5. A Munkáspárt belső konfliktusai 1989-2002 között

Amikor 10 évvel később, 2000 áprilisában a Népszava interjút készített Thürmer Gyulával, a pártelnök az alábbi módon emlékezett vissza a Munkáspárt megalapításának időszakára és a párt első megválasztott vezetőségére.

„Ez a vezetés akkor magában foglalt radikális, mondhatnám szélsőbalos erőket is. Konfliktust jelentett az öregek, a korábbi pártvezetés tagjainak jelenléte is. Ez hamarosan nyilvánvaló lett, de a „nagy öregeket” fokozatosan a pártszélre tettük, s ők lassanként eltávoztak..További két év kellett ahhoz, hogy a szélsőbaloldaliakat is kivezessük a pártból”.^[1]

Thürmer Gyula önvallomásként is felfogható nyilatkozata hitelesen adja vissza azokat az időket, amikor a pártelnök nem a kiépülő kapitalizmus, hanem saját elvtársai, a Munkáspártot háttérből segíteni szándékozó régi pártfunkcionáriusok ellen vívta az „osztályharcát”.

Az általa csak szélsőbaloldalinak titulált „nagy öregek” a szocialista Magyarország befolyásos, nagy tekintélynek örvendő veterán politikusai voltak, akik a szocializmus esztendeiben széles politikai tapasztalatokra tettek szert. Párton belüli tisztelőiket a fiatal pártelnök „borzalmas tagságnak” ábrázolta. Thürmer igen gyorsan elfelejtette, hogy e „borzalmas tagság” áldozatvállalása és tettrekészsége nélkül a Munkáspárt nem élhette volna túl a rendszerváltás antikommunista viharát. Szocializmus iránti hűségüket Thürmer Gyula nem becsülte sokra, épp ellenkezőleg: tudatosan törekedett arra, hogy eltávolítsa őket a Munkáspárt életéből. Hamarosan eljött az idő, amikor e régi, nagy múlttal rendelkező kommunista pártfunkcionáriusok támogatóikkal együtt távozni kényszerültek abból a pártból, amelyet ők maguk alapítottak újjá.

Kiszorításukkal a belharcok nem csitultak le. A Munkáspárt vezetése 26 éven át, egészen 2013-ig permanens háborút vívott Thürmer Gyula párton belüli riválisaival szemben. Mire az utolsó kritikus alelnök, Fogarasi Zsuzsanna is elhagyta a pártot, addigra a Munkáspárt már felmorzsolódott, szervezetileg megsemmisült. Az alábbi fejezetekben az olvasó a párt életében hol kisebb-hol erősebb intenzitású, de állandóan felszínen lévő belháborújának legfontosabb állomásait ismerheti meg.

5. 1. Ribánszki Róbert, volt pekingi nagykövet kilépése

Ribánszki Róbert elvtárs egyike volt azon „nagy öregeknek”, akiket Thürmer Gyula „partszélre tett”. De ki volt valójában Ribánszki Róbert?

Ribánszki élete szorosan és elválaszthatatlanul összefonódott a munkásmozgalommal, amelyhez 15 éves korában csatlakozott. 1966-ban a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának titkárává választották, dolgozott Kádár János személyi titkáraként is, majd 1983-ig a Magyar Népköztársaság pekingi nagykövete volt. Az 1988-as májusi pártértekezlet után Marxista Egységplatform néven próbálta egységbe tömöríteni az MSZMP kommunista áramlatát. A rendszerváltás idején az egyik legradikálisabb bírálója volt a pártot és a szocializmust likvidáló reformkommunista tevékenységnek. Az MSZMP feloszlatása után kulcsszerepet játszott a Munkáspárt újjáalakításában.

Távozásának oka az 1990-es országgyűlési választásokra vezethető vissza, amelyen a Munkáspárt 3.68%-ot ért el. Ribánszki Róbert volt az első, aki felismerte, hogy a Thürmer Gyula által alkalmazott vezetési stílus, a pártépítés elhanyagolása és a „korszerűsítés” jegyében simulékonnyá váló politikai irányvonal idővel a Munkáspárt pusztulásához fog vezetni. Ezt tükrözte vissza a párt első választási eredménye is (3.6%), amely magasabb szervezettségi szint és politikailag felkészültebb vezetés mellett átugorhatta volna a parlamentbe jutáshoz szükséges 4%-ot.

Miután Ribánszki Róbert hangott adott ezen véleményének, Thürmer Gyula az álradikalizmus és dogmatizmus vádjával bélyegezte meg őt. Thürmer szerint Ribánszki akadályozza a Munkáspárt megújulását és veszélyeztette annak korszerűvé válását. A konfliktus Ribánszki Róbert távozásával zárult.

