A Global Fashion Agenda és a Boston Consulting Group jelentése alapján 2015-ben megközelítőleg 62 millió tonna textilipari terméket fogyasztottunk, melynek gyártása és fogyasztása, fogyasztás utáni sorsa hatalmas teherrel van a környezetre (GFA–BCG, 2017). 2015-ben a textilipar 79 milliárd köbméter vizet használt fel, 1,715 millió tonna szén-dioxidot bocsátott ki, és 92 millió tonna szemetet termelt. A jelentés szerint ez a mennyiség 2030-ra 50%-kal fog nőni, amennyiben az iparág nem változtat a jelenlegi működésén (GFA–BCG, 2017).
A textilipari vállalatok gyakorlatába tartozik a gyártást a globális perifériára, az ún. „fejlődő világ” országaiba kitelepíteni, ahol az olcsó munkaerő vonzza ezt a kifejezetten munkaerő-igényes iparágat (Gereffi, 1999). 2013-ban egy bangladesi textilgyár összeomlása hívta fel a figyelmet a textiliparban dolgozók helyzetére és emberi jogainak sérülésére (Popescu, 2015). Ennek nyomán mind nagyobb nyomás nehezedett a vállalatokra gyakorlataik megváltoztatását követelve.
Az iparág gazdasági súlya és a környezetre gyakorolt hatásának hatalmas mértéke megkérdőjelezhetetlen, a változás szüksége pedig egyre sürgetőbb.
A divatipar mai formájának kialakulása
A divat a kultúra része, kollektív fogyasztási magatartásra épül. A divatipari cikkek fogyasztásának alapja a fogyasztók, az emberek folyamatos igénye önazonosságuk kifejezésére, identitásuk formálására és újraformálására, az újdonságok felfedezésére és a birtokláson keresztüli örömszerzésre (Fletcher, 2008).
A divatipar pont ezt használja ki, amikor a nagymértékű fogyasztás és fenntartása és növelése érdekében az egyént arra motiválja, hogy önazonosságát a lehető leganyagigényesebben, a lehető legtöbb divatipari cikk megvásárlásán keresztül fejezze ki, keresse meg vagy épp formálja újra.
A divatipar ezzel a divatipari cikkek iránt folyamatos igényt teremt.
A globális divatipar, ahogy ma ismerjük, az 1960-as években kezdett el kialakulni. A luxusdivatot, a klasszikus francia haute couture-t, a designer ready-to-weart a globalizáció és a technikai fejlődés, a globálisan kiszélesedő tömegfogyasztás hatására új vállalatok kényszerítették változásra, megváltoztatva ezzel a divatipar addigi működését (Djelic–Ainamo, 1999).
Háttérbe szorult a divatipar hagyományos dinamikája, amelyben a nagy divatházak évi két alaposan megtervezett, gondosan legyártott és kidolgozott kollekciót dobtak piacra, mellyel irányították a divatot, nem pedig követték azt. Helyette előtérbe került az igény a boltok kínálatának szélesítésére, a trendekre való gyorsabb reagálásra. Így a hagyományos évi két kollekció mellé eleinte igyekeztek egyre több újat bevezetni, ami megkövetelte az előállításra szánt idő csökkentését.
Innen már nem sokat kellett várni a fast fashion, vagyis ,,gyors divat” kialakulásához, mely ,,demokratizálta a divatot”. Az újonnan piacra lépő divatipari vállalatok felismerték a nagy divatházak bemutatóinak fontos hatását a divatra és a szegényebb fogyasztók vágyát, hogy ezen legújabb trendek szerint öltözhessenek. Ezen felismerés alapján a fast fashion lényege az lett, hogy ezen új cégek a divatbemutatókon megjelenő trendeket gyorsan, többnyire 3-5 hét alatt lemásolták, a vásárló számára elérhetővé tették, a kispénzű fogyasztó számára is megfizethető áron (Bhardwaj–Fairhurst, 2010; Crofton–Dopico, 2007). Ezen új vállalatok számára a divat alakítása helyett annak követése lett a cél. Vagyis az, hogy minél gyorsabban reagáljanak a divatházak által diktált divatra, és kiszolgálják a termékeik iránt felébresztett fogyasztói igényeket.
