Szalai Erzsébet (2022): Lélek és profitráta. Budapest: Napvilág Kiadó.

Van-e valós szabadsága a magyar társadalom tagjainak saját sorsuk alakításában? Ha nincs, akkor mik azok a függőségek, érdekek és mechanizmusok, amik megakadályozzák, hogy szolidáris közösségként működhessünk? Hogyan hat a kizsákmányolás a lelkünkre? Milyen társadalmat hoznak létre a pszichésen kizsigerelt és elidegenedett emberek? Milyen jövőképeink vannak és mi egy gondolkodó baloldali értelmiségi felelőssége e gyorsan változó és egyre szélsőségesebb világban? – Legújabb könyvében Szalai Erzsébet e kérdésekre keresi a választ.

E témákról természetesen nem ő ír elsőként, gondolatait az elmúlt százötven év több nagy magyar és nemzetközi társadalomtudósa alapozta meg (a legfontosabbak: Karl Marx, Max Weber, Bibó István, C. Wright Mills, Szelényi Iván és Konrád György, Byung-Chul Han és mások.). E kötetben mégis egy olyan egyedi narratíva bontakozik ki, melyben a szerző egyértelműen hozzáteszi a magáét a nagy elődök hagyatékához.

Ennek lényege, hogy a magyar társadalom – mindannyiunk számára érzékelhető – válságjelenségeinek legfőbb indikátora a társadalom pszichés állapota, megértésének kulcsa pedig annak a hatásmechanizmusnak a feltárása, ahogyan a kapitalizmus alapvető törvényszerűségei az egyénre hatnak.

Lelkünk kizsákmányolása foszt meg bennünket annak lehetőségétől, hogy életünket természetes ösztöneik szerint éljük, energiáinkat az önérvényesítés helyett a szolidaritásra fordíthassuk és együtt léphessünk fel, amikor megfosztanak belső szabadságunktól.

Szalai Erzsébet fő kérdései: mi téríti el az egyént és a (magyar) társadalmat újra és újra a szabadságának kibontakoztatásától? Miképpen lehetséges, hogy a kizsákmányolást pont az a társadalom legitimálja, amely egyúttal elszenvedője is annak?

Az elitek csapdájában

A tanulmánykötet első fejezetének (Magyar múlt, jelen és jövő) vezérgondolata, hogy a magyar társadalom hosszú ideje az elitek csapdájában vergődik. A szerző C. Wright Mills, huszadik századi amerikai szociológus elitfogalmára épít, amikor a különböző elitcsoportok történetéből kiindulva értelmezi magyar társadalom elmúlt mintegy ötven évének társadalom- és gazdaságtörténetét.

Mills szerint a kapitalista államok működése és története a leginkább a különböző intézményrendszereket uraló politikai, gazdasági és katonai elitek érdekein keresztül érthető meg. Az Egyesült Államokat vizsgálva egymással harcoló, ugyanakkor sok esetben érdekszövetségeket is kötő elitcsoportokat határoz meg. Ezek célja végső soron az anyagi javak megszerzése és ezáltal az uralom hosszú távú fenntartása (erről bővebben lásd C. Wright Mills: Az uralkodó elit című könyvét).

A magyar viszonyokra alkalmazva az elméletet a szerző kiemeli a késő-kádári technokrácia szerepét, amelynek piacpárti szakemberei az államszocialista rendszer kulcspozícióit elfoglalva vezényelték le hazánkban a neoliberális átmenetet. Hosszasan elemzi a rendszerváltó elitek­ működését is, akik a késő-kádári technokrácia politikai szövetségesei voltak a rendszerváltás során.

A politikai elitek egymással versengő érdekszövetségeket kötöttek, egyesek jellemzően a hazai, míg mások inkább a nemzetközi nagyburzsoázia különböző érdekfrakcióival – érvel Szalai. Szalai a szóban forgó elitcsoportok tevékenységét ezért nem is tartja teljesen autonómnak. A magyar társadalmat meghatározó elitek mozgásterét és lehetőségeit a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra, vagyis a globális kapitalizmus rendszerének szabályozó intézményei határozzák meg. Ez az alapvető kitettség a szerző szerint korlátozza a magyar társadalom önrendelkezését, saját sorsának saját érdekei szerinti alakítását.

