A világban előforduló igazságtalanságok és végzetes hibák sora hosszú és nyilvánvaló azok számára, akik nem burokban élnek vagy a vak optimizmusba rejtőznek. A háztartások növekvő kiadásai és jövedelmi egyenlőtlenségek, az alacsony bérek és juttatások, a lakhatási válságok, az etnikai és nemi hovatartozáson alapuló diszkrimináció felszámolhatatlansága, hogy csak párat említsünk, látszólag örök kihívásokat jelentenek.

A világ, amelyben élünk, megoldásokat is kínál: politikai részvételt a szavazás, a (békés) tüntetés és az állampolgári (civil) aktivizmus más formáiban; államilag finanszírozott szociális ellátást; for profit és non profit szervezeteket, adománygyűjtést, jótékonysági intézményeket és szinte végnélküli lehetőségeket a személyes szerepvállalásra a „probléma megoldásában”. Bár ezek a tünetkezelésen kívül másra nem képesek, legalább kényelmesen összeköthetők a fogyasztással. A barista elmondja, hogy kávénk hozzájárul az ökológiai katasztrófa elkerüléséhez, az ATM pedig megkérdezni, szeretnénk-e egy pár gombnyomással pénzt adományozni egy alapítvány számára.

Minden lehetséges megoldás a problémák felismerésével kezdődik. Ezt ma szakértőkre bízzuk, kutatókra, értelmiségiekre, elemzőkre és statisztikusokra. A szakértők munkája azonban elkerülhetetlenül a társadalmi struktúrák korlátaiba ütközik. E korlátok között, a kapitalista gazdasági rendszer bírálható és meg is kérdőjelezhető, de nem változtatható meg.

Marx és Engels úgy fogalmazott A német ideológiában, hogy

„Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is. Az az osztály, amely az anyagi termelés eszközeit kezében tartja, ezzel egyszersmind a szellemi termelés eszközei fölött is rendelkezik, úgyhogy ezzel egyszersmind azoknak a gondolatai, akik híján vannak a szellemi termelés eszközeinek, átlagban neki vannak alávetve.”

A szellemi termelés felett ma is a tőkésosztály rendelkezik, ami osztályérdekei alapján szelektálja, mielőtt jóváhagyja, finanszírozza, és a média által nyilvánossá teszi a szellemi javakat. A tőkésosztály által elfogadott megoldások csak azok lehetnek, amelyek elrejtik az okokat, eltérítik a próbálkozásokat, és megpróbálják szőnyeg alá söpörni, vagy akár igazolni a kapitalista rendszer kudarcait, amely uralkodni hagyja őket – ha tehetik, nyerészkednek is a társadalmi problémákon, és a vállalati adományból PR kampányt kovácsolnak.

Ilyen körülmények között, a társadalom marxista vizsgálata nem lehet szabadon népszerűsíthető része a tőke által meghatározott közbeszédnek. Egy ilyen vizsgálat arra jut ugyanis, hogy az egyenlőtlenségek okozója a kapitalista rendszer, amely az egyenlőtlen viszonyok által elkerülhetetlenül egyenlőtlen elosztást eredményez. A rasszizmus okozójaként a gazdasági-termelési alapviszonyokat látja, amire kizárólag egy olyan társadalom épülhet, ami a kapitalista kizsákmányolást az etnikai csoportok közötti versenyként igazolja.

A hajléktalanságban, az egyenlőtlenség egyik legszembetűnőbb formájában, ugyancsak a gazdasági rendszer következményét fedezi fel, amely az otthont áruvá teszi és pénzre váltja, és egy olyan piac által teszi elérhetővé, ami hosszútávon csak a tőkések javát szolgálhatja.

A marxizmus által kínált megoldás pedig nem más, mint a kapitalizmus felszámolása.

Az antikapitalista nézetek törvényszerűen a kapitalista rendszer uralkodó osztályának ellenszenvébe ütköznek – a társadalmi problémák pedig változatlanul fennmaradnak. Az ezeket megoldani vágyó egyének, szakmabeliek és önkéntesek egyaránt ellentmondásba ütköznek. A kapitalizmusból fakadó problémákat kell megoldaniuk, de csak azzal az eszköztárral, amelyet a kapitalizmus engedélyez. Ennek egyik formája az emberibb, humanisztikus vagy emberarcú kapitalizmus ideálját ápoló szociáldemokrata reformizmus, a másik pedig a társadalom atomizáltságát bebetonozó szűk érdekcsoportok politikája.

