5.12. 1996: A Központi Bizottság lázadása az elnöki túlhatalom ellen

A Munkáspárt 17. kongresszusa történelmi jelentősége abban rejlik, hogy ezen a kongresszuson befejeződött a pártelnöki hatalom bebetonozása. Az elnöki jogkörök ilyen drasztikus mértékű koncentrációjára legutoljára a sztálini Szovjetunióban volt példa. Mivel Thürmer Gyula lényegében leválthatatlanná lett, a kommunista párt kollektív vezetésének lenini elve formálissá vált.Az idáig vezető út azonban nem akadálytalan Thürmer számára.

A korábbi évekhez hasonlóan most is voltak olyanok, akik próbálták megakadályozni a pártelnököt hatalmi törekvéseiben.. A 69 tagú Központi Bizottság 29 tagja, valamint 86, a spanyol polgárháborút és az illegalitás éveit megjárt veterán kommunista a Munkáspárt 17. kongresszusát megelőző időszakban igyekeztek felhívni a tagság figyelmét arra, hogy a pártelnök totális hatalommal való felruházása megsemmisítő erővel bír az amúgy is gyenge lábakon álló pártdemokráciára. Kísérletük végül elbukott. E történet részletei kerülnek a továbbiakban felelevenítésre.

A Munkáspárt XVII. kongresszusa tisztújításra készült. Az egész párttagságot lázban tartotta a kérdés, hogy kik lesznek a Munkáspárt új vezetői? A Munkáspárt ekkor még jelentős politikai befolyással bírt annak ellenére, hogy parlamenti frakcióval nem rendelkezett. Önkormányzati és megyei szinten viszont stabilan jelen volt az ország közéletében. Sokakat foglalkoztatott a kérdés, hogy Thürmer Gyula leváltásával végre erősödésnek indulhat-e a Munkáspárt?

Thürmer Gyula párton belüli pozíciója ugyanis korántsem tűnt olyan szilárdnak, mint ahogyan azt sokan hitték. A pártelnök joggal félt attól, hogy a személye körül kibontakozó és folyton visszatérő konfliktusok a párttagság szemében alkalmatlanná teszik ők a Munkáspárt vezetésére. Thürmer azt is jól tudta, hogy a pártelnöki pozíció elveszítése nem csak politikai karrierjének végét jelentené, hanem egyúttal egzisztenciális helyzetének megingását is. Ahogyan Grósz Károly, a szocialista Magyarország utolsó pártfőtitkára visszaemlékezéseiben olvasható, Thürmer Gyulának nem elhivatottság, hanem egzisztenciális kérdés az elnöki poszt.

Az elnök ravasz taktikát vetett be tisztségének megtartása érdekében. Thürmer a kongresszust előkészítő szakaszban javaslatot tett a Központi Bizottságnak arra, hogy a párt vezetőinek megválasztása (alelnöki és az elnöki pozíciót is ide értve) ne a Szervezeti Szabályzatban előírt módon, hanem egy új eljárásrend alapján történjen. Az új eljárásrend lényege az volt, hogy csak azok a jelöltek indulhattak a kongresszuson az alelnöki és az elnöki tisztségekért, akik előzetesen megmérettették magukat a kongresszust megelőző pártszavazás során. Ennél fogva a kongresszus szerepe csupán a pártszavazás eredményének szentesítésére korlátozódott, azaz minden egyes pozícióra a pártszavazás győztes jelöltjét lehetett csak megválasztani.

Ez a látszólag demokratikus eljárás valójában ellentmond a lenini pártdemokrácia elveinek. Thürmer Gyula egyszerűen meg akarta fosztani az alapszervezeteket a kezdeményezés és jelöltállítás jogától azzal a céllal, hogy a kongresszuson ne legyen se ellenjelölt a pártelnöki posztra,  és az ő alkalmasságát, valamint gyenge politikai teljesítményét firtató vita is lekerüljön a napirendről. Ehhez pedig csak annyit kellett tennie, hogy még a kongresszus előtt ő kerüljön ki győztesen az előzetes pártszavazás során. Mindez azért nem jelentett számára akadályt, mert míg a rivális jelöltek nem támaszkodhattak a pártszavazás versenyében a párt erőforrásaira, addig ő a már akkor erősnek számító elnöki hatalmánál fogva teljes mértékben a saját kampányára használhatta fel a Munkáspárt inftrastruktúráját.

