Szalai Erzsébet (2022): Lélek és profitráta. Budapest: Napvilág Kiadó.

Mindez kifejezetten nyomasztónak tűnhet, Szalai Erzsébet legújabb könyve azonban rendkívül hasznos e helyzetben. Nem azért, mert a Lélek és profitráta kevésbé aggasztó képet festene a jelenlegi állapotokról, hanem mert segít megérteni azokat a folyamatokat, amelyek idevezettek. Ez pedig a szerző szerint is kívánatosabb, mintsem, hogy a lehangoló gondolatokat kizárjuk az életünkből.

Rendszerváltás és az Orbán-rendszer: két külön Magyarország?

A magyar társadalom tagjaiban az idő előrehaladtával egyre jogosabban merül fel a kérdés, hogy mi is történt a rendszerváltás azon ígéretével, miszerint a piacgazdaság és a demokrácia bevezetésével – bármit is jelentsenek ezek a fogalmak – Magyarországon is olyan jólét lesz, mint a centrumban. Ez nemcsak jogos, de fontos kérdés is, hiszen ma már – ahogy Szalai Erzsébet is írja – a félperiférián és a periférián élő és dolgozó emberek olyan mértékben ki vannak zsákmányolva, hogy munkaerejük újratermelésének költsége sincs teljesen megtérítve. Ezt pedig éppen az a Fidesz–KDNP-kormány fokozza a végsőkig, amelyik nemrég aratta a negyedik kétharmados választási győzelmét.

Az elmúlt években számos baloldali társadalomtudós kutatta az Orbán-rendszer létrejöttének és fennállásának okait – számos különböző szempontból.

E vizsgálatok eredményeit Szalai Erzsébet remekül összefoglalja és kontrasztba is állítja a liberális-neoliberális értelmiség ugyanerre a helyzetre adott magyarázataival. Vagyis inkább e magyarázatoknak a hiányával.

Ezt a legrészletesebben a Széttartó emlékezet – számvetés a rendszerváltással című fejezetben teszi meg, amelyben olyan, a rendszerváltásról szóló esszéket elemez, amelyek szerzői részt vettek az általuk tárgyalt események alakításában. Bár ezek az írások sokszínűek, a liberális-neoliberális értelmiségiek cikkeiben vannak rendre visszatérő elemek is.

Ezek elsősorban a nem elég stabil alkotmányozást, a magyar társadalom vezérkultuszát és biztonságérzetének megingását teszik felelőssé a kétharmados győzelmekért – Szalai Erzsébet szerint tanulságos, hogy éppen ezekben látják a fő okokat. De érdekes a liberális-neoliberális értelmiségiek hallgatása is: ők, akik előszeretettel formálják a közvéleményt, nem bocsátkoznak részletes fejtegetésekbe arról, hogy hogyan jutottunk el a rendszerváltástól az Orbán-rendszerig.

Miután visszaemlékeznek a rendszerváltásra és annak reményteli légkörére, a történet lezárás nélkül megszakad. A következő esemény pedig, amit említésre méltónak tartanak, egy olyan 2010-ben bekövetkezett, általuk rejtélyesnek gondolt történés, ami azóta négyévente megismétlődik.

Szalai Erzsébettel szemben azonban nem próbálnak átfogó magyarázattal szolgálni a történtekre. Meg sem említik például Magyarország félperifériás helyzetét, hogy ezzel érthetőbbé tegyék e kis és nyitott gazdaság helyét és szerepét a világban és az EU-ban.

Nem igazán merül fel bennük a gondolat, hogy talán mégsem arról van szó, hogy a magyar társadalom indokolatlanul hálátlan mindazért, amit állításuk szerint a liberális demokrácia és a piacgazdaság megteremtésének érdekében tettek – annak ellenére, hogy ezt tulajdonképpen senki sem kérte tőlük.

De nem is kérhette senki, mert a késő-kádári technokrácia a rendszerváltás gazdasági alapjait mindenféle felhajtás nélkül, tárgyalóasztaloknál tette le. A rendszerváltás idején nem volt senki, aki akadályokat gördíthetett volna e következetesen piacpárti szakemberek és céljaik megvalósítása elé.