5.2. A Munkáspárt alapítóinak távozása a pártból

Ribánszki Róbert volt az első, de nem az egyetlen a párt alapító tagjai közül, akik rövid időn belül szembe kerültek a párt fiatal elnökével. Maróti Imre, a Munkáspárt fővárosi elnöke, a Kádár-rendszer egykori miniszterhelyettese és Dóczé Kálmán, a Munkáspárt külügyi titkára, Magyar Népköztársaság volt madridi nagykövete 1990. április 13-án jelentették be lemondásukat a párton belüli tisztségeikről. Távozásuk okát mind a ketten ugyan azzal indokolták: elfogadhatatlannak tartották a szocialista rendszer régi, magas rangú funkcionáriusainak tudatos háttérbe szorítását és a választási kudarc őszinte elemzésének elutasítását. Maróti Imre és Dóczé Kálmán voltak az elsők, akik felhívták a Központi Bizottság figyelmét a pártelnök hatalomkoncentrációs törekvéseiben rejlő veszélyekre.

A fiatal Thürmer így reagált a kilépő veterán kommunisták kilépésére:

„Ha van a pártban egy olyan erő, amelyik nem hajlandó tudomásul venni a kongresszus határozatait, akkor ennek az áramlatnak ebben a pártban nincs helye.”^[2] 

A párt új fővárosi vezetője Rácz Tamás lett, aki nemsokára szintén elődje sorsára jut. Dóczé Kálmán nagykövettől a párt külügyi teendőit maga Thürmer Gyula veszi át. Mind a mai napig ő tartja kezében – feleségével, Pilajeva Marinával együtt – a Munkáspárt nemzetközi kapcsolatait.

5. 3. 1990. szeptember: az első tömeges kilépési hullám

Az Ügyvezető Testület (megjegyzés: így hívták akkoriban a Munkáspárt elnökségét) politikai egységének megbomlásával egyidejűleg 1990 őszén elindult a párt történetének első szélesebb körű kilépési hulláma is, amelyet a hírhedté vált Belpolitikai Tézisek elfogadása váltott ki. 1990 szeptember 8-án fogadták el a párt 280 oldalas ideológiai dokumentumát, amely a szocializmus összeomlásának okaira keresett választ, valamint meghatározta a Munkáspárt rendszerváltáshoz fűződő viszonyulását.

A dokumentum számos elméleti-ideológiai kérdésben antimarxista álláspontra helyezkedett. A párt  a közösségi tulajdonforma védelme helyett elismerte a privatizáció létjogosultságát^[3], valamint elhatárolódott a szovjet típusú társadalmi modelltől, a szocializmus építésének korábbi gyakorlatától. A dokumentum megkérdőjelezte továbbá a kommunista párt vezetői szerepét a szocializmus építő folyamatában

A Belpolitikai Tézisek óriási indulatokat generáltak a párttagságban. Kommunisták ezrei, akik néhány hónappal korábban még önként vettek részt a kommunista párt újjászervezésében, dacolva az őket és családjukat érő provokációkkal, munkahelyük veszélyeztetésével, csalódottan hagyták el a párt sorait. Többségük sohasem tért vissza a politikai életbe. A dokumentumot élesen bírálták a pártot megalapító kommunista vezetők is, köztük Berecz János és Grósz Károly.

Párttörténeti szempontból van még egy apró, de fontos momentuma a Belpolitikai Tézisek körül  kialakult viszálynak. Amikor 1990. július 15-én a pártlap leközölt egy részletet a tézisekből, a tagság döbbenten vette tudomásul, hogy az újság 6. oldalán az MSZMP-t  (Magyar Szocialista Munkáspárt) már csupán „Munkáspártként” említik meg. Az MSZMP név elhagyását a tagság egy része a szocialista múlt megtagadásaként élte meg.^[4]

3 évvel később a névváltoztatást ellenzők egy csoportja új pártot alapított MSZMP néven, ám e párt sohasem vált országossá. A párt az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése után megszűnt.

^[1] Népszava, 2000. április 29-i szám. Szerző: Veress Jenő

Elérhető az alábbi linken: http://kadarizmus.gportal.hu/gindex.php?pg=16839513&nid=2811193

^[2]Forrás: Thürmer hozzászólása. KB 1990. május 26. jegyzőkönyv 3.oldal”

^[3]„A Munkáspárt a jelenlegi helyzetben szükségesnek tartja a tulajdonformák sokféleségét.”, MSZMP Belpolitikai Tézisek, 1990

^[4] A Munkáspárt kifejezés bevezetése az elnökség részéről önkényesen történt. Csak 1993-ban változtatták meg a párt nevét egy sokak által elcsaltnak minősített pártszavazás során MSZMP-ről Munkáspártra. A döntés ellen tiltakozva 1000 párttag kilépett a Munkáspártból és MSZMP néven új pártot hoztak létre, amely csupán Budapest XV. kerületében működött egészen 2010-ig. Vezetője Csaba Elemér volt, aki 20 éven át minden önkormányzati választáson bejutott a testületbe.