- 2005: a nagy pártszakadás
2005-ben a Munkáspárt átélte történetének legnagyobb pártszakadását, amely a párt országos szervezeti hálózatának összeomlásához, és a Munkáspárt politikai eljelentéktelenedéséhez vezetett. E pártszakadás hatására jelentek meg a párt politikai irányvonalában a jobboldali-nacionalista elhajlások is, amelyek következtében a párt az Orbán Viktor-féle fasisztoid rezsimet hol nyíltan, hol burkoltan támogató mikropárttá silányult.
Elkerülhető lett volna e méltatlan sors, ha a párt elnökét 2002-ben nem Thürmer Gyulának hívták volna. A továbbiakban kiderül az olvasó számára, hogy miként vitte végig Thürmer és csoportja a Munkáspártot az erkölcsi, politikai és ideológiai megsemmisülés útján.
6.1 A Munkáspárt-MSZP paktum
2002-ben országgyűlési választásokat tartottak Magyarországon. A kérdés az volt, hogy vajon meg tudja-e őrizni hatalmát az akkor még polgári-konzervatív Fidesz-kormány, vagy az ellenzékben lévő szocialista-liberális szövetség (MSZP-SZDSZ) kerül-e ismét kormányra? A választások első fordulója után a politikai erőviszonyok rendkívül kiegyelítettek voltak a két tőkés politikai tábor között. Volt azonban 8 olyan választókerület, ahol a kommunista jelöltek 3. helyre futottak be. Az MSZP-SZDSZ koalíció világosan látta, hogy a jobboldali Fidesz-kormány leváltása csak akkor lehetséges, ha a választások második fordulójában a Munkáspárt e 8 választókerületben visszalép az MSZP-SZDSZ jelöltjei javára. Felvetődött a kérdés, hogy ebben a kiélezett politikai helyzetben a Munkáspárt megőrzi-e politikai függetlenségét úgy, mint ahogyan azt az 1998-as választáson tette, vagy pedig alkut köt-e a szocialista-liberális táborral?
Thürmerék e második opciót választották. A pártelnök javaslatára a Központi Bizottság a Magyar Szocialista Párt és a liberális SZDSZ javára történő visszalépésre kötelezte[1] mind a 8 kommunista képviselő-jelöltet. Felvetődik a kérdés, hogy vajon mi motiválhatta Thürmer Gyulát abban, hogy rávegye a Központi Bizottságot e megalkuvó döntés meghozatalára? A választ a Központi Bizottság november 16-ai ülése adja meg. A Központi Bizottság jelentéséből ugyanis kiderül, hogy az MSZP ígéretet tett a Munkáspártnak arra, hogy az országgyűlési választások során adott kommunista segítségért cserébe az MSZP az önkormányzati választásokon fogja segíteni a munkáspárti jelölteket hatalmi pozícióba juttatni. Íme a Központi Bizottság erről szóló jelentése:
Az MSZP vezetői ígéretet tettek arra, hogy az önkormányzati választásokon való együttműködés keretében „kompenzálják” a Munkáspárt veszteségeit. Az MSZP nem adta vissza azt a támogatást, amelyet mi adtunk nekik a parlamenti választásokon. 2002. június 10-én a Munkáspárt elnöke levélben kezdeményezte a két párt együttműködését az önkormányzati választásokon”[2]
Munkáspárt-MSZP paktum létezését az MSZP részéről sokáig tagadta Kovács László, a szocialista párt elnöke, aki az új szocialista-liberális kormányban külügyminiszterré vált, de később a sajtó nyomására kénytelen volt elismerni e paktum létezését, amely közte és Thürmer között lezajlott telefonbeszélgetés során köttetett meg.[3] A Központi Bizottság is elismerte.
“A Munkáspárt és az MSZP elnöke között 2001 decemberében nem hivatalos, nem publikált megbeszélésre került sor. Hivatalosan azonban soha nem találkoztak, noha a Munkáspárt több alkalommal kezdeményezte. Thürmer Gyula és Kovács László telefonbeszélgetéseket is folytatott, a parlamenti választások kapcsán is.”
A 2002-es országgyűlési választást tehát a kommunista szavazatok segítségével az MSZP-SZDSZ megnyerte. A magyar politikatörtént következő korszaka már ismert: a szocialista-liberális kormány hatalomra jutásást követően rövid időn belül kezdetét vette az a 8 éven tartó neoliberális kurzus, amely társadalmi-szociális válsághoz, tömegtüntetésekhez, a fasiszta jobboldal felemelkedéséhez, 2010-es országgyűlési választáson pedig végül a Fidesz kétharmados többséggel megnyert választási győzelméhez vezetett. Ezzel vette kezdetét Magyarországon a konzvervatív-nacionalista Orbán-rezsim.
