A tökéletes vihar

Ahogy arra Michael Roberts közgazdász a JP Morgan vagy a McKinsey adatai alapján rámutat, az ipari termelés profitabilitása (vagyis az ún. reálgazdaság nyereségessége) rendkívül alacsony. Ez egy hosszú távú tendencia része, amiben közrejátszik az is, hogy például az 1929–1933-as világválsággal, vagy a második világháborúval ellentétben sem 2008-ban, sem 2020-ban nem ment végbe ún. „kreatív rombolás”: vagyis nem semmisültek meg elavult és alacsony termelékenységű termelőerők, amelyek helyébe új technológiák és iparágak léphettek volna.

A cikk első része itt olvasható!

Ehelyett a világ nemzeti bankjai olcsó hitelekkel és olcsó pénzzel tartják mesterségesen életben a reálgazdaság zombivállalatait. Miközben a termelés növekedése alacsony, a tőke a magasabb hozamok reményében a pénzpiacokra és az ingatlanpiacra menekült. Mondani sem kell, hogy a termelési költségek fent részletezett drágulása tovább csökkenti az egyébként is alacsony növekedési kilátásokat. Más szóval,

a 2020-as években még a 2010-es éveknél is lomhább reálgazdasági környezetre számíthatunk.

Ebből következően a monopolizáció további fokozódása várható, aminek voltak látványos jelei idén is. Konkrétan arról van szó, hogy válságkezelés címén az államok pénzügyi és hatalmi eszközökkel igyekeznek segíteni a nagy, tőkeerős piaci szereplők további térfoglalását. Mivel a növekedési kilátások siralmasak, és a piaci koncentráció már most is nagy, a globális óriásvállalatok és a nemzetközi tőkés csoportok csak egymás rovására tudnak tovább terjeszkedni – e konfliktusokban pedig az államok egyre nagyobb szerepet vállalnak.

Ennek egyik látványos megnyilvánulása Kínában történt idén. Ahogy arra a Johns Hopkins Egyetem szociológusa, Ho-Fung Hung rámutat, Kínában az elmúlt két-három évtizedben egy kétosztatú gazdaság alakult ki, egyik oldalon az állami tulajdonban lévő cégekkel, a másik oldalon pedig a liberalizáció nyomán kiépülő magánvállalatokkal. A 2008-as gazdasági válság mindkét szektort megütötte: az exportpiacokon a válság hatására hirtelen jóval kisebb lett a kereslet, mint korábban; a belföldi kereslet pedig nem tudta kipótolni ezt a kiesést, mivel

az addigi növekedés elsősorban a helyi tőkéseket gazdagította, a fejlődés eredményei kevésbé „csorogtak le” a kínai társadalom alsóbb osztályaiba.

E helyzetben a kínai állam kénytelen volt egyre több hitellel életben tartani az egyre alacsonyabb profitabilitású óriásvállalatokat mind az állami, mind a piaci szektorban. Az egyre komolyabb adóssággal terhelt, egyre alacsonyabb növekedést produkáló gazdasági környezetben a két szektor már csak egymás rovására képes területeket szerezni, így fokozatosan éleződik a konfliktus közöttük. Az erős politikai kapcsolatoknak köszönhetően az állami szektor áll jobban e küzdelemben, amihez újabb lökést adott az idén bejelentett „Közös Jólét” (Common Prosperity) nevű program. Ennek keretén belül a kínai állam különféle szankciókat vetett ki a magánvállalatok által uralt szektorokra: megakadályozta az Alibaba fintech leányvállalatának amerikai részvénykibocsátását, és komoly monopóliumellenes bírságot rótt ki az Alibabára; betiltotta a for-profit oktatási intézményeket; és szigorításokat vezetett be a technológiai cégekkel szemben.

Hung szerint az Evergrande nevű gigantikus ingatlanfejlesztő cég válsága is ebben a keretben értelmezhető: a kínai állam nem fogja megakadályozni a magánkézben lévő ingatlancégek zászlóshajójának bedőlését, hogy így csináljon helyet az állami tőkének az ingatlanpiacon. A magánszektor megregulázása mellett a „Közös Jólét” program másik pillérét a belföldi keresletet növelni hivatott jóléti intézkedések jelentik. Kína tehát az állami tulajdonban lévő tőke pozícióinak megerősítésével igyekszik válaszokat találni a 2008-as és a 2020-as válságok kihívásaira.

