Újabb szakasz kezdete: a marxista-leninista jelleg feladására
5.14. 1997-2000: az első kísérlet a párt marxista-leninista jellegének feladására
A Munkáspárt 17. kongresszusa bebetonozta Thürmert a pártelnöki hatalomba, szétverte a Munkáspárt önkormányzati kapcsolatait és felszámolta a párt tudományos testületeit. A hanyatlás azonban nem állt meg ezen a ponton. A kongresszust követő évben, 1997-ben a pártvezetés megjelentette a “Munkáspárttal a XXI. századba” című kiadványát, amely előjele volt a párt kezdődő ideológiai válságának. Elkezdődött a Munkáspárt eltávolodása a marxista-leninista eszméktől. A kiadott dokumentumban ugyanis a marxizmustól idegen, alapvetően szociáldemokrata világnézetet tükröző programpontok fogalmazódtak meg. Íme egy közülük:
„olyan gazdaságpolitikára van szükség, amely a többség érdekeit tiszteletben tartva egyszerre képes biztosítani a hatékony termelést, a piacgazdaság és a verseny előnyeit.”
A pártelnök sajtónyilatkozataiban egyre hangsúlyosabban képviselte az „emberarcú kapitalizmus” hamis illúzióját. Thürmer az Észak-Magyarország c. újság 1999. november 16-i számában megjelent interjúban[1] úgy nyilatkozott, hogy van jobb és rosszabb kapitalizmus, majd hozzátette, hogy elképzelhetőnek tartja egyfajta emberarcú kapitalizmus létét és létjogosultságát. Egyre nagyobb volt a veszélye annak, hogy az 1989-ben kommunista pártként újjáalakított Munkáspártot Thürmer a revizionizmus és az opportunizmus útvesztőibe viszi, megtagadva ezzel a marxi szocializmus ideológiáját. Hogy mi késztette erre Thürmer Gyulát, annak egyszerű oka van: 1999-ben a pártelnök a - korábbi stratégiájával teljes mértékben ellentétes módon - úgy vélte, hogy a Munkáspártnak a legmesszemenőbb engedményeket kell tennie ideológai kérdésekben annak érdekében, hogy a szocialisták és liberálisok szóba jöhető koalíciós partnerként kezeljék a kommunistákat. Thürmer e cél érdekében pedig kész volt a marxizmus feladására is. Ezt pedig mi sem támasztja jobban alá, mint a pártelnök Magyar Nemzetnek adott interjúja, 2000 ápriliásában. Íme az interjú kulcsmondtata:
“a jobboldal csak a Munkáspárt, MSZP és az SZDSZ összefogásával győzhető le, és készek vagyunk a kompromisszumokra egy esetleges közös kormányzás esetén.”[2]
Hogy milyen kompromisszumokra gondolt Thürmer, nem titok. Amennyiben a Munkáspárt helyet kapott volna a szocialista-liberális kormányban, lemondott volna a NATO-ból való kilépésről és Thürmer kész lett volna engedni az állam szerepvállalásával kapcsolatos munkáspárti elképzelésekről.[3]
Hogy a Munkáspárt is a tőkés klub tagjává válhasson, Thürmer támogatta Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozását
Napjainkban, amikor Thürmer Gyula pártelnök önmagát az egyetlen olyan politikusként láttatja a magyarországi sajtó előt, aki mindvégig ellenezte Magyarország EU-tagságát, mosolyogva idézzük vissza az elnök egykori EU-barát gondolatait, amely a Magyar Hírlapban megjelent interjúban a mai napig megtalálható. Íme.
