5. 9. XVI. kongresszus: Nyírő Sándor alelnök bukása
A XVI. kongresszus szimbolikus jelentőséggel bír. 1994. október 9-ét írtunk, amikor a Munkáspártból távozik az utolsó alelnök, akit még a párt 1989-es újjáalapító kongresszusán választották meg erre a pozícióra. A népszerű és tehetséges munkáspolitikusként ismert diósgyőri esztergályos, Nyírő Sándor eltávolításával Thürmer Gyula egy régi riválisától szabadult meg. Hogy milyen okok vezettek Nyírő Sándor távozásához, ahhoz meg kell ismernünk a XVI. kongresszust megelőző vitákkal, belháborúkkal terhelt időszakot.
1994-ben ismét országgyűlési választásokat tartottak Magyarországon, amely erőteljes baloldali fordulatot hozott a magyar közéletben. A piacgazdaság kiépülésével együtt járó radikális gazdasági szerkezetátalakítás számos társadalmi osztály elszegényedését eredményezte. Másfél millió ember vált munkanélkülivé. A nyugdíjak és a munkabérek reálértéke drasztikusan csökkent. Egyre többen érezték magukat a rendszerváltás veszteseinek, és vágytak vissza a létbiztonságot biztosító szocializmusba. Ez adta a politikai-társadalmi hátterét az 1994-es országgyűlési választásnak, amelyen elsöprő erejű baloldali győzelem született. A Kádár-rendszer iránti nosztalgiából azonban nem a Munkáspárt, hanem az MSZP profitált.
Míg a szocialisták megháromszorozták szavazóiknak számát, és az ország legerősebb kormányzó pártjává válva kormánykoalícióra léptek a liberális SZDSZ-el, addig a Munkáspárt nemhogy megerősíteni nem tudta pozíciót, hanem a baloldal számára kedvező politikai tendenciák ellenére is veszített szavazóinak számából. A Munkáspárt politikailag elszigetelődött, társadalmi bázisa szűkülni kezdett, tömegkapcsolatai meggyengültek. A párt mindösszesen 3.1%-ot tudott elérni.
A kiábrándítóan rossznak számító választási eredmény elgondolkodtatta a Központi Bizottságot, majd felkérte a párt irányító szerveit elméleti-tudományos elemzésekkel segítő Tanácsadó Testületet, hogy összegezze és értékelje a választások tapasztalatait, a párt kudarcba fulladt választási szereplésének okait.
A Tanácsadó Testület elmélyült társadalmi-politikai-szociológiai kutatómunkájának eredményeképp a KB és az elnökség marxista elveken nyugvó, pontos és reális diagnózist kapott a párt tényleges helyzetéről. A Tanácsadó Testület kezdeményezte a párt munkáspolitikájának és agrárpolitikai koncepciójának részletesebb kidolgozását, nyitottabb és rugalmasabb szövetségi politikát, tömegkapcsolatainak fejlesztését, a pártélet demokratikus megújítását. A Központi Bizottság elfogadta a Tanácsadó Testület anyagát, annak iránymutatásait beépítette a KB állásfoglalásába, és döntött a Tanácsadó Testület által készített tanulmány publikálásáról.
A párt elnöke azonban a Tanácsadó Testület tudományos munkájából más következtetést vont le, mint a többség. Thürmer Gyula a személye elleni támadásként értékelte a Tanácsadó Testület kritikus és önkritikus elemzését, amely alapján Nyírő Sándor alelnök javasolta az elnökség lemondását.
Thürmer Gyula ideges magyarázkodásba kezdett a párt gyenge választási szereplésével kapcsolatban az ő személyi felelősségét firtató kérdésekre. Minden bírálatot elutasított. A XVI. kongresszus előtt hagyományos módon A Szabadság hetilap interjút készített Thürmerrel, amely során a pártelnök kijelentette:
„A munkásmozgalomban vannak dogmák. Általában minden eszmerendszerben vannak dogmák. Én a kritika, önkritika megkövetelését ilyen dogmának tekintem. Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki nagyon őszintén önkritikát gyakorolt volna”[1]
Ebben a feszült légkörben bontakozott ki a vita a XVI. kongresszus beszámolójának tervezetéről is. A Központi Bizottságban felerősödtek azok a hangok, miszerint a tervezet nem értékeli elég kritikusan és önkritikusan a KB , valamint az elnökség munkáját. Bírálat fogalmazódott meg Thürmer Gyula nyilvánosság előtti szerepléseit illetően is. Mások a kollektív vezetés háttérbe szorítása, a vezetésben ismételten felmerülő személyi ellentétek miatt emeltek szót. A Központi Bizottság a kongresszusi beszámoló tervezetének átdolgozását javasolta, amikor hirtelen váratlan esemény következett be.