Míg Orbán Viktor beszéde Nagy Imre újratemetésén mindenki számára ismert mozzanata a rendszerváltásnak, addig az állampárt-pártállam kulcspozícióit akkoriban elfoglaló technokraták döntéseivel nem foglalkozott és foglalkozik a közvélemény – a rendszerkritikus baloldalon kívül.

Ezért is fontos, hogy hogyan és miért is zajlott le a gazdasági rendszerváltás, hiszen ezzel sokszor még azok sincsenek tisztában, akik átélték ezt az időszakot és akár a mai napig is elismeréssel gondolnak a késő-kádári technokrácia egyes tagjaira. Szalai Erzsébetnek hála ismerhetjük ezt e történetet.

„Minél rosszabb, annál jobb”?

Viszont éppen ennek a bemutatása az, amivel a könyv egyértelművé teszi számunkra, hogy mivel kell vigyáznunk. Önreflexió hiányában ugyanis nem tűnik fel, ha elméleteinket már rég felülírta a tapasztalat. A könyv remek példával szolgál arra, hogy hogyan tudjuk ezt elkerülni.

Több fejezetben is szó esik a rabszolgatörvényre adott társadalmi reakcióról. Szalai Erzsébet minden esetben legjobb tudása és legfrissebb ismeretei alapján elemzi a 2018 végén kezdődött tüntetéssorozatot. A Rabszolgatörvény: artikulálódik a tőke-munka viszony? című esszé 2019 elején jelent meg, így ez az írás az akkori történéseket még lezárultuk előtt értelmezi.

Miután mind hazai, mind nemzetközi viszonylatban elhelyezi az eseményeket, azt sugallja, hogy e törvénymódosítás és az általa kiváltott tiltakozások évek óta egyedülálló lehetőséget teremtettek a baloldal számára:

az események osztályokon átívelő egyetértést és felháborodást váltottak ki.

Ma viszont már tudjuk, hogy mi lett a történet vége. A fejezetben is szerepel, hogy sok ellenzéki politikus és a liberális sajtó már akkor is másképpen értelmezte a helyzetet. Más irányt is szabtak a tiltakozásoknak. Szalai Erzsébet mégis bizonyítja, hogy van okunk a reményre.

Igenis merjünk bizakodni, ha van miért – de merjük beismerni azt is, ha valamiben tévedtünk. Ha nem így teszünk, akkor – sugallja a könyv – könnyen a késő-kádári technokrácia sorsára juthatunk: úgy válhatunk egyre súlytalanabbá, hogy szinte észre sem vesszük. Szalai Erzsébet a később íródott esszékben sem hibáztat senkit a rabszolgatörvény elleni tüntetések végkimeneteléért, mégis szembe mer nézni a ténnyel: a hazai rendszerkritikus baloldalnak valamit biztosan másképpen kellett volna csinálnia.

Bár az egyenlőtlenségek növekedése és a munkaerő „rugalmasítása” megingatja az emberek biztonságérzetét, ebből még egyáltalán nem következik az egymással és önmagunkkal vállalt szolidaritás, ami pedig a sikeres kollektív érdekérvényesítés feltétele lenne. Sőt, A magyarországi újkapitalizmus különössége című fejezetben ki is emeli, hogy a magyar társadalom történelme során számos alkalommal megtapasztalta, hogy a kollektív érdekérvényesítési kísérletei rendre kudarcba fulladtak, ezért inkább az egyéni megküzdési stratégiákat részesíti előnyben. Vagyis óva int attól, hogy azt gondoljuk: „minél rosszabb, annál jobb”.

„Jó, hát akkor itt fogunk élni”?

Természetesen felmerül a kérdés, hogy ha a baloldali aktivisták és a szakszervezetek áldozatos munkája nem volt elég ahhoz, hogy a rabszolgatörvény elleni tüntetések végül a sajtószabadság helyett egy általános sztrájkról szóljanak, akkor mit lehet és kell másképpen csinálni?

Szalai Erzsébet – nagyon bölcsen – nem vállalja el egy személyben azt a hatalmas feladatot, hogy megmondja a hazai rendszerkritikus baloldalnak, hogy pontosan mit tegyen. Ahogy írja,

a tudás – más árukkal szemben – csak gyarapodhat átadás közben, így a saját munkássága mellett a mások által közreadott ismereteket is a figyelmünkbe ajánlja.