„Mi az EU-csatlakozást támogatjuk, ez ma a magyar munkavállalóknak is előnyös. Elsősorban azért, mert ott nagyobb a szociális biztonság, mint itthon. Magyarországra a vadkapitalizmus jellemző, olyan munkatörvénykönyv van, mellyel például szombat-vasárnap is lehet dolgoztatni embereket, a munkavállalók teljesen kiszolgáltatottak. Ez Nyugaton teljesen elképzelhetetlen. Ma menekülni kell az EU-ba.”[4]
A Munkáspárt marxizmustól való eltávolodása miatt számos alapszervezet, KB-tag és megyei pártvezető megkongatta a vészharangot. Köztük volna Dr. Kemény Csaba, a Központi Bizottság tagja és a párt Pest megyei szervezetének elnöke is, aki már évvekel Thürmer reformista-revizionista megnyilvánulása előtt felhívta a párt figyelmét arra, hogy a Munkáspárt a vesztébe rohan. Íme egy részlet dr. Kemény Csaba leveléből:
„Ha a párt tagsága nem tudja eltávolítani a párt éléről Thürmer Gyulát és az őt mindenkor elvtelenül kiszolgáló szűk vezetői csoportját, akkor a Munkáspárt lassú haldoklása, politikai szerepének összezsugorodása, majd teljes eljelentéktelenedése, társadalmi elszigetelődése fog bekövetkezni”[5]
A későbbiek során minden úgy történt, ahogyan azt Kemény Csaba előre megjósolta. A párt ideológiai hátterének szociáldemokrata-polgári irányultságú torzulása 1999-ben felgyorsult. A Munkáspárt 18. kongresszusa ugyanis új pártprogram kidolgozását tűzte ki célul, amely a pártvezetés reformista törekvéseit hivatalos politikai irányvonallá emelte volna. Az új program irányelveit a vezetés az alapszervezetek rendelkezésére bocsátotta, ám az szokatlanul heves vitát generált a párttagság soraiban.
A kiadott irányelveket leginkább azért bírálta számos alapszervezet, mert az nem tisztázta, hogy a Munkáspárt mely társadalmi osztályokat tekinti alapvető társadalmi bázisának. Kritikaként fogalmazódott meg, hogy a párt nem elemezte a munkásosztály helyzetét, osztálytagozódását, a dokumentum teljes mértékben nélkülözte a marxista osztályszemléletet. A készülő program gyakorlatilag nem szólt sem a munkásokról és nem szólt a munkásokhoz sem. Ideológiáját tekintve szociáldemokrata-reformista, semmint marxista elvekre támaszkodott. Most mutatkozott meg igazán a Thürmer javaslatára feloszlatott Tanácsadó Testület tudományos munkájának hiánya.
A pártvezetés és az általa felügyelt Programbizottság a marxista osztályszemlélet hiányát számon kérő kritikai észrevételeket tárgyalás nélkül félresöpörte arra hivatkozva, hogy azok elavult világnézetet tükröznek, amelyek a múlt rabságában tartják a pártot. A párt társadalomtudósai által készített alternatív javaslatokra, észrevételekre nem reagált az országos elnökség. A Szabadság újságban letiltották a programmal kapcsolatos vitacikkek megjelenését. A pártban kibontakozó botrány elkerülése érdekében a Központi Bizottság 2000. januári ülésén váratlan gyorsasággal lezárta az irányelvekről szóló pártvitát. A KB döntése következtében a programalkotó folyamat ezen a ponton megakadt, ám ez nem a véletlennek volt köszönhető.
Az elnökség ugyanis két párton kívüli, fizetett politológus (Kiss Viktor és Malkovics Tibor), valamint a versenyszférából érkező “politikai szakértők” alkalmazásával megalakította a Baloldali Szakértő Központot, amely a Munkáspárt politikai-ideológiai és szervezeti reformjának előkészítéséért volt felelős. A helyzet abszurduma abban rejlett, hogy e két politológus korábban az egyik legnagyobb rendszerváltó, antikommunista és liberális SZDSZ (Szabad Demokraták Szövetsége) képviselő-jelöltje volt[6] [7]. Politikai meggyőződésük, világszemléletük messze távol állt a marxista-kommunista értékrendtől. Nem meglepő módon első javaslatuk az volt, hogy a párt elnöksége ne csak az alapszervezetektől érkező bírálatokat vesse el, hanem magát a teljes program-tervezetet is. Így történt. A Munkáspárt kommunista jellegének feladása új szakaszba lépett.
