K. Horváth Zsolt (2021): Mérei Ferenc I.: Peremhelyzet és a remény szocializmusa, 1909–1945. Budapest: Korall Társadalomtörténeti Egyesület.
K. Horváth Zsolt (2021): Mérei Ferenc II.: Szocialista felvilágosodás és törzsi avantgárd, 1945–1986. Budapest: Korall Társadalomtörténeti Egyesület.

Marikovszky Andrea: Mérei Ferenc életprogramját idézve „öröm és teljesítmény”, hogy több mint tizenöt évnyi munkád gyümölcseként idén márciusban megjelent kétkötetes Mérei-monográfiád! Mikor találkoztál először Mérei Ferenc nevével, munkásságával, és mi okozta benned azt a fordulatot, aminek köszönhetően eldőlt, hogy életed jelentős idejét életművére szenteled?

K. Horváth Zsolt: 1998-ban az Osiris Kiadó újra kiadta A lélektani naplót, s ennek apropóján volt egy vita a Budapesti Könyvszemlében (a BUKSZ-ban). Ebben az volt az érdekes, hogy az egyik oldalon a méltatói kör állt, amely Mérei életműnek, tevékenységének, pedagógiai gyakorlatának újszerűségét hangsúlyozta, de ott volt a másik oldal is, amely kérdőjeleket tett főleg Mérei 1945 és 1950 közötti teljesítménye mögé.

Akkor az derült ki számomra, hogy a sémákon túl nem igazán tudjuk értelmezni az 1945 utáni éveket.

M. A.: Jól látom, hogy szemléleteddel megújítod az életrajzírás műfaját? Mondhatnám, hogy kitűnő példát mutatsz a magyar kritikai társadalmi életrajzírásra, ahogyan az életút által egy szellemtörténeti hálózatot is részletesen láthatóvá teszel?

K. H. Zs.: Nagyon fontosnak tartom megmutatni azt a dinamikus viszonyt, ami az egyén és a társadalom között fennáll. Ez a beállítódás Mérei szemléletéhez is illeszkedik. A társadalom nem díszlet, ami előtt az ember jön-megy, hanem a társadalmi tér szereplői befolyásolják annak alakulását. Ugyanúgy, ahogyan a személyiség is folyamatosan formálódik a társadalmi miliőben. Ahogy változunk, változtatunk is. Jean Piaget fogalmával, némileg leegyszerűsítve, ez az akkomodáció. Folyamatos munka önmagunkon, hogy a körülményekhez alkalmazkodjunk, illetve a körülményeket, amennyire lehet, a magunk képére formáljuk, elfogadhatóvá tegyük.

M. A.: Milyen különbséget látsz Mérei esetén a kapitalista self-made manhez képest, ahol az akkomodáció összekapcsolódik a piaci rés meglátásával, a vagyonszerzéssel, fogyasztásgenerálással, és a kapitalista sikerdefiníciókkal?

K. H. Zs.: A kapitalizmus tapasztalata az ifjú Mérei életében a szülei csődbe ment fotós vállalkozásán és az egyik nagybátyja által tulajdonolt Marx és Mérei Gyár révén volt jelen. Személy szerint őt azonban ez a világ s annak normái, értékei nem nagyon érdekelték.

Mérei nagyon egyszerűen fogalmaz: számára a legnagyobb öröm a másik ember, a siker pedig az együttes élmény, az alkotó együttlét.

Wallontól veszi át a „decentrálás” fogalmát. Ez azt fejezi ki, hogy hogyan alakul ki az egyénben a másik ember jelenléte, képzete. Kurt Lewin szociálpszichológiájából a dinamikus személyiségelméletet veszi át. Így alakul ki Méreiben, hogy az individuum önmagában szinte semmi, csak a Másikkal együtt teljes az ember.

M. A.: A könyv végén bemutatott öndefiníció, a Bujdosó emberismeret mutatja a peremlét élményét. Ez azért ellentmondani látszik ennek az örömteli közösségi létnek.

K. H. Zs.: Mérei szinte minden élethelyzetben és kontextusban közösségeket hozott létre maga körül. A peremhelyzet nála nem jelent egyet a magánnyal. Ugyanakkor a politikai és társadalmi értelemben – vagy a pszichológiai mezőt tekintve – valóban a perifériára szorult 1950 márciusa, vagyis a pedológiai határozatba bújtatott tisztogatás után.

1964-ben, amikor – börtönévei után – a Lipótmezőre, az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe kerülhetett, nagyon nehéz helyzetbe hozták. Az akkori város peremén, a börtön struktúrájához hasonló létesítményben, deviánsnak tartott mentális betegekkel foglalkozott, orvosi diplomával rendelkező pszichiáterek között, jóformán egyedül pszichológusként.

