Anthea Roberts – Nicolas Lamp (2021): Six Faces of Globalization: Who Wins, Who Loses, and Why it Matters? (A globalizáció hat arca: ki nyer, ki veszít és miért fontos mindez?) Harvard University Press.

Mielőtt a felmerülő alternatívákat végig néznénk, fontos leszögezni, hogy globalizáció alatt a szerzők az 1980-as évektől beinduló folyamatokat értik. Gyakran hangzik el az ellenvetés, hogy globalizáció mindig is volt, gondoljunk csak a Selyemútra, a Kelet-Indiai Társaságra vagy a gyarmatbirodalmakra. Távolsági kereskedelmi kapcsolatok természetesen évszázadokkal ezelőtt is léteztek, ami azonban az elmúlt pár évtizedben kialakult, az mennyiségileg és minőségileg is egészen más, mint korábban.

A folyamatok korábban lassúak és lineárisak voltak, a mi korunkban viszont gyorsak és exponenciálisak. Ha az emberiség szembesülne e váltással, egészen másképpen kezdene gondolkodni róla. A globális kereskedelem kialakulása, a transznacionális cégek uralma és a globális beszállítói láncok, a szabad tényezőáramlás (tőkekontroll feladása és szabad munkaerőáramlás), a kulturális globalizáció, a klímaválság és a menekültválság olyan természetű és léptékű jelenségek, amelyek egy teljesen egyértelműen lehatárolható korszakká teszik korunkat.

Lássuk akkor a lehetséges válaszokat!

Az első

A kritikátlan globalizációpártiság. Ez egyfajta win–win szituációnak látja a folyamatot, amelynek nincsenek vesztesei. E nézet szerint a globális gazdaság kiépülésével a szegényebb országok is nyernek, hiszen tőkéhez és technológiához jutnak, és képesek a felzárkózásra. E nézet – melynek prominens képviselője a techno- és globalizáció optimista Bill Gates – gyakran hivatkozik arra, hogy az elmúlt évtizedekben visszaszorulóban van a globális szegénység, és ebben bizonyítékát látja annak, hogy mindenki nyertes.

A második

Ez immár win–lose relációnak látja a globalizációt. Jason Hickel több írásában is rámutat arra, hogy nem igaz, hogy akár csak abszolút értelemben is csökkent volna a globális szegénység. Ehhez az kellett, hogy az ENSZ folyamatosan olyan alacsonyan határozza meg annak mért küszöbértékét, hogy ki lehessen mutatni, hogy a globális szegénység csökken.

Ezzel szemben, ahogy arra Thomas Pogge rámutat, a globális szegénységet akár azonnal felszámolhatnánk, ha akarnánk – de nem akarjuk.

A második értelmezés szerint ugyanis a globalizáció nyertesei a felső 1%, illetve a felső társadalmi osztály, amelynek ez nem érdeke. Branko Milanovic és Christoph Lakner úgynevezett elefánt-ábrája itt az irányadó, amely bemutatja, hogy az emberiség legszegényebbjeinek egyáltalán nem lett jobb a sorsa a globalizáció által (ők az elefánt farka). Az emberiség egy részének, elsősorban a Kínai Népköztársaság polgárainak relatív pozíciója javult (ők az elefánt teste). A nyugati társadalmak alsó és középosztályának relatív sorsa még romlott is (ők az elefánt ormánya). Viszont jelentősen javult az emberiség felső 1%-ának sorsa (ők az elefánt ormányának felfelé kunkorodó vége).

Azaz a globalizációnak igenis vannak nyertesei és vesztesei, méghozzá egy fent–lent dichotómiában, ahogy azt az olyan szerzők bemutatták, mint Thomas Piketty, Emanuel Saez és Gabriel Zucman.

A harmadik

A harmadik álláspont pontosan e másodikat kívánja eltéríteni. Mivel a fent–lent dichotómia potenciálisan robbanékony, társadalmi ellenálláshoz és konfrontációhoz vezethet, ezért a felül lévők érdeke, hogy ez az értelmezés ne válhasson uralkodóvá. Ezért a függőleges win–lose ellentétet vízszintes win–lose ellentétté írja át, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a külföldi szegényekre húzza rá a vizes lepedőt.