A Központi Bizottság 29 tagja időben felismerte a pártelnök javaslata által jelentett veszélyt, és előterjesztést nyújtott be a Központi Bizottsághoz, amelyben követelték, hogy a Munkáspárt tisztújítása a szervezeti szabályzatban előírt eljárásmód szerint történjen, meghagyva az alapszervezetek alulról érkező kezdeményezéshez való jogát és a kongresszuson a többes jelölés lehetőségét. A Központi Bizottság 29 tagja által jegyzett beadványt olvasva élethű képet kaphatunk a Munkáspártban uralkodó feszélyezett hangulatról. Íme egy részlete a beadványnak:

„Az utóbbi hetekben új helyzet alakult ki a pártban. A 17. kongresszus előkészítése a pártra veszélyes irányt vett. Miközben a javaslatok érintik a párt világnézeti és szervezeti alapjait, nincsenek biztosítva a pártszerű vita feltételei, mindenekelőtt a megfelelő légkör és a bírálattal szembeni nyitottság. Gyakran nem a bírálat tartalma, hanem a bíráló személye válik a vita tárgyává. A vitákról nincs vagy egyoldalú a párton belüli tájékoztatás.”^[1]

Thürmer – mint korábban már annyiszor – ismét nem az ellentétek elsimítására, hanem  a személyét kritizáló kommunisták eltávolítására törekedett, függetlenül attól, hogy most éppen a Központi Bizottság egyharmada fordult vele szembe. Kompromisszumot és megbékélést kizáró módon kifejtette, hogy

„Ugyanabban a Központi Bizottságban két párt van jelen, amelynek nézetei nem férnek meg egymás mellett, nem összeegyeztethetőek. Kompromisszum közöttük – amint az események mutatták – nem lehetséges”^[2] Thürmer Gyula

A Központi Bizottság 1996. augusztus 27-én összehívta ülését, amelyen valóságos politikai hajsza indult a KB 29 tagja ellen. Célponttá vált a pártlap főszerkesztője, a Tanácsadó Testület elnöke (Wirth Ádám), a Budapesti Koordinációs Bizottság és más megyei elnökök is. Thürmer támogatói és a párt elnöksége frakciózással vádolta meg a KB renitens tagjait, majd követelték a 29 KB tag kizárását. A Központi Bizottság többsége nem támogatta a testület 29 lázadó tagjának kizárását, valamint megállapította, hogy tevékenységük nem minősül frakciózásnak. Megszavazták viszont Thürmer Gyula által javasolt új eljárásrendet a tisztújításra vonatkozóan.

Az elnöknek bár elérte célját, mégsem volt elégedett a győzelmével. Figyelmen kívül hagyva a Központi Bizottság határozatát, az eddiginél sokkal szélsőségesebb stílusban ismételte meg a frakciózás vádját a KB 29 tagja ellen. A Szabadság változtatás nélkül közölte Thürmer visszataszító gondolatsorát, amelyben az ellene szegülő kommunistákat “rákos daganatnak” nevezte, amelynek halálos veszélyt jelent a pártra. Íme az idézet:

„Régóta tudjuk, hogy pártunkban betegség lappang. A párt testének egyik legfontosabb szervében, a KB-ban van jelen a legsúlyosabb betegség, a rák. Ha a KB-ban meglévő betegséget nem kezeljük, a kór behálózza az egész testet, sőt tovább terjed.”

