6.4. A pártszakadás előszele: a 2004-es munkáspárti népszavazás

A 2002-es országgyűlési választások után gyors fordulat következett be mind a hazai, mind a nemzetközi politikában. A Munkáspárt által hatalomra segített MSZP-SZDSZ a neoliberális gazdasági filozófia szerint belekezdett az egészségügyi rendszer átalakításába. Ez egyet jelentett a kórházak privatizálásával, valamint az addig ingyenes állami egészségügyi szolgáltatások fizetőssé tételével. A szocialista-liberális kormány külpolitikai vonatkozásban is az imperialista érdekek szolgálatába állt: támogatta az Amerikai Egyesült Államok Irak elleni háborúját.

 A Munkáspárt nem maradt tétlen: Thürmer elítélte Irak amerikai megszállását és szembe szállt a kormány egészségügyi reformjával is. A Munkáspárt népszavazás kiírását kezdeményezte a privatizáció leállítása érdekében. A pártnak e téren voltak már tapasztalatai: 1998-ban a Munkáspárt népszavazási kezdményezést nyújtott be Magyarország NATO-hoz való csatlakozása ellen, és az ehhez szükséges aláírásokat is össze tudta gyűjteni a megadott határidőn belül. 2004-ben azonban kérdéses volt, hogy vajon a Munkáspártban van-e még erő a népszavazás kiírásához szükséges 200.000 érvényes aláírás össszegyűjtéséhez? Volt.

Sikerült a bravúr. A párttagság óriási erőfeszítése árán összegyűjtött 300.000 érvényes aláírást  a népszavazás kiírásához. E rendkívüli politikai teljesítmény ismét a közélet fókuszába állította a Munkáspártot egy rövid időre. Úgy tűnt, hogy a Munkáspárt visszaszerzi a becsületét, amelyen Thürmer Gyula a 2002-es országgyűlési választáson tanúsított opportunista megalkuvásával megcsorbított.

A pártvezetés azonban ismét végzetes hibát követett el, és a remény szertefoszlott. A kommunisták népszavazási kezdeményezésében az akkor ellenzékben lévő jobboldali Fidesz és különböző ultra-nacionalista szervezetek lehetőséget láttak saját politikai népszerűségük növeléséhez. Önző politikai érdekből, álságos szociális demagógiától vezérelve a Fidesz és más szélsőjobboldali szervezetek csatlakozni kívántak a Munkáspárt aláírásgyűjtési akciójához. A pártvezetés pedig elfogadta e segítséget, Thürmer Gyula üdvözölte a jobboldali-nacionalista erők támogatását. Ez nem politikai hiba volt, hanem történelmi bűn, főleg annak tudatában, hogy a Munkáspárt önállóan is képes volt összegyűjteni a népszavazáshoz szükséges aláírásokat.

Az eredetileg kommunista kezdeményezésre indult népszavazás ugyanis innentől fogva nacionalista színezetet kapott, amelyből végül nem a Munkáspárt, hanem a Fidesz kovácsolt politikai-erkölcsi tőkét. A népszavazási kezdeményezés ennek megfelelően elbukott, ellenben kialakult az a látszat, hogy a Munkáspárt ismét elvtelen összefogásra készül, de immáron nem az MSZP-vel, hanem az ellenzékben lévő nacionalista-konzervatív Fidesszel. Thürmer Gyula sajtónyilatkozatai inkább megerősítették, semmint eloszlatták a Munkáspárt-Fidesz cinkos együttműködéséről szóló vélekedéseket. A Munkáspárt iránti növekvő társadalmi rokonszenv percek leforgása alatt semmivé vált. A párttagok áldozatos munkája során kiharcolt társadalmi rokonszenvet a Munkáspárt iránt a pártvezetés romba döntötte.

De nem csak emiatt volt végzetes bűn elfogadni Orbán Viktor pártjától a politikai haszonlesés motiválta “segítséget”.

A Thürmer-féle pártvezetés e döntésével teljesen mértékben semmibe vette a Munkáspárt 20. kongresszusán elfogadott alapelveket a párt szövetségi politikájáról, amely kimondta, hogy a Munkáspárt a kapitalista rendszer ellenzéke és nem lép szövetségre a tőkés osztály pártjaival. Ha az olvasó belegondol Thürmer Gyula jobboldali fordulata miatt kialakult helyzetbe, akkor egy egészen abszurd kép rajzolódik ki.