Az idegfeszítő hangulatban megrendezése kerülő XVI. kongresszus előestéjén Thürmer Gyula “Vitáinkról, jövőnkről” címmel vitairatot tett közzé a párt lapjában. Ebben a cikkben ultimátumot adott a pártvezetést kritizáló kommunistáknak és egyértelmű hadüzenetet intézett bírálói felé.
„Eljutottunk odáig, hogy a KB, az elnökség, a Tanácsadó Testület engem nem tudnak meggyőzni, de ők sem hagyják magukat meggyőzni”.[2]
Az őt bírálókat, a vele vitázókat azzal vádolta meg, hogy „megtévesztik a pártot”, majd kijelentette:
„A pártnak két álláspont között kell választania. Az egyik álláspont a megújulást, a változást jelenti. Előre mutat. A másik tehetetlenséget, elavultságot, szenvedést, agóniát majd halált jelent. Ha a tagság úgy dönt, én a változni akaró párt vezetésében szívesen részt veszek, de egy önmagát halálra ítélő párt agóniájához nem segédkezem”.[3]
26 évvel e szavak elhangzása után elfogultság nélkül megállapítható, hogy Thürmer Gyula hamis szerepben látta önmagát. Nem megmentette, hanem ő maga ítélte halálra a Munkáspártot azáltal, hogy foggal-körömmel ragaszkodott az elnöki székhez, és üldözött mindenkit, aki építő kritikával illette munkáját. És hogy mindezt nem a sértettség vagy a rosszindulat mondatja velem, arra bizonyítékul szolgálnak a párt taglétszámának és a választáson elért eredményeink drámai csökkenését alátámasztó adatok, amelyeknek egy külön fejezetet szántam e tanulmányban.
Azonban, hogy Thürmer Gyula nem reformere, hanem hóhéra lesz a pártnak, azt 1994-ben, a XVI. kongresszus idején még senki sem sejthette. Sokakban élt és él a mai napig az a hibás beidegződés, miszerint „aki a párt elnökét, azaz Thürmer Gyulát támadja, az magát a pártot támadja”. Nem csak a Thürmert vakon követő pártvezetők, hanem az elnökhöz lojális tagok (a Munkáspárt többsége, köztük hosszú évtizedeken át e sorok írója is) a kommunista eszme elárulásával vádolták azokat, akik nyíltan bírálták a pártelnök valamely döntését vagy megnyilvánulását. Így volt ez 1994-ben, a párt XVI. kongresszusának idején is, amikor a pártban kiéleződött hangulat csillapítása érdekében a A Szabadság pártlap hasábjai fórumot adtak a különböző nézőpontok ismertetésére
A Tanácsadó Testület elnöke, Wirth Ádám filozófus, nagy tekintélynek örvendő tudós és tanár türelemre, tolerenciára és kompromisszumkészségre intette a vita résztvevőit. „Olyan vezetésre van szükség, amely ezt maga is igényli, és képes a vitában felszínre kerülő szempontokat, javaslatokat, nézeteket integrálni.” - írta Wirth Ádám, akinek szavai épphogy szándékával ellentétes hatást váltottak ki. Az elvszerű vitához szükséges nyugodt környezet megteremtése helyett Wirth Ádám magára haragította a párt elnökét, aki a korábbinál is indulatosabb vádaskodásba kezdett.
Thürmer Gyula pártelnök a Tanácsadó Testületet és magát a pártlapot is „egy szűk értelmiségi csoport szócsövének” titulálta[4], akik
„elavult kliséket, dogmákat, hibás és káros szemléletmódot (a marxista osztályszemléletről beszélt Thürmer - szerkesztői megjegyzés) igyekeznek a demokratikus vita jelszavával a pártra kényszeríteni.”[5]
Thürmer és a tagság jelentős, de mégis kisebb része között – immáron sokadjára kialakuló – viszályt Nyírő Sándor alelnök végül megelégelte, és hogy megmentse a pártot Thürmer Gyulától, bejelentette indulását az elnöki tisztségért. Thürmer leváltásának gondolata azonban a kongresszus szemében egyet jelentett a kommunista eszme elárulásával. Sokakban élt még ugyanis a sztálini korszakból megörökölt rossz beidegződés, miszerint a pártelnök bölcs, tévedhetetlen, szent és sérthetletlen, és az elvhűségnek is a pártelnök személye iránti vak lojalitás a mércéje.