Liberális kommunizmus

A kapitalizmus elkerülhetetlenül az egyik osztály kizsákmányolása a másik által – a tőkések kizsákmányolják azokat, akik a munkájukat eladják nekik. Egy effajta, alapjaiban kizsákmányoló rendszer nehezen fér össze a társadalmi igazságosság elveivel, a marxizmus történelmében mégis szinte folytonos az „emberibb kapitalizmus” tévképzete elleni harc. Míg Engels a „burzsoá szocialisták” ellen írt, Lenin a reformisták megalkuvását „burzsoá megtévesztésként” bírálta. Engels és Lenin ellenfelei egyaránt abban hittek, hogy a munkásosztályt érintő problémák megoldhatóak az őket kizsákmányoló kapitalista rendszer keretei között. Engels és Lenin korához hasonlóan, ez a hit képezi napjaink liberális demokráciáinak humanisztikus szellemi és politikai alapját. A vita pedig csak akörül forog, hogy milyenek legyenek ezek a reformok és ki hajtsa végre őket.

Az előző évtized kormányzással kapcsolatos zűrzavarai – ideértve a 2008-as gazdasági válság kezelését, Oroszország, Kína és a centrumországok kapcsolatának konfliktussal fenyegető romlását, a menekültválságot és a klímakatasztrófa sürgetésére adott elégtelen válaszokat – a központi kormányzásba vetett bizalom erózióját eredményezték. Ahogy a nyugati államok politikailag aktív csoportjai elvesztették hitüket kormányaikban, a civil társadalom és a privátszféra szerepvállalásának kérdése került előtérbe. Ezek az alternatívával kecsegtető megközelítések decentralizált, alulról szerveződő, hatalomellenes, dogmákat elutasító és problémaközpontú megoldásokat ígértek. A társadalmi problémák megoldásának privatizálása azonban nem új jelenség.

A jó tőkés

Slavoj Zizek Nobody has to be vile című cikkében a Bill Gates és Soros György által megtestesített liberális kommunistákról ír, és egy hasonló programot foglal össze. Ennek célja: egy adakozó, az eddiginél emberibb kapitalizmus, társadalmilag tudatos kapitalistákkal. Olivier Malnuit-t idézve, Zizek leírja a liberális kommunisták tíz, alapvetően ellentmondásokba torkolló pontját.

„Változtasd meg a világot, ne csak árulj dolgokat!” írja a második pont, de a kereskedelem az, ami a liberális kommunisták tőkéjének és így hatalmának forrása, és osztályérdekükből adódóan, az általuk hirdetett világ megváltoztatása nem irányulhat másra, mint a profit mindeddiginél hatékonyabb kinyerésére és a ma már öröknek tűnő kapitalizmus létezésének meghosszabbítására.

„Mondj el mindent, ne legyenek titkaid, légy átlátható, hirdesd és műveld a transzparencia és a szabad információáramlás kultuszát; az emberiségnek együtt kell működnie és érintkeznie kell egymással!” mondja az ötödik pont, és erre valóban nagy a társadalmi igény. Az átlátható kormányzás hiánya a politikai berendezkedések gyakori kritikája. A liberális kommunisták oldaláról ez viszont csak álszent lehet. Míg Soros György Open Society Foundationje (Nyílt Társadalom Alapítványa) az általa finanszírozott Transparify nevű non profit szervezeten keresztül saját magát 2016 legkevésbé átlátható amerikai agytrösztjének nyilvánította, addig Bill Gates a Covid-vakcinával kapcsolatos kutatások transzparenciájánál fontosabbnak ítélte a számára kedvező szellemi tulajdonjogokat.

A liberális kommunizmus ellentmondásai és álszentsége ugyanakkor nem egy tőkés háttérhatalom létezésére utal. A tőkések helyzetükből adódóan tudatában vannak saját, a közjónak ellentmondó osztályérdekeiknek és érvényesíteni is tudják azokat. A kapitalista rendszer keretein belül nem várható el a tőkésektől, hogy ne tőkésekként viselkedjenek, elhanyagolva saját érdekeiket és megkárosítva saját magukat.

Soros és Gates személye éppen ezért másodlagos, bármely tőkéssel behelyettesíthető, és amennyiben a kapitalista rendszer struktúrái nem változnak meg, ugyanazt az eredményt érik el. A liberális kommunizmus éppen ezt igyekezett megcáfolni, sikertelenül.

A kapitalizmus történelmét végigkíséri az emberibb kapitalizmusra törekvő reformizmus, ami a rendszer megváltoztatása nélkül igyekszik megoldani a rendszerből adódó problémákat. A liberális kommunizmus tökéletesen illeszkedik e sorba: egyrészt, a „régi” kapitalistákat „újfajta”, humanisztikus tőkésekre cserélné, másrészt a társadalmi problémák megoldását a saját hatalmát nem fenyegető szociális programoktól és az adományozástól várja, azzal a kikötéssel, hogy az ezzel járó felelősség nagyrészt a magánszektoré.