Szalai Erzsébet értékelése szerint az elitek végső soron letérítik az országot az igazságosabb és demokratikusabb társadalom felé vezető útról.

De mégis hogyan? A kötet két első tanulmánya azért kifejezetten izgalmas, mert a szerző – most már több, mint harminc év távlatából – megpróbálja megérteni a rendszerváltó elitek tévedéseinek okait. Az első tanulmány (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar rendszerváltás) Bibó István – aki nyilvánvaló szellemi előzmény, igazodási pont a szerző számára – gondolataira építkezik, aki hazánk történetét történelmileg öröklődő zsákutcák sorozataként mutatja be. E zsákutcák ugyanakkor megteremtik a valósággal való szembesülés pillanatait is: lehetőségeket kínálnak arra, hogy felmérjük pozícióinkat, a lehetséges jövőbeni utakat és azok velejáróit, következményeit. Az uralkodó elitek azonban minduntalan elszalasztják e lehetőséget, és „álbajokra pazarolják a jó erőket s ráolvasással gyógyítják a valóságos bajokat”.

A rendszerváltó elit sem ismerte fel sem saját jelentőségét, sem országa globális összefüggésrendszerben betöltött szerepét. Az 1970-es években a válságba kerülő a kapitalizmus a profitráta újbóli növelésének érdekében nemcsak „nyugaton”, a kapitalista centrum országaiban alakította ki a kizsákmányolás új formáit, hanem fokozatosan „keleten”, az államszocialista tömb országaiban is.

Márpedig a globális gazdasági-politikai hatalmi struktúrák az országhatárokon belül is megteremtik a maguk szövetségeseit (komprádorait).

Szalai szerint a késő-kádári technokrácia tagjai és a neoliberális értelmiség a globális újkapitalizmus komprádoraiként viselkedtek, amikor a kádári konszolidáció jóléti juttatásait és fogyasztását túlzónak, a magyar gazdaság külső eladósodottsága fő okának jelölték meg. (Így tett például Kornai János is, amikor megalkotta a koraszülött jóléti állam fogalmát, bűnbakká téve azt az eladósodásért és az államszocializmus válságáért.)

Döntő gazdasági-politikai ösztönzést a rendszerváltó elit is e neoliberális főhatalomtól kapott, így került előtérbe a munkavállalói jogokkal szemben a versenyképesség, a nyereségesség, a hatékonyság – megszüntetve ezzel milliók megélhetését. Ez az érdekviszony minden bizonnyal olyannyira beépült a szereplők személyes életútjába, hogy több mint harminc év elteltével is egyáltalán nem, vagy csak nagyon korlátozottan tudnak kritikát megfogalmazni a rendszerváltás tőkepárti döntéseivel szemben. Erről ad áttekintést a Széttartó emlékezet – számvetés a rendszerváltással címet viselő esszé.

Szalai Erzsébet szerint tehát döntő felelősség terheli a rendszerváltó eliteket amiatt, hogy nem ismerték fel félperifériás helyzetünk és függő fejlődésünk következményeit, és döntően a nemzetközi-pénzügyi szuperstruktúra érdekeinek megfelelően vezényelték le a rendszerváltást.

A Fidesz és a hatalom konvertálása című esszében a Fidesz 2002-es választási vereségének, illetve 2010-es hatalomra kerülésének összevetésénél is az egymással rivalizáló politikai és gazdasági elitcsoportok problémájából indul ki. Első ciklusában, 1998 és 2002 között a Fidesz még döntően a késő-kádári technokráciára és a multinacionális nagyburzsoáziára támaszkodva kormányzott, maga ellen fordítva az akkor még az MSZP-hez és az SZDSZ-hez húzó hazai tőkéseket.

