A demokrácia mögötti emberkép a racionális megfontolásra képes, önérdekeit ismerő és követő egyén. A modern tudományos pszichológia szerint azonban elkerülhetetlenül irracionálisan gondolkozunk, és döntéseinket sokszor teljesen oda nem illő tényezők, mint az arcok, hangok, szagok keltette benyomások vezérlik. Ha mindez igaz, mit tud kezdeni az liberális demokrácia a pszichológiával?

Az elmúlt évtizedekben a jog és pszichológia metszéspontjában zajló kutatásokból az derült ki, hogy arcvonásaink az emberekről kialakuló spontán, irracionális benyomásokon keresztül komolyan meghatározzák sorsunkat, a tárgyalóteremben és azon kívül is. A magasabb emberek több pénzt keresnek, a babaarcú bűnözök enyhébb büntetést kapnak, és a sztereotipikus kisebbségi arcokkal rendelkező emberekre nagyobb valószínűséggel szabnak ki halálos ítéletet.

Ennek oka, hogy a kinézet keltette gyors, tudattalan, intuitív benyomások csőlátást eredményeznek a későbbi megismerés során: ha valaki szimpátiát kelt bennünk tudat alatt, a később róla szerzett információkat egy torzított szűrőn keresztül értelmezzük és a kezdeti pozitív benyomásunkhoz igazítjuk. A jóság bizonyítékait észrevesszük, a hitünkkel ellentétes tényeket pedig leértékeljük.

Vajon a pszichológia által feltárt irracionális döntésbefolyásoló tényezők, mint egy jelölt kinézete vagy hangja hogyan hat a politikai döntéshozatalra?

És vajon mit tud kezdeni azzal a demokrácia, ha a kutatások szerint a legtöbb választó észszerűtlenül dönti el, kire szavaz?

Veszélyes döntések a politikában: mi alapján választunk politikusokat?

Vajon milyen mértékben hat ránk egy olyan egyszerű tényező, mint az arcvonások, egy olyan fontos döntés során, mint az országos választások? Tegyük fel, hogy egy politikus megítélése szempontjából az egyik legfontosabb tényező a kompetencia.^[1] Ha a szavazók kompetencia alapján értékelik a politikai jelölteket, akkor a kompetenciát sugalló arcvonások megjelenéséből következtetni lehet a szavazati mintázataikra is.

Todorov és társai ezt a logikát követve kutatásukban pusztán arcképek értékelésére alapozva kiugróan magas, közel 70%-os valószínűséggel meg tudták jósolni a 2004-es kongresszusi választások eredményeit.^[2] A résztvevőknek fekete-fehér politikusi portrékat kellett pontozniuk párosával, minden nemű előzetes ismeret nélkül, tehát ha felismertek egy arcot, a választásukat nem vették számításba. Hihetetlen módon a kompetensebbnek tartott jelölt a szenátusi választások 71,6%-ában, a kongresszusi választások 66,8%-ában valóban meg is nyerte azokat.^[3]

Ebből kétféle következtetést lehet levonni. Az egyik, hogy a valóban kompetens, ezáltal sikeres politikusok arca valahogy kompetenssé alakul útközben. A másik, hogy

az arcuk alapján kompetensnek tűnő politikusok sikeresek lesznek minden racionális alap nélkül, egyszerűen azért, mert a kompetencia tudat alatti benyomását keltik bennünk.

Ez a benyomás pedig elindítja a veszélyes döntések sorozatát: csőlátást eredményez, a kezdeti benyomás mentén értékeljük (asszimiláljuk) a későbbi információkat egészen addig, míg meg nem szilárdul bennünk egy sikeres politikus képe. Ha a második mellett döntünk, komolyan megkérdőjelezzük a józan megfontolások súlyát politikai döntéshozatalunk során. Az arc, illetve hang alkotta, tudat alatti gondolkodási útjaink által létrehozott irracionális, intuitív benyomások meghatározó hatását szavazási szokásainkra számos más kutatás is alátámasztotta.^[4]

Ha a hatalom gyakorlását az emberek kezébe adjuk, valószínűleg azt feltételezzük, hogy politikai döntéseik nem irreleváns faktorok, hanem racionális mérlegelés és valamiféle szavazói preferenciák tükröződése lesz. A modern pszichológia azzal, hogy az előbbit cáfolja, nemcsak a közgazdaságtan és a jog modelljeit, de a demokrácia legalapvetőbb elméleti lábait is kirúgja.