Amikor a párt elnöke rákos daganatként jellemezte elvtársait, majd cikkében e daganat kivágására buzdította a tagságot, eljött a pillanat, hogy a kommunisták veterán generációja is szót emeljen Thürmer becsmérlő szavai ellen. 86 olyan kommunista írt nyílt levelet a Központi Bizottságnak, akiknek többsége életük kockáztatásával csatlakoztak a két világháború között az illegalitásban lévő Kommunisták Magyarországi Pártjához, vagy pedig fegyveres úton harcoltak a nácik ellen.

A levelet elsőként a spanyolországi polgárháborúban harcolt, legendák övezte Sebes Sándor írta alá (1929-ben lépett be az illegális kommunista pártba), majd csatlakozott hozzá Turai József is (1931 óta párttag), aki  II. világháború alatt a szakszervezetben dolgozó kommunista sejteket irányította. A levelet aláírók sorát gyarapította Kovács István is, aki 1927-ben lett a párt tagja, majd 10 éven át raboskodott kommunista tevékenysége miatt a fasiszta Horthy-rendszer börtöneiben. A levélírók között találjuk Hazai Jenőt (1938 óta tag), aki a második világháború idején az illegális Kommunista Ifjúsági Szövetség titkára volt, majd fegyveres ellenállóként harcolt a megszálló nácik ellen. A kezdeményezéshez csatlakozott Grósz Károly, az MSZMP utolsó főtitkára, valamint Hollós Ervin és Lajtai Vera, az 1956-os vérzivataros események hiteles krónikásai is. Az aláírók névsora pedig egyre csak bővült, míg végül e 86, sokat szenvedett, de megpróbáltatásaik során mindvégig elvhű kommunistának megmaradt elvtársaink 1996. szeptember 10-én megküldték nyílt levelüket a Központi Bizottságnak. E levélből idézünk részleteket.

„Egy ideje aggodalommal tapasztaljuk, hogy a párt elnöke és néhány elnökségi tagja a megengedhetetlen hangnemű megfélemlítés eszközét használja, könyörtelen harcot hirdet a vele egyet nem értőkkel szemben, a vitatkozókkal és bírálókkal le akar számolni.

Az ilyen módszerek is hozzájárultak ahhoz, hogy az idők során mindazok eltűntek a párt vezetéséből és aktivájából, akik gondolkodni és vitatkozni mertek”

„Alaptalan vádaskodással, kizárással, alapszervezetek feloszlatásával történő fenyegetésekkel nem lehet egységet teremteni”

„Legutóbb az elnökség pártellenes frakciós tevékenységgel vádolta meg a KB 29 tagját….megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy ezt a párt lapjában közzétett megalapozatlan vádat széles körben terjesztik az alapszervezetekben, miközben a megvádoltaknak nincs módjuk az álláspontjukat kifejteni, mert meg sem hallgatják őket”

Kovács István emlékjegyzeteiből tudhatjuk meg, hogy Thürmer Gyula a veterán kommunisták kifigurázásával, elmeállapotuk megkérdőjelezésével és személyük nevetségessé tételével reagált a KB-nak küldött nyílt levélre. Ezt erősítik meg Hazai Jenő visszaemlékezései is, aki szerint Thürmer Gyula 1996 szeptember 12-én a Központi Bizottság ülésén úgy reagált a nyílt levélre, hogy azok aláírói már nincsenek szellemi képességeik teljes birtokában.

„Sebes Sándor 93 éves, már olvasni sem tud, azt sem tudja, mit ír alá”.^[3]

Ilyen, és ehhez hasonló dehonesztáló szavakkal próbálta a fiatal pártelnök az idős kommunisták becsületét és hitelességét romba dönteni. Mindeközben pedig egyre inkább közeledett a pártszavazás időpontja, amelyet a Központi Bizottság döntése értelmében Thürmer Gyula javaslata alapján rendeztek meg. Kérdés volt, hogy ilyen antidemokratikus feltételek mellett és a pártot uraló felfokozott hangulat közepette lesz-e kihívója Thürmer Gyulának?

