A megtalált Marx

A Marx-életmű leginkább a töredékesség szóval írható le. A gondolkodó életének folyamán szerteágazó tanulmányokat folytatott korának nemzetközi politikai folyamatainak elemzésétől a társadalom- és politikaelméleten át a jelen történeti-gazdaságtani megértéséig. A könyv lapjain egy elhivatott, az összetett társadalmi folyamatok vizsgálata iránt elkötelezett tudós képe bomlik ki, aki nehezen lenne besorolható kizárólag egyetlen kortárs diszciplínába.

Ez a tudományterületeken, illetve problémakörökön átívelő szemlélet tette Karl Marxot a bölcsész- és társadalomtudományok megkerülhetetlen alakjává, alapítóként számontartva a közgazdaságtantól a szociológiáig.

Ez a lelkiismeretes, önreflexiót nem nélkülöző szemlélet is hozzájárult ahhoz, hogy a szerző munkásságának egy jelentős részét barátja és társszerzője, Friedrich Engels szerkesztésében, tolmácsolásában ismerjük. Marx munkamódszerében talán a katalán szecessziós építészhez, Antoni Gaudíhoz hasonlítható, aki a barcelonai Sagrada Família templom építése során gyakran munka közben változtatott a terveken. Marx műveit is az új ismeretek, nézőpontok beépítése, valamint az állandó újraírás, illetve átszerkesztés jellemezte.

Emellett a kortárs események folyamatosan orientálták a marxi elmélet formálódását, a munkásmozgalom színrelépésével kölcsönösen visszahatva egymásra – ezzel megvalósítva az elmélet és a gyakorlat szoros egységét. Marx életében műveinek töredéke, többek között az Engelssel közösen jegyzett 1848-as A Kommunista Párt kiáltványa, valamint fő műve A tőke első kötete látott csak napvilágot.

A jegyzetfüzetek, kéziratcsomók és feljegyzések sajtó alá rendezését Marx halálát követően Engels vállalta, aki évek munkájával rekonstruálta barátja gondolatmenetét. Ennek az eredményeként jelenhetett meg később A tőke második, majd harmadik kötete. A hagyaték gondozása végül a németországi szociáldemokratákra hárult, akik a gyakorlati politizálás és a közöny miatt elfeledkeztek a párt archívumában heverő kiadatlan iratcsomókról. A később a német történelem viharaiban szétszóródó kéziratok kálváriájának, illetve kiadásuk viszontagságainak érzékletesen leírását adja Musto.

Az életmű kisajátítása, kizárólagos, „helyes” értelmezése már a szerző életében kezdetét vette, ami Marx és a különféle marxizmusok vitáiban csúcsosodik ki. „A marxizmus” egységes, monolit Marx-képe egyes értelmezések szerint valójában Marx gondolatain tett erőszak, ami kiforgatja és megfosztja a sokszínű örökséget komplexitásától.

Marx rendre szót emelt az olyan leegyszerűsítő megközelítésekkel szemben, mint például, hogy a társadalmi-politikai folyamatok kizárólag a gazdasági okok felől érthetők meg (ökonomizmus, redukcionizmus, determinizmus), hogy létezik egy univerzális, az eltérő földrajzi-társadalmi környezetekre egyaránt alkalmazható fejlődési modell (az egyetlen sínen futó modernizáció felfogása), és hogy e fejlődés mintája, végpontja és célja Európa (eurocentrizmus).

E nézetek ellen Marx komoly vitákat folytatott levélben, élőszóban, újságcikkekben és pamfletek sokaságában.

Ezek az intellektuális pengeváltások is segítették elméletének finomítását. A redukcionista megközelítések egyik szélsőséges esete a Szovjetunió kötelező dialektikus materializmus uralta szellemi légköre, ami egy merev Marx-értelmezést tett egyedüli elgondolhatóvá. Mindez inkább hátrányára vált az életműnek és sokban felelős a napjainkban is a szerző munkásságát körüllengő tévhitekért, elnagyolt és dogmatikus képért.

Nagyban kedvezett az egyes műveket és gondolatokat előtérbe helyező, míg másokat figyelmen kívül hagyó, elhallgat(tat)ó értelmezések terjedésének, hogy a kéziratokat csak lassan, fokozatosan és jobbára szerkesztve adták ki, illetve, hogy egyes művek csak vázlatos formában, gyakran nehéz nyelvezettel maradtak az utókorra. E hatalmas, de töredékes és igen kusza életmű nagyban megnehezítette a számolatlan kéziratoldalt rendezni kívánó szerkesztők és fordítók dolgát.