A fast fashion előállítására szakosodó cégek átalakították a divatipar működését és a fogyasztók viszonyulását e divatcikkekhez. A bőségben rendelkezésre álló divatipari cikkek a fogyasztók ruházkodáson keresztüli önkifejezésére adott sokkal tágabb lehetőségeket, ám annak folyamatos kényszerét is kezdte diktálni. A fogyasztó megszokta, hogy a boltokban mindig valami új várja, lehetőleg a nagy divatházak által diktált trendeknek megfelelően, és meg is követelte, hogy ezek elérhetőek legyenek számára minél hamarabb. A divatipari cikkek árának lecsökkenése, a bőség, a trendek gyors változása a folyamatos fogyasztásra motivált és megkezdődött a divatipari cikkek mértéktelen fogyasztása.
A rövidebb termelési idő, az alacsonyabb árak és a divatipari termékek lerövidült élettartama eredményeképp a divatipar környezetre gyakorolt hatása a 20. század végére drasztikusan megnőtt.
Általános jellemzők
A divatipar napjainkban nagyon centralizált: 2017-ben az iparágon belüli profit 97%-a a húsz legnagyobb divatipari vállalat között oszlott meg (McKinsey, 2019). E húsz legnagyobb vállalat között túlsúlyban vannak a luxusmárkákat, illetve az elérhető luxusmárkákat gyártó vállalatok (pl. a Diort és a Louis Vuittont magába foglaló LVMH), de a Nike, az Adidas, illetve a fast fashion márkák közül a Zarát is magába foglaló Inditex, valamint a H&M Csoport is köztük van.
A fast fashion iparágon belüli súlya jól szemléltethető akár csak azzal, hogy az Inditex 2018-ban 2,91 milliárd dollár nyereséget ért el, ezzel a második legnagyobb bevételt érte el a Nike után (McKinsey, 2020).
A divatipar mai modelljének alapja tehát a trendek és kollekciók gyors változása által motivált folyamatos fogyasztás, amelyhez fontos a termelés gyors reakcióideje (ehhez elengedhetetlen az információ akadályok nélküli, gyors áramlása), a trendekre és preferenciákra való gyors reagálása és azok irányítása, a termékek árának alacsonyan tartása, a minél olcsóbb és hatékonyabb termelés.
Ennek eredményeképp a termékek élettartama drasztikusan lerövidült (Niinimaki–Hassi, 2011), olcsóságuk és folyamatos pótolhatóságuk miatt pedig hamar a szeméttelepen végzik (Fletcher, 2008). Az iparágon belül jelentős a verseny, ami hatalmas nyomást gyakorol az egyes vállalatokra, hogy fokozzák hatékonyságukat, csökkentsék a gyártási időket és egyre alacsonyabbra nyomják az árakat (Turker–Altuntas, 2014).
Mindezek eredményeképp a globalizálttá vált divatipari értéklánc fontos jellemzője, hogy az árak alacsonyan tartásához szükséges olcsó termelés nagyrészt a globális periférián, az ún. „fejlődő országokban” zajlik, jellemzően rossz munkakörülmények között, létminimum alatti bérekért. Az elkészült termékeket ellenben a globális centrumban és a félperifériák kedvezőbb helyzetű osztályai körében fogyasztják a legnagyobb arányban.
E globalizált értékláncban megnőttek a földrajzi távolságok a termelők és a fogyasztók között, megnőtt a szállítási távolság, amelyet a gyors reakcióidők idénye miatt légi szállítással hidalnak át, ami miatt az iparág szén-dioxid kibocsátása fokozottan nagy terhet ró a környezetre (Turker–Altuntas, 2014).
A fenntarthatatlan divatipari értéklánc
A globális divatipari értéklánc mára meglehetősen kiterjedtté vált: magába foglalja a tervezés folyamatát, a nyersanyag előállítását, a feldolgozás és gyártás, logisztika és értékesítés, a használat folyamatait, valamint a termék életciklusának végét is.