A Fidesz és a későbbi szociálliberális kormányok multinacionális nagyburzsoáziát támogató politikája is szorosan kapcsolódott a neoliberális centrum elvárásaihoz. Ezzel szemben – állítja a szerző – a 2010-ben megalakuló második Fidesz-kormány sikerének titka, hogy képesek voltak előtte érdekszövetséget kötni a hazai nagytőkésekkel. Ez alapozta meg az országot ma is irányító félfeudális uralkodó rend hatalmát, amelyet Orbán Viktor vezet. (A félfeudális hatalmon lévő rend Magyarországon című tanulmány.)

Ugyan a könyvben nem található erre konkrét utalás, mégis egyértelműnek tűnik, hogy a szerző itt Konrád György és Szelényi Iván uralkodó bürokratikus rendről kidolgozott elméletét fejleszti tovább és alkalmazza a jelenlegi hatalmi viszonyokra. Szelényiék szerint az államszocialista rendszereket alapvetően a pártállami bürokrácia uralma jellemzi, amely mutat ugyan osztályvonásokat, mégsem tekintik osztálynak. Sztálin 1953-as halála után e pártállami bürokrácia szövetséget látszott kötni a szakértelmiséggel annak érdekében (erről bővebben lásd: Konrád György – Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz).

Szalai Erzsébet szerint a Fidesz 2010 után bürokratikus-politikai hatalmát a hazai, illetve a nemzetközi nagyburzsoáziával szövetségben gazdasági hatalommal erősíti meg.

Az uralkodó rendet a hierarchikus viszonyok feudális vonásokkal, a közös gazdasági érdekek pedig osztályvonásokkal töltik meg.

Társadalmi atomizáció, munkásosztály helyett munkásság

A Szocializmus, kapitalizmus és baloldal című fejezetben szereplő írások középpontjában az országot mindenkor irányító elitekkel szemben álló munkásság áll. Szalai Erzsébet itt egyértelműen azt állítja, hogy – szemben sok baloldali gondolkodó meggyőződésével – a mai Magyarországon nem létezik munkásosztály. Ehelyett következetesen a munkásság kifejezést használja, jelezve, hogy a neoliberális újkapitalizmusban megkérdőjelezi az öntudatos és önmagáért kollektíven cselekedni képes bérmunkás osztály létét.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy tagadná a kizsákmányolást!

A Kizsákmányolás az újkapitalizmusban című tanulmány, amellett, hogy a kizsákmányolás valósága mellett érvel, némiképp relativizálja is azt. A szerző az SZDSZ-alapító Kis János filozófusra hivatkozva megkülönbözteti a speciális és az általános kizsákmányolás fogalmát (bővebben lásd Kis János 1994-ben Egyenlőtlenség és kizsákmányolás címmel született tanulmányát), és azt állítja, hogy az utóbbi inkább filozófiai kategória, mint empirikusan is igazolható törvényszerűség.

Mindez azt jelenti, hogy Szalai Erzsébet szerint az eredeti marxi munkaérték-elmélet általános értelemben nem állja meg a helyét. A kizsákmányolás egy az egyben nem szüntethető meg, ahogy nem érhető el a tisztán egyenlőségen alapuló társadalom sem. Én magam úgy gondolom, hogy ez napjainkban sem eldöntött kérdés, hiszen a kizsákmányolás átfogó és empirikus bizonyítására még ma is születnek nagyon meggyőző kísérletek (lásd pl. Guglielmo Carchedi tanulmányát The Old is Dying but the New Cannot Be Born: On the Exhaustion of Western Capitalism címmel).

A szerző megfogalmazása szerint napjaink kizsákmányolásának egyre szembetűnőbb jellegzetessége, hogy „miközben a termelés egyre társadalmibb, a kizsákmányolás egyre egyedibb”. Eszerint a kizsákmányolás egyre „speciálisabb”, azaz karaktere és mértéke rengeteg helyi adottságtól függ, és éppen ezek határozzák meg a tőkések és munkások konkrét erőviszonyait.

