Az élelmiszerárak mellett a háztartási energia ára is emelkedett. Unsplash / Viki Mohamad.
Vannak olyan közgazdasági kifejezések, amelyek különösen drasztikus reakciókat váltanak ki, mint például a »kisajátítás«: pedig a kisajátítás csendes rutin a lignitbányászatban és az autópálya-építésben. Amikor azonban – mint a közelmúltban, Berlinben – egy népszavazás célzott kisajátításokat javasol a túlzott lakásbérleti díjak megállítására, a vita gyorsan irracionálissá válik, és az ellenzők az NDK-val való összehasonlítást vetik fel. Úgy tűnik, itt nem a gyakorlat, hanem a nyilvános érdekérvényesítés a probléma. Egy jelenlegi nemzetközi vita azt mutatja, hogy az „árszabályozás” kifejezés hasonló reflexeket vált ki.
Befolyásolhatják-e a politikusok az árakat? És ez konkrétan mit jelent?
NDK vagy Venezuela gyakran az első asszociáció. De van egy másik út is: 2020 decemberében, a második koronahullám közepén hiánycikk volt az antigén gyorsteszt. Az Egészségügyi Minisztérium ekkor rendeletben a nagykereskedők számára darabonként 40 centben írta elő a kereskedési árrést. Ez egészségügyi rutin. Ezen intézkedés nélkül - azonos termelési költségek mellett - a végfelhasználóhoz vezető úton drasztikusan megnövekedett profitráták, és ez által jelentős áremelkedések veszélye fenyegetett volna.
Egy ilyen nemkívánatos fejlemény mára sokkal nagyobb mértékben következett be: az ellátási láncok összeomlottak a korona miatt, ami csökkentette a kínálatot, miközben a kereslet változatlan maradt, vagy akár nőtt is. Ezt a helyzetet – a piac konform módon – számos piaci résztvevő a profit maximalizálására használja ki, ennek eredményeként érzékeny áremelések történnek. Tehát a most tapasztalt infláció részben profitvezérelt. Dióhéjban ez Isabella Weber elemzése a Guardian - ban[1]. Ebben a helyzetben az átmeneti árszabályozás lelassíthatja az egyes inflációs tényezőket, ami áthidalná azt az időt, amíg az ellátási láncok újra működésbe lépnek.
Ahelyett, hogy a szakemberek erre a differenciált és tényszerűen indokolt javaslatra érvekkel reagáltak volna, záporoztak nemzetközi szinten mindenhonnan a kritikák. A világhírű közgazdász, Paul Krugman[2] például olyan heves hangot ütött meg kritikájában a Twitteren, hogy bocsánatot kellett kérnie[3] Webertől és 4,6 millió követőjétől.
STOLEN – So retten wir die Welt vor dem Fiananzkapitalismus
Cím: ELLOPOTT – Így mentjük meg a világot a finánckapitalizmustól
Grace Blakeley baloldali sztár – közgazdász könyve németül Kiadó: Brumaire
A könyv megmutatja, hogy a pénzügyi válság után a gazdaságpolitika miért előnyösebb elsősorban a felső 1 százalék számára, és miért csak a demokratikus szocializmus menthet meg minket egy újabb összeomlástól és a klímakatasztrófától.
A Süddeutsche Zeitung viszont címoldalán – valójában tartalmilag eléggé oda nem illő címmel: „Nixont balról”[4] – tudósított a könyvről és a neves és nemzetközileg is elismert közgazdasági doktorátussal rendelkező tudósnőt gyorsan „kispadra” küldte, akinek szakértelme „valójában” csak Kína gazdaságára[5] korlátozódik.
Mivel magyarázható ez az irritáció?
Az „árszabályozás” kifejezés erős védekező reflexet ébreszt, Adam Tooze gazdaságtörténész nyíltan elismerte[6]: bár nyitott volt a konkrét intézkedésekre, az „árkontroll” kifejezést „provokatívként” elutasította.
Ez beszédes: az „árszabályozás” kifejezést egy nő arra használja, hogy megkérdőjelezze a közgazdaságtan központi pillérét, nevezetesen azt a meggyőződést, hogy csak a piaci mechanizmus képes megoldani a problémákat. De ez a doktrína – még ha a „progresszív” közgazdászok alkalmazzák is – nem az „igazság”, hanem csak korszakunk keserű következménye. A neve neoliberalizmus.
