Az egyetemen

A Bolognai Folyamat (1999) életbelépése után tagja lehettem egy olyan kutatócsoportnak, melynek látszólag igen egyszerű alapkérdése volt: milyen arányban van szüksége a hallgatóknak arra, hogy az egyetemi oktatás keretein belül szakmai ismereteket tanuljanak, és mennyiben van szükségük inkább arra, hogy a munkájukhoz szükséges szoft skilleket sajátíthassák el? Az igazi felfedezést azonban a véletlen sodorta az utunkba – a tudományos zsargon „serendipity”-nek hívja a jelenséget.

Az egyik oktató irodájának ajtaján ez a cetli állt: „XY tanár úr mai órája meg lesz tartva”. Miért van e mondatnak hírértéke egyáltalán? Azért, mert az adott oktatóról köztudomású volt, hogy óráinak 75%-át valamilyen okból lemondja. Ez az üzenet tehát végső soron egyfajta fegyelmezetlenségről, az egyetemi hallgatókkal szembeni kötelesség semmibevételéről árulkodik. Azt találtuk, hogy

az adott intézmény szervezeti kultúrája – tehát például az, hogy milyen mértékben megengedett az, hogy se szó, se beszéd sorozatban elmaradjanak órák – sokkal erősebb szocializációs hatással bír, mint a kifejtett módon tanított tartalmak, függetlenül attól, hogy konkrét ismeretekről vagy készségekről van-e szó.

E tekintetben a doktori iskolák nem különböznek az egyetemi képzés alsóbb fokozataitól. A hallgatóknak igen sokat kell tanulniuk a belső diplomáciáról, megérteniük például az informális csatornák működésmódját és az egyetem szervezetében megbúvó, kívülről láthatatlan erőviszonyokat. E tanulási folyamat nem tudatosan szinten zajlik. A tapasztalat viszont közvetlenül érkezik a hallgatókhoz: egyik interjúalanyom arról számolt be, hogy miként vált áldozatává két egymással rivalizáló professzor harcának saját doktori disszertációjának védésekor.

A cikk 1. része innen elérhető egy kattintással! A cikk 2. része innen elérhető egy kattintással.

Az egyetem egy nagy munkahelyi szervezet, ahol történetesen oktatás és kutatás egyaránt zajlik. Nélkülözhetetlen a tudatos és professzionális menedzsment, illetve vezetés (leadership). Minden, a Goffmann-i értelemben vett szereplőnek, professzornak, menedzsernek, hallgatónak, adminisztratív kollegának megvan a maga érdeke és többé-kevésbé a megfelelő eszköze is annak érvényesítéséhez.^[1]

A doktori hallgatóknak viszonylag kevés választási lehetőségük van: a szó szoros értelmében nem egyetemi hallgatók, legtöbbjüknek saját állása, családja, gyerek van. Ugyanakkor a legtöbbször nem számítanak igazán az egyetem alkalmazottjának sem.

Zuzana Stanková végzős PhD-hallgató Ostravában. (Az egyetem adott szakán számos nyugat-európai diák is található, más országokban nem lévén doktori program az adott tudományterületen.) Zuzana igen aktívan végzi kutatómunkáját, emellett állásban van és kisgyereket nevelő anyuka is. A hétköznapjai nem mentesek a stressztől, a felsorolt teendők mellett csak késő este jut idő a disszertáció írására. Ameddig néhol a PhD-hallgatók ezer euró vagy afölötti ösztöndíjat kapnak havonta, Csehországban sokaknak fizetniük kell a képzésért. Ha mégis ösztöndíj-lehetőséghez jutnak, ez az összeg körülbelül 270 euró az első és a második évben, míg 400 euró a doktori iskola harmadik évében.

Így Zuzana – társaihoz hasonlóan – több fronton is kénytelen megküzdeni, ami fáradtsághoz, hosszabb távon akár kiégéshez is vezethet. Más munkahelyekhez hasonlóan az egyetem sem mentes a stressztől: több olyan interjúalanyom, aki később abbahagyta a doktori képzést, egyfajta megkönnyebbülésről számolt be, s az érzés évek múltán sem fordult át megbánásba.

A hatékonyabb időgazdálkodás, a feladatok közötti rangsorolás, a megfelelő csapatmunka fejlesztése vagy éppen a mindfulness gyakorlása önmagukban remek eszközök, ám tévedés azt gondolni, hogy egyedül az egyén felelőssége saját mentálhigiénés egészségének megőrzése – saját kiégéséről sem csak ő tehet.

