5.10. Thürmer: nem vagyunk egy jó kapitalizmus ellen

Miután a Munkáspárt 16. kongresszusán megbuktatták Nyírő Sándor alelnököt és követői is kiléptek a pártból, újabb botrány volt kibontakozóban.

Az angol nyelvű Budapest Week üzleti folyóirat újságírója, Simon Evans interjút készített a Munkáspárt elnökével, amely 1995. április 6-án nyomtatásban is megjelent. Ezen interjú során Thürmer olyan nyilatkozatot tett, amelyek joggal keltettek felháborodást a Munkáspárt tagjaiban. A pártelnök ugyanis a kapitalizmus bírálata helyett a tőkés rend érdemeit méltatta, végül pedig kijelentette, hogy a Munkáspárt nem kapitalizmus-ellenes. Íme az interjú egy részlete:

 „mi (azaz a Munkáspárt – szerk.megjegyzés) nem vagyunk egy jó kapitalizmus ellen. A kapitalizmus jobban oldotta meg a vállalatok vezetésének kérdését, mint azt a szocializmus tette."^[1]

Az interjú mélypontja azonban csak később jött el. Amikor az újságíró az országot kormányzó szocialista párt (MSZP) és liberális párt (SZDSZ) koalíciójáról kérdezte a pártelnököt, Thürmer Gyula nyílt antiszemitizmusba csapott át. Véleménye szerint:

„Az SZDSZ soha nem lenne képes egyedül kormányozni. Ők a magyar értelmiség egy részének az érdekeit képviselik, mindenekelőtt a zsidó népességét. Ez egy erős szegmens, de nem elég erős ahhoz, hogy egyedül kormányozzon.”^[2]

Thürmer végül hozzátette, hogy a magyar médiát megszállták a zsidók.

Thürmer antikommunista és antiszemita megnyilvánulása erős indulatokat váltott ki a párt akkor még nagy létszámú tagságában, így az nem maradhatott következmény nélkül.

1995. szeptemberében ülést tartott a Központi Bizottság, amelyen szót kért a magyar kommunista mozgalom élő legendája, Czibulya János. A veterán kommunista, aki 1941-ben a fasizmus legsötétebb éveiben csatlakozott az illegalitásban harcoló kommunista párthoz, a Központi Bizottság teljes plénuma előtt tette fel a kérdést Thürmer Gyulának, hogy az interjúban megjelent állítások tényleg a pártelnök véleményét tükrözik-e?

Thürmer Gyula nem cáfolta az interjúban leírtak hitelességét, válasza azonban dühös személyeskedéssé silányult. Thürmer azzal rágalmazta meg Czibulya Jánost, hogy ő valójában az új pártvezetés ellen összeesküvést szövő pártellenzék sakkfigurája. Thürmer a Központi Bizottság ülését követő héten a pártújságban hosszú cikkben folytatta tovább az őt bíráló párttagok fenyegetését és sértegetését. Az alábbiakban e cikkből idézünk:

„Mélyen elítélem Czibulya elvtársat, hogy akarva-akaratlanul vállalkozott egy méltatlan politikai szerepre. De még jobban elítélem azokat, akik azt hiszik, hogy az itteni bomlasztó aknamunkájuk egy grállovag küzdelme a pártdemokráciáért. Az egész egy politikai hecckampány, amely a kongresszus másnapjától folyik a párt új vezetése ellen. Mindez annak áll érdekében, aki nem tudja elfogadni a XVI. kongresszus határozatait. Annak, aki a Munkáspártot tönkre akarja tenni. Aki tudja: ha a párt vezetőségét, elsősorban annak elnökét támadjuk, a Munkáspártot gyengítjük. Mindez elsősorban annak a maroknyi társaságnak áll érdekében, amely csak akkor lenne elégedett, ha ők és társaik állnának a párt élén. Ők adták a XVI. kongresszus ellenzékének szellemi hátterét. A párt megújulása érdekében könyörtelenül fogom a küzdelmet ellenük folytatni”.^[3]

