A fogalom eredete és a banánköztársaságok drámájának főszereplői

A banánköztársaságok fogalmát először az amerikai író, William Sydney Porter (leggyakoribb álnevén, O. Henry) használta az 1904-ben kiadott, Cabbages and Kings c. könyvében. Ez a fogalom később elfogadott lett a politikatudományok, társadalomtudományok és a gazdaságtudományok területén is, ahol olyan „fejlődő” országokat neveznek meg így, amelyek gazdasága nagyrészt fel nem dolgozott nyersanyagok termelésével foglalkoznak (mint például: kávé, marhahús, déli gyümölcsök és számunkra a legérdekesebb, banán), amelyeket később exportálnak Egyesült Államokbeli székhellyel rendelkező transznacionális vállalatok.

Ezeknek az exportvállalatoknak egyetlen céljuk van: profitjuk maximalizálása.

Az effajta profitkinyerés és -kivonás elképzelhetetlen méretű társadalmi folyamatokhoz, nevezetesen az országok és állampolgárai elszegényedéséhez, korrupcióhoz, az osztálykülönbségek növekedéséhez, erőszakhoz, az alapvető munka- és emberi jogok megsértéséhez és felmérhetetlen természeti károkhoz vezet (Linkov és mtsi. 2016).

Kik a főszereplői e folyamatoknak? A banánköztársaságok – név szerint, Guatemala, Honduras, Costa Rica, Panama, Columbia, Ecuador és egyéb Közép-Amerikai országok – már a 19. század közepe óta ki vannak téve az Egyesült Államok agresszív imperializmusának. Kizsákmányolásuk olyan transznacionális vállalatokon keresztül történik, mint például a Dole, a Standard Fruit (napjainkban: Castle and Cook), a Fyffes Limited, a Del Monte, és a legfontosabb az összes közül: a United Fruit (napjainkban: Chiquita).

E vállalatok világszintű monopóliumot alakítottak ki és tartanak fent a banán exportjára. A használható termőföldek nagy része ehhez az öt céghez köthető Közép-Amerikában napjainkig, közvetlen vagy közvetett formában, oligarchákon keresztül. E cégek a gazdasági, politikai és társadalmi élet főszereplői a banánköztársaságokban, emiatt elképesztő méretű társadalmi felelősség hárul rájuk.

E felelősséget azonban elhárítják magukról annak érdekében, hogy fenntarthassák meghatározó szerepüket a társadalomban és a gazdaságban és minél jobban csökkentsék kiadásaikat, növeljék profitjukat és eleget tudjanak tenni a folyamatosan növekedő fogyasztási igényeknek a világpiacon.

Felvonások az állam és a cégek általi elnyomásból

Két példát szeretnék bemutatni, hogy láthassuk, mikre képesek e transznacionális vállalatok és az Egyesült Államok, hogy megőrizzék befolyásukat a piacon és a globális „tápláléklánc” tetején tudjanak maradni. Első állomásunk Guatemala, ahol 1951-ben demokratikusnak megválasztották Jacobo Árbenzt. A baloldali Árbenz programjában kiemelkedő szerepet kapott a földek újra osztása egy transznacionális vállalatokkal szembeni ellentámadás részeként. Ez komoly fejtörést okozott a United Fruitnak, mert így veszélybe kerültek a beruházásai.

A cég vezetőség útja egyenesen John Foster Dulleshoz, az Egyesült Államok akkori külügyminiszteréhez és testvéréhez, Alan Dulleshoz vezetett, aki akkoriban a Központi Hírszerző Ügynökség, közismertebb nevén, a CIA igazgatója volt. Mindkettejüknek érdekében állt a United Fruit beruházásának sikere, mivel ők is részesedtek a cég profitjából magányszemélyként részvényeiken keresztül és mint külügyminiszterként és CIA vezetőjeként is, mert az Egyesült Államok politikai és gazdasági érdekeit vették figyelembe. A cég egy CIA által végrehajtott állampuccsot kért Árbenz ellen, amit sikeresen végre is hajtottak 1954-ben.

1954 júliusában, Carlos Castillo diktátor került hatalomra, akinek csak egy célt kellett teljesítenie az újonnan kapott hatalomért cserébe: biztosítson minden feltételt az USA székhelyű transznacionális vállalatok számára és lépjen fel mindenfajta ellenvetéssel szemben, akár a lehető legdurvább eszközökkel is.