A tőkések utóbbi igényére, a társadalmi szerepvállalásra talán választ adhat a nyugati liberális (és illiberális) demokráciák szerepe az osztályellentétek elsimításában.

Az illegitim demokrácia

Wang Huning kínai politikai elemző és tisztviselő az 1980-as évek végén hat hónapot töltött az Egyesült Államokban. Az ott szerzett tapasztalatai alapján írt America against America (Amerika Amerika ellen) című könyvében az Egyesült Államok szociális ellátórendszerére is reflektál:

„…ez a [szociális] szolgáltatás a 16. század Angliájáig követhető vissza. A közvélekedés szerint Angliában 1500 körül szokás volt a föld egy részét a szegények számára elkülöníteni. Ez a legenda Amerikába is eljött a Mayflowerrel, magyarázza F [Huning amerikai kísérője egy szociális intézményben]. Ez igaz lehet. De még fontosabb kérdés az, hogy miért voltak szegények? Mert amikor a Mayflower megérkezett, nem volt tisztán látható különbség szegény és gazdag között. A rendszer, ami szegényeket termel, egyúttal megteremti a hatalmat is, ami viszont aláássa e rendszer legitimitását. Az uralkodóknak meg kell találniuk a módját, hogy átalakítsák e hatalmat.”

A tőkésosztály módszere a hatalmuk legitimitását aláásó hatalom átalakítására a számukra kedvező politikai berendezkedések fenntartása, vagyis a tőkés kizsákmányolás igazolása a demokráciával, az osztályharcból adódó társadalmi feszültség csökkentése. Gyakorlati példával élve, a tőkés érdeke az, hogy a munkaerőt a lehető legolcsóbb áron vásárolhassa meg, míg a bérmunkásé az, hogy – ha elfogadja e tőkés munkaviszonyt, akkor – kiharcolja a lehető legmagasabb munkabért. Az állam a tőke és a munka ellenérdekeltségét és szembenállását egy egyezség (a béralku) formájában segíthet kibékíteni, ennek egyik eredménye lehet például a garantált minimálbér, ami egyrészt gátat szab a tőkés nyerészkedésének, másrészt elfogadható körülményeket ajánl a munkásnak – a kizsákmányolás megszüntetése nélkül.

A tőkével járó hatalom ugyanakkor számtalan módon átváltható politikai befolyásra. Ez pedig a tőkések osztályérdekéből adódóan, az állam és a demokratikus intézmények által életre segített egyezség (béralku) vagy jóléti kompromisszum felborulásához vezet. A liberális demokráciák ígérete – a közjó szolgálata és a tömegek politikai érdekeinek érvényesítése – nem valósul meg, helyette a tőkésosztály érdekeit szolgálják. A pártok, a kormány és az állam a tőkésosztály eszközeivé és egyben nyilvános képviselőivé válnak, a tőkésosztály kontrolljának látható, a nép által befolyásolható végrehajtóivá. Szabad és – a polgári elveket követve – kötelező is választanunk. A választásunk tétje: a tőkések mely csoportja, mely politikusokon keresztül gyakorolja felettünk hatalmát? Az állami szférába, a politikai berendezkedésekbe és a kormányzásba vetett bizalom eróziója valójában e nyilvános képviselők legitimitásának eróziója, melynek velejárója a jól ismert közöny, „Mindegy ki van hatalmon, mindegyik lop és semmi nem változik.”

Ha a politika a tőke befolyása miatt nem ajánl megoldást a túlnyomó többségében munkásokból álló választók problémáira, a politikába vetett hit megcsappan.

A liberális kommunisták válasza a legitimitását vesztett nyilvános képviselők kiiktatása. Miután a tőke bekebelezte az államot és az már nem képes ellátni az osztályok közötti békítő szerepét, a tőkésosztály privatizálja annak egyes feladatait (és gyakran forrásait), amit a magánszektor hatékonyságának és a közszféra (ideális esetben) társadalmi felelősségvállalásának egyesítéseként csomagolta számunkra.

Mivel nem ajánl alternatívát a kapitalizmusra és annak struktúráira, a tőkésosztály most ugyanúgy elveszíti legitimitását, mint nemrég a demokratikus államok és azok szervei.