Thürmer Gyula a valóságban azon kommunisták ellen vívta „könyörtelen küzdelmét” a párton belül, akik egész életük során hűséggel szolgálták a szocializmus ügyét, és akik elsőkként kérték felvételüket 1989-ben az újjáalakult kommunista pártba. A Munkáspárt tragédiája, hogy a párt elnöke az antikapitalista harc helyett fontosabbnak tartotta a vele szemben kritikát megfogalmazó kommunisták eltávolítását, amely elvezetett végül odáig, hogy napjainkban a 43.000 fős tagságból mára csupán alig 100-an maradtak a Munkáspártban.

Hogy ez a jövő vár a magyar kommunistákra, akkor azt még csak kevesen látták előre. Thürmer Gyula ugyanis rendkívül hatásosan hitette el a tagság többségével, hogy a pártelnök bírálata egyet jelent a Munkáspárt, tágabb értelembe véve pedig a kommunista eszme bírálatával. Ezért tudta Thürmer minden belső konfliktusban a maga oldalára  állítani a tagság többségét, akik közreműködtek a Thürmert bíráló alapszervezetek feloszlatásában, illetve a pártelnök hatalmára veszélyt jelentő vezetők eltávolításában. Ezt az öncsonkító politikát pedig képmutató módon mindig a “pártegység megőrzésére” hivatkozva vetették be Thürmer támogatói. Az eredmény ismert: a párt elveszítette lényegében a teljes tagságát, ezzel párhuzamosan pedig az egykor 200.000 fős szavazóbázisát. 1996-ban azonban még volt remény, hogy a párt elkerülje ezt a sorsot. A marxista tudósokat, szociológusokat, filozófusokat és közgazdászokat tömörítő Tanácsadó Testület több kísérletet is tett a párt megmentésére, sajnos sikertelenül. Az ő történetük következik.

5.11. A Tanácsadó Testület felszámolása

Thürmer a Munkáspárt 16. kongresszusán ugyan megszabadult Nyírő Sándor alelnöktől,  győzelmére mégis árnyék vetült. Nem tudta ugyanis megakadályozni, hogy a kongresszus ne válassza újra, Wirth Ádám filozófust a Tanácsadó Testület elnökévé, sőt! Wirth elvtársat sokkal magasabb arányban szavazták meg ismételten a testület elnökének, mint ahányan Thürmer Gyulát a Munkáspárt vezetőjének. Wirth Ádám ilyen fokú népszerűségét Thürmer veszélyesnek tartotta.

E pillanattól kezdve a Tanácsadó Testület vált Thürmer célpontjává. Kezdetét vette a párt értelmiségi rétege ellen indított rágalomhadjárat, amely az évek során marxista szociológusok, filozófusok, történészek, közgazdászok, főiskolai és egyetemi tanárok kizárását vagy kilépését eredményezte. Az alábbiakban közzé tesszük azon elvtársak névsorát, akik egykoron a párt értelmiségi magját alkották, és áldozatos munkával segítették a pártot tanulmányaikkal, tudományos elemzéseikkel. (a lista csak a testület állandó tagjait tartalmazza, a Munkáspárt szellemi holdudvarához ennél jóval többen tartoztak)

• Aggod József, filozófia tudomány kandidátusa, a Magyar Tudományos Akadémia tagja
• Wirth Ádám, filozófus, az egykori Politikatudományi Főiskola rektor-helyettese
• Rozsnyai Ervin, filozófus, költő, műfordító, az egykori Marx Károly Közgazdasági Egyetem tudományos főmunkatársa
• Morva Tamás, közgazdász, az egykori Országos Tervhivatal munkatársa, ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának vezető munkatársa
• Dr. Kemény Csaba, szociológus-filozófus
• H. Varró Rózsa, filozófus
• Kiss Arthur, Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tanszékvezetője
• Dr.Széchy András, történész
• Szűcs Ervin, egyetemi tanár
• Farkas Péter, közgazdász
• Dr.Széchy Éva, a neveléstudományok kandidátusa, Magyar Tudományos Akadémia tagja