A diktátor fejet hajtott a kérésre, és ezzel egy 36 éven keresztül tartó, államilag finanszírozott, véres polgárháború vette kezdetét az országban (Hendricsk 2021).

Második helyszínünk: Costa Rica. A második világháború után Costa Ricának sikerült a saját lábára állnia: stabil gazdaságot és társadalmi alapot hoztak létre. Az állam kisebb hangsúlyt fektetett a mezőgazdaságra és adókat vetett ki a mezőgazdasági árucikkek exportjára, hogy megerősítse a belpiacát. E változások felvirágoztatták Costa Rica gazdaságát, a GDP stabil növekedése tükrözte is ezt. A fejlődés útjára lépve, az állam vissza szerette volna forgatni az újonnan szerzett bevételeit, amit a lehető legjobb helyre fektettek be, az oktatásba és az egészségügybe.

Ingyenes oktatást és egészségügyet hozott létre az életszínvonal emelése érdekében, ami a későbbiek folyamán olyan pozitívumokban nyilvánult meg, mint a legalacsonyabb csecsemőhalandósági arány és a legmagasabb várható élettartam (szám szerint 72 év), egész Közép-Amerikában 1980-ban.

Costa Rica gazdasága az 1970-es évek folyamán azonban válságba került. Észak-Amerikai bankok és transznacionális vállalatok az Egyesült Államokból azonnal a „segítségére siettek” és hiteleket ajánlottak fel. 1975 és 1982 közt 2,77 milliárd dollárnyi hitelt kapott, ami a későbbiek folyamán elképzelhetetlen államadóssággá nőtte ki magát.

Hogy enyhítsenek az adósságon, Costa Rica földeket ajánlott fel a bankok és a cégek számára, azok pedig el is fogadták a kompenzáció e módját. A transznacionális vállalatok – kihasználva előnyös helyzetüket – azonnal el is kezdték a helyiek és az állam kizsákmányolását. Ez a politikai és társadalmi élet leépüléséhez és felfoghatatlan méretű inflációhoz vezetett, ami tovább növelte az államadósságot és az Egyesült Államok ezzel „láncra is verte” Costa Ricát, hogy örökös adósa maradjon (Siddiqui 1998).

A társadalom és a természet színpadán

Az említett példák és háttérinformációk általános rálátást kínálnak számunkra arra, hogy milyen folyamatok mennek végbe a banánköztársaságokban. Ugyanennyire fontos azonban megvizsgálni e folyamatoknak a helyi lakosok életére és az ökoszisztémára gyakorolt hatásait is. A társadalom és társadalmi folyamatok összetettsége miatt nehéz mindenre kitérni, de szeretnék a fontosabb szempontokra fényt vetni.

Ahogyan a színházak, úgy az Egyesült Államok imperializmusa, valamint a transznacionális vállalatok is rendelkeznek egy „színpaddal”, a nagyközönség az itt folyó előadást láthatja és csodálhatja. Az érdemi döntéseket azonban a „színfalak mögött” hozzák meg, ott, ahová a nézőközönség már csak nehezen nyerhet bepillantást. A „színpadon” a transznacionális vállalatok segítő és jóindulatú szereplőkként tüntetik fel magukat, akik „modernizációt” és „kultúrát” hoznak a fejlett, és „civilizált” világból, továbbá munkát adnak az ott élőknek.

A „színfalak mögött” mindez már úgy hangzik el, hogy a helyi lakosok „kulturálatlanok”, „civilizálatlanok”, „alkoholisták”, „erőszakosak” és saját magukért és életükért sem képesek felelősséget vállalni – nemhogy képesek lennének még egy céget is vezetni.

A cégek emellett fehér példaképet is állítanak az ültetvényen dolgozó munkásoknak, hogy az ő „civilizált” példájukat kövessék (Hendricsk 2021). A kapitalizmus, a kizsákmányolás és az imperializmus gyakran kéz a kézben jár a rasszista látásmódokkal, amik rejtett formában az elnyomásra és egyéb elfogadhatatlan, alap emberi jogokat sértő módszerekre adnak „felhatalmazást” a cégek számára.