Az értéklánc egészének fenntarthatóságára a vállalat tud hatással lenni. Azonban a számtalan elemből álló, szerteágazó értéklánc minden pontja különböző és eltérő kihívásokat állít, így azok más-más megközelítést és gyakorlatok alkalmazását igénylik. A fenntartható értéklánc tevékenységeinek elvben úgy kellene értéket előállítaniuk, azaz hasznos termékeket gyártaniuk a fogyasztóknak, nyereséget pedig a vállalat tulajdonosainak, illetve részvényeseinek, hogy közben nem sértik a jövő generációinak jogát a szükségleteik kielégítésére szolgáló környezeti erőforrások meglétére (Popescu, 2015).
A tervezés gyakran elhanyagolt, de valójában nagyon nagy jelentőséggel bíró szakasz. A tervezés során a tervező előre meghatározza a termék életciklusa során okozott károkat. A divatipar környezetre gyakorolt hatása jelentősen csökkenthető lenne a termék ökológiai lábnyomának előzetes mérlegelésével, az alternatívák figyelembevételével.
A tervezés során ma inkább a pillanatnyi anyagköltségeket veszik figyelembe a természeti és társadalmi költségekkel és az okozott károk rovására.
Ennek egyik oka, hogy a divattervezők nem rendelkeznek megfelelő tudással arról, hogy a terveiknek, anyagválasztásaiknak és egyéb döntéseiknek milyen ökológiai lábnyoma lehet, továbbá nincsenek ösztönözve sem arra, hogy e döntéseiket ökológiai szempontból mérlegeljék. Ezért leggyakrabban a nagyon magas vízigényű pamutot vagy a magas energiaigényű poliésztert választják alapanyagnak, melynek festése – a tervezett minták és színek elérése érdekében – további vizet és nagymennyiségű vegyszert igényel.
A divatiparban használt anyagok termesztése és előállítása különböző mértékben ugyan, de egyaránt jelentős károkat okoznak. Ma jellemzően a ruhák alapanyagának 80%-a pamut és poliészter, ez a koncentráltság pedig a környezeti hatások koncentráltságához, az iparág korlátozott alkalmazkodóképességéhez is vezet (Fletcher, 2008). Az alapanyagul használt nyersanyagok körét bővíteni lehetne, részben leválthatóak lennének kevésbé erőforrás-igényes, alternatív anyagok használatával.
A gyapot (melynek magszálai adják a pamutot) termesztése számtalan környezeti kárt okoz a rovarirtó vegyszerek és víz hatalmas mértékű felhasználásán keresztül: csökkenti a talaj termőképességét, a biodiverzitást, hozzájárul az ivóvízszennyezéshez, és a vegyszerek egészségügyi problémákat okoznak.
A textiliparban a pamut alternatívája lehet az organikus pamut, a len és a lyocell alapú anyagok, melyek kevesebb vizet és rovarirtó vegyszer használatát igénylik (Fletcher, 2008).
Ezzel párhuzamosan a szintetikus anyagok előállítása is rendkívül káros hatással van a környezetre. Használatuk rohamosan növekszik, a felhasznált poliészter mennyisége majdnem hétszeresére nőtt az elmúlt három évtizedben, előállítása olaj- és energiaigényes, káros anyagok kibocsátásával szennyezi a környezetet (Fletcher, 2008)
Mindezek ellenére a fenntartható alapanyagok, a természetes és újrahasznosított, vagy alternatív nyersanyagok használata jelenti gyakran az első lépéseket a fenntarthatóság felé (Fletcher, 2008).
A nyersanyagok feldolgozása, festése nagymennyiségű energiát, vizet és vegyszert igényel, ami utána sokszor ellenőrizetlenül folyik, szennyezve az ivóvízkészleteket (GFA–BCG, 2017). A divatipari termékek elkészítése, szabása és varrása során okozott társadalmi károkkal szemben elenyésző e szakasz víz- és energiafelhasználása, illetve a keletkezett anyagfelesleg okozta szemét is.
A nyersanyagok feldolgozása és a gyártás jellemzően a globális periférián zajlik, nagyrészt olyan ázsiai országokban, mint például Kínában, Indiában, Bangladesben, Kambodzsában és Vietnámban, de jelentős termelés zajlik Marokkóban és Törökországban is (Turker–Altuntas, 2014). E perifériás térségekben számos ok miatt – alacsony bérek, a biztonsági előírások hiánya, vegyszereknek való kitettség, túlórák és gyermekmunka –sérülnek a dolgozók emberi jogai.