Kollégáival ekkor nekilátott a klinikai pszichológia létrehozásának, egy új szakterület kialakításának, ami újra szakmai közösséget teremtett körülötte. Az 1981-ben, a Kritikában megjelent tárcájában mégis megbújik némi ressentiment, mely a szakmai félreszorítottságból, az el nem ismertségből eredt.

Nem tudhatta, hogy jóval később, halála után, az 1990-es években készített kutatás (Önarckép háttérrel: Magyar pszichológusok önéletrajzi írásai) szerint a hazai pszichológusok közül ő, Mérei Ferenc lesz a második leggyakrabban említett személy.

Mérei önformáló képességének köszönhetően képes volt arra, hogy úgy alakítsa át önmagát, úgy végezze el az akkomodáció munkáját, hogy ennek eredményeképpen valami olyasmit hozzon létre, ami korábban abban a formában nem létezett. Ez tette lehetővé, hogy a perifériáról is be tudta írni magát a magyar pszichológia történetébe.

M. A.: A peremhelyzettel kapcsolatos elképzelése mutat rokonságot a forradalmi identitás megközelítéseivel? Kezdve Baudelaire flâneurjével, akit a 20. században Walter Benjamin tett meg az urbánus identitás ikonikus alakjává, vagy akár a 68-as Debord szituacionistájához, vagy Agamben Homo Sacer elképzeléséhez? Mondhatjuk, hogy a Mérei-féle bujdosó a rendszerellenálló baloldali világpolgár magyar képzete?

K. H. Zs.: A peremhelyzet gyermeklélektani munkáiban még negatív előjelű minőség volt, ezt kezdte el újraértelmezni az 1960–1970-es években. Főként a művészetpszichológia kapcsán tette ezt, amikor Kassákra hivatkozva beszélt a déviance volontaire, a választott kívülállás értékéről. Victor Turner szerint a liminális helyzetben lévő, peremre sodródott emberek képesek egymásra találni, ebből jön létre a communitas, a közösség.

A két világháború között az egyik ilyen peremre szorító kritérium a zsidóság volt. Nem lehet pusztán a véletlen számlájára írni, hogy több „nem zsidó zsidókból” álló, többé-kevésbé zárt értelmiségi társaság jött ekkor létre. Ilyen volt a Kerényi Károly tanítványi körből kialakuló, a háború után működő „társaság”. Tulajdonképpen ide sorolható a Kassák körül kialakult Munkakör egy része is (főleg a kiválás után létrehozott „oppozíció”), amelyhez áttételesen Mérei is kapcsolódott.

Az együttesség tehát ki tud alakulni a peremhelyzetben és képes létrehozni valamilyen közös teljesítményt is. Ezt gondolja tovább Mérei egy kései szövegében, mely a peremhelyzet egyik változataként mutatja be a szociálpszichológiai kontúr fogalmát. A gondolatmenet abból indult ki, hogy a társadalmi integráció alacsony fokán álló peremhelyzetűek távolról sem egyneműek, elhelyezkedésüket leginkább az integráció, a be- és elfogadás hiánya határozza meg.

Az alaklélektanból merített „kontúr” kifejezés a figura és a háttér határát jelöli. Mérei ezt alkalmazta a szociálpszichológia területére transzponálva a társadalmi elfogadás és el nem fogadás státuszaira. Vagyis az a különleges, átmeneti helyzet érdekelte, amely hol az elfogadott, hol az elutasított tartományba kerül.

M. A.: Az akkor már öt éve szabadlábon élő, ámde szakmája perifériájára száműzött Mérei Ferenc 1968-ban a Módszerek c. film szaktanácsadója volt. A film egy olyan kísérletet mutatott be óvodás gyerekekkel, amely Kurt Lewin vezetői stílusokról alkotott elképzeléseit demonstrálta. Ebben egyértelműen a demokratikus nevelési stílus mellett tette le a garast. Vajon ez egyfajta szakmai-politikai krédó is? Világképi kulcsa a pedagógiai életműnek? Változatlanul ezt képviselte már a negyvenes évektől?

K. H. Zs.: A társadalmi és kulturális egyenlőtlenségek csökkentése melletti kiállás, valamint az egyszerre gyermek- és társadalomközpontú demokratikus pedagógia eléggé következetesen végigvonul az életművön. Ez független attól az életrajzi ténytől, hogy 1950 után margóra szorították, s ebből fakadóan áthelyeződött az életmű addig pedagógiai, gyermeklélektani és szociálpszichológiai fókusza.