A centrumországokban, és azon belül is elsősorban az Egyesült Államokban az állam által aktívan támogatott monopolizációs törekvések éppen a Kínával szembeni konfliktusban fejeződnek ki.

Az amerikai és kínai tőkés gazdaságok közti viszony kifejezetten szimbiotikus volt 2008-ig: az olcsó kínai munkaerővel gyártott, nyugati fogyasztókat ellátó termékek az értéklánc felső szintjén nyugati cégeknek hoztak profitot, de a kínai iparosítást is segítették.

A kínai ipar egyre erősebb felzárkózása az értékláncon belül azonban véget vetett e baráti viszonynak – a techiparban kitörő „kereskedelmi háborút” nagyrészt ez magyarázza. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a 2008 utáni kínai gazdasági válságkezelés sértette egyes amerikai cégek érdekeit: a gazdaságpörgető állami beruházásoknál a kínai cégeket hozták helyzetbe az amerikai cégek rovására. A hitelből kiépülő gigantikus fejlesztési kapacitásokat pedig az „egy övezet, egy út kezdeményezés” (angolul: Belt and Road Initiative, BRI) keretén belül elkezdték külföldön is bevetni, ami szűkítette egyes amerikai nagyvállalatok piacait és sértette az Egyesült Államok geopolitikai érdekeit.

Kína felemelkedésére válaszul a COVID-járványt követő válságkezelés mind az Egyesült Államokban, mind az EU-ban megnövelte az állami beavatkozást a tőkefelhalmozás fenntartásában.

Ennek az egyik megnyilvánulása a jelentős állami forrásokkal megtámogatott nagyszabású infrastruktúra-fejlesztés. Biden elnök idén novemberben elfogadott, 1,2 ezer milliárd dolláros, komplex, infrastruktúra-fejlesztésről szóló törvényjavaslata az amerikai fejlesztőcégeknek dob régóta várt mentőövet. Ezzel párhuzamosan az Európai Unió szintén idén elkezdte kidolgozni az „egy övezet, egy út kezdeményezés” alternatív, európai tervét, ám ebből egyelőre kevés konkrétum látszik.

A fokozott állami beavatkozás másik megnyilvánulása az ún. iparpolitika előtérbe kerülése. Ez a kínai állam aktív szerepére hivatkozva az ipari fejlesztésben közvetlen állami segítséget nyújt stratégiai iparágaknak. Ezek egyrészt a kereskedelmi háború és COVID-hatások miatt kialakuló hiányterületek (mint a chipgyártás), ahol Kínától függetlenül termelési kapacitásokat igyekeznek kiépíteni.

Az iparpolitika másik fő fókusza a hadi- és biztonsági iparral egyre inkább összefonódó technológiai ipar, ami az amerikai gazdaság jelenlegi vezető ágazatának nyújt segítséget a kiéleződő globális versenyben. E proaktív állami beavatkozásokat egyesek a neoliberalizmus végeként ünneplik. Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy ugyanúgy,

ahogy a neoliberalizmus is a kapitalizmus válságkezelő megoldása volt a hetvenes éveket követően, úgy az élénkülő állami aktivitás is az aktuális válságra adott válasz, ami a tőkefelhalmozást hivatott stabilizálni.

Az állami segítséggel zajló monopolizáció leglátványosabb és egyben legaggasztóbb megnyilvánulása az a háborús készülődés, amit az Egyesült Államok és Kína viszonyában idén is láttunk. Miközben egyelőre úgy tűnik, hogy a Demokrata Párton belüli töréspontok miatt el fog bukni Biden elnök Build Back Better nevű szociális és klímaprogramja, addig a hadászati kiadások emelése ismét csont nélkül ment át az amerikai törvényhozáson.