Ideje emlékezni arra, hogy a "természetes árak" egyáltalán nem léteznek. Akár adók, akár infrastruktúra, akár tulajdonjog révén: az áruk előállításának, kereskedelmének és értékesítésének minden feltétele társadalmi vagy politikailag meghatározott, ezért megváltoztatható. Lehetetlen nem befolyásolni az árakat.
A piaci árak tehát nem is „természetes árak”, hanem egyszerűen piaci árak – és főleg válság idején brutálisak. Nem egyszer nagy előnyökkel járt, ha nem vakon hagyatkoztunk ezekre a szabadpiaci árakra. Isabella Weber ezt egy nemzetközileg is elismert és díjnyertes könyvben[7] bebizonyította, és a nyugatnémet háború utáni történelemmel kapcsolatos kutatásaimmal[8] is ugyanerre a következtetésre jutottam.
Az „árszabályozás” kifejezés a piaci mechanizmusok diszfunkcionalitásának történetére utal, ami részben megmagyarázza, miért folyik ez a vita ilyen idegesen. Az árszabályozással szembeni legfontosabb ténybeli kifogás azonban az árak "információs funkciója", amely középtávon az erőforrások hatékony elosztását lenne hivatott biztosítani. Válsághelyzetekben ez nem sokat segít, ezért én egy kompromisszumot javaslok: ne az árakat szabályozzuk, hanem korlátozzuk a profitot. A szociális piacgazdaság kialakulásáról szóló német hőseposz váratlan szemléltető anyagot ad ehhez.
A második világháború után Nyugat-Németországban szigorú ármeghatározások, hiányok és racionalizálás uralkodott. Ludwig Erhard azt tervezte, hogy ennek az állapotnak egy "szabad piacgazdasággal" és átfogó árliberalizációval vet véget. Az Egyesült Államok által a háború befejezése után is fenntartott megszállás eltűrésével ezt az első lépést a valutareform során, 1948. június 20-án tette meg.
Ám Erhard azon feltételezése, hogy ennek eredményeként az árak „kiegyenlítődnek”, tévesnek bizonyult. Inkább a gyors drágulás váltott ki kétségbeesést, így dühös tiltakozások alakultak ki. Többek között megoldást kellett volna hoznia a "StEG programnak": a kiselejtezett hadiárut hatalmas mennyiségben dolgozták át civil szükségletekre, és vitték piacra. De az árak magasak maradtak, és csak a kereskedelmi nyereség nőtt.
A helyzet csak az adminisztratív beavatkozás után változott meg, amelyek ellentmondtak Erhard meggyőződésének: 1948. szeptember 6-án az adminisztráció hivatalosan is alacsony szinte maximálta a "végfogyasztói árakat" a StEG termékekre, és 20 százalékra korlátozta a kereskedelmi árrést. Az árak végül csak az árszabályozás és a profitkorlátozás ezen kombinációja után estek – még a versengő „ingyenes” áruk esetében is. A sikeres program 1953-ban fejeződött be, és érdekes módon Ludwig Erhard a sikeres gazdaságpolitika szimbólumává vált.
Tehát az árszabályozás nem minden útja vezet Venezuelába. Azokat, akik továbbra is provokálva érzik magukat az "árszabályozástól": üdvözöljük a profitot korlátozó csapatban!
_____________________________________________
Uwe Fuhrmann történész, Berlinben él. A szociális piacgazdaság és a szakszervezetek történetét kutatja és ír róla.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
[1] https://www.theguardian.com/business/commentisfree/2021/dec/29/inflation-price-controls-time-we-use-it
[2] https://twitter.com/paulkrugman/status/1476551672902164480
[3] https://twitter.com/paulkrugman/status/1477247341212184577?lang=de
[4] https://www.sueddeutsche.de/wirtschaft/inflation-preiskontrolle-geldentwertung-usa-1.5500594?reduced=true
[5] https://jacobin.de/artikel/wie-china-dem-sowjetischen-schicksal-entging-isabella-weber-schocktherapie-preisliberalisierung-hyperinflation-preispolitik-sowjetunion-russland-maoismus-marktsozialismus/
[6] https://adamtooze.substack.com/p/top-links-65-inflation-and-price?utm_source=url
[7] https://www.routledge.com/How-China-Escaped-Shock-Therapy-The-Market-Reform-Debate/Weber/p/book/9781032008493 Ahogyan Kína megúszta a sokk-terapiát. A piaci reform vitája
[8] https://hcommons.org/deposits/item/hc:28983/
