Van egy népszerű meme, aminek az első képkockáján egy sárga iskolabusz tűnik fel a képen, a második képkockán pedig egy vonat gázol át a buszon. A buszra az van írva, hogy „én, miközben még mindig 2020 eseményeit próbálom feldolgozni”, a vonatra pedig az, hogy „a 2 hónap múlva beköszöntő 2022.” A meme többé-kevésbé pontosan írja le a helyzetet: hiába vagyunk még mindig azzal elfoglalva, hogy megemésszük az elmúlt 1-2 év példátlan történéseit, közben máris fel kell készülnünk egy eddiginél is zordabb időszakra.

Röviden összefoglalva: 2021-ben annak lehettünk tanúi, hogy a hetvenes évek óta tartó „hosszú lejtmenet” során kialakult és napjainkban uralkodó gazdasági rendet a klímaváltozás és a COVID-járvány sokkjai erősen kikezdték. Ennek az egyik eredménye az volt, hogy

tavaly egyszerre nőtt meg jelentősen az energia, az élelmiszer, a nyersanyagok, valamint a munkaerő ára – vagyis egyszerre drágultak meg látványosan a kapitalista gazdaság termelési feltételei.

Fontos látni, hogy mindez ráadásul egy olyan időszakban történik, amikor az ipari termelés (vagyis az ún. reálgazdaság) növekedése évtizedek óta rendkívül alacsony. Ezért 2021 másik fontos trendje az volt, hogy

az állami válságkezelések igyekeztek mind pénzügyi, mind hatalmi eszközökkel segíteni a nagy, tőkeerős piaci szereplők túlélését, ami a helyi nagytőke és az állami beavatkozások eddiginél is szorosabb összefonódását eredményezte az Egyesült Államoktól Kínáig.

E kétrészes cikkben előbb röviden felvázolom, hogy milyen állapotban érte a világgazdaságot a COVID-járvány és a klímaváltozás erősödő hatása; utána sorra veszem ennek tavalyi eredményeit, vagyis a termelési költségek elszállását és a válságkezelés nyomán fokozódó monopolizációt. Végül pedig kitérek arra is, hogy Magyarországon hogyan csapódott le mindez.

A hosszú lejtmenet

Ahhoz, hogy 2021 fejleményeit megértsük, előbb tisztáznunk kell, hogy milyen világgazdasági környezetbe hasított bele a COVID és a fokozódó klímaválság.

A kapitalizmus második világháborút követő tőkefelhalmozási ciklusa, amely egyben a felemelkedő Egyesült Államok hegemóniájának korszaka is, a hetvenes évekre kifulladt: az ebben a ciklusban meghatározó fordista nagyipari termelési modellhez egyre több ország zárkózott fel, a megnövekedett termeléshez pedig a rendszer nem tudott megfelelő keresletet teremteni. A folyamatos növekedés logikája a tőkefelhalmozás e modelljén belül falakba ütközött, elérte határait. Emiatt a hetvenes-nyolcvanas években meginduló globális neoliberális reformhullám e válságot a tőke javára kezelte, vagyis a tőke nyereségességét akadályozó körülményeket igyekezett elhárítani.

Az egyik ilyen válságkezelési technika a termelés teljes átalakítása volt. A nyereségesség (profitabilitás) visszaállítása érdekében költségeket kellett csökkenteni, ennek részeként pedig a termelést ún. globális értékláncokba szervezték át. Vagyis az egyes termelési folyamatokat a nyolcvanas évektől a lehető legolcsóbb munkaerőt kínáló régiókba (például Dél-Kelet Ázsiába és Kelet-Európába) telepítették át; az alsóbb beszállítói szinteket megversenyeztették egymással; a globálisan szétszórt termelési pontok között a szükséges anyagokat és alkatrészeket éppen a felhasználás pillanatában (angolul: just in time) szállították ki; a munkaerőt pedig rugalmasították, ezért vált meghatározóvá a részmunkaidős foglalkoztatás, a meghatározott idejű alkalmazás vagy a munkaerő-kölcsönzés.