Hiszen csak 2 év telt a 2002-es országgyűlési választások óta, amely során a munkáspárti közreműködéssel sikerült leváltani a Fidesz jobboldali-polgári kormányát, 2004-ben már a megbuktatott és ellenzékben lévő Fidesszel szövetkezett a Munkáspárt, méghozzá a Thürmer segítségével korábban hatalomra juttatott MSZP-SZDSZ kormány megbuktatása céljából. Így vált Thürmer a politikai köpönyegforgatás nagymesterévé.

Az olvasó joggal tehetné fel a kérdést, hogy miért látott Thürmer politikai szövetségest a nacionalista-polgári Fideszben és más szélsőjobboldali szervezetben az aláírásgyűjtés során? A válasz egyszerű: a pártelnök az “ellenségem ellensége a barátom” ősi elvét követte ahelyett, hogy a Munkáspártot valóban a tőkés osztály konzervatív-jobboldali és szocialista-liberális pártjaival szembenálló, önálló baloldali erőként képviselte volna úgy, ahogyan azt a 20. kongresszus küldöttei arra felhatalmazták. Így akart a sértett és megalázott Thürmer revansot venni azért, amiért az MSZP nem tartotta be a kommunistáknak tett ígéretét a 2002-es önkormányzati választáson.

6.5. 2004: az európai parlamenti választás és következményei

A 2004-es esztendő azonban nem csak a kórházprivatizáció elleni népszavazás miatt volt érdekes a magyar politikatörténetben. Ebben az évben, 2004. május 25-én rendezték meg először Magyarországon az első EP-választást is. A Munkáspárt ringbe szállt, ám esélyeit jócskán rontotta az a körülmény, hogy a választópolgárok gyanakodva figyelték a Munkáspárt és a Fidesz közeledését.

Egy nem várt esemény azonban egyenesen megpecsételte a Munkáspárt EP-választási eredményét. Thürmer Gyula nyílt levélben mondott köszönetet Orbán Viktornak, amiért a Fidesz segítséget nyújtott a Munkáspártnak az aláírosok gyűjtésében, majd alig néhány nappal a választások előtt a pártelnök aláírta a Fidesz által meghirdetett „Nemzeti Petíciót”, amely a jobboldal nacionalista és demagóg követeléseit foglalta össze.^[1]

Thürmer e magánakciójáról sem a Központi Bizottság, sem az országos elnökség nem tudott előzetesen. Thürmer Gyula és a Orbán Viktor nyílt összefogása megdöbbentette a közvéleményt és a sajtó munkatársait egyaránt. A tagság összezavarodott. A Thürmert vakon követő tagok - az össztagság nagyobbik része - védelmébe vette a pártelnök e vállalhatatlan nyilatkozatát, a tagság egy jelentős, de kisebbségben lévő részén azonban a felháborodás lett úrrá. Ők alkották az események hatására kialakuló pártellenzék magját.

A 2004-es EP-választáson a lakosság pedig ismét megbüntette a Munkáspártot épp úgy, mint a 2002-es országgyűlési választáson, amikor a Munkáspárt lepaktált az MSZP-vel. Most viszont nem a szocialistákkal való elvtelen megalkuvás, hanem immáron a jobboldallal való összejátszás miatt fordultak el tízezrek a kommunista párttól. A Munkáspárt támogatottsága 2% alá csökkent (1.83%), a párttagság pedig demoralizálódott az eredményekkel való szembesülés után.

A Munkáspárt elnöksége feszült légkörben látott hozzá a választási kudarc okainak elemzéséhez. Két olyan tagja volt a párt országos elnökségének, akik világosan látták, hogy a Munkáspárt és a Fidesz látványos közeledése a párt vesztét okozhatja, amelyet a gyenge EP-választási eredmény is jelez: Vajnai Attila alelnök és Fratanoló János elnökségi tag, a Baranya megyei szervezet elnöke.

Ők ketten képviselték az országos elnökségben a Központi Bizottság és a párt több száz alapszervezetének azon tagjait, akik aggódva figyelték a Munkáspárt politikájában bekövetkezett jobboldali fordulatot. Minden készen állt ahhoz, hogy ismét kibontakozzon a pártban egy, a korábbiakhoz hasonló belháború. A Munkáspárt időzített bombává vált.

6.6. A pártszakadás kezdete

A pártszakadás 500 napon át tartó idegtépő eseménysorozatának nyitánya a Munkáspárt országos elnökségének 2004. június 15-én megtartott tanácskozása volt, ahol éles vita bontakozott ki a párt EP-választáson elért eredményéről. Vajnai Attila alelnök a sikertelenség fő okát abban látta, hogy a választópolgárok a Munkáspártot azonosították a jobboldallal, mivel a pártvezetés hagyta, hogy a kommunisták népszavazási kezdeményezését a Fidesz saját hatalmi céljaira használja fel.