5.15. 2000-2002: a második kísérlet a párt marxista-leninista jellegének feladására
Hogy miért döntött a párt elnöksége a Baloldali Szakértői Központ felállítása mellett, annak egyszerű oka volt: a 2000-res évek elején a Munkáspárt továbbra sem tudott kitörni az őt körülvevő politikai karanténból. A közvélemény többsége továbbra is szélsőbaloldali pártként tekintett a Munkáspártra, amelynek politikai mozgástere egyre inkább szűkült. A pártvezetés előtt két út állt. Vagy megpróbálják színvonalasabbá tenni a tömegpolitikai és szervezőmunkát, mint ahogyan azt a korábban eltávolított pártvezetők és a Munkáspárt szellemi holdudvarát képző marxista tudósok javasolták, vagy pedig a polgári-kapitalista politikai trendhez simulva a Munkáspárt „megszabadul” kommunista mivoltától, így válva koalícióképessé és vállalhatóvá a liberális és szocialista párt szemében. A párt elnöksége ez utóbbi mellett döntött. Ennek megvalósítása érdekében hívta életre a Baloldali Szakértői Központot, amely önmagát a Munkáspárt „agytrösztjeként definiálta”. Rögtön munkához is láttak.
Miután megvizsgálták a párt belső helyzetét és dokumentumait, a két politikai tanácsadó lesújtó képet festett a párt állapotáról. Arra a következtetésre jutottak, hogy a párt „nosztalgikus jellegénél fogva hamis tényekből indul ki” és a „párt jellegtelen szociális demagógiába fullad, nem képes koherens baloldali programot felvázolni”
Vizsgálatuk eredményét megosztották a párt elnökségével is. Meglepő módon az a Thürmer Gyula, aki 10 éven át kíméletlen harcot vívott a pártvezetést bíráló kommunistákkal szemben, a párton kívüli polgári-liberális politológusok javaslataira rendkívül nyitottan és érdeklődően reagált. Az elnök szabad kezet adott a Munkáspárt új stratégiájának kidolgozásához és ideológiájának totális újrafogalmazásához. Mit javasolt az elnökségnek a két fizetett volt szdsz-es politológus?
Gyakorlatilag a Munkáspárt teljes újratervezését, amely érintette volna a párt jelképhasználatát, imázsát, szimbólumrendszerét, kommunikációját, kampányát, szlogjeit, ideológiai bázisát és pártprogramját. E reformok valóra váltása egyet jelentett volna a Munkáspárt kommunista pártként való eltűnésével.
A párt új “tanácsadói” szerint ugyanis a klasszikus kommunista imázs lecserélésével a Munkáspárt meg tudja szólítani azokat az értelmiségi csoportokat, akik tudatosan elhatárolódtak a “régi típusú” kommunista pártoktól. A Szakértó Központ munkatársai ígéretet tettek arra, hogy amennyiben a Munkáspárt elkötelezett a “megújulás” iránt, akkor a párt nem csak átlépi a parlamentbe jutáshoz szükséges 5%-os küszöböt, hanem a magyar baloldal meghatározó pártjává válik. Egyetlen feltételük volt: az általuk készített anyagokról a Központi Bizottságot ne tájékoztassák, és az elnökségen belül is csak egy szűk kör értesüljön javaslataikról. Thürmerék elfogadták a feltételeket.