Meg kell jegyeznem, nehéz hibáztatni az embereket. Olyan bonyolult döntéseknél, mint az országos választások, valahol igazoltnak látszik mentális egérutak használata. Egy jelölt racionális kiválasztása, ha belegondolunk, megköveteli a szavazótól,

• hogy megfontolt számítások alapján kompromisszumokat kössön a különféle szakpolitikai dimenziókban: vallási, gazdasági, erkölcsi, nemzetbiztonsági, társadalmi-szociális, nemzetközi politikai,
• ehhez pedig az újságokból, rádióból, televízióból és az internetről érkező információk hihetetlen áradatában kell kiigazodnia; tehát tényeket, pletykákat, idézeteket, interjúkat, képeket és egyéb útmutatásokat kellene optimálisan befogadnia, megfelelően szűrni, értékelni, kódolni, szervezni, megőrizni, majd később visszakeresni.^[5]

Nem csoda, ha mindezek helyett inkább úgynevezett döntési heurisztikákat alkalmazunk. A döntési heurisztikák lényege, hogy amikor egy nehéz kérdésre nem találunk választ, keresünk egy hasonló, de könnyebb kérdést, és azt válaszoljuk meg. A célkérdés lesz az eredeti értékelés, amit szeretnék megválaszolni, a heurisztikus kérdés pedig az egyszerűbb, amit megválaszolunk. A cserét pedig egyszerűen nem vesszük észre.

A célkérdést, ami itt valahogy úgy hangzik, hogy „melyik jelölt politikai programja, szakmai felkészültsége és múltbeli teljesítménye garantálja számomra és országom számára a legtöbb jövőbeli hasznot?”, felcseréljük ezzel a heurisztikus kérdéssel: „kinek tűnik kompetensebbnek az arca?” A cserét nem vesszük észre, az ugyanis automatikusan megtörténik.

A döntésünk alapjául szolgáló benyomásunk eredete rejtve marad előlünk, majd racionalizálódik a tudatos gondolkodás során.

A témába vágó kutatásokat összegezve a Nobel-díjas Richard Thaler és Cass Sunstein is megállapítja: a szavazók választásaik során elsősorban az automata, tudattalan és sztereotipizáló első rendszerükre támaszkodnak.^[6]

A liberális demokrácia intellektuális bázisa

A dilemma, hogy az irracionális tömegre támaszkodó demokráciánál nem optimálisabb-e egy autoriter vagy technokrata rendszer, nem teljesen új keletű. A kérdés már az ókori görögöknél megjelenik, ma azonban sokkal nagyobb a tétje, tekintve, hogy a Föld szinte összes országa demokráciának tünteti fel magát.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ténylegesen is demokráciák lennének, de az, hogy még az autoriter rezsimek is demokratikus alkotmányokat tesznek ki a falukra, mutat egy megkérdőjelezhetetlen értékhierarchiát. A kortárs politikai filozófiában ez az értékhierarchia kérdőjeleződhet meg újra azzal, hogy a kritikusok a modern pszichológia eredményeivel egy csodafegyvert kaptak a kezükbe. Előbb röviden, hogyan is néz ki a demokráciát támadók érvrendszere a modern pszichológia megjelenéséig?