Noha személyében nem tudták megtörni sem 1950, sem 1956 után, az életmű e törésektől mégis szaggatottá vált.

Ennek oka, hogy 1950 és 1965 között egyetlen tudományos közleménye sem jelenhetett meg. Sőt az MSZMP döntése 1958-ban azt is kimondta, hogy Mérei Ferenc soha többé nem térhet vissza a neveléstudomány területére. Ez nem jelenti azt, hogy nem foglalkozott többé gyermeklélektannal vagy szociálpszichológiával. Csak azt, hogy nem engedték, hogy tudósként vagy szakpolitikusként, professzionális értelemben e területen dolgozzon.

Ez akarva-akaratlanul szakadást idézett elő az életműben, hiszen a Lipótmezőn dolgozva klinikai pszichológussá képezte át magát, s ezzel új fejezetet nyitott az életműben. Az a tizenöt év, amíg nem kutathatott és nem publikálhatott, meglátszik az amúgy nagy hatású, Binét Ágnessel közösen jegyzett Gyermeklélektan című könyvön, illetve a Közösségek rejtett hálózata című szociometriai munkáján is. Ettől függetlenül végig megmarad a Wallon–Piaget–Lewin elméleti mátrix. E szerzőket gondolta újra és újra, s ettől palimpszesztszerű az életmű. Ez azt jelenti, hogy a korai meglátásait újragondolta, korábbi fogalmait átdolgozta, s persze azért bőven volt ismétlés is a gondolataiban.

M. A.: Hátborzongató belegondolni e kutatásába a besúgók korszakában. Miért nem hagyta el az országot? Ez indokolt lett volna az 1950-es években ért sérelmei miatt. ‘56 októbere után is, amikor várható volt, hogy perbe fogják. De akár ‘63 után is, amikor négy év után közkegyelemmel szabadult. Veszélyes revizionistaként továbbra is megfigyelték és megbélyegezték. Ma, amikor annyian hagyják el panaszkodva az országot, értékelhetjük ezt megrázóan példaértékű alapállásként?

K. H. Zs.: Volt egy két évvel idősebb bátyja, Endre, aki fiatalon kikérte az örökségét, abból Amerikába ment, s ott is élt élete végéig. Volt tehát közeli példa a kivándorlásra a családban. Fennmaradt egy olyan dokumentum, hogy amikor Mérei Párizsban élt és tanult, azt mondta a Francia Kommunista Párt magyar szekciójában, hogy „nekünk haza kell mennünk, mert ott van a helyünk”.

Nem tudok arról, hogy komolyan felmerült volna benne bármikor is az élete során, hogy végleg elhagyja az országot.

M. A.: Aczél elvtárs, akihez kandidátusi helyzetének rendezése érdekében fordult a hetvenes évek elején, azt javasolta neki, hogy válassza el önmagában a tudóst a politikustól, és ez utóbbiról mondjon le. Nem mondott ellent elkötelezett baloldalisága ennek az apolitikus tudósságnak?

K. H. Zs.: Aczél kéretlen jó tanácsa nagyon felbőszítette Méreit. Litván György, aki nagyon jól ismerte, hiszen együtt voltak a börtönben is, mindig azt mondta, hogy Mérei olyan „botcsinálta politikus” volt, aki szenvedélyesen érdeklődött a politika iránt, de nem biztos, hogy gyakorlati érzéke is volt hozzá. Értelmiségiként számára a tudomány, a művészet, a társadalomkritika, a politika együtt volt fontos: az izgatta, hogyan teheti a világot jobb hellyé.

M. A.: Erősen avantgárd hozzáállás, ha az avantgárdra a modernista korszakakarás lenyomataként tekintünk… Akkor nem is érdemes emlegetnünk a szocialista Méreit?

K. H. Zs.: A világnézet számára nagyon fontos fogalom volt. Noha majdnem biztosan nem ismerte Mannheim Károly tudásszociológiáját, bizonyos belátások ettől függetlenül más tudományszakokban is feltűntek, melyeket a pszichológus ismerhetett. Mannheim Dilthey-től vette át azt, hogy „világnézetek nem gondolkodás termékei”, majd határozottan azt állította, hogy tévúton jár az a racionalizmus, amely úgy véli, hogy egy korszak vagy egy ember világnézete visszavezethető lenne teoretikus kijelentéseire.

Éppen ezért amellett érvelt, hogy a világnézet ateoretikus jószág, melynek nagy előnye, hogy így a megismerés számára hozzáférhetővé válik a kultúra valamennyi szegmense. A gyermeklélektani kutatások szempontjából viszonylag egyértelműnek tűnik, hogy mi egy ilyen megközelítés előnye. A pszichológus sokszor leírja, hogy a gyermek életében a gondolkodás fejlődési termék, kései eredmény, s hogy a csecsemőkori első tudatélménytől hosszú út vezet ahhoz, amit a tudatosság kritériumai szerint gondolkodásnak nevezhetünk.

A gondolkodás megjelenése előtt a világnézet kialakulásában kitüntetett szerepe van az olyan, szocializációt meghatározó miliőknek, mint a család, az iskola, a kortárscsoport, valamint a magas- és tömegkultúrán keresztül tudattalanul képződő értékek és normák.

Németországban a nemzetiszocializmus megerősödése és 1933-as győzelme sokkolta a korabeli baloldalt, hiszen a demokratikus választások nyomán hatalomra jutó nácik azt a sürgető kérdést szegezték az értelmiségnek, hogy mi is van az emberek, a választópolgárok fejében. Némileg leegyszerűsítve az fogalmazódott meg, hogy az a tudományos tudás, amely a felvilágosodás nyomán felhalmozódott, a közoktatási rendszer zártsága miatt megrekedt a társadalom egy bizonyos szintjén.

Az első világháború után létrejött tömegdemokrácia úgy adott szavazati jogot sokaknak, hogy a valódi választáshoz szükséges tudást és tájékozottságot nem adta meg hozzá. Ezért sürgették sokan a korábban zárt közoktatási rendszer átalakítását. Ebben az értelemben az iskola nem volt más, mint a tudás újraelosztásának helye. Ez magyarázza, hogy miért az iskola volt az új demokratikus társadalom kialakításának záloga.

Csak akkor valósulhat meg a valódi demokratikus akaratképzés és a tömegdemokrácia, ha az új iskola demokratikus világnézetet ad a gyermekeknek.

Elsőre talán furcsának tűnik, ahogyan Mérei a gyermek világnézetéről ír, mert nem szoktunk a gyerekekhez világnézetet kötni, így azonban értelmet nyer a törekvése. Mérei az 1945-ös köznevelési reform tartalmi részébe olyan értékeket is be akart építeni, melyek még ma is provokatívan hatnak: ilyen volt például az életkorral együtt erősödő önkormányzatiság gondolata az iskolában, amely növelni óhajtotta az alulról építkező demokratikus öntudatot a gyermekekben, ugyanakkor a döntés lehetséges következményei miatt egyszersmind felelősségre is neveli őket. Az egyéni ambíciót pedig a kötelező tantárgyakat kiegészítő választható tárgyakban gondolta kifejleszteni.

M. A.: Milyen lépésekben teljesedik ki a Mérei által 1956 októberében a balatonfüredi pedagógus konferencián meghirdetett szocialista felvilágosodás pedagógiai programja?

K. H. Zs.: Ez egy nagyon rövid időszak, ha arra gondolunk, hogy egy pedagógiai reform eredményének kibontakozásához szükség van legalább 10-15 évre. 1950 tavaszától Mérei nem kap hivatalosan munkát, így álnéven fordít. 1956 nyarán a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Főbizottságának ülésén jelenik meg először a szakmai nyilvánosság előtt. Ezt követi a Petőfi Kör pedagógusvitája, amelyen betegsége miatt személyesen nem tud megjelenni (Pataki Ferenc olvassa fel üzenetét). Majd infarktusából félig-meddig felépülve 1956. október elején elmegy a balatonfüredi pedagóguskonferenciára, ahol meghirdeti a szocialista felvilágosodás programját.

E kifejezést 1956-tól használja Mérei, de lényegében megegyezik az 1945 után hirdetett pedagógiai és iskolapolitikai szándékaival (annyi különbséggel, hogy a forradalom időszakától még inkább hangsúlyozza az „egyénit”). 1956 nyara és 1958 őszi letartóztatása között nagyon aktív, és noha semmiféle politikai garancia nem volt terveire, mégis látott esélyt a köznevelési reform módosított megvalósítására. Vagyis haladna tovább a megkezdett úton, azon, amit A gyermek világnézete (1945), Az együttes élmény (1947), A gyermektanulmány (1948) és a már meg nem jelent Demokrácia az iskolában című munkáiban kijelölt.