A szorongás, a túlterheltség jelenségei, jóllehet az egyén szintjén jelentkeznek, forrásuk az egyetem szervezetében, illetve a társadalomban keresendő. Végső soron azonban az egyén lesz az, aki szenved. Egy egyetemnek érdemes befektetnie a hallgatók mentálhigiénés egyensúlyának fejlesztésébe – és ez végső soron kötelessége is.

A doktori iskolák menedzserei kulcsszereplők e területen. Egy nagy tudósegyéniség létrehozhat egy jelentős szellemi műhelyt, ám az alkotókedv és az újító légkör a mindennapi tettek összességéből fakad, a mindennapi működésből, például az ott dolgozók együttműködéséből. És ezen a ponton lép be a menedzser.

A brit doktori iskolák szinte mindegyike alkalmaz menedzsert, számos egyetemen elválik egymástól a két szerep: a gyakorlati menedzsment és a szellemi vezetői munka. Ez azonban nem jellemző általánosan a kontinentális képzésre: a kimagasló tudományos teljesítménnyel, sokszor karizmatikus személyiséggel rendelkező vezető mellett annak titkárára hárulnak a doktori képzéssel kapcsolatos menedzseri teendők. A tanszéken sokszor ő kénytelen eljátszani a „rossz zsaru” szerepét, aki a projektek finanszírozásáért, a tanszék ügyeinek kommunikációjáért, a határidők betartásáért és más adminisztratív ügyekért felelős.

Sok doktori iskola, mint már szóltunk róla, inkább tekinthető egy professzionálisan megszervezett munkahelynek, mint szellemi műhelynek, s néhány helyen e légkör átitatja az oktatómunka egészét, míg másutt a vezető oktatók-kutatók a menedzsment egészét csak egyfajta szükséges rossznak tartják.

A doktori iskolák egymással is versenyben állnak: a hallgatók ma már könnyedén váltanak egyetemet, sőt országot (a külföldi élet mindennapi vetületeinek megismerése az egyetemet végzett emberekkel szemben támasztott alapvető követelmény). Így a doktori iskolák is kénytelenek tudatos és megtervezett marketingtevékenységet folytatni.

A „Management, Economics and Quantitative Methods” nevű, a Bergamoi Egyetemen működő doktori iskola oktatója, Maria Rosa Battaggion szerint például, jóllehet a kvantitatív közgazdaságtan és a menedzsmenttudomány együtt furcsa keveréket alkot, mégis, „éppen ez a mix inspirálja a leginkább a hallgatóinkat és az oktatókat is”. Vannak olyan doktori képzések, ahol egymással összhangban dolgozik a menedzsment és a szellemi vezető, ami igen pozitív hatással van a hallgatókra. Ez leginkább tudattalanul történik: ráéreznek, hogy a kreatív alkotás és a strukturált, fegyelmezett munka egymást feltételezik a tudományos kutatás és publikáció során.

Finanszírozás

Gianmaria Martini egy lombardiai (olaszországi) közgazdasági doktori iskola leköszönő vezetője ugyanazon az állásponton van, mint Pavel Sindlař, frissen doktorált hallgató Brnoból (Csehországban): szerintük csak a legkitartóbbak, a legkimagaslóbb teljesítményt nyújtók képesek ledoktorálni, pedig a két országban a doktori képzéshez kapcsolódó pénzügyi lehetőségek igencsak különbözőek. A szerencsésebb hallgatók munkalehetőséghez jutnak az egyetem falain belül, például elvégezhetik a különböző projektekhez kapcsolódó menedzsmentfeladatokat, vagy részfeladatot kaphatnak az egyetem által vitt nagyobb kutatásokban.

E lehetőségek legtöbbször csak azon PhD-hallgatók számára vannak nyitva, akik részesei egy legtöbbször informális hálózatnak. Vannak vezetők egy-egy doktori iskola élén, akik próbálnak szakítani e hagyománnyal és nyílt pályázatot hirdetnek a doktori hallgatók körében egy-egy pozícióra olyan versenyhelyzetet teremtve, ahol a feltételek objektívek és minden jelentkezőre egyaránt vonatkoznak (így teremtve meg a lehetőségét annak, hogy a legrátermettebb embert válasszák ki az adott pozícióra). Mindez azonban nem mentes az érdeksérelmektől és a konfliktusoktól ezért e ponton inkább rejtve marad interjúalanyom neve.