Aggodalmuk és elővigyázatosságuk érthető volt, hiszen a Baloldali Szakértői Központ olyan antimarxista és opportunista ötletekkel állt elő, amelyek maximálisan ellentétesek a kommunista mozgalom történelmi hagyományaival, eszmerendszerével és forradalmi céljaival. A teljesség igénye nélkül ismertetjük azokat a “reformjavaslatokat”, amelyek jól tükrözik, hogy milyen jövőt szánt a Baloldali Szakértői Központ és Thürmer Gyula a Munkáspártnak.
Javasolták például, hogy a párt neve Munkáspártról Szociális Európa Pártra változzon meg, a Munkáspárt jelképeiben pedig addig markánsan megjelenő vörös színt a kék váltsa fel[8]. Az új pártlogó az Európai Uniót szimbolizáló csillagokkal bővültek volna ki. A Baloldali Szakértői Központ javasolta továbbá a párt történelemszemléletének újragondolását is. Meglátásuk szerint a pártnak fel kell hagynia a rendszerváltás bírálatával, és nem szabad pozitívan viszonyulni a szocializmus múltjához sem, mivel az “gazdaságilag irracionális, politikailag pedig szabadság nélküli rendszer volt.”
Thürmer Gyula nagy lelkesedéssel fogadta a Baloldali Szakértői Központ felvetéseit. Ahogyan fogalmazott,
„Saját helyzetünket csak mások tudják kívülről megítélni Én személy szerint támgogatom, hogy a legeretnekebb gondolatokat vessék fel”[9]
Ezen antikommunista szellemi környezetben született meg a Baloldali Szakértői Központ új dokumentuma, amely a „Baloldal az ezredforduló után” címet viselte.A kiadvány átértékelte a Munkáspárt baloldaliságról alkotott fogalmát. Ahogyan a fizetett politológusok megfogalmazták a párt új ideológiáját
“nem vagyunk kommunisták, mert a bolsevizmus ezernyi bűne és az ortodox kommunizmus tételes programjának bukása letagadhatatlan.”[10]
A Baloldali Szakértői Központ e mélyen antimarxista, revizionista “tanulmánya” Thürmer Gyula hozzájárulásával megjelent a Munkáspárt honlapján, amelynek nevét a Központi Bizottság és az országos elnökség jóváhagyása nélkül Szociális Európa Párt-Munkáspártra változtatták.
Úgy tűnt, hogy 10 évvel a rendszerváltás után megismétlődik a kommunista párt tragédiája, amikor maguk az állampárt vezetői fordítottak hátat a marxista eszmének, és működtek közre a szocializmus lebontásában.
Több, mint 20 év telt el a történtek óta. 20 év távlatából most már egyértelműnek tűnik, hogy Thürmer Gyula és csoportja akkor a marximussal való szakításra készült, ezt azonban a tagság akkoriban nem látta tisztán. A párt elnökségének két tagja, Zinner György szóvivő és Vásárhelyi Árpád, a Baloldali Front-Munkás Ifjúsági Szövetség elnöke viszont igen.
Bár a Baloldali Szakértői Központ által gyártott anyagokat a legnagyobb titokban tartották még az elnökségen belül is, a Munkáspárt szóvivője, Zinner György mérnök, és a párt ifjúsági szervezetének vezetője, Vásárhelyi Árpád egyetemi hallgató mégis tudomást szereztek a Munkáspárt kommunista orientációját felszámolni célzó tervekről. A két kommunista pártvezető írásos beadvánnyal fordult az elnökséghez, amelyben kezdeményezték a Baloldali Szakértői Központ anyagainak teljes körű ismertetését és kiadását a pártvezetés minden tagja számára.
Érvelésük szerint az elnökség minden tagjának joga van betekintést nyernie e dokumentumokba, mivel a két fizetett politológus a párt alkalmazásában áll. A Baloldali Szakértői Központ arra kérte Thürmert, hogy az elkészített dokumentumokat tartsa továbbra is titokban, az elnökségnek csak a kiválasztott néhány tagja ismerhesse azokat.