A transznacionális vállalatok kihasználva a jogi „kiskapukat” mindig találnak módot arra, hogy azon saját szabályrendszerüket is megszegjék, amiben a munkások alapvető jogai rögzítve vannak. A vállalatok szétosztották az ültetvényeiket a helyi oligarchák közt, akikkel a cég szoros kapcsolatot ápol. E helyi vállalkozók lettek felelősek a termelésért, így a cégek csak az exporttal foglalkozhatnak és így közvetett módon a termelést is irányíthatják a saját szabály rendszerük figyelmen kívül hagyásával.

A Chiquita tökéletes példát tud számunka mutatni, hogy a valóságban hogyan kell ezt elképzelni. Chiquita vállalathoz köthető ültetvényeken, a munkásokra a megélhetési minimum alatti bér, rövid távú szerződések, rengeteg túlóra, szervezkedési joguk korlátozása, védőeszközök hiánya és egészségkárosodás vár. A nőknek ezeken felül még további problémával is szembe kell nézniük, mint például a szexuális zaklatással, ami ellen a cég semmit nem tesz, mivel ezt a helyi, „civilizálatlan” kultúra részeként látják. Ezen felül a szülési és a gyermekgondozási szabadság teljes hiánya is csak ront a női munkások helyzetén (Prieto-Carrón 2006).

A munkások helyzetét az is negatívan befolyásolja, hogy a banánköztársaságok kormánya eladta a termőföldek nagy részét a vállalatoknak. Ennek több oka is lehet, például, hogy az állam vezetői – okulva rossz történelmi tapasztalataikból – nem mertek szembe menni a vállalatok akaratával, vagy csak egyszerűen a cég egyik oligarchája került hatalomra, akinek érdeke volt a földek eladása.

Azzal a döntéssel azonban, hogy eladták az összes termőföldet, a korábban e földet megművelő helyi lakosság a föld hiányában immár képtelen volt fenntartani magát. Be kellett költözniük a városszéli túlzsúfolt negyedekbe, ahol tiszta vízhez és elektromossághoz csak nagyon ritka esetekben tudnak hozzáférni.

Hogy fent tudják tartani magukat, a környezetükben lévő természeti kincsek kitermelésébe fogtak, ami hozzájárul a természet károsodásához, de ez még mindig nem olyan mértékben károsítja a környezetet, mint a folyamatos banántermesztés. A banánköztársaságok társadalmaiban, a földjeiktől megfosztott lakosoknak nem volt más választásuk, minthogy saját munkaerejüket eladják e cégeknek munkabérért cserébe, ami proletarizálódásukhoz vezetett.

Az osztályszerkezet e fajta átalakulása (földművelőkből nincstelen földmunkások az egyik oldalon, a termelést megszervező helyi oligarchák és exportvállalatok a másik oldalon) csak továbbá növelte a társadalmi különbségeket az osztályok között és elégedetlenséget szült a munkások körében (Siddiqui 1998).

Hogy a munkások elégedetlensége ne befolyásolja a termelést, a cégek „motiváló” eszközöket használnak, például magánhadseregeket bérelnek fel, hogy folyamatos terrorban tartsák őket, szólás szabadságukat korlátozzák és halállal fenyegessék azon szakszervezeti vezetőket, akik éppen sztrájk szervezését fontolgatják.

A transznacionális vállalatok ahogy az embereket, úgy a környezetet is teljes mértékben a semmibe veszik. A termőterületek növelése érdekében erdőírtásba kezdtek egész Közép-Amerika területén, ami gyors elsivatagosodáshoz vezetett, a földet pedig terméketlenné tette. Ám a cégeknek mindenre van megoldása: műtrágyákkal próbálják újra termőképessé tenni a földet, de ez sem fentartható megoldás, mivel hosszú távon roncsolja a talajt.

A másik módszer a cégek kezében a termelés maximalizálására a növényvédő szerek használata, amit repülőgépekről szórnak az ültetvényekre, amin a munkásoknak éppen védőfelszerelés nélkül kell dolgozniuk. Emellett e vegyszerek a vízkészleteket is szennyezik és a táplálékláncba is belekerülnek, ami a dolgozó és az elszegényedett osztályok elengedhetetlen forrása a túléléshez. E szerek nyomai természetesen a termékeken is rajta maradnak, így a világ minden tájára eljutnak.