A hagyományos érvek sokszor a szavazók tájékozatlanságát támadják: az USA-ban a kongresszusi választás évében a legtöbb polgár nem tudja, kik a jelöltek saját körzetében, de az állampolgárok általában azt sem tudják, éppen melyik párt irányítja a kongresszust, és fogalmuk sincs, mi a három hatalmi ág, illetve azok mit csinálnak.^[7]

A Columbia Law School felmérése szerint a választók kevesebb mint egyharmada tudja csak, hogy a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” kommunista szlogen, amely eredetileg Karl Marxtól származik, nem az USA alkotmányának egy paragrafusa.^[8] És egyébként is, 1964-ben, a kubai rakétaválság után 2 évvel, csak a polgárok egy csekély része tudta, hogy a Szovjetunió nem tagja az NATO-nak, pedig a nemzetközi szervezet kifejezetten a kommunista szuperhatalom ellenében jött létre.^[9]

A világ legerősebb demokráciájában gyakorlatilag annyi ismeretük van a választópolgároknak, hogy ki éppen az elnök, és kész. Ilyen alapvető politikai, állampolgári, nemzetközi jogi tudatlanság mellett hogyan működhet jól egy demokrácia?

Jason Brennan, az Against democracy című könyv szerzője, nagyon lesújtó véleménnyel van az átlag szavazóról, amit kicsit arrogánsnak is érezhetünk, egy ponton azonban felhívja a figyelmet a demokrácia mellett érvelők egy gyakori torzítására. Szerinte azért becsüljük túl az átlag szavazót, mert amikor a „tudatlan” választópolgár képére gondolunk, saját ismeretségi körünk legtrehányabb alakjából indulunk ki. Viszont aki politikai filozófiát olvas, vagy azzal foglalkozik, legalább alapszakon végzett, vagy épp azt végez egy egyetemen. Még ha a lehető legrosszabb személyes példára gondolunk is saját szociális közegünkből, társadalmi értelemben az a személy az intellektuális elitbe fog tartozni.

Az emberek ráadásul teli vannak téves hiedelmekkel, ez pedig megteremti a maga kínálatát a politikai oldalon.^[10]

Az átlagember szerint egy anyag például vagy mérgező, vagy nem. Pedig toxikológiai értelemben a dózis számít: a mérgező jelleg inkább a mennyiséggel fogható meg, mint egy anyag minőségével.^[11] Ez a tévhit aztán rossz útra viszi a közvéleményt, ami mindent vagy semmit tiltások felé viszi a jogalkotókat is, végül pedig irracionális környezetvédelmi-egészségügyi szabályozások születnek.

A szavazókat egyébként is sokkal jobban érdekli, hogy egy politikai döntés hogyan hangzik, mint az, hogy mik a tényleges hatásai.^[12]

E pszichológiai megközelítés szerint a politikai részvétel egyfajta önkifejezés, mint amikor szurkolunk egy focicsapatnak vagy egy ügy sikerének.

Klasszikus érv továbbá, amely bár más irányból közelít, de végül ugyanoda vezet, hogy a szavazók bár irracionálisak, ezt racionálisan teszik. Az ignorancia logikus, egy szavazat értéke ugyanis nagyon csekély, míg mindenben tájékozottnak lenni óriási erőfeszítés.^[13] Ami irracionális az igazságkeresés szempontjából, még lehet, hogy racionális a személyes haszonmaximalizálás tekintetében.^[14]

A tudatlanságon túl

Ezek mind jogos felvetések, ha azonban csak a tudatlanság vagy az ösztönzők hiánya a probléma, azt elméletileg lehetne kompenzálni minőségi oktatási programokkal vagy motivációs eszközökkel. Ezekkel ellentétben a modern döntéspszichológia állításai sokkal súlyosabbak. Az állítás ugyanis az, hogy

az emberi szerkezet alapműködését tekintve szisztematikusan irracionális. Teli vagyunk olyan, evolúciósan kialakult mérnöki hibákkal, amelyek kijavíthatatlanok, maximum odafigyelni tudunk rájuk.

A pszichés architektúránk rabjai vagyunk, és nem tudjuk befalazni annak réseit. És ami még rosszabb, így viszont aki tudja, hol vannak hátsó ajtók, egyszerűen be tud nyúlni rajtuk keresztül a fejünkbe, és manipulálhatja érzelmeinket és döntéshozatalunkat.