A globalizációt etnikumok csatájának láttatják. Előkerülnek a kínaiak, akik „ellopják” a munkahelyeinket, az Egyesült Államokban a latin-amerikai, Európában pedig a közel-keleti menekültek, akik – mint Schrödinger macskája – egyszerre nem akarnak dolgozni, csak a jóléti juttatásokon kívánnak élősködni, és „veszik el” a fejlett világ munkahelyeit. A társadalom nagy része igenis érzékeli, hogy a globalizáció bizony nem felhőtlen win–win folyamat.

Ezért a társadalom többsége nem rezonál például a magyar politikai ellenzék liberális élcsapatára sem, amely ezt az illúziót dédelgeti magában minden ellentétes tény ellenére, és ezt vetíti ki kommunikációjában, újra és újra sikertelenül. A tét az, hogy a vízszintes win–lose, vagy a függőleges win–lose értelmezés áll-e nyerőre.

Az elmúlt időszakban hatalmas előretörése volt a vízszintes, azaz a globalizációt egyfajta etnikai versennyé torzító narratívának, ám az utolsó egy-két évben mintha ez visszaszorulóban lenne.

A negyedik

A negyedik értelmezés szerint a globalizáció nagy nyertesei a nemzetközi értékláncokat működtető, a helyi termelést kiszorító transznacionális cégek, vagy ahogy nálunk nevezik őket, a multik. Kétségtelenül bemutatható, hogy a helyivel és a lokális kis- és középvállalkozásokkal szemben nyerésre állnak a globális, nagy mamutcégek.

Adóelkerülésben, transzferárazásban, az iparági szabályozások lazításában, a kormányok kijátszásában egymással szemben elképesztően sikeresek voltak az elmúlt évtizedekben. Tényszerűen kimutatható tehát, hogy a globalizációnak a transznacionális cégek nagy nyertesei. Ugyanakkor ez az értelmezés megáll valahol félúton. A multik nem emberek, nekik vannak tulajdonosaik.

Ha viszont végigkövetjük, hogy kik ezek a tulajdonosok, akkor arra a következtetésre fogunk jutni, hogy a multik sikeréből a globális elit profitál.

A multikat a globalizáció nyerteseinek látó értelmezés tehát valójában nem más, mint a második értékelés alesete, még ha ezt nem is látják mindig tisztán azok, akik így gondolkodnak.

Az ötödik

A globalizáció ötödik értékelése egyfajta geopolitikai megközelítést alkalmaz. E szerint jelentős átrendeződésnek lehetünk tanúi: az Egyesült Államok elveszti világpolitikai súlyát, törnek fel a feltörekvő gazdaságok, mindenekelőtt Kína. Tegyük félre azt a tévedést, amely a BRICS országokra szélesítette ki Kína egyedülálló sikerét. Sem Oroszország, sem Dél-Afrika

, sem Brazília nem bizonyult tartósan prosperálónak, de még India sem tudott lépés tartani Kínával. Egyedül a sajátos kínai államkapitalista modell volt képes jelentős felzárkózást produkálni, sőt, egyes technológiai területeken már dominanciát is.

Az ilyesfajta geopolitikai megközelítés azonban szintén felszínes, és ismét csak megáll félúton. Miközben elmondható természetesen, hogy a legtöbb kínainak jobb lett a sorsa – mintegy 800 milliót emelt ki közülük a szegénységből az ottani rendszer – ennek ellenére mégis van egy win–lose dimenziója a kérdésnek. A kínai elit a globális elit részévé vált, globális életet él, üzletel és házasodik a nyugati elittel, kihasználja és élvezi ugyanazokat az előnyöket, amelyeket a nyugati. E geopolitikai ihletettségű elemzés ismét csak megáll tehát félúton, ha végigmenne azon, akkor a második és a harmadik megközelítés alesetévé válna.

A hatodik

Végezetül létrejött még egy hatodik értelmezése is a globalizációnak, amely egyenesen lose–lose szituációnak látja azt. Leginkább a környezet szempontjából közelíti meg a kérdést.

Arra a veszélyre mutat rá, hogy a globalizáció következtében a gazdaság folyamatosan növekvő kibocsátása veszélyezteti a teljes bolygó jövőjét.