Az értéktöbblet-elsajátítás mértéke egyénenként változik, ennél fogva mára nincs általános kizsákmányolás – vonja le a következtetést a szerző –, legfeljebb alávetés és elnyomás. Tőkés és munkás viszonya egyre inkább feudális úr és szolgája viszonyaként jelenik meg.

A szerző nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a kizsákmányolás folyamatát a kizsákmányolt egyén oldaláról is megértse. A Szenvedélyek, identitások – és struktúrák című tanulmány talán a kötet legfigyelemreméltóbb írása. Középpontjában a természetes ösztöneitől elszakított egyén áll, akinek lelkében ugyan a közösségiség vagy a szolidaritás megélésében is kifejeződhetne a társadalmi lét, ehelyett energiáit mégis a profitszenvedély, a fogyasztási és a munkamánia köti le.

Mint írja, az 1970-es évektől kibontakozó neoliberális újkapitalizmus személyes életünket, életvilágunkat a süllyedő profitráta ellensúlyozását célzó technikák sorozatának veti alá. Szalai Erzsébet szerint a pszichopolitika lényege – e fogalmat Byung-Chul Han Pszichopolitika c. könyvéből kölcsönzi –, hogy a munkaerőre nehezedő fokozódó terheket a megnövekedett szabadság álcájával fogadtassa el. Sőt, nem is csupán elfogadtatásról van szó, hanem egyenesen kívánatossá tételről is.

A kapitalizmus eltörli a személyiségbe épült kontrollmechanizmusokat, egyúttal felszínre hozza legbensőbb, pusztító erejű vágyainkat és ösztönkésztetéseinket. Így lesz – érvel a szerző – a szerelemből kielégíthetetlen szexualitás, a tenni vágyásból munkamánia, az együttérzésből pedig versengés.

Ezzel párhuzamosan a munkaerő „rugalmasítása” odáig fokozódik, hogy az egyénnek folyamatosan keresnie kelljen önmaga hasznosságát és érvényesülésének lehetőségeit, valamint ehhez kell igazítania saját lelki világát is. Eltűnik az egyén stabil helye az őt körülvevő közösségben, identitása megrendül és darabokra szakad.

A végeredmény az atomizált egyén, amely már nem képes másokban meglátni saját szenvedésének analógiáját – immár együttérzésre, de összefogásra és áldozatos munkára is képtelenné válik. A munkásság tehát Szalai Erzsébet számára nem más, mint bérből élő, atomizált és elidegenedett emberek összessége, akik megélik ugyan a kizsákmányolást, de azt is csak egyénileg érzékelik, így megoldást sem társadalmi szinten keresnek. Amíg ez így van – foglalja össze gondolatait a szerző –, a munkásság nem szerveződik munkásosztállyá.

Reflexiók napjaink válságaira

A Koronaválság címet viselő fejezet, valamint az Epilógus arra koncentrál, hogy a felvázolt és részletesen bemutatott elméleti alapállásból – uralkodó elitek az egyik oldalon, kizsákmányolt és atomizált munkásság a másikon – kiindulva értelmezze a magyar társadalom elmúlt években fokozódó válságjelenségeit.

A Covid 19 – válság – alternatívák című esszé a koronavírus megjelenésének mélyreható társadalmi-gazdasági következményeivel foglalkozik. A szerző értékelése szerint a vírus megjelenésének alapvető oka az a kapitalista működés, amely a humán erőforrások már korábban elemzett kizsákmányolása mellett a természeti erőforrásokat is kizsigereli. A globális nagyburzsoázia továbbra is a megszokott módon viselkedik, ha a kapitalizmus válsággal szembesül: egyrészt fokozza a kizsákmányolást és a tőkekoncentrációt, másrészt pedig a megnövekedett terhek jó részét áthárítja a marginalizált csoportokra, és a periférikus régiók népességére.

Szalai Erzsébet szerint mindez három lehetséges jövőképet vetít előre hazai és nemzetközi szinten.