Thürmer Gyula és hívei azzal vádolták meg Nyírőt, hogy veszélybe sodorja a párt egységét, majd Thürmer bevetette a régi bevált cselt: kijelentette, hogy nem hajlandó tovább egy elnökségben dolgozni Nyírővel. Thürmer felszólította a párt XVI. kongresszusát, hogy az újonnan megválasztandó vezetésébe ne építsen be eleve megoldhatatlan konfliktushelyzeteket. Ez nyílt üzenet volt a Nyírőt támogató kommunisták számára: mennetek kell! Nyírő felismerte a pártszakadás veszélyét, ezért felelőssége tudatában, valamint a párt egységének megőrzése érdekében visszalépett az elnöki jelöltségtől. Fenntartotta ugyanakkor az alelnöki posztra beadott pályázatát. A sorsa azonban ekkorra már megpecsételődött. A kongresszus egyetlen vezető testületbe se választotta be Nyírő Sándort, a diósgyőri munkáspolitikust. Hogy a szavazás lebonyolítása a szervezeti szabályzattal ellentétes módon, súlyos etikai vétségek közepette történt, az sem akkor, sem pedig később nem érdekelte a Thürmer Gyulát támogató küldötteket.
A párt nagy árat fizetett Nyírő Sándor likvidálásával. A párttagok körében méltán kedvelt Nyírő puccsszerűen történő kiszorítása erős indulatokat váltott ki a kongresszuson. Nyírő Sándort támogató küldöttek felálltak és demonstratív módon kivonultak a teremből. E drámai pillanatokat a Magyar Nemzeti Digitális Archivum a mai napig őrzi. (a videó megtekinthető ezen a linken https://nava.hu/id/06089_1994/)
Thürmernek sikerült megszabadulnia régi riválisától, de a pártelnök még ekkor sem hagyott fel Nyírő Sándor lejáratásával. Nyírő visszatért a civil életbe, munkát vállalt Budapesten, és átigazolt a lakóhelye szerinti alapszervezethez, Óbudára. Ott értesült róla, hogy Thürmer 1996. március 12-én egy lakossági fórumon becsületsértő módon rágalmazta személyét, és a párt belső ügyeit érintő kérdésekben is nyilatkozott. Nyírő Sándor – felháborodva Thürmer etikáltan viselkedésén - nyílt levelet intézett az elnökhöz, amelyet az óbudai alapszervezet és az Etikai Bizottság is megkapott. Nyírő Sándor kíméletlen pontossággal diagnosztizálta mindazt, ami végső soron meghatározta a Munkáspárt jövőjét, egészen napjainkig. Íme a levél egy részlete:
„Úgy vélem, stílusod és magatartásod oly mértékben rátelepedett a pártra, hogy az már egyre többeket riaszt. Különösen arra a magatartásra gondolok, amikor Te a személyedet érintő bírálatokat a párt elleni támadásnak igyekszel feltüntetni. Ennek nyomán újabb és újabb csoportokat és személyeket kísérelsz meg kirekeszteni a pártból. Ez a folyamat végig kíséri pártunk történetét szinte a kezdetektől máig. Ez egy öncsonkító szalámi taktika, amely végül tönkreteszi a pártot. Lásd be végre:ideje,hogy magadba szállj és gondolkozz! Nem az a párton belüli demokrácia, ha magadat megfelelő káderekkel körülbástyázod és tévedhetetlennek állítod be magadat!”.[6] Nyírő Sándor, a Munkáspárt volt alelnöke, Budapest, 1996. március 22.
A levél hatástalan marad, Nyírő Sándor bukásával pedig lezárul a Munkáspárton belüli kommunista-üldözések történetének első nagy fordulója, amely során 1989-1994 között a párt újjáalapításában meghatározó szerepet játszó kommunistákon kívül a Munkáspárt 5 alelnöke, a budapesti vezetés 3 irányítója, A Szabadság pártlap 5 szerkesztője, kéttucatnyi ügyvezető, illetve elnökségi tag távozott választott tisztségéből, döntően politikai okokból. Thürmer Gyula harca az őt bíráló párttagok kiszorításáért a következő években tovább folytatódott.
[1] Beszélgetés Thürmer Gyulával: harminc kérdés, harminc válasz a XVI. kongresszus előtt. Forrás: A Szabadság munkáspárti hetilap, 1994. szeptember 29-én megjelent száma
[2] A Szabadság munkáspárti hetilap, 1994. szeptember 22-én megjelent száma.
[3] Ugyanott
[4] Kongresszusi híradó, XVI. Kongresszus, második ülésszak, 1994.10.8-9
[5] Ugyan ott
[6] A levél megjelent “A magyar kommunista mozgalom helyzetének alakulása, különös tekintettel a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszakra kiadvány”-ban. Kiadó: Szövetség a Baloldal Megújulásáért Elméleti-Politikai Műhely , Budapest, 2005