A szelektív interpretáció egyik legismertebb példája az az időrendi-szellemi felosztás, ami a szerző munkáit egyfelől egy korai/fiatal (humanista/filozófus) Marxra, másfelől pedig egy kései/idős (közgazdász) Marxra osztja fel. Egy másik intellektuális stratégia az olyan párhuzamos Marxok leválasztása az egészről, mint a mozgalmár-aktivista Marx, a tudós Marx vagy éppen a politikus Marx.

Minden ilyen leegyszerűsítő értelmezés (Marx leszűkítése egyes szerepekre vagy területekre) értékes elemzési rétegektől fosztja meg a befogadót. A marxi életmű töredékessége ellenére is egyetlen sokoldalú és sokszínű egész.

Az olvasatok, a szellemi műhelyek, az iskolák és irányzatok sokszínűsége, a tudományterületeken átívelő eszközkészlet, valamint problémafelvetés a marxi kritikai hagyomány legfőbb erényei. Mindezek kölcsönösen termékenyen hatottak egymásra, gazdagítva, finomítva, illetve kiterjesztve e tradíciót. A marxi reflexiós készség pedig lehetőséget nyújt arra, hogy a kritikai elmélet beemelhesse korának tudományos újításait, reflektáljon a kortárs politikai történésekre és újraértelmezze saját kánonját. Ez teszi ma is a társadalmi valóság megértésének egyik megkerülhetetlen eszköztárává, valamint ebben rejlik világformáló potenciálja is.

Az elidegenedésről egy kiégés-sújtotta korban

Az elidegenedés sok más, a közbeszédbe beszivárgó társadalomtudományi fogalomhoz hasonlóan egy homályos, megfoghatatlan állapotot kifejező szó, amit az újságok, közéleti szereplők, politikusok és a tudósok is az olyan fogalmakkal kapcsolnak össze, mint a fogyasztói társadalom, a modernitás, a mentális betegségek előretörése vagy a kiégés.

Az elidegenedésről szóló elméletét Marx a csak 1932-ben publikált Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című korai írásában fejtette ki, ám megjelenik az 1867-es A tőkében is. A fogalom végigvonul az életművön. Az elidegenedés a marxi hagyományban sajátos körülmények együtteséből fakad. Marx értelmezése szerint az elidegenedés a kapitalizmust megelőző termelési módokban is jelen volt, de csak a tőkés termelési módban bontakozott ki széles tömegek körében. Marx modelljében az elidegenedés összekapcsolódik a kapitalista termeléssel, illetve azzal az erőszakos töréssel, amelynek során az iparosodás és a városiasodás a termelőt elszakította a termelőeszközeitől, illetve a földtől, amelyen gazdálkodott.

Marx olvasatában az elidegenedés az ember életének négy területén jelenik meg. Elsőként önmagától, mert az árutermelés tőkés rendszerének személytelensége megfosztja az egyént kreativitásától. Így a termelés egyetlen fogaskerekévé minősítve le a munkavállalót. Másodszor az egyén el van idegenedve a munkájától, hiszen munkája nem a kreativitást, az alkotást, hanem az érték- és profitteremtést szolgálja valaki más(ok) számára. Harmadszor az egyén a természettől is el van idegenedve, hiszen az pusztán nyersanyagként, felhasználható erőforrásként jelenik meg. Végül az egyén másoktól is el van idegenedve, hiszen társai a legtöbb érintkezése során egymás vetélytársaiként értelmeződnek – ezzel megnehezítve, ha nem ellehetetlenítve az együttműködést.

Marx nem táplált nosztalgikus érzéseket a kapitalizmust megelőző termelési módok iránt.

A kapitalizmust a történelem eddigi legforradalmibb termelési rendszerének tekintette, ami rövid idő alatt hatalmas értéket teremtett, ám azt képtelen hatékonyan elosztani, kevesek kezében összpontosítja a megtermelt javakat és értéket. Az elidegenedés elkerülhetetlen a kapitalizmusban.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyéni szinten az embernek ne lehetne jó kapcsolata a munkahelyén a kollégáival vagy a főnökével, illetve, hogy lehetetlen lenne tartalmas kapcsolatokat létesíteni. Marx itt rendszerszintű folyamatokat vázol fel. Újítása abban áll, hogy nála az elidegenedés nem pusztán egy érzés, hanem az egy egyenlőtlen, anyagi viszonyból ered.

