszolgakereskedelem visszaállítását, azt is jól példázza a szövegrészlet, hogyan kapcsolódik össze rasszizmus és lustaság.

Eszerint a feketéknek kötelező rabszolgamunkát végezniük, hiszen ez nemcsak kötelességük, hanem ennek hiányában bűnösök lennének.

A lustaságot rombolónak tartó negatív megítélés a tizenkilencedik-huszadik században, ahogy Jacobsen bemutatta, teljesen ellenkező előjelet kapott. A művészetek, az irodalom immár mind feltöltődésnek, alkotó, sőt, termékeny időtöltésnek tekintették a tétlenséget: a semmittevés olyan kiváltsággá vált, amely többé nem istenkáromlást, bűnt, gyenge jellemet jelentett. Számos szerző ódákat, esszésorozatok írt, amelyekben a lustaságról értekeztek (John Keats, Samuel Johnson), de például Dosztojevszkij művében is erényként jelenik meg:

„Ó, ha csak lustaságból nem csinálnék semmit! Uramistenem, mennyire tisztelném én akkor magamat. Éppen azért tisztelném, mert legalább arra lennék képes, hogy lustaság legyen bennem, legalább egy határozott tulajdonságom lenne, amelyben biztos lehetnék.” (Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból.)

A kor szelleméhez tökéletesen illett a semmittevés kultusza, hiszen – elsősorban a társadalom felső osztályainak – megnőtt a szabadon tölthető ideje, felértékelődött a természetben töltött idő. Ezek pedig ellenpontként szolgáltak a kapitalista termeléssel, a munkavégzéssel és a modern urbanizálódó társadalom kihívásaival és elvárásaival szemben.

Az imént említett társadalom felső szeletének kritikai elemzését kínálta a norvég-amerikai szociológus és közgazdász, Thorstein Veblen is A dologtalan osztály elmélete (1899) című művében. Szerinte a társadalom csúcsát a dologtalan osztály bitorolja, amelynek tagjai nem végeznek hasznos, termelőmunkát, ezáltal dologtalanok, haszontalanok a társadalom egészére nézve.

E kifejezés azokra utal, akik a társadalomban elfoglalt kiváltságos helyzetüknél fogva megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy ne kelljen termelőmunkát végezniük az iparban vagy mezőgazdaságban. E helyett Veblen szerint a leisure class, azaz a dologtalan osztály, a szabadidejének gazdasági szempontból haszontalan eltöltésének él: sportokat űz, nyaral, művelődik.

Fontos eleme Veblen gondolatmenetének, hogy szerinte

ez az osztály tudatosan törekszik arra, hogy elkülönítse magát a többitől: a hivalkodó fogyasztással, azaz a szándékosan pazarló, kirívó, életmóddal kijelöli azt, hogy mi a „jó”, míg a társadalom alsóbb rétegei igyekeznek elérni a ranglétrán ezt a szintet.

E dologtalan osztály tagjai például nagy hangsúlyt fektettek a megfelelő modorra, az etikett, illemszabályok követésére vagy a divatos ruhaviseletre. A kevésbé tehetősek viszont hiába szerették volna utánozni ezt az életmódot, erőforrások hiányában folyamatos munkavégzésre kényszerültek, joggal érezhették megszégyenítően megkülönböztetve magukat.

A lustaság napjainkban

Devon Price amerikai szociálpszichológus szerint a lustaság hazugsága (laziness lie) az a széles körben elterjedt nézet, mely szerint az ember értékét termelékenysége, produktivitása határozza meg. Nincs helye lustálkodásnak, a tétlen időtöltésnek, hiszen az élet minden területén aktívnak kell lenni, és a maximumot kell nyújtani: a saját erőforrásainkon túlmenően, önkizsákmányolásig dolgozni a munkahelyünkön, plusz munkát, feladatokat elvállalni, hetente hét napot edzeni az edzőteremben, egészségesen étkezni, megtestesíteni a tökéletes partnert, anyát, apát – a lista végtelen.

Mindezeket pedig folyamatosan, következetesen, mindig elvégezve, saját érzéseinket figyelmen kívül hagyva kell tennünk: nem számít, ha az ember ki van égve, fáradt, fizikailag sérült, beteg, depressziós, hiszen ezek csak a lusta emberek kifogásai. E két nézőpont kiegészül azzal, hogy a környezetünk, vagy éppen mi magunk, mindig találunk olyan tevékenységeket (általában a már alapból végzettek mellé, és nem helyett), amelyet elvégezhetnénk:

egy új hobbi, még több munka, még több edzés – a hangsúly azon van, hogy bármekkora mérföldkövet érünk is el, akármekkora is az aktuális terheltségünk, máris a következő lépésünket kell terveznünk.