Tragikomédiába beillő módon Thürmer Gyula a Munkáspárt 30. születésnapján, 2019. decemberében elmondott ünnepi beszédében úgy fogalmazott, hogy az ő irányítása alatt a Munkáspárt nem követte azokat, akik az MSZP és a liberális pártok szövetségesévé akarták zülleszteni a Munkáspártot.[4]
Hogy a pártelnököt vajon az egyre homályosabbá váló emlékezete csalta meg, vagy tudatosan állított valótlanságot saját pályafutásáról, annak eldöntését az olvasóra bízom. Egy viszont biztos: az MSZP támogatására buzdító Thürmer-nyilatkozatok a mai napig fellelhetőek az interneten és e tanulmány forráslistájában.
6.2. Az MSZP becsapja a Munkáspártot
Hiába segítette Thürmer Gyula hatalomra a neoliberális MSZP-SZDSZ kormányt, az nem hozott semmi jót sem a magyar munkásságnak, sem pedig magának a Munkáspártnak. Az MSZP becsapta mindkettőt. Választási ígéreteivel gyökeresen ellentétes gazdaságpolitikát kezdett el folytatni, a Munkáspártnak pedig semmiféle segítséget nem nyújtott a 2002-es önkormányzati választások során. Az MSZP pártelnöke, Kovács László még arra sem méltatta Thürmer Gyulát, hogy válaszoljon a hozzá intézett levélre, amelyben Thürmer a Munkáspárt-MSZP önkormányzati együttműködést szorgalmazta. Az MSZP-nek csak a kommunista szavazatok kellettek, maga a kommunista párt, élén Thürmer Gyulávan már nem. Ennél jobban nem is lehetett volna megalázni a Munkáspártot és személyesen annak elnökét. Alapvetően ebből a korszakból származik Thürmer Gyula máig tartó jogos és izzó gyűlölete a szocialista párt iránt.
Thürmer Gyula két évvel később, A Szabadság 2004. december 24-i számában megjelent interjújában e keserű szavakkal emlékezik vissza politikai pályafutásának e szégyenteljes és kudarcokkal teli korszakára:
„2002 tavaszán, mondjuk meg őszintén, megalkudtunk, a vezetés is, a tagság is. Már nem rajongtunk ugyan az MSZP-ért, de azt mondtuk: az MSZP a kisebbik rossz. Támogattuk az MSZP-t, támogattuk és veszítettünk. A 15 év legrosszabb eredményét értük el.”[5]
A Munkáspárt addigi szilárdnak hitt támogatói bázisa keményen megbüntette a pártot az MSZP-vel való szoros együttműködés miatt.
A 2002-es országgyűlési választáson a párt elveszítette addigi szavazóinak egyharmadát. 183.000 főről 121.000 főre apadt a munkáspárti tábor, ami 2.16%-nak felelt meg. Az őszi helyhatósági választáson a Munkáspárt az összes mandátumot elveszítette a megyei közgyűlésekben, az önkormányzati képviselők száma pedig az egyötödére csökkent.
A 2002-es országgyűlési és önkormányzati választások után a párt rohamléptekben veszítette el erejét és politikai befolyását. A később megrendezésre került országgyűlési választásokon a pártra leadott szavazatok aránya soha többé nem érte el az 1%-ot. A 2002. december 14-én megrendezett 20. kongresszuson azonban még volt remény arra, hogy a Munkáspárt fordítson e negatív tendencián. Sikerül-e megújítani a Munkáspártot? Ez volt a 20. kongresszus igazi tétje. A következő fejezet erről szól.
6.3. Az egységes Munkáspárt utolsó kongresszusa
2002. decemberében a Munkáspárt megtartja 20. kongresszusát. Ez volt az utolsó kongresszus a nagy pártszakadás előtt. A tagságnak nem csak a párt vezetőinek megalkuvó döntéseivel és azok katasztrofális politikai következményeivel, többek között a párt 15 éves fennállásának legrosszabb választási eredményeivel kellett szembe nézniük, hanem a taglétszám rohamos ütemű csökkenésével is. A Munkáspárt honlapján napjainkban már nem elérhető párttörténeti dokumentum szerint 2002 decemberében a párt 712 alapszervezetben 10.000 kommunista tevékenykedett. Ez az arány két évvel később (2004-re) már 10.000 fő alá csökkent. Az egykor több, mint 43.000 kommunista párttagot tömörítő Munkáspárt szervezeti leépülése már a külső szemlélők számára is látványossá vált. A Munkáspárt elnöksége mégis úgy tett, mintha semmiféle gondot nem jelentene a párt országos hálózatának lassú, de biztos ütemben zajló elsorvadása.