E gyártási szakaszban a legjelentősebb a divatipar társadalomra gyakorolt negatív hatása, ráadásul itt a legkevésbé átláthatóak a folyamatok is.
Délkelet-Ázsiában nagyjából minden harmadik gyári munkás a textiliparban dolgozik (GFA–BCG, 2017). E területeken olcsóbb a munkaerő és kevesebb a környezeti szabályozás (Gereffi, 1999). Az általában fiatal, képzetlen, főként női munkásokat a gyors termelés nyomása alatt sokszor rossz és veszélyes munkakörülmények között, nem megfelelő (vagy semmilyen) tűzvédelmi és egyéb oktatás mellett, az emberi jogokat megsértve alkalmazzák alacsony bérért (Turker–Altuntas, 2014). Az előbb említett ázsiai országokban a textilipari dolgozók bére sok esetben nem haladja meg az létminimum felét (GFA–BCG, 2017).
Általános tendencia, hogy vállalatok nagyobb figyelmet fordítanak e kérdésekre, figyelemmel kísérik és ellenőrzik beszállítóik gyárait és a munkakörülményeket, megkövetelik a megfelelő körülményeket, béreket és biztonsági intézkedéseket, segítséget nyújtanak biztosításukban (GFA–BCG, 2017).
Az értéklánc térbeli kiterjedése, a gyártási szakaszok és a fogyasztás eltávolodása a szállítás megnövekedésével jár. A szállítás, a csomagolást is magába foglalva az egyik legelenyészőbb hatású szakasz, itt tér el a legkevésbé más iparágak gyakorlataitól. Az alkalmazott szállítási módtól függ a szakasz energiaigénye, míg a csomagolás a termelt szemét mennyiségére van hatással (GFA–BCG, 2017). A McKinsey és a Global Fashion Agenda közös tanulmányából kiderül, hogy a divatipar 2018-ban 2,1 tonna üvegházhatású gázt bocsátott ki, melynek 30%-a e ,,legelenyészőbb hatású” szakasz, a szállítás és csomagolás nyomán keletkezett;
a kibocsátás maradék 70%-a ezzel szemben a divatipari termékek előállítása során keletkezik (McKinsey–GFA, 2020).
A használat során okozott károk mértékét kevésbé vizsgálják, az azonban egyértelmű, hogy a mosás-szárítás kifejezetten víz- és energiaigényes, a használt mosószerek fajtája és mennyisége szerint változó mértékben, de egyként szennyezi vegyszerekkel a környezetet (GFA–BCG, 2017). A fogyasztók a legtöbb esetben nincsenek tisztában vele, hogy az adott ruhadarabot milyen gyakran és hogyan kellene mosni.
A divatipari termékek életciklusának három lehetséges vége lehet. Újrahasználhatják, illetve újrahasznosíthatják őket, vagy pedig szeméttelepre kerülnek. A legnagyobb kihívás, hogy a lehető legkevesebb termék kerüljön szeméttelepre, és a lehető legtöbb kerüljön vissza a divatipari körforgásba újrahasználva vagy újrahasznosítva, hozzájárulva a divatipar körkörösségéhez. A vállalatok e szakaszra jellemzően kevés figyelmet fordítanak, amit jól mutat, hogy az EU-ban csupán a ruhák 18%-a kerül újrahasználásra vagy újrahasznosításra (GFA–BCG, 2017).
Az anyagok újrahasznosítása is a textilipar fenntarthatóvá tételének egyik központi kérdése. Az újrahasznosítás során a jelenlegi technológiával az anyag értéke 75%-kal csökken, az anyagok tényleges körkörösségének eléréséhez jelentős technológiai fejlődésre lenne szükség. Megkülönböztethetünk kémiai és mechanikai újrahasznosítást. A kémiai jelenleg a poliészterek és nylonok újrahasznosítására alkalmazható, további vegyszerek hozzáadásával tudnak az eredeti anyagminőséget megközelítő minőséget létrehozni. A mechanikai újrahasznosítás a természetes anyagok esetén lehetséges, ennek eredményeképp az eredeti anyag mérete jelentősen csökken. Az újrahasznosítás során az anyag minősége romlik, előbb utóbb így is hulladékká alakul. A vállalatoknak ma nem éri meg újrahasznosított anyagot használni, hiszen az újrahasznosított poliészter például 10%-kal drágább, mint az újonnan előállított (GFA–BCG, 2017).