Egyúttal bizalmat szavaz egy még felnövekvőben levő generációnak is, akiket karantiniknek nevez. Érvelése szerint azok a fiatalok, akik a koronavírus járvány miatt megtapasztalták, milyen karanténban lenni és online tanulni, egy meghatározó közös élménnyel gazdagodtak, ezáltal pedig globális generációvá váltak. Sok karantini számára a szolidaritás alapértékké válhat a járvány szörnyűségei miatt, így a Covid-19 – válság – alternatívák című fejezetben három pesszimista jövőkép mellett egy optimista is helyet kapott.

Fontos megjegyezni, hogy bár a globális generációk valóban képesek jelentősen megváltoztatni a társadalom szerkezetét, másokon is múlik, hogy e változás milyen irányú. Így sokat számíthat, hogy a mai tizenévesek világnézetük kialakítása során a jelen válságainak értelmezéseivel találkoznak.

Ezért rengeteg hálával tartozunk az olyan intézményeknek, mint a Helyzet Műhely, a Mérce, a Társadalomelméleti Kollégium, az Új Egyenlőség, a Partizán vagy a Szikra Mozgalom, és minden rendszerkritikus baloldali társadalomkutatónak, akik olyan tudást termelnek és adnak át e fiataloknak, aminek a segítségével egy szolidárisabb társadalmat építhetünk.

Mindenkinek, aki valóban változtatni akar a jelenlegi helyzeten, szüksége lesz azonban ezekre az ismeretekre, mégpedig életkortól függetlenül. A társadalom ugyanis atomizált, az emberek nem érzik úgy, hogy a kizsákmányoltságukat közösen kéne megszüntetniük – írja Szalai Erzsébet. De miért szűnt meg szinte teljesen a bérmunkából élők osztálytudata az elmúlt években mind globális, mind hazai szinten?

Láthatatlanná teszi-e a pozitív pszichológia a neoliberalizmust?

A könyv legnyomasztóbb, de éppen ezért leginkább hiánypótló esszéje Szenvedélyek, identitások – és struktúrák címmel olvasható. E fejezetben mind pszichológiai, mind szociológiai magyarázatot kapunk arra a kérdésre, hogy miért fogadják el vagy akár még támogatják is az emberek azt a rendszert, amely a végletekig kizsákmányolja őket.

Szalai Erzsébet szerint a neoliberalizmus a pozitív pszichológia segítségével élte túl 2008-as válságát. Ez az irányzat kizárólag az egyént teszi felelőssé a saját boldogságáért, ezzel pedig eltereli a figyelmet a rendszerszintű problémákról és az erőforrások rendkívül egyenlőtlen elosztásáról. Aki elsajátítja e világnézetet, a kollektív érdekérvényesítés bármiféle formáját értelmetlennek fogja találni.

A pozitív pszichológia másik fontos tanítása, hogy a negatív érzéseket minden áron ki kell zárnunk az életünkből. Ezért könnyen lehet, hogy egyesekben még az egyéni érdekérvényesítés gondolata sem vetődik fel, hiszen adott esetben teljesen jogos felháborodásukat nagyobb problémának tartják, mint azt a helyzetet, ami felháborodásukat előidézte.

Szalai Erzsébet arra is rámutat, hogy ha már a pozitív pszichológia sem képes jó színben feltüntetni egy jelenséget, akkor a neoliberális rendszer még mindig hivatkozhat az egyéni szabadság sérthetetlenségére. Ennek egyik legkegyetlenebb példája, hogy az Egyesült Államokban minden egyes tömeglövöldözés után felmerül a fegyvertartás szigorúbb szabályozásának a lehetősége, de hiába, mert mindig vannak, akik a szabadságjogokra hivatkozva ellehetetlenítik azokat a terveket, amelyek az élethez való jogot védenék. Ez pedig, ahogy Szalai Erzsébet írja, „nem más, mint a szabadságnak a szabadság nevében való felszámolása”.