A párt elnökségének Thürmerhez lojális tagjai, majd később a Központi Bizottság többsége elutasította ezt a megközelítését, ami viszont nem változtatott azon a tényen, hogy a párttagság egyharmada egyetértett Vajnai Attilával.

Az elnökségen belül keletkezett feszültség tovább fokozódott azáltal, hogy Thürmer megtiltotta Vajnai Attila alelnök “Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért” című cikkének közlését a Szabadság munkáspárti hetilapban azzal az indokkal, hogy az ellentétes a Központi Bizottság EP-választást értékelő határozatával. Vajnai Attila e cikkében a neoliberális politikával szembeni álló baloldali csoportok összefogását sürgette. Vajnai Attila alelnök  azonban nem hagyta magát elhallgattatni. Új cikket írt, amelyet a pártlap „A jelkép ereje” címmel 2004. júliusában közzé is tett. Vajnai Attila cikke az antifasiszta összefogásról és a vörös csillag legalizációjáért folyó küzdelemről szólt

A Szabadság újság lapjai ettől a pillanattól kezdve csatatérré váltak. Karacs Lajosné Magdolna alelnök asszony, aki 1993 óta mind a mai napig Thürmer Gyulával politikailag és érzelmileg is szoros kapcsolatban álló vezetője a pártnak, ellencikket írt “Ereje a munkának van” címmel. Thürmer Gyula “Bal, jobb, bal” című cikke is élesen kritizálta Vajnai Attila publikációját. Teljes nyilvánosságot kapva, A Szabadság újság olvasói - párttagok és szimpatizánsok - szeme láttára bontakoztak ki a Munkáspárt országos vezetői között elmélyülő politikai-ideológiai ellentétek, amelyek aztán az egész párttagságot megosztottá tették.

Miyen álláspontot képviselt Thürmer Gyula és Karacs Lajosné Magdolna?

Karacs Lajosné alelnök és Thürmer Gyula cikkei szerint a vörös csillag legalizálásááért indított kampány politikai súlya jelentéktelen, Magyarországon pedig nincs fasiszta-veszély, ami indokolttá tenné a baloldali szervezetek közötti antifasiszta összefogást. Karacs Lajosné Magdolna így érvel.

„A fasizmus egykor ilyen veszélyes és közös ellenség volt, de a fasizmus ma nem fenyeget bennünket, sőt annak még egy lightos hungarista változata se”.^[2]

Mikor e szavak íródtak, az önmagát „nemzeti radikálisnak” nevező antiszemita és rasszista Jobbik országos aktivista-hálózat építésébe fogott, 3 évvel később pedig e párt égisze alatt megalakult a Magyar Gárda nevű fasiszta félkatonai szervezet, amely a 30-as évek náci rémuralmát idéző masírozással keltett félelmet a lakosságban. Karacs Lajosné és Thürmer Gyula súlyos politikai tévedést követett el, amikor kétségébe vonták a fasisztaveszély jelentőségét és súlyát.

6.7 A pártellenzék megerősödése

Ekkor azonban még csak 2004 őszén járunk és az volt a kérdés, hogy milyen végkimenetele lesz a pártelnök és Vajnai Attila követői között dúló viszálynak? Ennek eldöntése a Központi Bizottságon belüli erőviszonyoktól függött. Thürmer Gyula célja az volt, hogy maga mellé állítsa a Központi Bizottság tagjait. Ennek érdekében - a Központi Bizottság soron következő tanácskozása előtt egyetlen nappal - hosszú cikket publikált A Szabadság újságban, amelynek cinikus módon  “A marxizmus és a 20. kongresszus mellett” címet adta.

E cikk legnagyobb képmutatása az volt, hogy Vajnai Attilát és híveit a 20. kongresszus szövetségi politikájának elárulásával vádolta, miközben valójában Thürmer volt az, aki már e cikk során is a 20. kongresszus határozatával ellentétes nézeteket vetett papírra. Hiszen mit is mondott ki a 20. kongresszus az MSZP és a Munkáspárt kapcsolatát illetően? Emlékeztető gyanánt ismét közzé tesszük a határozat kulcsmondatát..