A piacokat és a politikai rendszert is a személyes érzéseink, gondolataink és attitűdjeink autentikus, mindent elsöprő erejére alapoztuk, ezek azonban megkérdőjelezni látszódnak. Ítéleteink tévesek, intuícióink megbízhatatlanok, idegi folyamataink nem a modern társadalmi problémákra alakultak ki, a törzsi gondolkodás felülírja az igazságot, illetve a moralitást és egyébként is, viselkedésirányítási technikákkal olyan könnyen rángatnak minket ide-oda, amennyire csak akarnak. Akkor miért is ezek az alapjai társadalmunk működésének?

Bryan Caplan A racionális szavazó mítosza: Miért születnek rossz döntések a demokráciákban? című könyvében így foglalja össze a problémát:

„A demokrácia naiv támogatói szerint az működik, mert az történik, amit a szavazók akarnak. A szkeptikusok szerint a demokrácia nem működik, mert nem az történik, amit a szavazók akarnak. Szerintem viszont a demokrácia pont azért bukik meg, mert az történik, amit a szavazók akarnak. Közgazdasági szakzsargonnal élve, a demokráciába beépített externáliák vannak. Egy irracionális szavazó nemcsak saját magának árt, hanem mindenki másnak is, aki elszenvedi az ésszerűtlen szavazói magatartás által kitermelt rossz közpolitikákat.”^[15]

Az emberhekkelés kora

A technológiai fejlődés mérhetetlen ütemével a fentieket összekapcsolva a kortárs társadalomtudós, Yuval Noah Harari emeli a tétet. Szerinte legtöbbször maguk a jogalkotók sem látják át, mi történik, így már senkinek a kezében sincs valódi hatalom. Valójában sem mi, sem a politikusaink nem értenek az atomenergiához, a modern biokémiához, nem látjuk át az egymásba fonódó pénzügyi piacok működését (utóbbit legtöbbször jól bizonyítottan a pénzügyi szakemberek sem^[16]) sem a globális politikai folyamtok állását. ^[17]

A felgyorsuló adatáramlás miatt nincsenek nagy politikai víziók, a kormányok igazgatják, de nem vezetik az államokat.^[18]

A technológiai fejlődés kicsúszott a kezünk közül, szinte esélyünk sincs utolérni, ezzel pedig a politikai hatalom is elveszik.

Harari egy másik központi gondolata, amit ő az ember „meghekkelhetőségének” hív, szintén a probléma mélységére utal.^[19] Pszichológiai irracionalitásaink óriási rést képeznek a szabadságunk pajzsán, ezért szerinte egész jövőnk saját magunk megértésén múlik. Ha megnézzük a modern kutatásokat, azt látjuk, hogy borzasztóan triviális tényezők befolyásolják vélekedéseinket és szavazati mintázatainkat.

Kellemetlen szagok azzal, hogy az undor érzését váltják ki belőlünk, konzervatívabbá tesznek minket.^[20] Az ovuláció alatt az egyedülálló nők liberálisabbak, kevésbé vallásosak és nagyobb valószínűséggel szavaznak Barack Obamára.^[21] Ha pedig iskolában és nem más középületben szavazunk, nagyobb arányban fogjuk támogatni az iskolai költségvetés növelését.^[22] Népszavazáson az emberek megfogalmazástól függően változtatják véleményüket, és egy nyelvész által átfogalmazott, tartalmilag ellentétes kérdésekre egyszerre mondanak igent.^[23]

Persze az emberi döntéshozatal még így is csodálatra méltó. Sokan kiemelik, hogy csak a klasszikus közgazdaságtani racionalitáshoz képest nevezhetjük irracionálisnak. Valójában az evolúciós környezetünkben és ma is borzasztó hatékony eszközrendszer az elménk.^[24] Például a gyors benyomások az emberi arcokról lehetővé teszik, hogy csekély bizonyítékok alapján eligazodjunk a társas világban, és ez talán a legadaptívabb, amit tehetünk ebben a helyzetben. Az irracionalitás eleve nem mindig helytelen – a szerelem sem racionális, mégsem hibás.