A könyv szerint azonban

nemcsak a szolidaritás vált hiánycikké a neoliberális kapitalizmusban, hanem a kreativitás is.

Ennek egyik oka, hogy bizonyos munkahelyeken folyamatosan kreatívnak kell lennie a dolgozóknak, ami fenntarthatatlan. A másik, hogy mivel az alkotási folyamat szükségszerűen együtt jár negatív érzésekkel is, éppen a pozitív pszichológia lehetetleníti el a kreativitást azáltal, hogy elítéli egyes nélkülözhetetlen velejáróit.

Felmerül a kérdés: milyen hatással lehet a neoliberalizmus azokra, akik kreatívnak tartott szakmákban dolgoznak? A könyv ennek a megválaszolásához is segítséget nyújt, mégpedig a David Brooks által a yuppie-kat követő uralkodó osztálynak tartott, úgynevezett bohém burzsoák, rövidítve bobók jellemzésével. A bobók magatartása elsőre ellentmondásosnak tűnik, éppen úgy, mint a körülmények, amelyek között színre léptek. A könyv szerint egyik jellegzetességük a szelektív társadalmi érzékenység.

Mivel a bobók jómódban élnek, bizonyos helyzetekben képesek szolidárisak lenni, leginkább akkor, amikor viszonylag kevés erőfeszítéssel látványosan kimutathatják az együttérzésüket. Ezzel Szalai Erzsébet elegánsan feloldja az ellentmondást és egyértelművé teszi: a bobóság semmiképpen sem követendő példa. Arra is rávilágít ugyanakkor, hogy a bobókat is kizsákmányolhatóbbá teszi az ideológia, amit vallanak, mert „munkájukat hobbinak tekintik, de keményen dolgoznak”. Vagyis bennünket is óva int attól is, hogy ellenségként tekintsünk azokra, akik bizonyos szempontból nyertesei a rendszernek vagy legalábbis sikeresen sajátították el a pozitív pszichológia tanításait, ezért kevésbé látható a kiszolgáltatottságuk.

A bobókat eredetileg centrumtársadalmakban írták le, így érdekes kérdés, hogy Magyarországon milyen jelentősége lehet ennek a fogalomnak. Az biztos, hogy a Szalai Erzsébet által részletesen jellemzett késő-kádári technokrácia és liberális-neoliberális értelmiség új szemszögből ismerhető meg, ha összevetjük őket a bobókkal. Ezért is nagyon hasznos, hogy a kötetben hazai és globális jelenségekre vonatkozó írások is szerepelnek. Mondani sem kell: Szalai Erzsébet a két értelmezési tartomány közötti összefüggéseket is figyelmesen kiemeli.

„…a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak, hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad…”

Fontos szerepe van a könyvnek abban is, hogy értelmet nyerjenek olyan fogalmak, amelyeket gyakran csak felületesen használunk, mégis komoly jelentőséggel bírnak.

A félfeudális hatalmon lévő rend Magyarországon című fejezetben precíz bizonyítás igazolja, miért is beszélhetünk félfeudális állapotokról a mai Magyarországon, miközben az ország a globális kapitalizmus teljesen integrált része. Nehéz elképzelni, hogy hogyan is nézhet ki a feudalizmus a 21. században. Szalai Erzsébeten kívül nem sokan veszik a fáradságot, hogy elmagyarázzák, az Orbán-rendszer mely jellemzőit is tartják feudálisnak.

A Fidesz sikerességének valódi megértésében – és ennek esetleges megtörésében – sokat segít, ha azt a maga összetettségében vizsgáljuk, nem pedig fekete-fehér kategóriákba próbáljuk meg besorolni.

Ezért olyan hasznos, hogy a szerző a mai magyar társadalom helyzetét egyszerre írja le félfeudálisként és félkapitalistaként, illetve, hogy a NER rendi és osztályvonásait is kiemeli.

Ahogy arról a kötet több fejezetében is szó esik, az elmúlt években a világ egyre inkább többpólusúvá vált – a Fidesz és a NER ezt felismerte és az előnyére is fordította. Egyrészt, ahogy A Fidesz és a hatalom konvertálása című írásban szerepel, egy multipoláris világ több bizonytalanságot hordoz magában, amellyel szemben a tekintélyelvű vezetők látszólagos védelmet jelentenek.