Ne felejtsük el, hogy e művek általánosságban nem választhatóak el attól a folyamattól, melynek során az euro-atlanti országokban a 19. század végétől „feltalálják” a gyermekkort sajátos, minőségileg semmi máshoz nem hasonlítható korszakként, illetve „megkonstruálják” a gyermeket világnézettel rendelkező, érző, s tanulni képes társas lényként. Ez az időszak mintegy „megemeli” a gyermekkort, a felnőttkor fundamentális előkészítő szakaszának tartva.
Mindez azért volt különösen fontos, mert

a társadalmi és kulturális egyenlőtlenségek szisztematikus csökkentése a korszakban az igazságosabb és demokratikusabb társadalom alapeleme volt.

Ez a felismerés a francia iskolapszichológiától egészen Pierre Bourdieu jól ismert oktatásszociológiájáig ér. E törekvés azonban, ha nem is veszett ki teljesen, az 1970–1980-as évek fordulóján, a neokonzervatív–neoliberális fordulattal fokozatosan veszített legitimitásából. Napjainkban – kevés ellenpéldát nem számítva – az iskola szerepe teljesen átalakult. A „gyermek évszázada” véget ért.

Mérei Ferenc aktív éveire jóformán mindent tudtunk a gyermekkorról, „a” gyermekről és arról, hogy hogyan lehet jó iskolát csinálni. A szocialista felvilágosodás pedagógiai programja, egy globális törekvés helyi viszonyokra alkalmazott megfelelője volt.

A lokalitás kulcskérdés volt számára. Erre vezette be a szintén Durkheimtől átvett pedagógiai realizmus fogalmát. Eszerint a társadalomtudományoknak mindig az aktuális társadalmi valóságból kell kiindulniuk. Mivel a valóság nem tértől és időtől független jószág, Mérei minduntalan a lokalitás jelentőségét hangsúlyozta.

M. A.: Munkád nyomán várhatóan útjára indul Mérei reneszánsza. Miért tartod ezt fontosnak? Milyen társadalmi hatást, változást várhatunk ettől? Él-e vagy feltámadhat-e ma Mérei öröksége?

K. H. Zs.: A tanítványai számára ő többnyire guru, mester, „tanár úr”, s ez – az érzelmi viszony miatt – természetesen tiszteletben tartandó dolog. A könyvemnek azonban inkább az volt a célja, hogy újraértékelje az 1945 és 1949 közötti, nem pusztán tudományos időszakot, hanem az 1948 és 1950 közötti szakpolitikusit is. Ez irányú munkássága egyrészt elfeledett, másrészt az államszocializmushoz való ambivalens viszonyunk miatt ez az időszak részben tabuizált periódus.

A szövegek és kontextusuk szoros elemzése azonban számomra azt mutatta meg, hogy a Mérei-életmű kulcsával van dolgunk, mely szervesen kapcsolódik az 1935 és 1942 közötti dinamikus pályakezdéshez (1942-ben munkaszolgálatra vezényelték, amit jórészt Ukrajnában töltött le), s melynek főbb témái vissza-visszatérnek 1964, vagyis a Lipóton induló klinikai pszichológiai időszakban is.

M. A.: Hogy látod, mi az, amit ma mindebből meg lehet még valósítani?

K. H. Zs.: Borúlátó vagyok, nemcsak a magyarországi viszonyok, hanem az oktatás globális helyzete miatt is. Napjainkban az üzletszerűség és a kommodifikáció a fő jelszavak, melyek határozottan a társadalmi egyenlőtlenségek növelése és a demokrácia ügyének aláásása felé mutatnak. A második világháború utáni Európában ennek éppen az ellenkezőjét állította minden haladó elme:

az oktatás nem tehető üzleti kérdéssé, mert árt a demokrácia és az igazságosság ügyének.

Azt gondolták, hogy az állam kötelessége segíteni és ösztönözni a társadalmi mobilitást, csökkenteni az egyenlőtlenségeket és kiterjeszteni a demokrácia kultúráját – mindezt az adófizetők pénzéből az oktatáson keresztül.

M. A.: Példaképed lett Mérei a kutatás folyamata során? Vagy inkább lehántod a leplet a Mérei-kultuszról?

K. H. Zs.: Nem kritikátlan elfogadást jelentő példakép, inkább tanulmányozásra érdemes modell olyan értelmiségiként, akinek fontos a „cselekvő tapasztalat”. Méreinek van erre egy jó fordulata: „az én szubkultúrámban nem szokás leborulni senki előtt”. Ez azt hiszem, rám is jellemző. Ettől függetlenül a Mérei-életműnek igenis van vonzereje, van még benne muníció. Mérei gondolkodása pedig nekem is segített tisztázni magamban azt, hogy mennyi bennem a demokrata, a szocialista, az anarchista, a talmudista és az avantgardista.

Címfotó: ELTE TáTK