Lássuk e félreértéseket három alaptételbe foglalva!

• Fejlődni azonos a mindenáron történő gazdasági növekedéssel.
• A gazdasági növekedés azonos az anyagi gyarapodással.
• Az anyagi gyarapodás azonos a természet élő-lélegző világának megsemmisítésével.

És a lecke, amit ebből meg

kell tanulnunk: a természet megsemmisítése lerombolja a fejlődés addigi eredményeit is.

Az utóbbi két évtizedben nyilvánvalóvá vált, különösen az ún. „fejlett” világban – Európában, Észak-Amerikában, Ausztráliában és a Kelet-Ázsia négy legfejlettebb országában –, hogy

a fejlődés ára az, hogy az emberiség számára elviselhetetlen körülményeket is előállítunk.

Mielőtt azt feltételezné laikus vagy szakember, hogy e probléma kizárólag az ún. „fejletlen” országokat sújtja, le kell szögezni: a szomorú valóság ennek éppen az ellenkezője. Paradoxon ugyan, de a „fejletlen”-nek nevezett, vagy inkább bélyegzett országok nagy része, mivel másként viszonyul a természeti jelenségekhez, mint a „fejlett”-ek, sokkal inkább a természet összeomlásának okait keresi, mintsem a következmények gyors, hatékony és ideiglenes elhárításán dolgozik.

Ez az írás két japán példával illusztrálja azt az ökológiai katasztrófát, amely mindannyiunk életét veszélyezteti. E jelenségek nem pusztán a szigetországban voltak eddig tapasztalhatóak, de

Japánban lehet közvetlenül (oksági viszonyt) találni a mindenáron történő gazdasági fejlesztés, a növekedés és ennek milliók életét súlyosan meghatározó következményei között.

Két katasztrófa Japánban

Fél évszázad kezdetét és végét jelzi Japán két, világméretekben borzalmas katasztrófája. Az egyik, az 1956 decemberében hivatalosan bejelentett tömeges higanymérgezés. (Mivel a Minamatában élő halászok és családjaik megbetegedése vezetett e mérgezés felismeréshez, ezért Minamata-betegségként ismert). A másik a hipermodernné változtatott szigetország 2011. március 11-én bekövetkezett hármas katasztrófája, melynek mindenütt ismert egyik katasztrófája három atomerőmű teljes leolvadása, vagyis a fukusimai nukláris katasztrófa.

1956 a japán gazdaság történetében a fordulópont éve: a gyors gazdasági növekedés, a rohamléptekben történő iparosítás ideje. Fukusima már egy másik fordulópont: a korábban több mint egy évtizedig tartó gazdasági stagnálást követő fellendülésé – természetesen egészen más szinten, mint az ötven évvel korábbi.

Mindkét tömeges katasztrófa vállalati termelésnövelés következménye, mindkét katasztrófa a környezet végleges és helyrehozhatatlan rombolásával, élőlények tömeges pusztulásával járt. Minamata és Fukusima katasztrófái a tenger élővilágának megsemmisítésével jártak.

A felsorolásból természetesen nem maradhat ki több ezer ember halála, gyermekeik végleges és gyógyíthatatlan fizikai és szellemi károsodása – Minamatában és a környező halászfalvakban. Fukusima esetében százezrek menekülése az ország más vidékeire, ami figyelemmel a szigetország rendkívül magas népsűrűségére, és az emberi életre alkalmatlan területek nagyságára, szintén súlyos ökológiai károkat okozott: több ezer állat elpusztulása és elpusztítása (a rádióaktivitás miatt). A helyi közösségek százainak végleges felbomlása, ami a jelen és a jövő nemzedékeire is súlyos terheket ró.

Mindkét katasztrófa közös jellemzője az áldozatok (higanymérgezettek és belföldi menekültek) megbélyegzése, kirekesztése és elhallgattatásuk – minden lehetséges módszerrel. A higanymérgezés áldozatai és családjuk 12 évvel később kapták meg az első hivatalos beismerését annak, hogy valójában a Csisszó cég termelésének áldozatai. A fukusimai atomkatasztrófa után viszont alig két évvel megszületett a média, a kritikus értelmiség és a művészek elhallgattatását biztosító új törvény.

E két, világméretű természetrombolás egyik pozitív következménye vagy, eredménye a „fejlett” országok néhány társadalomtudósának javaslata a megszokott tudományos paradigma le váltására.

Mi történt?

Először csak a macskák furcsa tánca. Aztán haltetemek a tenger felszínén. Az üres kagylók ezrei. Japán délnyugati részén, Kjúsú szigetén, halászfalvak sorakoznak a tengerparton. Lakosaik a halászatból éltek, de a halászfaluk egyikében, Minamatában, 1908-as alapítása óta működött a Csisszó nevű cég, mely műtrágyát és más, az iparban felhasznált vegyianyagokat gyártott.