Így alakultak ki tehát azok a nagy távolságú, komplex, pénzügyi logika szerint vezérelt beszállítói láncok, amelyekben egy-egy alapanyag vagy termék több százezer kilométert tesz meg.

Konténerhajó halad át Mirafloresnél a Panama-csatornán – Fotó: Biberbaer – Wikimedia Commons

A másik válságkezelő technika a hetvenes évek válsága után az volt, hogy a tőkét szabályozó korlátok leépítésével (a dereguláció neoliberális politikájával) az államok lehetővé tették, hogy a tőke az egyre alacsonyabb megtérülést kínáló termelésből a pénzügyi piacokra meneküljön. Ezért nőtt meg a nyolcvanas évektől a tőzsdék, tőkealapok, bankok és hitelintézetek mérete és befolyása a gazdaságban. Ezt a folyamatot röviden financializációnak nevezzük. Mivel ennek hatására

egyre több és több tőke kereste a lehető legmagasabb megtérülést, ezért a gazdaság és a társadalmi élet újabb és újabb területeit kezdték el piacosítani.

Ennek eredményeként a financializáció és a globális értékláncok logikája már nemcsak a hagyományos értelemben vett ipari termelésben (például az autóiparban) vált uralkodóvá, hanem a mezőgazdaságban, az energetikában és a lakhatásban is.

Ezek a válságkezelési technikák (és a gazdasági szabályozást ezek javára átíró neoliberális reformok) a nyolcvanas és a kétezres évek között képesek voltak időszakosan visszaállítani a gazdasági növekedést. A reálgazdaságban azonban a tőke nyereségessége (profitabilitása) továbbra is viszonylag alacsony volt, ami a piaci koncentráció és a monopolizáció irányába tolta a gazdaságot. Ez azt jelenti, hogy a nagy, tőkeerős gazdasági szereplők folyamatos területfoglalással, a kisebb-nagyobb versenytársak kiszorításával igyekeztek fenntartani saját nyereségességüket. E folyamatok – vagyis a globális értékláncok kiépülése, a financializációnak köszönhetően rendelkezésre álló rengeteg tőke, valamint a monopolizáció – eredményeként jöttek létre azok a gigantikus transznacionális cégek és pénzügyi vállalatok, amelyek napjainkban uralják a világgazdaságot.

Mivel a 2008-as válsággal a neoliberális felhalmozási ciklus lendületét vesztette,

e folyamatok az egyre lassuló GDP-növekedés miatt tovább fokozódtak. Magyarul: egyre több olcsó tőkéből egyre nagyobbra hizlalt vállalatok szervezték meg a gazdasági élet minden aspektusát, időben és térben a végletekig feszített értékláncokon keresztül.

Mondani sem kell, hogy ez egy szélsőségesen sérülékeny helyzet, amely a COVID-járvány és a klímaváltozás sokkjainak hatására alapjaiban rendült meg.

Ennek két látványos eredménye volt 2021-ben. Az egyik a termelési költségek (az energia, az alapanyagok, a munkaerő és az élelmiszer) árának egyidejű növekedése. A másik pedig a fennálló viszonyokat menteni próbáló állami válságkezelés intézkedéseinek további monopolizációt és financializációt erősítő hatása, ami sok más mellett az Egyesült Államok és Kína viszonyát is tovább élezte.

Az egyre kevésbé olcsó természet

A kapitalizmus sikeréhez, azaz a folyamatos gazdasági növekedéshez elengedhetetlenül fontos, hogy a rendszer a legfontosabb erőforrásokhoz (az energiához, a nyersanyagokhoz, a munkaerőhöz és az élelmiszerhez) a lehető legolcsóbban jusson hozzá. Ha nő az áruk, veszélyeztetik a tőkefelhalmozást, elolvasztják a tőke nyereségét. Ezért a rendszer a technológiai újítások és a térbeli terjeszkedés valamilyen kombinációjával próbálja kezelni a helyzetet. Ezt nevezi Jason Moore az Olcsó Természet rendszerének.