Fogyasztás és a forgalmazó cégek monopóliumainak szerepe

A Közép-Amerikai ültetvényeken dolgozó munkások helyzetére magyarázattal szolgáló valódi okok számos esetben nem helyben találhatóak, hanem a kapitalista világgazdaság rendszerének más pontjain, jelen esetünkben Észak-Amerikában. A transznacionális vállalatok profitjuk növelése érdekében, olcsó munkaerőt alkalmaznak a termelési folyamatokban, elsősorban a világrendszer perifériáján elhelyezkedő országokat célozzák meg, a munkaintenzív gyártási folyamatok ugyanis javarészt ilyen térségekben történnek. Az itt megtermelt termékeket, mint például a banánt, nem helyben, hanem a kapitalista világgazdaság úgynevezett centrumában fekvő országokban adják el, ahol a gyártási folyamatok a tőke és befektetések körül forognak. Így épül fel a kapitalista világgazdaság.

A centrum országaiban a forgalmazó cégek és élelmiszer üzletláncok kulcsszerepet játszanak ezen folyamatokban. Észak-Amerikában a túlfogyasztás önmagában is egy nagy probléma, de pontosan ez a jelenség ösztönzi a transznacionális vállalatokat, hogy folyamatosan nagyobb arányban termeljék termékeiket. E túltermelés teljesen kizsigereli a termőföldet és a munkásokat is túl kell dolgoztatni hozzá.
Annak érdekében, hogy a vásárló minél kedvezőbb áron juthasson hozzá a termékekhez és a transznacionális vállalatok, illetve az élelmiszer üzletláncok és a forgalmazó cégek is a lehető legnagyobb profitot tudják kinyerni e folyamatból, a termék (jelen esetben a banán) előállítási költségét minél alacsonyabbra kell leszorítani. Mivel a cégek legfőbb célja a profit kinyerése és kivonása, csak a munkások maradtak, akiknek meg kell elégedniük a lehető legalacsonyabb munkabérrel, az éhbérrel.

A forgalmazó cégek monopóliummal rendelkeznek a centrum országaiban, amit a saját és a transznacionális vállalatok javára fordítanak. Szerződésben állnak az összes nagy élelmiszer üzletlánccal, így a kisebb termelők, akik igazságosabban bérezik a termelési folyamatokban résztvevő munkásaikat, nem tudják árusítani termékeiket a centrumban, mivel a termék már drágábban van exportálva, ebből eredően ez csökkentené a profit mennyiségét a forgalmazó és az üzletláncok számára.

Ha pedig beleszámolnák ugyanazt a mennyiségű profitot az árba, amit a transznacionális vállalatok termékeinél, akkor olyan magas áron lehetne csak eladni a terméket, amire nehéz lenne vevőt találni (Hough 2012).

A centrum és a periféria „egymásra vannak utalva”: a centrumnak szüksége van az olcsó munkaerőre és természeti erőforrásokra a profit kinyeréséhez, a periféria pedig függ a centrum tőkebefektetéseitől. A centrum vállalatai csak olyan fejlesztéseket és befektetéseket finanszíroznak meg, amelyek számukra fontosak profitjuk maximalizáláshoz.

Közép-Amerika helyzete nem sokat változott az évszázadok alatt. Miután sikerült kivívniuk önállóságukat a spanyol fenthatóság alól, egyből áldozatai lettek az Egyesült Államok imperializmusának, ami kapitalizmus végeláthatatlan tőke és a profit felhalmozását tartja fontosabbnak a természetnél és az emberi életeknél.

Címfotó: Pikrepo

Irodalomjegyzék
Hendricsk, Michael (2021): The Negative Effects of U.S. Imperialism in Central America. Latin American Perspectives, 48 (6): 218–222.
Hough, Phillip A. (2012): A Race to the Bottom? Globalization, Labor Repression, and Development by Dispossession in Latin America”s Banana Industry. Global Labour Journal, 3 (2): 237–264.
Linkov, Faina – Adambekov, Shalkar – Goughnour, Sharon – Welburn, Sharon C. – Padilla-Raygoza, Nicolas – Kana, Musa – Shubnikov, Eugene – Mustapha, Mustapha M. – Sheikh, Aamir – LaPorte, Ronald (2016): Scientific Banana Republics: Do They Exist? Central Asian Journal of Global Health, 5 (1): 249.
Prieto-Carrón, Marina (2006): Corporate Social Responsibility in Latin America: Chiquita, Women Banana Workers and Structural Inequalities. The Journal of Corporate Citizenship, 21: 85–94.
Siddiqui, Kalim (1998): Agricultural Exports, Poverty and Ecological Crisis: Case Study of Central American Countries. Economic and Political Weekly, 33 (39): 128–136.