Termékeik egy részéhez higanyt használtak, s a gyárban keletkező (higannyal szennyezett) mellékterméket egyenesen a tengerbe öntötték egy szennyvízelvezető csőrendszer segítségével.

A hal, a kagyló, az alga a halászok mindennapi tápláléka. Így jutott be több ezer család tagjainak szervezetébe a központi idegrendszert megbénító, mérgező higany. 1956 decemberében a sorozatos megbetegedések után a megyeszékhely laboratóriumában azonosították a titokzatos betegség okozóját. (A laboratórium vizsgálati eredményei néhány héttel később eltűntek.)

A japán kormány (és a Csisszó vezetősége) azonban csak 1968-ban (!) ismerte el először, hogy az ipari „melléktermék” okozta tízezrek megbetegedését, több ezer ember halálát és az újszülöttek súlyos fizikai és szellemi fogyatékosságát.

A minamatai katasztrófa egy több száz kilométer hosszú tengeri szakasz és tengerpart elszennyeződését okozta. 2004-ig kellett várni, amíg a tenger újra halászatra alkalmassá vált. 2006-ban a katasztrófa hivatalossá nyilvánított évének ötvenedik évfordulója országos eseménnyé vált. Még annak ellenére is, hogy még mindig több ezren várnak megbetegedéseik hivatalos elismerésére és kártérítés fizetésére. A Csisszó cég 2 milliárd dollár kártérítéssel tartozik a megyének.

A fukusimai katasztrófát, bár hosszú ideig természeti (vagyis elkerülhetetlen) katasztrófának nevezték a hatóságok, már ami a 9.2 erősségű földrengést, s az azt követő 15 méter magas szökőárat illeti, a három atomerőmű teljes leolvadása és az egyik reaktor kigyulladása nem pusztán a természeti jelenségek következménye volt.

A TEPCO (Tokyo Electric Power Company), az ország egyik legnagyobb elektromos áramszolgáltatója, több mint két évtizedig meghamisította az erőművek karbantartási iratait. Nem történt sem karbantartás, sem felújítás. Bár a cég vezetői sok évvel korábban határozott felszólítást kaptak a minisztériumok egyikétől, hogy a szökőár elleni védőfalat 5 méter helyett legalább 10 méter magasra kell építeni, ez a TEPCO szerint túl nagy költségekkel járt volna, ezért nem építették meg.

Az atomerőműveknek nem volt biztonsági (tartalék) akkumulátora és alternatív energiaforrása sem, így a 15 méter magas szökőár, védelmi berendezések híján a legsúlyosabb katasztrófát idézte elő. Megbízható, többszörös ellenőrzés eredményeként ma már, tíz évvel a katasztrófa után tudható, hogy a fukusimai atombaleset a világ második legsúlyosabb atombalesete volt (az első a csernobili, 1986-ban).

Ma már és az is bizonyított tudományosan, hogy a fukusimai atomkatasztrófa következtében a csernobili atomrobbanáshoz viszonyítva a levegőbe került rádióaktív anyagok 40 százaléka a japán légtérbe került (s persze a széljárástól függően ennél tovább). A rádióaktív szennyezettségű víz elszigetelésére, a leolvadt fűtőelemek kiemelésére e sorok írásáig nem került sor.

Szarkofág építése lehetetlen, hiszen az atomerőművek tengerparton vannak. Több mint százezer tonna rádióaktív vizet a TEPCO utasítására és a kormány egyetértésével, más megoldást nem látván a Csendes-óceánba öntöttek.

Csaknem egy teljes megye (Fukusima) kiürült, s a kormány többszörös próbálkozása ellenére az eredetileg ott élők 95 százaléka nem tért vissza eredeti lakhelyére. A talaj felszínét úgymond „megtisztították” a rádióaktív szennyezéstől: 1 millió zsák föld várja elszállítását, csak azt nem lehet tudni, hogy hova. A kormány becslése szerint a környezet körülbelül negyven év múlva lesz újra biztonságos, azaz mentes a rádióaktivitástól.

Mi a teendő?

Japánban, akárcsak a környező kelet- és délkelet-ázsiai országok többségében több százéves hagyománya van az ember, a természet és annak élővilága közti mindennapos együttélésnek. Afrika több országában, Ausztráliában és Új-Zélandon ennek szintén vannak hagyományai (elsősorban a helyi őslakosság körében), de mindezeket eddig a társadalomtudomány művelőinek nagy része nem tekintette fontosnak.

Az európai, illetve angolszász szemlélet volt a döntő: az ember természetellenesen győzi le a természetet, ez a „fejlődés” alapja, s nincs „fejlődés” a természet rombolása nélkül.

Ezzel áll szemben az úgynevezett kritikai animizmus, pontosabban ennek a társadalomtudományi szemléletben történő érvényesítése.