Megoldási lehetőségek?
A divatipari értéklánc tehát minden pontján hatalmas teherrel nehezedik a környezetre és az előállításában résztvevőkre. Az értéklánc globális kiterjedésén keresztül azonban e probléma is globálissá vált: valamilyen mértékben ma már mindenkit érint.
Mivel a divatipar fenntarthatósági kihívásai rendkívül komplexek, számos szereplő együttműködése szükséges a problémák kezelésére. Szereplőként azonosíthatóak a vállalatok és a fogyasztók, egyének, illetve az államok, a nemzetközi és a civil szervezetek (Turker–Altuntas, 2014). Az egyes szereplők közötti hatékony kommunikáció, a felelősség elismerése, a folyamatos tanulás és fejlődés igénye, az értéklánc átláthatóságának fejlesztése, a fenntartható fogyasztói és vállalati magatartás motiválása kiemelt szereppel bír (Boström–Micheletti, 2016). Elsődlegesen a divatipari vállalatok szabják meg a termelés és az árusítás folyamatát, így a divatipar fenntarthatósága is nagyrészt azon múlik, hogy mennyire lehetséges e vállalatokat rábírni a fenntarthatósági gyakorlatok és etikai kódexek széleskörű, kötelező jellegű alkalmazására (Turker–Altuntas, 2014).
Általánosan megfigyelhető, hogy egyre több szereplő ismeri fel és vállalja a felelősségét a divatipar fenntarthatóvá tételében, és számos kezdeményezés, kialakított gyakorlat, együttműködés alakul, mely egy fenntarthatóbb divatipar felé mutat. A vállalatokra egyre nagyobb nyomás nehezedik a fogyasztók részéről, hogy változtassák meg gyakorlataikat, ennek hatásai azonban vitatottak. Az viszont kétségtelen, hogy bár még csak elenyésző arányban, de mára már a fogyasztók egyre jelentősebb része tudatosabb a vásárlásaik környezetre és társadalomra gyakorolt hatásáról, előnyben részesítik a fenntartható módon előállított termékeket (Beard, 2008; Lee–Cherrier, 2017) és hajlandóak is többet fizetni értük (Niinimaki–Hassi, 2011).
Ezek az új gyakorlatok azonban inkább a környezeti hatékonyság felé mutatnak, és a zöldre festés jelensége is jellemző. Ennek oka a divatipar lényegéből fakad, vagyis hogy az önkifejezésre irányuló igények kielégítését célozza, visszaél vele és túlhajszolja azt, maga is igényeket teremtve. Az új vállalati gyakorlatok nem szándékoznak a folyamatos és nagymértékű fogyasztást kiszolgáló és generáló divatipari modellen alapvetően változtatni.
A profitszerzés továbbra is elsőbbséget élvez, a fenntarthatósági stratégia is e mögé tagozódik be.
Lényegében tehát az értéklánc egyes szakaszain lehet olyan döntéseket hozni, gyakorlatokat alkalmazni (pl. alternatív anyagokat és technológiákat használni), amelyek az adott szakasz által okozott károkat csökkenteni tudja, azonban amíg a divatipar mai fogyasztási mintái nem változnak, ezek hatásai elenyészőek lesznek.
A 2019-es Pulse of the Fashion Industry jelentése szerint folyamatosan – habár lassuló ütemben – javul az iparág társadalmi és környezeti teljesítménye. Emellett fontos kiemelni pozitív tendenciaként az egyre terjedő fogyasztói tudatosságot, illetve az újonnan piacra lépő kisvállalkozások tevékenységét. Ezek esetében jellemzően nagy hangsúlyt kap a helyi termelés, az újrahasznosított vagy alternatív anyagok használata és a szorosabb, közvetlenebb fogyasztói tájékoztatás.
Címfotó: Pixabay
Irodalom
Beard, N. D. (2008): The Branding of Ethical Fashion and the Consumer: A Luxury Niche or Mass-market Reality? Fashion Theory, 12 (4): 447–467.
Bhardwaj, V. – Fairhurst, A. (2010): Fast Fashion: Response to Changes in the Fashion Industry. The International Review of Retail, Distribution and Consumer Research, 20 (1): 165–173.