Lett. Egy valakinek volt mersze elindulni az előzetes pártszavazáson Thürmer ellenében az elnöki tisztségért: Wirth Ádám filozófusnak, a Munkáspárt Tanácsadó Testület elnökének. A lejárató kampány azonnal elindult Wirth Ádám ellen. A polgári sajtónak adott interjúban Thürmer azzal rágalmazta meg Wirth elvtársat, hogy egy másik párt pénzeli, amelynek célja a Munkáspárt bomlasztása. Wirth Ádámnak esélye sem volt megnyernie a küzdelmet Thürmerrel szemben. Az előzetes pártszavazás – a demokratikus látszat ellenére – a gyakorlatban egyenlőtlen feltételek mellett zajlott le.  Thürmer Gyula és a hozzá lojális vezetők - mint ahogyan azt a Központi Bizottság 29 tagja és a veterán kommunisták megjósolták -  hatalmi helyzetüknél fogva korlátlanul használhatták Thürmer kampányára a párt infrastruktúráját, gépjárműveit, irodáit, telefonokat ( a 90-es években még nem volt internet!), így a tagság döntő mértékben Thürmer befolyása alá került. Ezzel szemben a pártelnök riválisának számító Wirth Ádám számára semmilyen erőforrás nem állt rendelkezésükre, hogy megismertesse az alapszervezetekkel pártelnöki programját és elképzeléseit a Munkáspárt jövőjét illetően.

Wirth Ádámra az igazságtalan versenyfeltételek ellenére is 1500 kommunista adta le a voksát pártszavazáson, ami önmagában is figyelmeztető jelzés lehetett volna. Mindez azonban nem szépít azon a tényen, hogy Wirth alulmaradt Thürmerrel szemben. A 17. kongresszuson csak és kizárólag, Thürmer Gyulára lehetett szavazni. A párt sorsa megpecsételődött. A Munkáspárt történetében később megrendezésre kerülő tisztújító kongresszusain soha többé nem akadt kihívója Thürmer Gyulának. A tőkés sajtó napjainkban „a Munkáspárt örökös elnökeként” emlegeti őt.

A 17. kongresszus után nem maradt el a megtorlás. A Wirth Ádám által vezetett Tanácsadó Testület, amely a párt 1989-es újjáalakítása óta értékes elemzésekkel és tudományos szintű háttéranyagokkal segítette a pártvezetés munkáját, végleg megszűnt. A bosszú nem csupán a Tanácsadó Testületre, hanem az egyik legnagyobb fővárosi alapszervezetre is kiterjedt. Az óbudai alapszervezet ugyanis Wirth Ádámot delegálta az újonnan alakuló Központi Bizottságba, ám Thürmer munkatársai adminisztrációs úton akadályozták meg, hogy Wirth elfoglalhassa helyét a Központi Bizottságban. Az óbudai alapszervezettől büntetésként egy egész cikluson át megvonták a jogot, hogy tagot küldhessenek a Központi Bizottságba. Ugyan így járt Teszárovics Miklós, a Borsod megyei koordinációs bizottság elnöke is, aki Wirth Ádámhoz hasonlóan nemkívánatos személlyé vált a thürmeri pártvezetés számára.

^[1] Forrás: A magyar kommunista mozgalom helyzetének alakulása, különös tekintettel a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszakra kiadvány 64. oldala. Kiadó: Szövetség a Baloldal Megújulásáért Elméleti-Politikai Műhely , Budapest, 2005

^[2] Kovács István, Nyílt levél a Központi Bizottsághoz, a Munkáspárt tagjaihoz. Forrás: A magyar kommunista mozgalom helyzetének alakulása, különös tekintettel a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszakra kiadvány 110. oldala

^[3] Hazai Jenő, Nyílt levél a Munkáspárt Elnökségéhez. 1996. október 2. Forrás: A magyar kommunista mozgalom helyzetének alakulása, különös tekintettel a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszakra