Rachel Maddow (2019): Blowout: Corrupted Democracy, Rogue State Russia, and the Richest, Most Destructive Industry on Earth. New York: Random House.

„Tönkretett demokráciák. Oroszország: latorállam. A világ legpusztítóbb iparága. Energiafüggetlenség. A természeti kincsek átka. Palagáz. Putyin. Rex Tillerson.” – Egy tweetben így lehetne összefoglalni Rachel Maddow tényfeltáró művének kulcstémáit.

A köztük lévő összefüggések pontosan dokumentált feltárása adja a könyv páratlanul nagy ívét, Maddow pazar újságírói stílusa pedig a narratíva sodrását. Az eredmény: az olaj- és gázipar világformáló hatásáról eddig írt legsikeresebb könyv.

Maddow alapvetése: a tőkeintenzív kitermelő ipar nem fér össze a demokráciával. A hatalmas befektetések busás megtérüléséhez a „stabil és megbízható” politikai rendszerek (diktatúrák, kleptokrata petroállamok) kiépítésén keresztül vezet az út, nem pedig a demokrácia politikai váltógazdaságán. Maddow ezt látványosan szemlélteti a legnagyobb olajvállalat, az ExxonMobil és Egyenlítői Guinea példájával: az afrikai ország bruttó nemzeti összterméke megötvenszereződött a kétezres évek elején, ám sem a szegénységi ráta, sem a gyermekhalandóság nem csökkent.

Az olajvállalaton kívül csak az ország évtizedek óta stabil vezetése – diktátora és családja – gazdagodott meg, elképesztő mértékben.

https://ujegyenloseg.hu/wp-content/uploads/2022/03/blowout-195x300.jpg 195w, https://ujegyenloseg.hu/wp-content/uploads/2022/03/blowout-36x55.jpg 36w" alt="" width="292" height="450" class="alignleft wp-image-17107 size-full" style="box-sizing: border-box; border: 0px; vertical-align: middle; max-width: 100%; height: auto; float: left; margin-right: 15px; margin-bottom: 20px;" />Sok szomszédjához – mindenekelőtt talán a Kongói Demokratikus Köztársasághoz – hasonlóan Egyenlítői Guinea számára is átok, nem pedig áldás a természeti kincsek bősége, hiszen a vagyon és hatalom rendkívüli (és nehezen visszafordítható) koncentrációját eredményezte.

Maddow történetének fontos és visszatérő szála a palagáz. Az ezredfordulót követően úgy tűnt, a palagáz-kitermelés új módja biztosíthatja az Egyesült Államok energiafüggetlenségét. A repesztéses technológiával feltárt és kitermelt földgázmezők egyes becslések szerint bő egy évszázadon át képesek biztosítani az ország energiaellátását. Maddow az oklahomai Chesapeake Energy vezetője, Aubrey McClendon portréját megrajzolva mutatja be a nyerő technológia utáni hajszát.

A személyes nézőpont olyan jól sikerül, hogy az olvasó izgatottan drukkol a dollármilliárdos sikeréért. A nagy nyomással befecskendezett több millió liter víz kevésbé tűnik veszélyesnek, mint egy évtizedekkel korábban alkalmazott módszer, amelyben a Hirosimára dobottnál háromszor nagyobb robbanóerejű bombákkal próbálták kiszabadítani a kőzetben rekedt gázt. Az eredmény mégis a közvetetten az ember által okozott földrengések mindennapossá válása Oklahomában.

Maddow bemutatja, hogyan igyekszik az olajlobbi elhitelteleníteni a tudományos eredményeket és hogyan gyakorol nyomást a tudósokra.

A színes mellékszereplők mellett a könyvnek két főszereplője van: a legpusztítóbb iparág legnagyobb vállalatát irányító Rex Tillerson, és a bolygó talán legnagyobb szénhidrogén-készletével rendelkező országának teljhatalmú vezetője, Vlagyimir Putyin. Kettőjüket az egymásra utaltság köti össze: az Északi-sarkvidéken található hatalmas orosz szénhidrogén-készlet kitermeléséhez az orosz technológia nem elég fejlett.

Ám hogy a nagy nyugati vállalatoké az-e, fogós kérdés. Ahogy a Deepwater Horizon Mexikói-öbölbeli balesete is mutatja, a British Petrol és társai meggyőző kitermelési és katasztrófaelhárítási dokumentációi köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. A demokrácia csődje, a szabályozók foglyul ejtésének következménye, hogy erre sokszor nem tudnak időben fényt deríteni az illetékesek.