2021 egyik fontos trendje volt, hogy az olcsó természet hirtelen nem volt már olyan olcsó többé. Másképpen fogalmazva:

a financializációra és a globális értékláncokra épülő neoliberális gazdaság a koronavírus és a klímaváltozás sokkjai hatására egyre kevésbé képes olcsó erőforrásokat biztosítani a gazdasági növekedéshez.

De nézzük meg röviden az egyes erőforrások helyzetének alakulását!

A leglátványosabb áremelkedés Európában az energia, azon belül is elsősorban a gáz piacán ment végbe. Míg 2020 végén átlagosan 25-30 euróba került egy megawattóra gáz, addig 2021 végén már 400-500 eurós(!) árakkal kellett számolni. Idén tehát hirtelen véget ért az a 2014 óta tartó időszak, amikor nagyon olcsón lehetett gázhoz jutni. A 2010-es évek alacsony gázárai mögött egy technológiai újítás állt: az Egyesült Államokban feltalálták az ún. repesztéses technológiát (angolul: fracking), amivel elkezdtek nagy mennyiségben kőolajat, illetve palagázt kitermelni, ezt pedig cseppfolyós formában (angolul: liquefied natural gas vagy LNG) szállították és adták el külföldön.

Az amerikai gáz elöntötte a világpiacot, aminek köszönhetően 2014-ben bezuhant a gáz ára. Ez az áresés újabb lökést adott az európai energiarendszer kétezres évek eleje óta zajló radikális piacosításának. Ahogy arra Adam Tooze remek elemzése is rámutat: az EU anyagi erőforrást és infrastrukturális fejlesztést nem sajnálva integrálta a maga energiarendszerét a globális energiapiacba: elkezdett nagyobb mennyiségben amerikai gázt vásárolni, a hosszú távú gázszerződéseket pedig tőzsdei árazásra cserélte. Vagyis itt is megjelent a financializáció és a hosszú értékláncok logikája, ami nagyon kiszolgáltatottá és sérülékennyé tette az európai energiarendszert.

Így értük el 2021 második felét, amikor is hirtelen gázhiány alakult ki. Ennek legalább két fő oka van: egyrészt Oroszország felől gazdasági és politikai megfontolások miatt kevesebb gáz érkezik, mint korábban. Másrészt Kínában különböző okokból akadozott a szénellátás, az így keletkezett energiahiányt pedig amerikai gázzal pótolták, ami felnyomta az LNG árát. Azaz Európa most már Kínával is kénytelen versenyezni a gázért, ez pedig a közeljövőben egészen biztosan így is marad.

Légifelvétel egy épülő LNG-terminálról 2013 júniusában az ausztrál curtis -szigeten

Ebben a helyzetben a gáz csak akkor válna olcsóbbá, ha bővülne a kínálat. Erre Oroszország felől van esély, ha sikerül rendezni az orosz gázexport csökkenése mögött meghúzódó gazdasági és geopolitikai konfliktusokat. Az amerikai gázkitermelés növekedése azonban erősen kérdéses, ugyanis a repesztéses technológia rendkívül drága, az amerikai palagáz-ipar irdatlan veszteségeket halmozott fel az elmúlt tíz évben, emiatt pedig a befektetők ma már vonakodva adnak csak pénzt új beruházásokra.

A gáz kínálati oldala mellett a megújuló energia jelenthet még megoldást a magas energiaárakra. Hiába lett azonban jelentősen olcsóbb a napelemek előállítása, ha a folyamatosan növekvő energiaigények miatt a megújulók aránya érdemben nem nőtt a fosszilis energia súlyához képest – ez a trend pedig feltételezhetően nem fog megváltozni a következő egy-két évben.

Mindezek miatt nagyon úgy tűnik, hogy a drágább energia a következő években velünk marad. Valamennyi csökkenés elképzelhető (ahogy az 2021 utolsó napjaiban be is következett), de a legtöbb elemző szerint szinte biztosra vehető, hogy az árak nem fognak visszatérni a 2014 és 2020 közötti alacsony szintre.

Az energia mellett a nyersanyagok és a termeléshez szükséges hozzávalók terén is komoly fennakadások voltak 2021-ben. Alig akadt olyan iparág a reálgazdaságban, amelyiket nem sújtott alapanyaghiány. Nem volt elég fa, papír, alumínium, építőanyag és mikrochip, ami felnyomta e termékek árát is.