Fenntartom azonban – még az emberi döntéshozatalt ilyen, jóval optimistább adaptivitási keretben értelmező elméletek elfogadása mellett is –, hogy a demokráciát a felvilágosodás klasszikus racionalitás fogalmából kiindulva faragták, és várat magára, hogy összeegyeztethetővé tegyék a modern pszichológiával. Illetve fenntartom azt is, hogy a saját elménk természetére vonatkozó információs aszimmetria borzasztóan kiszolgáltatottá tesz minket a pszichológiai tudással felvértezett professzionális befolyásolási kísérletekkel szemben. Az „irracionalitásnak” vannak előnyei, de költségei sem feledhetők.

Ameddig a politikai és gazdasági szereplőket kiszolgáló szakértők jobban ismernek bennünket és a ránk ható triviális tényezőket, mint mi saját magunkat, esélyünk sincs arra, hogy manipulációs törekvéseiknek ellenálljunk.

Félreértés ne essen, ez a cikk nem a demokrácia ellen szól. Inkább a modern pszichológia és a demokrácia közötti feszültségre akarom felhívni a figyelmet, egy kérdésre, amelyet a teoretikusoknak és a gyakorlati szakembereknek is meg kellene tudniuk válaszolniuk. Kénytelenek vagyunk jobban megismerni magunkat, de annál is fontosabb lenne politikai szinten szabályozással is védeni a pszichés emberi szabadságot, ha tartalmilag is fenn akarjuk tartani a demokráciákat a 21. század során. Választ kell találnunk arra a túlhatalomra is, ami a közösségi médiát birtokló magáncégek kezében összpontosult az elmúlt évtizedekben.

Ehhez egy új generációs intenzív fogyasztóvédelem mellett^[25] alapjogi szintű védelemre is szükségünk lenne. Ez az alapjog egyfajta általános jogvédelem lehetne a kognitív szabadság biztosítására, központjában az intézményesített manipulációktól való védelem, a befolyásmentes viselkedéshez és döntéshozatalhoz való jog. Ez önálló alapjogként vagy a gondolat-, a lelkiismeret- és a vallásszabadság modern kiegészítéseként is elképzelhető. Ez használható lenne nemcsak a politikai, de a ráépülő joggyakorlaton keresztül az egyre intenzívebb és technikailag kifinomultabb piaci manipulációkkal szemben is.

Címfotó: Pikrepo

[1] Todorov, A., Mandisodza, A. N., Goren, A., & Hall, C. C. (2005). Inferences of competence from faces predict election outcomes. Science, 308(5728), 1623–1626. – 1624. o.

[2] Todorov, A., Mandisodza, A. N., Goren, A., & Hall, C. C. (2005). Inferences of competence from faces predict election outcomes. Science, 308(5728), 1623–1626.

[3] Todorov, A., Mandisodza, A. N., Goren, A., & Hall, C. C. (2005). Inferences of competence from faces predict election outcomes. Science, 308(5728), 1623–1626. – 1624. o.

[4] Ballew, C. C., & Todorov, A. (2007). Predicting political elections from rapid and unreflective face judgments. Proceedings of the National Academy of Sciences, 104(46), 17948–17953.; Berggren, N., Jordahl, H., & Poutvaara, P. (2010). The looks of a winner: Beauty and electoral success. Journal of Public Economics, 94(1–2), 8–15.; Olivola, C. Y., & Todorov, A. (2010). Elected in 100 milliseconds: Appearance-based trait inferences and voting. Journal of nonverbal behavior, 34(2), 83–110.; hasonló kísérlet a hangmagasságból leszűrt információkra vonatkozóan: Klofstad, C. A. (2016). Candidate voice pitch influences election outcomes. Political Psychology, 37(5), 725–738.; Klofstad, C. A., & Anderson, R. C. (2018). Voice pitch predicts electability, but does not signal leadership ability. Evolution and human behavior, 39(3), 349–354.

[5] Olivola, C. Y., & Todorov, A. (2010). Elected in 100 milliseconds: Appearance-based trait inferences and voting. Journal of nonverbal behavior, 34(2), 83–110. – 84. o.