Thürmer eleget tett a Baloldali Szakértői Központ kérésének, így Zinner György és Vásárhelyi Árpád, valamint az elnökség többi tagjai a későbbiek során sem kaptak részletesebb információt a párt “reformját” előkészítő koncepcióról.
A két kommunista politikus nem adta fel a harcot. Vásárhelyi Árpád „Nagy kékség” , Zinner György pedig „A Munkáspárt és az internet” címmel írt újságcikket, amelyek közlését A Szabadság nevű munkáspárti hetilap megtagadott annak ellenére, hogy a tagság által fenntartott napilapba minden párttagnak és funkcionáriusnak joga volt cikket publikálni. A viszály az elnökségben folytatódott tovább. Vásárhelyi és Zinner kritizálták Thürmert, amiért olyan politológusokat bízott meg a párt reformjával, akik eszmeileg-ideológiailag távol állnak a kommunista mozgalomtól, miként nehezményezték azt is, hogy a Baloldali Szakértői Központ létrehozása a Központi Bizottság, valamint az elnökség megkérdezése és beleegyezése nélkül, ugyanakkor a párt pénzén történt. Elfogadhatatlannak tartották, hogy a Munkáspárt honlapját – a tagság és a vezető testületek hozzájárulása nélkül Szociális Európa Pártra keresztelték.
A fiatal, több nyelvet beszélő Vásárhelyi Árpád, valamint a nagy tekintélynek örvendő Zinner György szóvivő körül azonban idővel elfogyott a levegő. Információhiány miatt nem tudták megakadályozni a pártot szociáldemokratizáló tendenciákat, kommunista lelkiismeretük viszont tiltakozott az ellen, hogy az országos elnökség tagjaiként asszisztáljanak a marxizmustól való elforduláshoz
Zinner és Vásárhelyi elvtársak 2000. júniusában jelentették be távozásukat a Munkáspártból. Utolsó erőfeszítésként 2000. szeptember 5-én levélben fordultak a párt minden szervezetéhez, hogy felhívják a figyelmet arra, milyen alattomos – és alapvetően antikommunista irányultságú – változások életbe léptetésére készül Thürmer és környezete a tagság háta mögött.
Zinner György az azóta megszűnt internetes Munkásmozgalmi Fórumon így fogalmazta meg kilépésük okát.
“„Távozásunk alapvető oka nem Vajnai Attila volt, hanem mind az a sandaság,
őszintétlenség, erőszakos, dúrva megnyilvánulás, ahogy ezt a pártot ma is vezetik,
az hogy egyesek hitbizománynak tekintik a pártot, lenézik tagjait, tévedhetetlennek
gondolják magukat, ha kell hazudnak, moderálnak, cenzúráznak véleményeket,
nézeteket és fenyegetnek másként gondolkodókat. Nos, én sosem értettem egyet
azzal, hogy egyesek, s ilyen Thürmer Gyula is, osztályharcukat a párton belül
kívánják megvívni”.”
A polgári sajtó felfigyelt a Munkáspárt háza táján kibontakozó újabb botrányra, és megkérdezte Thürmer Gyulát, mit szól ahhoz, hogy az ifjúsági szervezet elnöke és a szóvivő távozik a pártjából?
A pártelnök az alábbiak szerint nyilatkozott:
„Nem gond, ha a kilenctagú elnökség tagjai közül ketten kiejtik a kezükből a zászlót, jönnek helyettük mások. Fiatalabbak.”[11]
Vásárhelyi Árpád, az ifjúsági szervezet elnöke akkor 23 éves volt. A helyzet komikuma, hogy Zinner György távozását a pártelnök személyes, nem pedig politikai okokkal indokolta a sajtó előtt, ám ez egyszerűen nem volt igaz. Thürmert nem gondolkodtatta el sem a párt szóvivőjének, sem pedig az ifjúsági szervezet vezetőjének távozása. Ahhoz viszont volt ereje, hogy a sajtón keresztül megfenyegesse a “reform” ellen zúgolódó alapszervezeteket. Ahogyan a pártelnök fogalmazott:
„a Munkáspárt megújítása elé senki sem gördíthet akadályokat.”[12]
Végül a Baloldali Szakértői Központ elképzeléseiből semmi sem valósult meg, ez azonban nem Thürmer Gyulán múlott, hanem a tagság ellenállásán!