A marxi hagyományt fűzte tovább az eldologiasodás Lukács Györgytől származó fogalma is, valamint az elidegenedés koncepciója vert hidat a pszichotudományok és a marxizmus közé, létrehozva a Freud és Marx gondolatait összekapcsoló freudomarxizmust is.

Marxnál az elidegenedés egy politikai fogalom, ami a kapitalista termelési mód velejárója.

A második világháborút követően, amikor az elidegenedés-elméletek reneszánszukat élték, az elidegenedés fogalmát több szellemi műhely is átértelmezte. Az egzisztencialisták, mint a francia Nobel-díjas író és filozófus, Jean-Paul Sartre vagy a német politikafilozófus, Hannah Arendt is az emberi létezés részeként értelmezte az elidegenedést, leválasztva azt az eredeti marxi olvasatról. Immár nem a kapitalizmus termékeként, hanem az emberi egzisztenciától elválaszthatatlan jelenségként fogták fel.

A világháborút követően a fogalmat gyakran megfosztották politikai oldalától, egyszerű, „értéksemleges” társadalomtudományi fogalomként hasznosítva azt, sokszor a kreativitáshoz vagy a zsenialitáshoz kapcsolva. Egy másik tendencia az elidegenedés fogalmának kapcsán az a stratégia, amely tudatosan csökkenti vagy éppen túlhangsúlyozza az elidegenedés jelentőségét Marx munkásságában. Előfordul az is, hogy csak a korai írások fényében értelmezik a fogalmat, ezzel figyelmen kívül hagyva a kései művekben, főleg A tőkében írt reflexiókat.

Az elidegenedés fogalmának (újra)felfedezése a kiégés által sújtott korban, nemcsak elemzési, de politikai lehetőségeket is hordoz magában.

Marx, a mozgalmár

A Londonban alapított I. Internacionálé a baloldali pártok és mozgalmak számára a régmúlt legendákkal övezett ködébe vesző dicső mítosznak tűnhet az 1864. szeptember 28-as megalakulása óta eltelt több, mint másfél évszázad fényében. Öröksége, valamint szellemisége napjainkig érezteti hatását a forradalmi, illetve a reformista baloldali formációkban egyaránt, amennyiben azok hitet tesznek a dolgozók jogainak és érdekeinek szervezett képviselete, a dolgozói tulajdon, illetve önigazgatás, valamint egy humánusabb jövő víziója mellett.

Az I. Internacionálé a közvélekedéssel ellentétben azonban nem volt egységes. A története kiválások, szakadások és kiegyezések története, ahol a feleket ideológiai, személyes, illetve politikai nézetkülönbségek osztottál meg. Azon a szeptemberi napon a St. Martin’s Hallban nagyon különböző szereplők – reformisták, kelet-európai emigránsok, szakszervezeti tagok, radikális demokraták, a kommunisták egy kis köre és az olyan anarchista csoportok képviselői, mint a mutualisták – szánták el magukat arra, hogy a szervezett dolgozói érdekképviselet, a munkásmozgalom és a munkásság politikai képviseletének történelmében valami egyedülálló erkölcsi-szellemi alapot fektessenek le.

A munkásokat nemzetiségi és vallási törésvonalak osztották meg, álláspontjaik eltértek az akkoriban kibomló nemzeti mozgalmakról, a nacionalizmusról, az állam szerepéről és a küzdelem teréről. Egyes csoportok a földkérdést kívánták tematizálni, míg mások a gyárak tulajdonviszonyait helyezték a középpontba. Nem volt egységes álláspont kezdetben a nők választójogával kapcsolatban és a nemek közötti egyenlőség ügyében sem. Egyes országok küldöttjei a gazdaság terében tudták csak elképzelni az osztályharcot, illetve az ellenállást, ezzel szemben mások a politikai és gazdasági küzdelem egysége mellett törtek lándzsát.

E sokszínű mozgalom összebékítéséhez, illetve az egyetértés megteremtéséhez szükség volt egy tehetséges tárgyalóra, aki képes közös álláspontra hozni a különféle frakciókat, legyen szó a nőkérdésről, a párizsi kommünről vagy az üzemi demokráciáról. E szerepet egészen idős koráig Marx töltötte be, aki kongresszusról kongresszusra beszédekkel, pamfletekkel agitált az Internacionálé egységesítése, egyben tartása mellett.