A 2021-es Világgazdasági Fórum egyik felszólalója, Ngaire Woods szavaival:

„A jó hír az, hogy a világ elitjei egyre jobban bíznak egymásban, így összejöhetünk, gyönyörű dolgokat tervezhetünk és hajthatunk végre. A rossz hír az, hogy az emberek többsége egyre kevésbé bízik az elitjében a [bizalomra vonatkozó Edelman-]felmérés országaiban. Szóval irányíthatjuk ugyan a dolgokat, de ha az emberek nem követnek bennünket, nem jutunk el oda, ahol lenni akarunk.”

A liberális kommunizmusból levonható tanulság az, hogy a kapitalista rendszerből adódó problémákra nem adhatunk a kapitalista rendszert érintetlenül hagyó választ.

A civil, a köz- és a magánszektor szerepvállalása a probléma megoldásában felesleges kérdés, amennyiben nem vagyunk hajlandóak a probléma gyökerét, a kapitalista rendszert felülvizsgálni – még akkor is, ha ez e kapitalista rendszer felszámolását követeli meg.

Identitás- vs. osztálypolitika

A baloldal történelme javarészt az emberek tömegeinek egyesítéséről szólt a Marx által meghatározott munkásosztály zászlaja alatt, amit sajátjának tekinthetett mindenki, aki munkáját a tőkésosztály számára áruba bocsátotta. „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története” – kezdi Marx és Engels a Kommunista kiáltvány első fejezetét.

Ha ez a régi baloldal legalapvetőbb állítása, a mai, nyugati baloldalé más: „Minden eddigi társadalom története identitás-csoportok harcának története.” A kapitalizmust most identitás-csoportok alapján újraszervezni (nem pedig megszűntetni) akaró baloldal élén az amerikai Demokrata párthoz köthető és a Demokrata párt által szinte teljesen magábaolvasztott „progresszív” mozgalmak, valamint az amerikanizált baloldal állnak. Az angolszász kulturális hegemónia és a tágabb, irányvesztett nyugati baloldal kétségbeesett útkeresése miatt az identitáspolitika baloldali változata Európában is helyt talált magának.

Mark Fisher „Exiting the Vampire Castle” („Kilépés a vámpírkastélyból„) című cikkében az identitás-csoportokra irányuló figyelem teremtette helyzetet „vámpírkastélyként” nevezte el. Működésének öt szabálya van:

1. Individualizálj és privatizálj mindent!
2. Dolgozz azon, hogy a gondolkodás és a cselekvés nagyon, nagyon nehéznek tűnjön!
3. Terjeszd a bűntudatot, amennyire csak tudod!
4. Esszencializálj!
5. Gondolkozz úgy, akár egy liberális (hiszen az vagy)!

A vámpírkastély hangsúlya az egyénen és az egyének cselekedetein, illetve az egyének és cselekedeteik moralizáló kritikáján van, szakítva a régi baloldal struktúrákat vizsgáló gondolkodásával. A vámpírkastély számára fontos a komoly, gondolkodó ember emelkedett, értelmiségi esztétikája, az elnyomó meggyőződések alól felszabadító örökös, semmittevő szkepticizmus – mindez a gondolkodás kárára. Az etnikai, nemi stb. hovatartozás meghatározza az egyén értékeit, cselekedeteit, tapasztalatait és igényeit, és mivel most a szélsőjobboldal helyett az új balodal mondja, kötelezően egyet is kell vele érteni. A kapitalizmus kritikája pedig úgy jó, ha az liberális módra felszínes, „a tőke tőkeként viselkedik (nem valami kedves tőle!), az elnyomó államapparátusok elnyomóak. Tiltakoznunk kell!”

Vámpírkastély, kinek, miért?

A nyugati baloldal szempontjából a vámpírkastély a legegyszerűbb út a politikai berendezkedés kegyeihez. Működése és kimenetele szempontjából a vámpírkastély a tőkésosztály baloldali politikája.

Fisher szerint a vámpírkastély népszerűsége abban rejlik, hogy a tőke számára ártalmatlan, így elfogadható alternatívát nyújt a tőkésosztály számára gyakran egzisztenciális fenyegetést jelentő osztálypolitikára. A munkásosztály felszabdalása kisebb, egymással kibékíthetetlen identitásalapú érdekcsoportokra nemcsak megakadályozza az osztályérdekek tömegpolitikai érvényesítését, de a múlt és a jelen strukturális elemzését is aláássa, így fizikailag és szellemileg is lefegyverzi a munkásosztályt.