Érdekesség, hogy amikor néhány évvel később, 2004-ben Thürmer Gyula, Hajdú József és Botta Melinda közösen megírták a Munkáspárt történetét, nemes egyszerűséggel elhallgatták, hogy létezett egykoron a Baloldali Szakértői Központ, amelynek opportunista-revizionista törekvéseit a pártvezetés egy szűk csoportja szívvel-lélekkel támogatta. Az internet azonban nem felejt. A webarchivumban a mai napig fellelhetőek az erről szóló cikkek, amelyeknek köszönhetően rekonstruálni tudtam az utókor számára a Munkáspárt igaz történetének e szomorú fejezetét.
Mindezek ismeretében talán igazat ad nekem az olvasó, amikor azt állítom, hogy amikor napjainkban Thürmer Gyula a kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozásain önmagát a marxizmus-leninizmus egyetlen hiteles magyarországi reprezentásaként állítja be, az kimeríti a képmutatás fogalmát.
A “párt reformja” ugyan elmaradt, de még ez sem tudta megmenti a pártot mindattól, ami 2002-ben és az után történt. 2002-ben országgyűlési választásokat tartottak Magyarországon, a thürmeri pártvezetés pedig elkövette addigi történetének legsúlyosabb hibáját.
A 2002-es országgyűlési választások második fordulóján ugyanis Thürmer javaslatára a Központi Bizottság visszaléptette a kommunista jelölteket az MSZP-SZDSZ javára, így segítve kormányra a neoliberális erőket, amelyek 2002 és 2010 között megszorításokra épülő, neoliberális gazdaságpolitikát kényszerítettek a magyar munkásosztályra, előkészítve ezzel a terepet az Orbán személyében hatalomra törő újfasizmusnak. Ami pedig a Munkáspárt szempontjából 2002 után következett, az tulajdonképpen a magyar kommunista mozgalom tragédiájává vált. A nagy pártszakadás története következik.
[1] A Marxizmus adott, de nyitottak vagyunk, Észak-Magyarország c. újság, 1999 november 16
[2] Változó Munkáspárt, Magyar Nemzet, 2000. április
[3] Változó Munkáspárt, Magyar Nemzet, 2000. április 20. Pásztor Zoltán
[4] https://kadarizmus.gportal.hu/gindex.php?pg=16839513&nid=3137475
[5] Kemény Csaba kilépési nyilatkozata a Munkáspártból, 1998. június 22. Forrás: A magyar kommunista mozgalomhelyzetének alakulása, különös tekintettel a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszakra
[6] https://kadarizmus.gportal.hu/gindex.php?pg=16425249&nid=3137306 Népszabadság, 2000. július 29. Szerző: Rab László Rab László: Körkörös védelem – munkáspárti évtized: hogyan legyünk vesztesek? (2000)
[7] Mi lett belőled, Munkáspárt? Wirth Ádám, kézirat
[8] Rab László: Körkörös védelem – munkáspárti évtized: hogyan legyünk vesztesek? Népszabadság, 2000. július 29.
https://kadarizmus.gportal.hu/gindex.php?pg=16425249&nid=3137306
[9] Mi lett belőed, Munkáspárt? Wirh Ádám, kézirat
[10] Ugyanott
[11] Rab László, körkörös védelem - munkáspárti évtized: hogyan legyünk vesztesek? Népszabadság, 2000. július 29.
[12] A Munkáspárt elnökségének két tagja lemond, Index, 2000 június 10. https://index.hu/belfold/hirek/5858/