Boström, M. – Micheletti, M. (2016): Introducing the Sustainability Challenge of Textiles and Clothing. Journal of Consumer Policy, 39 (4): 367–375.
Crofton, S. O. – Dopico, L. G. (2007): Zara – Inditex and the Growht of Fast Fashion. Essays in Economic & Busines History, (15): 41 –54, Elérhető: https://www.researchgate.net/publication/262048389_Zara-Inditex_and_the_Growth_of_Fast_Fashion Letöltve: 2022.01.04.
Djelic, M-L. – Ainamo, A. (1999): The Coevolution of New Organizational Forms in the Fashion Industry: A Historicaland Comparative Study of France, Italy, and the United States. Organization Science, 10 (5): 622–637.
Fletcher, K. (2008): Sustainable Fashion and Textiles, Design Journeys. London: Earthscan.
Gereffi, G. (1999): International Trade and Industrial Upgrading in the Apparel Commodity Chain. Journal of International Economics, 48 (1): 37–70.
GFA–BCG [Global Fashion Agenda – The Boston Consulting Group] (2017): Pulse of the Fashion Industry. Boston: Global Fashion Agenda–The Boston Consulting Group. Elérhető: https://www.globalfashionagenda.com/publications-and-policy/pulse-of-the-industry/ Letöltve: 2022.01.04
GFA–BCG [Global Fashion Agenda – The Boston Consulting Group] (2019): Pulse of the Fashion Industry 2019 Update. Boston: Global Fashion Agenda–The Boston Consulting Group. Elérhető: https://www.globalfashionagenda.com/publications-and-policy/pulse-of-the-industry/ Letöltve: 2022.01.05.
Lee, M. S. W. – Cherrier, H. – Seifert, M. (2017): Anti-Consumption and Governance in the Global Fashion Industry: Transparency is Key. In Hira, A. – Benson-Rea, M. (szerk.): Govrening Corporate Social Responsibility in the Apparel Industry after Rana Plaza. New York: Palgrave Macmillan, 147–174.
McKinsey & Company, Global Fashion Agenda (2020): Fashion on Climate: How the Fashion Industry Can Urgently Act to Reduce its Greenhouse Gas Emissions. Elérhető: https://www.mckinsey.com/~/media/mckinsey/industries/retail/our%20insights/fashion%20on%20climate/fashion-on-climate-full-report.pdf Letöltve: 2022.01.05.
Niinimaki, K. – Hassi, L. (2011): Emerging Design Strategies in Sustainable Production and Consumption of Textiles and Clothing. Journal of Cleaner Production, 19 (16): 1876–1883.
Popescu, A-C. (Bîzoi) (2015): On The Sustainability Of Fast Fashion Supply Chains: A Comparison Between The Sustainability Of Inditex And H&M’S Supply Chains. Management and Marketing Journal, 13 (2): 333–352. Elérhető: https://www.semanticscholar.org/paper/ON-THE-SUSTAINABILITY-OF-FAST-FASHION-SUPPLY-CHAINS-Popescu/d9bfc5601a93b7f6718956c51360a8a95c72c7e9?p2df Letöltve: 2022.01.04.
The Business of Fashion, McKinsey & Company (2019): The State of Fashion 2019: An ‘Urgent Awakening’ for the Industry. London: The Business of Fashion, McKinsey & Company, Elérhető: https://cdn.businessoffashion.com/reports/The_State_of_Fashion_2019_v3.pdf Letöltve: 2022.01.05.
The Business of Fashion, McKinsley & Company (2020): The State of Fashion 2020: In Troubled Times, Fortune Favours the Bold. London: The Business of Fashion, McKinsley & Company, Elérhető: https://www.mckinsey.com/~/media/mckinsey/industries/retail/our%20insights/the%20state%20of%20fashion%202020%20navigating%20uncertainty/the-state-of-fashion-2020-final.ashx Letöltve: 2022.01.04.
Turker, D. – Altuntas, C. (2014). Sustainable Supply Chain Management in the Fast Fashion Industry: An Analysis of Corporate Reports. European Management Gournal, 32 (5): 837–849. Elérhető: https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S026323731400022X Letöltve: 2022.01.05.