A Thürmer-féle pártvezetés a soron következő években tudatosan és célirányosan sorvasztotta el a Munkáspárt Tanácsadó Testületét, amely a párt alapító kongresszusa óta értékes politikai dokumentumok írásával, tudományos elemzések készítésével segítette a párt politikai-ideológiai irányvonalának kidolgozását. Ugyan ez a sors várt a párt többi szellemi műhelyére is.

Megszűnt vagy megszüntették a párt szakszervezeti és agrár munkacsoportját, a pedagógus és egészségügyi aktívát, a jogi kollégiumot, a filozófus és történész munkaközösséget. A társadalomtudományi tagozat megalakulását a vezetés hamis politikai vádakra hivatkozva akadályozta meg.

Mindez látványos hanyatlást idézett elő a párt politikai munkájának minőségében. A Munkáspárt egyre inkább elszakadt a társadalmi realitástól. Nyilatkozatai üres frázissá silányultak A tudományosan megalapozott, forradalmi marxista politikai irányvonal helyét átvette az olcsó populizmus. Mindezek hatására a párttal szimpatizálók tábora érezhetően zsugorodni kezdett.

A marxista elméleti munka elsorvasztásának következményeit a tagság is megérezte. Az Elveink és Tetteink című kommunista elméleti folyóirat kiadása leállt. Az alulról jövő kezdeményezésként útjára induló pártoktatás abbamaradt. A probléma 1998-ra vált igazán súlyossá, amikor az ideológiai munka hanyatlásának következményeivel a Munkáspárt 18. kongresszusa kénytelen volt szembenézni. A pártvezetés képmutató módon azzal indokolta a párt tudományos életének drámai mértékű romlását, hogy a pártnak nincs korszerű ismeretekkel rendelkező, korszerű válaszokat adó, szervezett munkára is vállalkozó értelmiségi rétege^[4]

Ebből azonban egy szó sem volt igaz. A Tanácsadó Testületet évek hosszú során át készített tudományos igényességgel megírt elemzéseket, amelyeket a Thürmer-féle pártvezetés tudatosan hagyott figyelmen kívül, publikálásukat pedig annak ellenére is megtiltották, hogy azok nyilvánosságra hozataláról a Központi Bizottság határozatot hozott. És hogy miért kellett buknia a Tanácsadó Testületnek? Azért, mert az elnökség hatalmi központot látott benne. A Tanácsadó Testület ugyanis kínos pontossággal fedte fel a Thürmer-féle irányvonal ellentmondásait és hibáit. E tudományos munkaközösség fontosabbnak tartotta a marxizmus elvi tisztaságának megőrzését és a gondolkodás szabadságát a vak lojalitásnál. E tudósok számára - egy kivételével - nem volt tovább helyük a Munkáspártban. Egyedül Hajdú József pedagógus volt képes arra, hogy szembe forduljon egykori kollégáival és Thürmer oldalára álljon. Hűsége kifizetődő volt: ma a párt elnökségének tagja és a Munkáspárt “legfőbb ideológusa” szerepében tetszeleg.

Magyarországon a marxista ideológiai munka a Munkáspárttól független egyesületekben, leginkább a Marx Károly Társaságban folytatódott tovább, amely Dialektika néven elméleti-politikai kérdésekkel foglalkozó újságot is kiadott.

^[1] Simon Evans, Továbbra is elvtársak, de a korábbinál simulékonyabbak. Interjú Thürmer Gyulával, Budapest Week Magazin, 1995. április 6-12. száma

^[2] Ugyanott

^[3] Thürmer Gyula beszéde a Munkáspárt Központi Bizottságának ülésén, 1996. szeptember

^[4] A Központi Bizottság beszámolója a 17.kongresszus óta elvégzett munkáról