A legnagyobb hazugság a hazugságban, hogy ezzel egy olyan csúcsot szeretnénk meghódítani, amely talán nem is létezik, hiszen nincs egy előre meghatározott lista vagy cél, amit, ha elérünk, akkor végeztünk. Éppen ellenkezőleg, halmozni kell a céljainkat, új kihívásokat, projekteket, és bármit, ami az aktivitásunkat bizonyítja.

Tökéletesen illeszkedve a lustaság hazugságának felfogásába, jelzőként a lustaság számtalanszor negatív bélyeg, rosszindulatú sztereotípia, előítélet. Az Egyesült Államokban lévő tévhitnek – miszerint a feketék lusták, nem dolgoznak, bűnözésre hajlamosak – feltehetően pont a gyarmati múlt az alapja, és hiába az eltelt évszázadok, az előítéletesség továbbra is jelenlévő probléma.

Az azóta elmúlt időszak pedig nem volt képes eltörölni a gyarmatosító logikára épülő intézményesített rasszizmust: számtalan tanulmány igazolja, hogy a rasszizmus visszatérő probléma például az egészségügyben vagy az oktatás területén, ráadásul a rendszerek felépítése, szerkezete újratermeli az egyenlőtlenségeket (Elias–Paradies 2021, Bailey et al., 2017).

A „lusta Fekete” illusztrációja egy rasszista röplapon – USA Kongresszusi Könyvtár, pubic domain

De nem kell a tengerentúlig utaznunk ahhoz, hogy a lustaság rasszista, megbélyegző felhangot kapjon. Magyarországon gyakran felmerül a romák munkavállalásával kapcsolatban, hogy – bár az utóbbi évben növekvő arányban foglalkoztatottak – azért nem kapnak munkát, azért nem dolgoznak, mert természetükből kifolyólag lusták, nincs igényük dolgozni (Bakó 2006).

Hasonlóan e példákhoz, néhányan azzal érvelnek a jóléti államok újraelosztó rendszerei ellen, hogy az a leginkább támogatott, szegény rétegeket lustaságra ösztönzi, arra, hogy ne térjenek vissza a munkaerőpiacra – még akkor is, ha e felvetés cáfolható (Banerjee et al., 2015).

Ez a pár példa szemlélteti, hogy a nem termelőmunkával töltött időtöltés, a lustaságra, tétlenségre való hajlam rendszerint negatív megítéléssel bír, és kiválóan alkalmas a megbélyegző és a megbélyegzett csoportok közti erőviszonyok kifejezésére.

Lustának kell maradni

Világosan látszik, hogy az aktív munkavégzés hiánya, a lustaság régóta foglalkoztatja az emberiséget, a mai közbeszédben mindenképpen negatív kép társul a semmittevéshez. A laziness lie által leírtaknak megfelelően felgyorsult világunkba látszólag egyáltalán nem illik bele az, ha nem vagyunk hasznosak, ha éppen nem dolgozunk.

Hiába látható be, hogy mennyire mérgező, kellemetlen közeget teremtünk a lustaság démonizálásával, nagyon nehéz kitörni e logikai körből. Már-már azt érezhetjük, hogy nincs jogunk ahhoz, hogy lustálkodjunk, hiszen ellenkező esetben negatív következményekkel kell majd számolnunk.

Paul Lafargue szocialista-marxista publicista (1842–1911) A lustaságra való jog címmel írt egy „furcsa őrületről”, amely szerinte a tőkés nemzetek munkásosztályát érinti – nevezetesen a (bér)munka szeretetéről. A szerző élesen bírálja az akkoriban – a jelenlegi állapotokhoz képest – kezdetleges kapitalista termelésre berendezkedett tőkés társadalmat, amelyet letarolt az a logika, miszerint kizárólag a hosszú órákon át tartó, szűnni nem akaró munkavégzés az élet egyetlen elfogadható értelme a munkásosztály számára. Talán sosem volt még aktuálisabb a 139 éve született sor:

„A tőkés társadalomban a munka az oka minden szellemi degenerálódásnak, minden szervi elkorcsosulásnak.”

Könyvének lényege az, hogy élesen bírálja a munkásmozgalom törekvéseit arra, hogy dolgozhassanak, termelhessenek, hiszen a bérmunka Lafargue szemében a rabszolgaság megfelelője, a test és a szellem megnyomorítója.

Történelmi visszatekintéssel szemlélteti, hogy a munkavégzés megítélése mennyire más volt a tőkés termelést megelőzően. Az ókorban a munka elítélendő dolog volt, amelyet csak a rabszolgák végezhettek, a szabad ember teste és lelke művelésével foglalkozhatott, de Vergiliust és a Bibliát is idézte gondolatmenetének alátámasztásaként.

Később elriasztó példaként, szörnyülködve ír arról, hogy a munkásosztály munkaórái 10, 12 vagy akár 16 órából is állhatnak, ahol embertelen körülmények között, kínszenvedve hajtják a vizet a tőkésosztály malmára, napi egy-két óra szünettel, sok esetben már kisgyermekkortól kezdve.

Szénbányában dolgozó gyerekek a 18. századi Angliában és kongói munkások a kailói fejtésen, ahol wolframitot és casseritot bányásznak. Forrás: Wellcome Collection Gallery és //www.flickr.com/photos/16935515@N00/1872000955/"

Lafargue szerint ráadásul a „papok, közgazdászok, a moralisták” miatt a bérmunkát a „szentek-szentjévé” magasztalták, amit a kizsákmányoltak is teljesen a magukénak éreznek. Ez nem is csoda, ez túlélésük egyetlen módja, hiába bármilyen szenvedés, nyomorúság.

A proletárok így tehát a társadalmi összvagyon növelése érdekében saját testüket, lelküket, sőt, gyermekeiket is feláldozzák a tőkés termelés oltárán, és teszik mindezt ezt úgy, hogy nincsenek tudatában az alárendelt helyzetüknek.

A közgazdászok, tőkések, papok, gyárak, műhelyek óhajainak eleget téve követelik a több, és még több munkát. Lafargue így írt:

„Hát nem értik meg a munkások, hogy ha túlhajszolják magukat, az csak kimeríti saját és leszármazottaik erejét, hogy csupán elhasználódnak, jóval idő előtt munkaképtelenné válnak, hogy ezen egyetlen emberi gyengeségük felemészti és megcsonkítja őket, már nem emberek, hanem emberi roncsok, hogy kiölik magukban az érzékelés csodáját, így semmi más nem marad számukra, mint a munkát hajszolni tébolyultan.

Papagájként ismétlik, amit a közgazdász tanított nekik: „Adjatok munkát, adjatok munkát, hadd gyarapítsuk a nemzeti vagyont!” Ó, ti barmok, a termelőeszközök pont azért fejlődnek lassan, mert folyamatosan dolgozni akartok!” (Paul Lafargue: A lustaságra való jog.)

A lustaság a neoliberális korban

A neoliberalizmus fogalma számos nézőpontból megközelíthető. Történetét tekintve a hetvenes évektől kezdve jelent meg közgazdasági és gazdaságpolitikai fogalomként, amelynek a középpontjában a lehető legkevesebb szabállyal és állami beavatkozással hátráltatott piac, az állítólagos „szabadpiac” megteremtése volt. Képviselői ebben látták a fejlődés kulcsát.

Szerintük az erőforrások állami újraelosztása és a szociális szférára költött összegek valójában olyan fékek, amelyek visszavetik a gazdasági növekedést és az innovációt.

Gazdasági értelemben napjainkban ezek kiegészülnek a kiterjedt privatizációval, a cégeknek biztosított adókedvezményekkel, a gazdasági válságok alatt a szociális, jóléti szolgáltatások forrásainak elvonásával. Politikai értelemben a neoliberalizmus olyan államokat eredményez, amelyek nagy mértékben ki vannak szolgáltatva a nagyvállalatok kegyeinek.

A cégek profitjainak növelése teljes mértékben alá van rendelve más, alapvetően az állam feladatköreibe tartozó szerepeknek (például a megfelelő szociális intézményrendszer működtetésének) és e fennálló rend stabilizálása lesz az elsődleges cél. Részben ennek köszönhetően egyenlőtlen társadalmi szerkezet alakul ki, csúcsán az uralkodó osztállyal.

A gazdasági-politikai megközelítésen kívül fontos megemlíteni, hogy a neoliberalizmus logikája beszivárog a mindennapok világába is, és erősen befolyásolja a társadalmi és kulturális életünket is (Gregor–Grzebalska 2016). Logikája mindinkább átjárja mindennapjainkat. Eszerint mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, óriási hangsúly kerül az egyéni teljesítményre, a személyes sikerekre, az individuum felelősségére, miközben elterelődik a figyelem az egyének mögött álló, rendszerszintű folyamatokról, szerkezetekről és egyenlőtlenségekről.