Sőt, mivel a globális rendszerben részben bizonyos tekintélyuralmi rezsimek felemelkedése és a nyugati liberális demokráciák meggyengülése miatt alakul ki több pólus, így maga a folyamat is legitimálja a tekintélyelvű rezsimek létrejöttét és fennállását.

Másrészt, a nagyhatalmak bizonyos áldozatok – az Orbán-rendszer esetében például a magyar társadalom jóléte – árán egymás ellen kijátszhatóvá válnak. Az Epilógus szerint így a hintapolitika a magyar társadalom szemében egy kifejezetten előnyös stratégiának is tűnhet, mert az emberek saját, egyéni alkudozásaikat látják visszatükröződni benne.

Vagyis a társadalom tagjainak nemcsak, hogy nincs közös nevezőjük, de nem is igen keresnek ilyet. Így annak ellenére, hogy számtalan lehetőség lenne rá, csak ritkán történik kísérlet közös, együttes (azaz kollektív) érdekérvényesítésre. Ha mégis, az sokszor nem sikeres. A szerző szerint ezért nem beszélhetünk létező osztályokról a rendszerváltás óta. A kizsákmányolás annál is nagyobb… című recenziójában azt is kifejti, hogy a marxi hagyományt követve névleges osztályokat nem nevezhetünk meg.

Persze felmerül a kérdés: anélkül, hogy a mai magyar társadalmat osztálytársadalomként jellemeznénk, hogyan tud a rendszerkritikus baloldal könnyen befogadható bírálatot megfogalmazni mind az Orbán-rendszerrel, mind a liberális-neoliberális értelmiséggel szemben? Egyáltalán: hogyan érthetjük meg a Fidesz kétharmados győzelmeit anélkül, hogy osztályhelyzetük alapján is vizsgálnánk a különböző pártok szavazóit?

Szalai Erzsébet inspirálóan innovatív értelmezései azonban mindenkit megnyugtathatnak afelől, hogy a rendszerkritikus baloldal rengeteg más módon is alakíthatja a hazai politikai diskurzust.

Ezek közül az egyik leginkább figyelemre méltó A létezett szocializmus – és öröksége című írásban az előző rendszer elnevezésével kapcsolatos vita álláspontjainak elemzése. A szerző elmagyarázza, hogy miért leegyszerűsítő államkapitalizmusnak vagy államszocializmusnak hívni a létezett szocializmust, majd egy új meghatározást is bevezet annak leírására.

A félperifériás szocializmus fogalma egyszerre fejezi ki, hogy mi akart lenni ez a rendszer és miért volt kezdetektől kudarcra ítélve ez a törekvés. Ugyanakkor nagyon bölcsen nem próbálja meg egyetlen ideológiával vagy uralkodó szereplővel leírni a megvalósult szerkezet működését. Elismeri, hogy a külső körülmények hatására – amelyeket Böröcz József „kettős függőségnek” nevez – bonyolult alkumechanizmusok által fenntartott rendszer jött létre. Szalai Erzsébet e meghatározással is elősegíti azt, hogy nemcsak a rendszerváltás előtti időszakot, de általában véve a világ jelenségeit is a maguk komplexitásában értelmezzük. Ez pedig mindenkinek a hasznára válhat.

Ajánlom azoknak, akik kétségbeesettek a Fidesz negyedik kétharmados győzelme után. Ajánlom azoknak, akik elkeseredettek a rengeteg befektetett munka ellenére ellehetetlenített népszavazási kezdeményezések miatt. Ajánlom azoknak, akik fel vannak háborodva, mert a kormány nem tesz eleget a pedagógusok teljesen jogos követeléseinek.

De nem azért ajánlom, mert ettől a könyvtől elmúlna kétségbeesettségük, elkeseredettségük vagy felháborodottságuk. Hanem azért, hogy megértsék: teljesen indokoltak az érzéseik.

Talán már ezzel is tehetünk valamit a pozitív pszichológia ijesztő hatásai ellen. A jelenlegi helyzet minél pontosabb megismeréséért azonban biztosan.

Címfotó: Nick Fewings – Unsplash