„Mi nem a szocialisták ellen harcolunk, mi a tőkés rendszer, a dolgozó ember anyagi és szellemi kizsákmányolása, politikai kiszolgáltatottsága ellen küzdünk. Mi önálló értékrendünket, a dolgozó ember érdekeit képviseljük.”^[3]

És mit írt Thürmer Gyula “A marxizmus és a 20. kongressszus mellett” c. cikkében, amelyben a Munkáspárt és a jobboldal-konzervatív Fidesz egyre nyilvánvalóbb összefonódását próbálta cáfolni? Íme az idézet, amely a kongresszusi határozattal teljes mértékben ellentétes:

„Számunkra az új az volt, hogy a Munkáspárt ekkor került közvetlen összeütközésbe a kormánnyal is, az MSZP-vel is. A kérdés nem az volt, hogy általában bíráljuk a tőkés rendszert, hanem az, hogy konkrétan az MSZP ellen küzdünk. A helyzetet bonyolította, hogy a Munkáspárt akcióját politikailag támogatta a Fidesz és más jobboldali pártok. Ilyen még soha nem volt”.^[4]

Hogy valójában nem Vajnai, hanem Thürmer volt az, aki a 20. kongresszussal messze szembemenő irányvonalat képviselt, ahhoz kétség nem férhet. A Központi Bizottság és a tagság nagyobbik része ezt azonban nem ismerte fel. Az elnök iránti vak lojalitás erősebb volt a józan észnél. A párt közösségének többsége még akkor sem látott át az elnök megtévesztő, kettős kommunikációján, amikor a Fidesz-Munkáspárt közötti nem hivatalos politikai együttműködés tényét tagadó Thürmer a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság c. rádióadásában azt nyilatkozta, hogy:

„a kormányváltás, a Fidesz hatalomra jutása kisebb kárt okozna, mint a jelenlegi kormány”^[5]

A tagság egyharmada viszont tudatában volt a thürmeri irányvonal ellentmondásosságával. Hogyan dönt a Központi Bizottság? Ez volt a kérdés.

A Központi Bizottság 2004. szeptember 18-án tartotta soron következő gyűlését. Thürmer javasolta a KB-nak, hogy ítélje el Vajnai Attila tevékenységét, vonják meg tőle a politikai bizalmat, induljon etikai eljárás ellene és szólítsa fel alelnöki tisztségéről való lemondásra. A Központi Bizottságban 29-en szavaztak Thürmer javaslata mellett és 19-en ellene. A KB-ban csak úgy tudták a Vajnait elítélő döntéshez a szükséges többséget megszerezni, hogy a szavazásnál az írásban leadott voksokat (amelyek többsége Vajnai Attilának kedvezett) nem vették figyelembe.

Vajnai a KB döntése ellenére nem mondott le az alelnöki tisztségéről, amit azzal indokolt, hogy őt a kongresszus választotta alelnöki tisztsége betöltésére, és ezért kizárólag a kongresszusnak, nem pedig a Központi Bizottságnak van joga lemondatni őt.

A párt politikai válságának súlyosságát jelezte, hogy a Központi Bizottság döntésével 6 megyei szervezet (Somogy, Tolna, Baranya, Bács-Kiskun, Heves, Borsod) nyíltan szembeszegült. E megyei szervezetek tiltakozó nyilatkozatot tettek közzé a KB Vajnai Attilával szemben hozott elmarasztaló ítéletete miatt. Az események felgyorsultak. 2004 októberében az elnökség visszahívta Vajnai Attilát az Európai Baloldali Párt vezetéséből, amelynek ekkor még a Munkáspárt aktív szereplője volt. Egyetlen esély maradt csupán, hogy a kialakult konfliktust békés úton, a pártszakadás elkerülésével rendeződjön: a pécsi pártaktíva.

^[1] http://dialektika.hu/wp-content/uploads/2012/06/dialjulaug04.pdf

^[2] Karacs Lajosné, Ereje a munkának van,  A Szabadság, 2004 július 30-i szám, 1. oldal.

^[3] A Munkáspárt 20. kongresszusának nyilatkozata a pártról és párt feladatairól. http://www.munkaspart.hu/images/dokumentumok/doc/20.kong.nyil.partrol.doc

^[4] A marxizmus és a 20. kongresszus mellett, A Szabadság, 2004. szeptember 17-i szám, 1. oldal

^[5] Thürmer-interjú, Kossuth Rádió Vasárnapi Újság 2005 június 19-i, Tényszerűen egy Rádióinterjúról, A Szabadság 2005. július 1.