A 20. kongresszus figyelme sokkal inkább a Munkáspárt és az MSZP viszonyának újradefiniálására fókuszált. Sokan azt várták, hogy miután az MSZP megalázta a Munkáspártot, a kommunisták ismét szembe fordulnak majd a szocialista párttal úgy, ahogyan az 1996-ban történt. E nyílt szakítás az MSZP-vel azonban elmaradt. Thürmer Gyula még a választások kiábrándító tapasztalatának birtokában sem zárta ki egyértelműen az együttműködést a szocialistákkal. Íme Thürmer Gyula kongressszusi beszédének egy fontos részlete:
„Mi minden demokratikus párttal készek vagyunk együttműködni a jövőben is, ha találunk közös érdekeket. Az MSZP-vel is készek vagyunk! De nem tekintjük őket testvéreinknek, nem ígérjük oda a szavazatunkat, nem állunk eleve melléjük.”[6]
A pártelnök beszédéből azonban érződik, hogy valamiféle változás mégiscsak történik a Munkáspárt és az MSZP viszonyában. A Munkáspárt 20. kongresszusa két fontos alapelvet rögzít a párt szövetségi politikáját, azon belül is a szocialistákhoz fűződő kapcsolatát illetően. E két fontos alapelvet azért fontos megérteni és ismerni, mert a későbbi esemény során e két stratégiai alapelv semmibe vétele szolgáltatja a 2005-ös nagy pártszakadás egyik politikai indítékát.
Az egyik alapelv az volt, hogy a Munkáspárt az MSZP-t a továbbiakban ugyan olyan pártnak tekinti, mint a jobboldali Fideszt. Polgári, kapitalista pártnak, amely a tőkés osztály liberális pólusát képviseli a Fidesz által vezetett konzervatív, jobboldali pólussal szemben. Éppen ezért a Munkáspárt a továbbiak egyforma távolságot tart az MSZP-vel és a Fidessszel szemben egyaránt. Kritikája egyformán irányul a tőkés elit egészére, ide értve a szocialistákat is.
“Az MSZP-hez való viszonyunkat is az a tény határozza meg, hogy az MSZP a nagytőke és a multinacionális tőke érdekeit képviselő párt, egy a polgári váltógazdálkodást alkotó pártok közül.”[7]
A másik fontos alapelv az volt, a Munkáspárt nem a frissen hatalomra került MSZP-SZDSZ kormány, hanem a teljes kapitalita rendszer ellenzéke. Ebből adódóan nem kormányt, hanem rendszerkritikát folytat, és küzd a tőkés kizsákmányolás ellen.
„Mi nem a szocialisták ellen harcolunk, mi a tőkés rendszer, a dolgozó ember anyagi és szellemi kizsákmányolása, politikai kiszolgáltatottsága ellen küzdünk. Mi önálló értékrendünket, a dolgozó ember érdekeit képviseljük.”[8]
19 év távlatából visszatekintve a Munkáspárt 20. kongresszusára, elmondható, hogy ott és akkor egy elvszerű, a marxizmus-leninizmus eszmeiségével kompatibilis irányelv került elfogadásra a szövetségi politikát illetően. A Thürmer-féle pártvezetés azonban hamar bebizonyította, hogy alkalmatlan a kongresszuson elfogadott alapelvek gyakorlati alkalmazására. A következő fejezet erről szól.
[1]Forrás: Thürmer az SZDSZ-t is támogatja, Gondola.hu. https://gondola.hu/cikkek/6758
[2] A Központi Bizottság beszámolója a Munkáspárt 20. kongresszusának, Budapest, 2002. november 16.
https://web.archive.org/web/20021220044905fw_/http://www.munkaspart.hu/20.kong_kb.htm
[3] https://www.origo.hu/itthon/20020413amunkaspart.html
[4] https://hetilapunk.hu/2019/12/18/a-mi-idonk-nem-jart-le-a-mi-idonk-meg-jon/
[5]Forrás: Thürmer Gyula jubileumi ünnepi beszéde A Szabadság, 2004. december 24-i szám, 1. oldal
[6] Thürmer Gyula előadói beszéde a Munkáspárt XX. Kongresszusán.
Forrás: https://adt.arcanum.com/hu/view/ASzabadsag_2002/?pg=357&layout=s
[7] A Munkáspárt 20. kogresszusának nyilatkozata. Budapest, 2002. december 14.
[8] A Munkáspárt 20. kongresszusának nyilatkozata a pártról és párt feladatairól.