Ennek eredményeként az Egyesült Államok 2022-ben körülbelül 768 ezermilliárd dollárt fog költeni „védelmi” célokra, azaz hadiiparának és csapásmérő képességének fejlesztésére. Míg Kína katonai kapacitása és hadi költségvetése messze elmarad az Egyesült Államokétól, az utóbbi erősödő katonai és politikai jelenléte a dél-ázsiai régióban robbanékony helyzethez vezethet. A válság nyomán kialakuló – és a klímaváltozás miatt várhatóan erősödő – társadalmi és politikai bizonytalanság globálisan is a katonai és hadipari befektetések növekedéséhez vezet.

Egy friss tanulmány szerint a legnagyobb kibocsátó országok kétszer annyit költenek fegyveres határvédelemre, mint klímaintézkedésekre.

Eközben Magyarországon

Magyarország kifejezetten nyitott, félperifériás gazdaság, ezért a fentebb említett tendenciák – vagyis a termelési költségek robbanása, illetve a monopolizáció – hozzánk is hamar begyűrűztek.

Az energiaár-robbanás természetesen Magyarországot sem kerülte el, ám a jelenség a helyi politikai és gazdasági viszonyoknak köszönhetően itthon sajátos formát ölt. A Magyarországon működő cégek és közintézmények azonnal megérezték a megsokszorozódó energiaárakat, a 2013-ban bevezetett lakossági rezsicsökkentés miatt azonban a magyar háztartások gyakorlatilag egyáltalán nem érzékelik a változásokat.

Ha a gáz ára 2022-ben is a mostanihoz hasonlóan magas marad, akkor az óriási terhet, egyes számítások szerint 500-800 milliárd forintnyi többletköltséget jelent majd az államháztartásnak.

Az elszabaduló energiaárak ráadásul tovább fokozhatják a magyar energiapiac NER által szorgalmazott koncentrációját: a bedőlő kisebb energiacégek helyét állami vagy NER-közeli szereplők veszik át. Hasonló tendenciák tűntek fel az üzemanyag piacán is. Az energiaárak emelkedése ugyanis az üzemanyag árát is húzta magával. A gyors drágulást a kormány a benzin árának maximalizálásával igyekezett megakadályozni. A monopolizációs törekvéseknek megfelelően a MOL szinte azonnal bejelentette, hogy kész átvenni a hatósági árazás miatt megszoruló független benzinkutak üzemeltetését.

Mivel a magyar gazdaság elsősorban a feldolgozóiparra – és ezen belül is az autóiparra – épül, a nyersanyagok drágulása, valamint az ellátási problémák is azonnali, jól látható nyomot hagytak a gazdaságon. A chiphiány miatt több magyarországi autógyár is kénytelen volt hetekre leállítani vagy csökkenteni a termelést, ami a bruttó hazai termék (GDP) vártnál alacsonyabb növekedését és a külkereskedelmi mérleg romlását eredményezte.

Az alapanyaghiány másik fő frontja itthon az építőanyagok árának robbanása volt. Mivel az építőipar mind a NER gazdasági hátországának, mind a Fidesz osztálypolitikájának fontos pillére, e témában még Orbán Viktor is azonnali lépéseket sürgetett – ám ez nem volt érdemi hatással a drágulás globális folyamataira. Sőt, a jelek szerint az árrobbanás 2022 elején tovább folytatódik.

A munkaerőhiány problémája a nyugatra vándorlás miatt nem újkeletű Magyarországon, ám részben a COVID-járvány hatására a kérdés ismét napirendre került. A kormány a problémát évek óta a külföldi, EU-n kívülről érkező munkavállalók számának növelésével igyekszik orvosolni. Idén ezzel kapcsolatban annyi újítás történt, hogy a külföldi tulajdonban lévő cégek az eddigi 10 százalékos limit helyett már a munkavállalói létszámuk 20 százalékáig alkalmazhatnak külföldi munkavállalókat.

Részben a munkaerőhiány, részben a közelgő választások miatt idén is folytatódott a béremelési trend: a kormány 2022. január 1-től bruttó 200 ezer forintra emelte a minimálbért és bruttó 260 ezer forintra a garantált bérminimumot. A bértorlódás elkerülése végett a legtöbb vállalat a magasabb bérkategóriákban is kénytelen volt jelentősen emelni. A kormány a versenyszférában 2022-re 12,7%-os bérnövekedést vár.