• Az első forgatókönyv szerint valószínűnek tűnik, hogy az államok a megnövekedett feszültségeket fokozott befelé fordulással, önerőre támaszkodó gazdaságpolitikával, valamint diktatórikus politikai eszközökkel igyekeznek majd kezelni.
• A második forgatókönyv szerint a munka világában és a személyes életünkben is teret hódít magának a digitalizáció és a robotizáció, ami tovább csökkenti a személyes érintkezéseket, rombolja a közösségeket és fokozza a társadalom tagjainak atomizáltságát.
• A harmadik forgatókönyv legvalószínűbbnek a két modell egymásmellettiségét, keveredését tartja. Ez azt is jelenti, hogy a társadalom különböző részei más és más módon, de még a jelenleginél is nagyobb terheket lesznek kénytelenek viselni.

Az önálló tanulmánynak is beillő Epilógusban tárgyalja a szerző a legaktuálisabb kérdéseket, az orosz–ukrán háborút és az ellenzék szempontjából katasztrófával felérő országgyűlési választási eredményt, 2022 április 3-ának hatásait. A háború ezek alapján nem más, mint a válságról válságra bukdácsoló kapitalizmus történetének újabb fejezete. A tekintélyelvű vezetők felemelkedése a nagypolitikában, a 19. századot idéző nyílt imperializmus, a recesszió, a humán erőforrások leromlása, az elmagányosodás és a kizsákmányolás fokozódása mind-mind egy tőről fakadnak. Akkor sem lehet ezektől elvonatkoztatni, amikor az ellenzék vereségének okait keressük.

A válságjeleket a magyar társadalom tagjai is érzékelik. Minthogy pedig a magyar társadalom számára a tőke–munka-viszony úr–szolga-viszonyként jelenik meg, sokan a remélt biztonságért cserébe szabadságukról is hajlandóak lemondani. A Fidesz legalábbis jól kommunikált válaszai az egymásra torlódó válságokra Szalai Erzsébet szerint jól rezonálnak a társadalom többségének túlélési stratégiáira. A felkorbácsolt félelem az idegenekkel szemben, az ügyeskedő lavírozás, a ravasz szervilizmus, mikor két tűz közé kerülünk, mind összefüggenek a gazdasági rendszerben betöltött félperifériás pozícióval – egyéni és társadalmi szinten egyaránt.

Jövőkép és lezárás

A tőke–munka-ellentét és annak mindennapi életünkben kifejtett hatása, bármennyire is nyilvánvaló, a társadalom tagjaiban mégsem realizálódik. Az államhatalom – írja Szalai Erzsébet – elfedi a vele szövetséges gazdasági erők hatalmát, nyilvánvaló érdekeikkel együtt. Így tesz a Fidesz is. Mindazonáltal napjaink fokozódó válságjelenségei úgy egyéni, mint társadalmi szinten egyre több lehetőséget kínálnak arra, hogy szélesebb tömegek is felismerjék a kizsákmányolás rendszerét és tevőlegesen is fellépjenek ellene.

Szalai Erzsébet ilyen lehetőségnek látta a 2019-ben bevezetett rabszolgatörvényt és a nyomában kibontakozó tiltakozásokat (erről lásd a kötetben szereplő írások közül pl. a Rabszolgatörvény: artikulálódik a tőke–munka-viszony? és A magyarországi újkapitalizmus különössége című tanulmányokat). Utólag mindazonáltal már látjuk, hogy ezek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Az önszerveződés csírái azonban e nélkül is ott vannak a társadalomban, ha máshogy nem is, azokban a „deviánsokban”, akik küzdenek a neoliberális pszichopolitika kényszerei ellen. Azt hiszem, e könyv egyik legfontosabb üzenete, hogy merjünk „deviánsok” lenni és ne fogadjuk el a társadalmi érvényesülés „készen kapott” mintáit: a fogyasztás elsődlegességét, a munkamániát és a profitszenvedélyt.

És miközben keressük „a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent”, talán felismerjük közös feladatunkat, egy alulról szerveződő, egyenlőségelvű alternatíva kidolgozására.

Címfotó: Pikrepo

Ez az írás eredetileg 2022. június 5-én jelent meg a Mércén. Jelen változat ennek szerkesztett újraközlése.