A globális perifériákon, mindenekelőtt Kínában, olcsón előállított termékeknek már a gyártása is rendkívül környezetterhelő, jelentős CO2 terheléssel jár. Éppen azért lehetnek olcsók, mert alacsony bérezésű országokban készülnek, ebből adódóan viszont eldobhatóvá és hamar lecserélhetővé válnak. Ez rendkívül környezetszennyező és gigantikus mértékű szeméttel jár.

A romlandó termékek interkontinentális szállítása repülőn, kerozin felhasználásával történik, a tartós termékeké egyre nagyobb konténerhajókon, nehézdízel égetésével. A nemzetközi szállítmányozás CO2 kibocsátása hatalmasat emelkedett az elmúlt évtizedekben.

A globalizált gazdaság végső soron tehát létrehozza a klímaváltozást, az pedig az emberiség pusztulásával fenyeget.

Azaz a folyamat lassan, de biztosan minden átmeneti előnye ellenére egy lose–lose szituáció felé halad: sem osztályok, sem nemzetek nem lesznek igazi nyertesei. Az ipari termelés és a turizmus ráadásul a természetes élőhelyeket is visszaszorítja, fajpusztuláshoz vezet, a delokalizált ipari mezőgazdaság pedig a talajminőség pusztulásához és talajerózióhoz vezet. A Covid óta pedig ez az értelmezés a vírusok szinte azonnali globális terjedésével is kiegészült.

Akkor hát kik a globalizáció igazi nyertesei és vesztesei?

A szerzők, Roberts és Lamp úgy értelmezik könyvüket, hogy ők csupán az értelmezési kereteket igyekeztek csokorba gyűjteni, nem kívánnak ítéletet mondani. Szerintük segít minket a véleménybuborékokból való kitörésben, az empátiában, a tőlünk nagyon különböző emberek hozzáállásának megértésében, ha hajlandóak vagyunk végiggondolni, hogy ők milyen megközelítésben látják a globalizációt, és ebből adódóan milyen következtetésekre jutnak.

Mi mozgatja őket? Kiket tekintenek szövetségeseiknek és ellenfeleiknek? Kiket az ellenségeiknek? A könyv már ebben az értelemben is rendkívül hasznos, hiszen hozzásegít blokkokra szétesett társadalmaink újraintegrálásához.

Káros lenne ugyanakkor úgy tennünk, mintha minden értelmezés egyformán releváns és érvényes lenne. Egyes olvasatokat a tények, az adatok jobban visszaigazolnak, mint másokat. Ennek pedig súlyos politikai következményei vannak. Win–win szituációnak a globalizációt csak a nyertesek érzékelik.

Ameddig ezt nem hajlandó tudomásul venni a magyar liberális elit, addig fennmarad elszakítottsága a társadalom nagy részétől.

Ha nem képes a második értelmezést megérteni, annak képviselőjévé válni, akkor átengedi a terepet a harmadik értelmezésnek, amely etnikai ellentétekké konvertálja az osztálykonfliktust, méghozzá rendkívül sikeresen, építve a vesztesekben amúgy is meglévő etnicizáló megelőző tudásra.

Amennyiben pedig nem lesz nyitottsága e liberális elitnek a hatodik narratívára, amely szerint az exponenciálisan gyorsuló globális kapitalizmus fenntarthatatlan, akkor nem egyszerűen nemzeti közösségünk jövőjét veszélyezteti, hanem a teljes emberiségét is. Ehhez Magyarország is hozzájárul, félperiférikus pozíciója és relatíve csekély súlya ellenére is.

Nincs értelme azzal védekezni, hogy mi alig számítunk, a környezetterhelés nagy része másutt realizálódik.

Ha mindenki más is ezzel hárítaná el a saját felelősségét világszerte, akkor abból egyértelműen a folyamat eszkalálódása következne, márpedig a 2016-os Párizsi Egyezményben mi magunk is a folyamatok visszafordítását, a CO2 kibocsátás csökkentését vállaltuk, ahogy a világ összes többi országa is.

A globalizáció értelmezésének tehát rendkívüli tétje van. Annak is, hogy megértsük egymás nézeteit, és annak is, hogy meggyőzzük egymást, hogy az értelmezések nem egyenlően hiteles leírásai a történéseknek.

Címfotó: FreeIMG