Míg a régi baloldal célja a radikális változás volt, a vámpírkastély identitáspolitikája elrejti az identitáscsoportok közös érdekeit, és apró reformokon keresztül halad egy olyan „igazságos” világ felé, ahol a könyörtelen kizsákmányolás nem szűnik meg, de a kizsákmányolók csoportja megfelelően tükrözi a társadalom sokszínűségét.

Mark Fisher 2013-ban publikálta cikkét, és elismerte, hogy a vámpírkastély akkor csak az online térben volt jelen, így könnyen elkerülhették, akik nem keresték. Ugyanakkor megjegyezte: a vámpírkastély kiterjedése valós lehetőség a Jodi Dean által „kommunikatív kapitalizmusnak” nevezett jelenség által. Ez a cikk, bár a szerző nem ért teljesen egyet Dean elméletével, hozzá hasonlóan felhívja a figyelmet arra, hogy a telekommunikációs technológia fejlődése az online teret a közbeszéd legfontosabb területévé alakította.

A közösségi médiaoldalak és tartalomgyárak nemcsak kielégítik a fogyasztók igényeit, de alakítják és irányítják is azokat az interaktivitás gyakran hamis ígéretével. Ez utóbbi „astroturfing” néven ismert, magába foglalja a bérkommentelést, a bérposztolást, és a fizetett like-okat, amikkel nemcsak „internet-celebek”, de vállalatok, politikusok és kormányok is élhetnek. Bármi legyen is a magyarázat az identitás és az egyén problematizálása, a cikkben szinte megjósolt „cancel culture” még több teret nyert Fisher 2013-ban megjelent írása óta.

Volt egy álmuk

Bár a nyugati média az identitáspolitikára helyezi a hangsúlyt, fontos felhívni a figyelmet olyan történelmi mozgalmakra, amelyek többé-kevésbé összetartó, szolidáris identitáscsoportok által szerveződtek, és mégis az osztálypolitikát hirdették. Egy amerikai jelenségre reagálhatunk amerikai ellenpéldával: a fekete polgárjogi mozgalommal.

Lenin az Állam és forradalom című könyvét Marx félreértésének kritikájával kezdi:

„A nagy forradalmároknak, amíg éltek, az elnyomó osztályok állandó üldözéssel fizettek, tanításaikat a legvadabb dühvel, a legtajtékzóbb gyűlölettel, a legféktelenebb hazugság- és rágalomhadjárattal fogadták. Haláluk után megkísérlik ártalmatlan szentképekké változtatni, úgyszólván szentté avatni őket, nevüket az elnyomott osztályok „vigasztalására” és elkábítására bizonyos dicsőséggel övezik, s ugyanakkor forradalmi tanításuk tartalmát kiherélik, kicsorbítják forradalmi élét, elsekélyesítik.”

Az azóta eltelt száz évben csak bővült a Lenin által említett, a közös emlékezetben cukormázzal bevont forradalmárok sora. Közéjük tartoznak az afroamerikai polgárjogi mozgalom fontosabb szereplői. Ahol a szelektív értelmezés lehetővé tette, megfosztották őket osztálypolitikai nézeteiktől, és így megszülethetett az új, a társadalom egészének tőkés szerkezetével nem törődő Martin Luther King, a marxizmus-leninizmustól elválasztott, Huey P. Newton és Fred Hampton forradalmi szocializmusától (és személyétől) mentes, Marvel szuperhősként viszont megszemélyesíthető és fogyasztható Black Panther Party.

Az osztálypolitika és az identitáspolitika eltérő tapasztalatai a politikai berendezkedéssel szemben nem a véletlennek és nem is a 21. század „progresszív” látásmódjának köszönhető. Bár napjaink identitáspolitikai mozgalmait a kapitalizmus könnyen népszerűsíti és magáévá teszi, az interszekcionalitás köntösébe bújt kapitalizmus lényegi változásokat nem ajánl. Az afroamerikai polgárjogi mozgalom által felszínre hozott társadalmi problémák sokasága napjaink Amerikájában is jelen van, de ezúttal nincs, és talán nem is lehet népszerű hang, ami a problémák valódi, a kapitalizmus struktúráiból eredő forrásaira rámutathatna.

A 21. század valóságát Mark Fisher Kapitalista realizmusként nevezte el és írta le azonos című könyvében. A kapitalista realizmus az az állapot, amiben nincs elképzelhető alternatíva. Bár a kapitalizmus saját keretei között nem enged utat más lehetőségek számára, Fisherhez hasonlóan fontos szemügyre vennünk, hogy a rendszer milyen mechanizmusok által zárja ki e lehetőségeket, és milyen ál-lehetőségeket, hamis alternatívákat bocsát elénk.

Címfotó: Frank Busch – Unsplash