Látszólag nem tartozik ide, de egy okinavai (japán) példa valamit talán érzékeltet az animizmus hétköznapi gyakorlatából, jóllehet ez sokkal közelebb áll a sámánizmushoz. Okinava lakosságának jelentős része szenved paranoid skizofréniában. Orvosi (pszichiátriai) kezelést azonban nagyon kevesen vesznek igénybe, mert nem hisznek a nyugati orvoslásban, s emiatt a gyógyszerekben sem. Japánban emiatt az okinavai szigeteken van a legtöbb sámán, akik a rossz szellemek elűzésében látják a gyógyulás egyetlen esélyét.

Bármilyen bizarr egy „modern” gondolkodású ember számára, Okinava 1945 óta tartó amerikai megszállása, vagyis az Egyesült Államokon kívüli legnagyobb tengeri katonai bázis működése, Okinava szegényes infrastruktúrája, Japán többi megyéjéhez képest igen alacsony átlagjövedelme (50 százalék) nem feltétlenül okai a skizofrén megbetegedéseknek. A mai napig tisztázatlan hovatartozás azonban jelentős szerepet játszhat egyének ezreinek mentális megbetegedésében. A rossz szellem elűzése – vagyis a sámánok javaslata – úgy is tekinthető, mint a valódi saját, okinavai identitás megtalálása.

Az animizmus ehhez képest összetettebb mindennapi gyakorlat. Bár az 1870-es évek óta Japánban kötelező államvallás a sintó – eltérően a többitől (buddhizmus, kereszténység), ez egy animista vallás –, a gyakorlati sintó nem más, mint az ember és természet, illetve a természetben élők egysége: az élővilág.

A sintó szerint nincs alá- és fölérendeltség ember, állat és az erdők között. Egyetlen élővilág van, melynek mi csupán résztvevői, nem pedig az urai vagyunk.

Istene van a földnek, a napnak, a tengernek, a rizsföldeknek, a termésnek. Minden isten a közösséghez, s annak tevékenységéhez kötődik, vagyis mindennapi gyakorlat, mely saját hagyományaikon alapszik.

A halászok „ajándékoznak” a tengernek, mielőtt halászni indulnak, s a kifogott halakból mindig visszaadnak a tengernek is, nehogy az megharagudjon rájuk. Nem véletlen, hogy a földrengésekkor gyakran mondják a sintó hívői, hogy a Föld megharagudott rájuk.

Japánban nemcsak évszázados hagyományok vannak. Írók, társadalomtudósok, és a világhírű animációs filmalkotó, Miyazaki Hayao is egy új, a ma élők számára is érthető és átélhető, spirituális világot teremtenek alkotásaikban. E világ rossz és jó szellemei – a természet és annak élőlényei – velünk, emberekkel egyenrangú „lények”.

A filmrendező Miyazaki történetei erről szólnak. Legsikeresebb filmjei sok évtizeddel Minamata után és jónéhány évvel Fukusima előtt a ránk váró katasztrófákról is szólnak, no meg arról, hogy ezt hogyan lehetne elkerülni mindannyiunknak. Azt már csak érdekességként említi Miyazaki, hogy az animizmus és az animé, vagyis a rajzfilm elnevezése ugyanabból a szóból ered. A láthatatlan rossz és jó szellemek a mindennapi életben, és a megrajzolt, látható szellemiség, vagyis a spiritualitás.

Mi a tanulság?

Ahogy világunk egyre gyakoribb katasztrófái bizonyítják, a természet rombolása mindannyiunkra rombolóan hat. Nem véletlen, hogy néhány évvel a fukusimai hármas katasztrófa után, 1945 óta először, a japán társadalom több mint fele nem az anyagi gyarapodást, hanem a stabil, megrázkódtatásoktól mentes mindennapokat jelölte meg a legfontosabbnak. (A japán kabinetiroda felmérése „Az élet értelme” címmel, 2017.)

Az életigenlő, egységes, a természet és az ember együttműködésén alapuló gyakorlat csak a helyi közösségekben valósítható meg. A kultúra, a hagyomány nem pusztán emlékművek, régi szobrok és épületek összessége, hanem a saját hagyományaink felelevenítése és gyakorlása. A demokratikus élet ma már elengedhetetlen résztvevője a természet is, s muszáj abban bíznunk, hogy ezt nem csak Japánban ismerték fel sokan. A kapitalizmusnak mindannyian egyszerre vagyunk haszonélvezői és áldozatai.

Hiszen a Csisszó gyárának munkása is fizetést kapott a higanytartalmú szennyvíz elvezetéséért, majd este abból a halból evett (és betegedett meg tőle), melyet családja egyik tagja fogott ki a tengerből.

Címfotó: worldanimalprotection.org