Ennek egyik legszembetűnőbb, legkártékonyabb megjelenési formája a pozitív pszichológia: e szerint az egyén, és kizárólag az egyén felel önmaga megvalósításáért és kiteljesítéséért – az élet minden területén. A társadalom legkisebb egységére, az egyénre hárít bármilyen sikertelenséget, és elhanyagol minden az adott személyen kívülálló, külső problémát. Nem számít az osztályhelyzet, a társadalmi berendezkedés, az egyenlőtlenségek rendszere, egészségügyi probléma, a teljes felelősség rajtunk áll.

A 2010-es évektől hazánkban egyértelmű és világos irányvonal lett megnevezve: munkaalapú társadalmat kell elérnünk, amely a nyugati jóléti államok alternatívájaként fog szolgálni minket. Több mint tizenkét év távlatából láthatjuk, hogy ugyan a foglalkoztatottak száma magas, világos, hogy mit jelent a munkaalapú társadalom. Attól függetlenül, hogy sokan dolgoznak, még többen vannak azok, akik bármennyi munkát fognak elvégezni, sohasem lépnek előrébb, egyről a kettőre.

Függetlenül a köztudatban élő hiedelmektől, miszerint mindenki a saját szerencséjének kovácsa, hogy a kemény, kitartó munka kifizetődik, sok esetben ez aligha igaz. Magyarországon jelenleg a társadalmi mobilitás mértéke rendkívül alacsony (vagyis csekély annak esélye, hogy valaki sokkal jobb életet tudjon teremteni magának, mint a szülei). Az OECD-országok között nincs európai ország rosszabb mutatókkal, hiszen nálunk átlagosan hét generációnak kell eltelnie, mire egy ember kiemelkedik a szegénységből.

Ennek tudatában merül fel a kérdés, hogy szabad-e lustának lenni? Szabad-e időnket nem a munkának, a produktivitásnak szentelni, csupán tétlennek maradni?

E kérdésre nincs megfelelő válasz, ez pedig talán csalódást okoz. A nem hasznosan töltött idő ugyanis, ahogy láttuk, még mostanság is csak kevesek kiváltsága. Ellenben a dolgozó emberek végtelen munkaidejébe muszáj lenne olyan feltöltődést szolgáló szabadidőt préselni, amikor valóban élhetnek jogukkal a lustaságra.

Egy biztos: mindannyiunknak újra kell gondolnunk a lustaság körüli folyamatokat és a hozzá kapcsolódó jelentéseket – köztük elmarasztaló viszonyunkat a lustasághoz.

Felgyorsult világunkban is helye van a semmittevésnek. Van ugyan egyéni felelősségünk is, a rendszerszintű problémák vizsgálata és kezelése azonban jóval fontosabb ennél.

Címfotó: Gratisography – Pexels

Irodalom

Bailey, Zinzi D. ­– Krieger, Nancy – Agénor, Madina – Graves, Jasmine – Linos, Natalia – Basset, Mary T. (2017): Structural Racism and Health Inequities in the USA: Evidence and Interventions. America: Equity and Equality in Health, 389 (10077): 1453–1463.

Bakó Boglárka (2006): Cigány módra – magyar módra: Együttélési viszonyok egy mikroközösség sztereotípiatörténetein át. In Bakó Boglárka – Papp Richárd – Szarka László (szerk.): Mindennapi előítéletek: Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák. Budapest: Balassi Kiadó, 36–64.

Banerjee, Abhijiit – Hanna, Rema – Kreindler, Gabriel – Olken, A. Benjamin (2015): Debunking the Stereotype of the Lazy Welfare Recipient: Evidence from Cash Transfer Programs Worldwide. HKS Working Paper No. 076.

Bernard, Luther Lee (1936): Henry Hughes, First American Sociologist. Social Forces, 15 (2): 154–174.

Elias, Emanuel – Paradies, Yin (2021): The Costs of Institutional Racism and its Ethical Implications for Healthcare. Journal of Bioethical Inquiry, (18): 45–58.

Gregor, Anikó – Grzebalska, Weronika (2016): Thoughts on the Contested Relationship between Neoliberalism and Feminism. In Kováts Eszter (ed.): Solidarity in Struggle: Feminist Perspectives on Neoliberalism in East-Central Europe. Budapest: Friedrich Ebert Stiftung, 11–20.

Hughes, Henry (1854): Treatise on Sociology, Theoretical and Practical. Philadelphia: Lippincott, Grambo.

Jacobsen, Michael Hviid (2019): Laziness: From medieval sin to late modern social pathology. In uő.: (ed.): Emotions, Everyday Life and Sociology. New York: Routledge, 225–243.

Lyman, M. Stanford (1991): Slavery and Sloth: A Study in Race and Morality. International Journal of Politics, Culture and Society, 5 (1): 49–79.

Price, Devon (2021): Laziness Does Not Exist. New York: Atria Books