Ezen a téren a problémák jelentős része valamilyen módon a COVID-járványhoz köthető. Egyrészt hirtelen átalakultak bizonyos fogyasztói szokások (például a home office miatt egyik napról a másikra kevesebb irodai papírszerre és több háztartási papírtermékre volt szükség); másrészt a néhány országban bevezetett COVID-segélyeknek köszönhetően sok terméktípusra megugrott a fogyasztói kereslet; harmadrészt a tavalyi leállások nyomán példátlan felfordulás alakult ki a szállítmányozásban.

Ahogy azt már jeleztük: itt is arról van szó, hogy

a hetvenes évek válsága után hosszú globális értékláncokba szervezett termelés és értékesítés, valamint a just in time szállítmányozás rendszere nem képes érdemben kezelni az olyan külső sokkhatásokat, mint amilyen a mostani COVID-járvány.

Első ránézésre persze úgy tűnhet, hogy időszakos problémákról van szó csupán: a cégek idővel rendezik soraikat, a termelést hozzáigazítják a megváltozott fogyasztási szokásokhoz, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Ennél azonban bonyolultabb a helyzet, több okból is. Az egyik az, hogy a megnőtt kereslet miatt lóhalálában kiépített termelési kapacitások miatt könnyen túltermelési válság alakulhat ki bizonyos piacokon. A mikrochipek esetében például már erre figyelmeztetnek elemzők.

Az alapanyag-válság lehetséges elhúzódásának másik oka lehet, hogy bizonyos újonnan felfutó iparágakban még nem sikerült megfelelően kiépíteni az értékláncokat. Ilyen például a lítiumpiac, ami a napelemek és akkumulátorok, vagyis a zöld kapitalizmus egyik fontos alapanyaga. A hirtelen felfutó keresletet azonban még nem tudta lekövetni a kínálat: piaci elemzők 2022-re is szűkösséget jósolnak lítiumból, amit fokozhat a növekvő társadalmi ellenállás az erősen környezetromboló lítiumbányákkal szemben.

Tüntetés a Rio Tinto vállalat lítium-bányászati beruházása ellen Szerbiában 2020 októberében – Fotó: Podrinjski Antikorupcijski Tim – Facebook

Az energia- és az alapanyagválság mellett a munkaerőhiány a harmadik tényező, ami megdrágította a tőkés termelést. Ez a probléma itthon az elvándorlás miatt hosszú évek óta ismert, ám mostanra a centrumországokban, különösen az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is akut problémává vált – e témával volt tele a főáramú sajtó 2021 második felében. Az Egyesült Államokban körülbelül 4 millió, más becslések szerint 7 millió ember hiányzik a munkaerőpiacról. Az okok itt is sokfélék: a vírus miatt szigorodó beutazási korlátozások visszafogták a vendégmunkások számát; a COVID miatti halálozások és megbetegedések miatt sokan estek ki a munkából; a Trump és Biden által elrendelt válságintézkedések (COVID-csekkek, kilakoltatási és diákhitelfizetési-moratóriumok) csökkentették a háztartásokra nehezedő anyagi nyomást; a száguldó tőzsdék miatt nőnek a jómódúak megtakarításai, ezért sokan választották a korai nyugdíjazást; és így tovább.

Ez pedig kiegészül a még aktív dolgozók erősödő elégedetlenségével: rekordszámban mondanak fel emberek a munkahelyeiken, és a szakszervezeti aktivitás is megnőtt az elmúlt évekhez képest. Az amerikai sajtó egyenesen Sztrájktóbernek nevezte októbert, amikor többek közt 10 ezer ember sztrájkolt a John Deere vállalatnál. Érdemes hozzátenni ugyanakkor, hogy az Egyesült Államokban a sztrájkok száma történeti összehasonlításban továbbra is elenyészően alacsony, elsősorban a hagyományosan szervezett iparágakra korlátozódik, és kevés esély látszik arra, hogy osztálytudatos mozgalommá nője ki magát.