Látni kell azonban, hogy az elszálló energia- és nyersanyagárak mellett sok piaci szereplő – elsősorban a hazai piacra termelő, magyar tulajdonú vállalkozások – képtelenek lesznek lépést tartani ezzel a tempóval. Ebből kifolyólag több iparágban tovább folytatódik majd a monopolizáció.

A bedőlő kisebb vállalkozások helyét várhatóan nagy, tőkeerős szereplők (multicégek és NER-közeli érdekeltségek egyaránt) veszik majd át.

A további bérnövekedést az élelmiszerek árának emelkedése is ki fogja kényszeríteni. Az élelmiszerárak drágulása miatt idén tovább nőtt a kormányzati aktivitás az agrárium és a kiskereskedelem területén. Az év elején Vidékfejlesztési Kormánybizottságot hoztak létre – várhatóan ez a szerv irányítja majd meg az elsősorban a hazai feldolgozóipar és kiskereskedelem fejlesztésére irányuló agrárreformot. E célhoz a 2021 és 2027 közötti időszakra több mint 4000 milliárd forintnyi saját forrást rendelt a kormány. Mivel az egyik kiemelt cél a hazai tulajdon növelése a kiskereskedelemben, idén decemberben újabb különadót vezettek be, ami kizárólag a nagy, külföldi tulajdonban lévő láncokat sújtja majd.

A hosszú távú élelmiszerár-emelkedés miatt az agrárium a hazai tőkefelhalmozás egyik fontos terepévé válhat. Ez azonban szinte biztosan nem jelent majd olcsóbb élelmiszerárakat a hazai fogyasztók számára, így az élelmiszerdrágulással továbbra is számolni kell.

Az általános áremelkedést Magyarországon a forint évek óta tartó, folyamatos és tudatos leértékelése is fokozza. 2013 óta ugyanis a Magyar Nemzeti Bank kezében ez volt az egyik eszköz – az alacsony kamatszint és a különféle hitelprogramok mellett –, amivel élénkítette a gazdaságot. Az effajta monetáris politika azonban mostanra fenntarthatatlanná vált. Az egyre olcsóbb forint miatt folyamatosan dráguló import mellett ugyanis a bérek is folyamatosan nőttek, a kettő kombinációjából pedig tartósnak tűnő inflációs nyomás alakult ki. A jegybank erre reagálva 2021 decemberében többlépcsős kamatemelésbe kezdett.

Zsiday Viktor gyorselemzése szerint ez egy új monetáris politika előszelét jelzi: „a 2013-2021 közötti monetáris politikának vége, és a következő években a gyengülő forint-alacsony kamatok helyett stabil forint–magas kamatok kombót fogunk látni.” A magas kamatok ugyanakkor az államadósság finanszírozását is megdrágítják majd.

Ez azért különösen fontos kérdés most, mert

részben a COVID-válság hatására, részben a közelgő választások miatt a kormány szakított a szigorú költségvetési politikájával, és hagyta elszállni a hiányt.

2022-re uniós összehasonlításban is magas, 5,9%-os hiánycélt jelentettek Magyarországon, ám a jegybanki kamatemelésekkel egyidőben a kormány bejelentette, hogy jelentős gazdasági megszorítások árán igyekszik az idei évi hiányt 4,9%-ra csökkenteni.

A fentiekből röviden azt a következtetést vonhatjuk le, hogy

akár a Fidesz, akár az ellenzék nyeri meg idén tavasszal a választásokat, a világgazdaság tendenciái miatt komoly kihívások várnak rá: a termelési költségek növekedése a lakossági fogyasztást is egyre inkább vissza fogja vetni, az erősödő államháztartási szigor azonban csökkenti majd a kormány mozgásterét a megoldások keresésében.

A válság költségeinek a tőkés vállalkozásokra tolása (ár- és kamatstopok formájában) továbbra is lehetőség marad, ám ennek eredményeként sok piaci szereplő fogja feladni a versenyt, helyükre pedig nagy, tőkeerős vállalatok – multinacionális cégek és NER-közeli érdekeltségek – fognak benyomulni.

Címfotó: Robert Stokoe – Pexels

Ezt az írást először a Mérce tette közzé 2022. január 10-én. Az itt megjelenő kétrészes változat ennek szerkesztett újraközlése.