Maddow meggyőzően mutatja be Ukrajna (és Dimitro Firtas) példáján, hogyan használja az energiafüggőséget Putyin a szomszédos országok térdre kényszerítésére. Ennek elsődleges eszköze az állami olajvállalat, a Rosznyeft, élén Putyin leghűségesebb emberével, Igor Szecsinnel. No, meg a törvényhozás, amelyen keresztül maffiamódszerekkel („adminisztratív eszközökkel”) el lehet lehetetleníteni és a Rosznyeftbe lehet olvasztani a vetélytársakat, a technológiailag sokkal fejlettebb és versenyképesebb Jukoszt és Basnyeftet („a barátaimnak mindent, az ellenségeimnek a törvényt”).

A szerző az egyszemélyes kontroll és az elképesztő szintű pénzlenyúlás példájaként mutatja be a 2014-es szocsi olimpia megszervezését.

Nem sokkal később Oroszország elfoglalta és Ukrajnától elcsatolta a Krím-félszigetet. Az ennek nyomán Oroszország ellen foganatosított nemzetközi szankciók az ExxonMobil és a Rosznyeft északi-sarkvidéki együttműködését is befagyasztották. Mindez azonban nem gátolta meg Rex Tillersont, az ExxonMobil vezérigazgatóját – aki orosz partnerének több évig tartó puhításával szerezte meg a nagy nyereséggel kecsegtető üzletet –, hogy a törvények fölött álló profit érdekében, az amerikai külügyminisztérium határozott tiltása ellenére Moszkvába utazzon, és újabb üzleteket kössön.

Maddow bepillantást nyújt abba a kiberhadviselésbe is, amellyel az orosz trollfarmok az amerikai közvéleményt manipulálták a 2017-es választások előtt – mesterséges vitákat szítva mindenekelőtt a bevándorlás, a muszlim vallás és a fegyverviselés témájáról.

A két főszereplő Trump győzelme nyomán révbe ért: a frissen megválasztott elnök kijelentette, hogy helyreállítja az Egyesült Államok uralmát a globális energiapiacon, majd Rex Tillersont nevezte ki külügyminiszterének, Moszkva nagy örömére. A kitermelő ipar pénzügyi átláthatóságát célzó törvény eltörlésével az energiavállalatok addig is óriási hatalma még jobban kiteljesült.

Nagy ívű művében Maddow meggyőzően bizonyítja alaptézisét:

a fosszilisenergia-ipar összeférhetetlen a demokráciával.

Bemutatja, hogyan állította Putyin Oroszországot az olajiparra utalt pályára, amely a környező országokra is erőteljesen kihat.

A MOL új székházának építését engedélyező, testre szabott törvény, a MOL–INA korrupciós botrány vagy Paks 2 kapcsán nehéz nem rávetíteni Magyarországra Maddow meglátásait a tőkeintenzív energiaipar demokráciapusztító hatásairól. Maddow bólogat: naná, mi mást vártatok? Ahogy a klímaváltozás súlyosbítása és tagadása kapcsán is azt kérdi tőlünk: mi mást vártatok?

Ahogy a klímaváltozás elleni harc élvonalából bő évtizede tudósító Naomi Klein is, Rachel Maddow is a társadalmak tömeges mozgósításában látja az egyetlen lehetséges ellenerőt. Maddow példaként hozza fel az évtizedek óta az olajipar által uralt Oklahomát, ahol a tanárok tömeges tiltakozása végül el tudta érni az olajipar erőteljesebb (de továbbra sem elég erőteljes) megadóztatását és a befolyt összegből az oktatás jobb finanszírozását. Ez kétségkívül győzelem – de a klímakatasztrófa elkerüléséhez, hatásai csökkentéséhez az ilyen győzelmek kevesek.

Elkerülhetetlen, hogy a tőkeintenzív fosszilisenergia-iparról áttérjünk a megújuló energiaforrások decentralizált használatára, méghozzá rendkívül gyorsan – érvel Naomi Klein magyarul is hamarosan megjelenő, Hogyan változtassunk meg mindent? című könyvében. Ezt az átállást gazdaságunk és társadalmunk széles körű átalakítása kell, hogy kísérje, amelynek középpontjában a klímaigazságosság kérdése kell, hogy álljon.

Ezeket az elképzeléseket Naomi Klein és civil társai az Ugrás (The Leap) kiáltványban tették közzé; utóbb ebből nőtt ki a Demokrata Párt progresszív tagjai, többek között Alexandria Ocasio-Cortez által meghirdetett Zöld Új Megállapodás (Green New Deal).

Az Zöld Új Megállapodás által szorgalmazott energetikai átállásra a technológiák már ma is a rendelkezésünkre állnak. A dolog elhatározás kérdése. Az átállás legfőbb akadálya, hogy sérti a befolyásos fosszilisenergia-ipar érdekeit. Maddow könyvének erénye, hogy segíthet megteremteni azt a széles körű felháborodást, amely végre az energiaipar érdekei elé helyezi mindannyiunk közös érdekeit.

Címfotó: PxHere