A munkaerőhiány, illetve az aktív dolgozók elégedetlensége azonban ezzel együtt is a bérek növekedéséhez vezetett. És mivel általában a bérköltség teszi ki a vállalatok kiadásainak legnagyobb részét, az energia- és nyersanyagdrágulás mellett valószínűleg a megdráguló bérmunka okozza a legkomolyabb fejtörést a tőkéseknek és az államok vezetőinek.

Az amerikai kormány már be is lengetett néhány lépést, amivel megpróbál embereket visszaterelni a munkaerőpiacra: Biden elnök például december közepén bejelentette, hogy nem hosszabbítja meg a diákhitel-moratóriumot.

E kisebb lépések azonban nagy valószínűséggel nem lesznek képesek megoldani a munkaerőhiány strukturális problémáját.

Alapvetően két megoldás áll a tőke rendelkezésére: az egyik a termelés kiszervezése olyan helyekre, ahol olcsóbb a munkaerő (ahogy az a hetvenes évek válsága után is történt), a másik pedig az automatizáció és a robotizáció felpörgetése.

Napjainkban azonban mindkét opció előtt komoly akadályok vannak.

A kiszervezés fő célországa az elmúlt évtizedekben Kína volt, ám az ottani munkaerő az emelkedő béreknek és az iparosítást követő sztrájkoknak köszönhetően már nem olyan olcsó többé. Ezzel párhuzamosan viszont ma már nem nagyon vannak olyan könnyen kiaknázható területek, ahol hatalmas számú, fegyelmezett és mégis olcsó munkaerő állt rendelkezésre. Az automatizációval pedig az a probléma, hogy a reálgazdaságba fektetett tőke megtérülése évtizedek óta rendkívül alacsony, ezért összehasonlításban nem igazán éri meg az automatizációhoz szükséges kutatás-fejlesztésbe és termelőkapacitásokba fektetni a pénzt.

A bérnövekedés mögött azonban egy másik fontos tényező is felsejlik: az élelmiszerek árának növekedése. Ehhez megint csak hozzájárulnak aktuális történések is (például az energiaárak emelkedése miatt drágább lett a műtrágya), de alapvetően egy hosszú távú folyamatról van szó.

Az élelmiszerek ára a kétezres évek eleje óta folyamatosan nő. Ennek az egyik oka a klímaváltozás és az ahhoz köthető szélsőséges időjárás. A másik ok pedig az ipari mezőgazdaság jelenlegi formájának válsága: a második világháború utáni innovációk, a nemesített fajokra, műtrágyára és erőteljes vegyszerezésre épülő mezőgazdasági forradalom (ún. zöld forradalom) kifulladt.

Virágzik a repce a tavaszias melegben a Zala megyei Hahót határában, a 74-es fõút mellett 2022. január 4-én – Fotó: Varga György – MTI

Ahogy arra Jason Moore is rámutat, manapság egyre több kalória befektetése kell ahhoz, hogy egy kalóriát megtermeljünk. Nem kizárt, hogy a kapitalizmus képes lesz egy újabb termelési forradalommal újrateremteni az olcsó élelmiszer rendszerét, ennek azonban egyelőre kevés nyomát látjuk.

A növekvő élelmiszerárak miatt pedig a dolgozók magasabb béreket fognak követelni, tehát a munkaerőhiány strukturális problémái mellett ez is hozzájárul majd a folyamatos béremelési kényszerhez.

Összegezve: a hetvenes évek válságára adott válaszként, a financializációra és a globális értékláncokra épülő neoliberális gazdasági rendszer a koronavírus és a klímaváltozás sokkjai hatására egyre kevésbé képes olcsó erőforrásokat biztosítani a gazdasági növekedéshez.

Címfotó: //unsplash.com/@socialcut" class="N2odk RZQOk Vk1a0 AsGGe pgmwB KHq0c" style="box-sizing: border-box; background: transparent; color: rgb(34, 34, 34); text-decoration: underline; transition: all 0.2s ease 0s;">S O C I A L . C U T – Unsplash

Ezt az írást először a Mérce tette közzé 2022. január 10-én. Az itt megjelenő kétrészes változat ennek szerkesztett újraközlése.