[6] Thaler, R. H., & Sunstein, C. R. (2009). Nudge: Improving decisions about health, wealth, and happiness. Penguin. – 30. o.

[7] Brennan, J. (2017). Against democracy: With a new preface by the author. Princeton University Press. – 25–29. o.

[8] Dorf, M. (2002). ‘Whose Constitution is it Anyway? What Americans Don’t Know About Our Constitution* and Why It Matters.’ Findlaw, May 29.

[9] Brennan, J. (2017). Against democracy: With a new preface by the author. Princeton University Press. – 26. o.

[10] Bryan, C. (2007). The myth of rational voter: Why democracies choose bad policies. Princeton University Press.  166–182. o.

[11] Bryan, C. (2007). The myth of rational voter: Why democracies choose bad policies. Princeton University Press.  – 161. o.

[12] Bryan, C. (2007). The myth of rational voter: Why democracies choose bad policies. Princeton University Press.  – 139. o.

[13] Brennan, J. (2017). Against democracy: With a new preface by the author. Princeton University Press. – 30–31. o.

[14] Bryan, C. (2007). The myth of rational voter: Why democracies choose bad policies. Princeton University Press.  – 142. o.

[15] Bryan, C. (2007). The myth of rational voter: Why democracies choose bad policies. Princeton University Press.  – 3. o.

[16] Számos példát hoz fel erre Richar Thaler, a befektetők teljesítménye gyakorlatilag megegyezik a véletlenszerűséggel, de a gazdasági elemzők teljes inkompetenciájának legismertebb apostola Nassim Taleb, aki odáig megy, hogy a szabad piac csak azért működik, mert az „hagyja hogy az emberek szerencsések legyenek”: ‘So I disagree with the followers of Marx and those of Adam Smith: the reason free markets work is because they allow people to be lucky, thanks to aggressive trial and error, not by giving rewards or „incentives” for skill’ – Taleb, N. N. (2007). The black swan: The impact of the highly improbable (Vol. 2). Random house. – 21. o.

[17] Harari, Y. N. (2017). Homo Deus. A holnap rövid története. Animus Kiadó, Budapest, 322–323.o

[18] Harari, Y. N. (2017). Homo Deus. A holnap rövid története. Animus Kiadó, Budapest, 324. o.

[19] Harari, Y. N. (2018). 21 lecke a 21. századra. Animus Kiadó, Budapest.

[20] Adams, T. G., Stewart, P. A., & Blanchar, J. C. (2014). Disgust and the politics of sex: Exposure to a disgusting odorant increases politically conservative views on sex and decreases support for gay marriage. PloS one, 9(5), e95572.

[21] Durante, K. M., Rae, A., & Griskevicius, V. (2013). The fluctuating female vote: Politics, religion, and the ovulatory cycle. Psychological Science, 24(6), 1007–1016.

[22] Berger, J., Meredith, M., & Wheeler, S. C. (2008). Contextual priming: Where people vote affects how they vote. Proceedings of the National Academy of Sciences, 105(26), 8846–8849.

[23] Fáber, Á. (2008) Komolyan vehetjük-e a népszavazást? Élet és irodalom, LII. évfolyam 10. szám, 7. – https://www.es.hu/cikk/2008-03-10/faber-agoston/komolyan-vehetjuk-e-a-nepszavazast.html

[24] Gigerenzer, G., & Selten, R. (Eds.). (2002). Bounded rationality: The adaptive toolbox. MIT press.

[25] Itt a jognak azt a piac által kialakított választási környezet kéne intenzívebben ellensúlyoznia, ami az emberek általános jólétével és attitűdjeivel ellentétes viselkedést hoz létre. Például gyakori piaci technika a boltban a cukros, hizlaló és addiktív ételek elhelyezése olyan magasságban és helyen, ami az embereket azok fogyasztására sarkallja. A növekvő elhízási probléma megállítása érdekében, a szabályozás megkövetelhetné az áruházláncoktól, hogy például a pénztárakban ne lehessenek édességek.