Ez a sokszínűség és megosztottság segítette Marxot abban, hogy több nézőpontból vizsgáljon meg kérdéseket, elkerülve a bezárkózást a gazdaságtan területére.

E szempontokat később műveibe is becsatornázta, Proudhon követőivel vagy Bakunnyinnal folytatott szellemi pengeváltásai pedig hasonlóan termékeny hatással voltak elméletalkotó tevékenységére. Az egység a sokszínűségben ma is fontos lecke a baloldali szellemi és politikai körök számára, hiszen ez eredményezte azt a pezsgő intellektuális légkört és sokrétű kérdésfeltevést, ami a mozgalom egyik nagy erénye. A hetvenes évek neoliberális átalakulását követően olyan légkör alakult ki, ahol a kormányzatok, valamint a nagyvállalatok képviselőinek többsége nem partnerként tekint a dolgozói érdekképviselet fórumaira, inkább figyelmen kívül hagyják, megkerülik vagy ellenségként kezelik őket.

E korban még fontosabb erőt meríteni a dolgozók korábbi küzdelmeiből, tudva, hogy korábban is megpróbálták a hiteles képviseletet ellehetetleníteni, legyen szó Mussolini korporációiról, a megélhetésükért sztrájkoló munkásokkal szemben karhatalmi erőszakot alkalmazó Thatcher intézkedéseiről vagy az I. Internacionálé korának felszámolási törekvéseiről. Fontos tehát a dolgozók érdekvédelmi szervezeteinek támogatása nemzeti, régiós és világszinten is.

Marx mozgalomszervező tevékenysége az intézményépítés fontosságára, fenntartására és gazdagítására ösztönzi a 21. század mérsékelt, illetve radikális örököseit is.

Marx Algírban

Marx élete alkonyán különösen érdeklődni kezdett a gyarmatosított népek és a (fél)perifériás Oroszország történeti fejlődése iránt. Felhagyott a kapitalizmus nyugat-európai központú értelmezésével, kitágítva érdeklődését az eltérő fejlődésű régiók, illetve társadalmak felé. Kortárs és történeti vizsgálataival arra a kérdésre kereste a választ, hogy lehetséges-e az általa felvázolt kommunista társadalom elérése a nem kapitalista fejlődési modellben, vagy a bolygó minden társadalmának végig kell mennie a kapitalizmuson és a történelem egyirányú fejlődésének állítólagos fázisain.

Marx ekkor olyan közösségi tulajdonlási formákról folytatott kiterjedt kutatást és levelezést értelmiségiekkel, mint az orosz obscsina. Kezdetben a gyarmatosítás folyamatát „szükséges rosszként” értelmezte, ami legalább felszámolja a feudális kötöttségeket és a despotikus rendszereket az olyan helyeken, mint például a britek által gyarmatosított India. A helyi történelem tanulmányozása nyomán azonban arra jutott, hogy az olyan területhez és történeti korhoz kötött fogalmak, mint a feudalizmus, nem alkalmazhatók az indiai viszonyokra.

Marx antikolonialista fordulatának szimbolikus eseménye az 1857-59 közötti szipojfelkelés brutális leverése volt. A gyarmatosítás kegyetlenségéről maga is meggyőződhetett, amikor egészségi problémái miatt Algírba utazott, és maga is láthatta a francia gyarmati hatóságok provokációit és atrocitásait a helyiekkel szemben.

Később az obscsináról folytatott kutatásai nyomán arra jutott, hogy a kapitalista termelési módot megelőző közösségi földtulajdonlási formák – a közbeeső kapitalista szakasz nélkül is – átvezethetők a kommunista társadalomba. Így Marx elvetette az egyetemesen érvényes, egyirányú fejlődés modelljét, hogy helyette egy olyan modellre építse elméletét, amely szerint több, különböző úton is meghaladható a kapitalista termelési mód.

Marx kísértete

Történelmi távolsága ellenére Marx napjainkig meghatározó alakja az emberiség legbefolyásosabb gondolkodóinak. Olyan személy, akinek életművéből hívei, kritikusai és ellenfelei is sokat tanulhatnak. Gondolatai az emberek, illetve a természeti környezet kizsákmányolásáról, a növekvő egyenlőtlenségek okairól ma is a viták kereszttüzébe helyezik.

Tekintsük bár a kapitalizmus legnagyobb kritikusának, a forradalom teoretikusának vagy egy letűnt kor egyik utolsó reneszánsz emberének, szelleme biztosan sokáig kísért még.

Címfotó: Armin Forster – Pixabay