Ha valaki nem jut munkalehetőséghez az egyetem falain belül, a megélhetése érdekében többleterőfeszítést kénytelen kifejteni. „A disszertációm a kínai kisebbségről szólt, és lehetőségem volt álláshoz jutni egy kínai étteremben, aminek nyomán meg tudtam maradni az eredeti kutatási témám környékén, fizetéshez jutottam és anyagilag független tudtam maradni az egyetemtől” – nyilatkozza az egyik végzett PhD-hallgató. Mindazonáltal nem ez a jellemző.

Nem csak anyagi okokból fontos részt vállalni egy olyan kutatási projektben, melyet az egyetem koordinál, hanem lehetőség nyílik megismerni az adott szervezet informális viszonyait, bővíteni a szakmai kapcsolatrendszert, melyek az akadémiai jellegű követelmények teljesítése, illetve az anyagiak szempontjából is kulcsfontosságúak lehetnek.

Egy olyan fiatal kutató, aki nem vesz részt nagyobb egyetemi projektekben, bár talán nagyobb szellemi mozgástérrel rendelkezik, ugyanakkor jelentősen ki van téve a témavezetője személyének és a közöttük fennálló viszonynak.

Egy három-ötéves folyamat finanszírozása jelentős vállalás: befektetés a jövőbe, mely csak hosszú távon térül meg és nem is mindig pénzügyi értelemben. Sokszor a kapcsolatrendszer, a megbecsültség és részvétel jövőbeni lehetőségében egy nagyobb léptékű kutatási projektekben. „A jövedelmed sokszor a legalapvetőbb megélhetési költségeidet sem fedezi, s ha a szüleid nem tudnak támogatni, a munkahelyi terhelés miatt legtöbbször végül feladod, vagy késő este ülhetsz a gép elé és írhatod a disszertációdat. Ez meg vissza fog köszönni a munkád minőségében, ami meg a publikációs lehetőségekre és a konferencia-részvételekre hat ki. Ha pedig végül mégis megvan a PhD-fokozatod, indulhat a küzdelem a jobb egyetemi pozíciókért vagy a posztdoktori ösztöndíjakért” – nyilatkozza egy volt brit tanítványom, aki ma már egyetemi oktató Nagy-Britanniában.

Hátrányos helyzetű hallgatók

Egyik Milánóban tartott workshopomra jelentkezve egy iráni származású hallgató azt írta, hogy a közgazdasági doktori fokozat megszerzésére irányuló választását a nemzetközi migráció iránti erős érdeklődése vezérelte, aminek hátterében saját, sokéves személyes tapasztalatai álltak. Sokan vannak, akik a saját életükkel, esetleg problémáikkal kapcsolatos kutatási témát választanak. „MA-n romológiát tanultam, a PhD disszertációmat pedig »Generációs változások a roma diplomások életútjában: A társadalmi reziliencia hatása« címmel írtam” – mondja Máté Dezső, roma származású doktori fokozatot szerzett kutató, aki nyíltan vállalt tagja az LMBTQ közösségnek is.

English Ross meg van győződve arról, hogy óvatosnak kell lennünk a „természettudomány” és a „társadalomtudomány” hagyományos megkülönböztetésével, amikor a hallgatók tapasztalatairól beszélünk. Dominik Jackson-Cole PhD 2019-es disszertációjában arról ír, hogy az interszekcionális gondolkodás hiánya a Widening Participation politika koncepciójában negatív hatással volt a fekete és kisebbségi diákokra. E hallgatóknak éppen a tudományos közeg működése folytán saját másságukat kell megélniük – írja.

Maga a jószándékú közeg sorolja az etnikai vagy szexuális kisebbségekhez tartozó hallgatókat a támogatásra szorulók csoportjába, pusztán hovatartozásuk alapján. Ennek meg is jelennek negatív hatásai szakmai előmenetelükben vagy mentálhigiénés egészségükben. A pozitív diszkrimináció hatásairól szóló vita korántsem ért véget a közbeszédben és a doktori iskolák falai között sem.

Számos igen tehetséges hallgató, aki valamelyik kisebbségi csoporthoz tartozik, kénytelen a társakéhoz képest többletenergiát fordítani saját íráskészségének fejlesztésére, az idegennyelvi kompetenciái elmélyítésére vagy a kapcsolati háló építésére.

Mindez inkább a közoktatás általános hiányosságaira és működéséből eredő diszkriminatív jellegére vet fényt, mint magukra a konkrét PhD-hallgatók vagy a doktori iskolák hiányosságaira.

A társadalmi szerkezet alsóbb szintjeiről érkező fiatalok közül keveseket találunk a doktori képzésekben – állítja Paul Wakeling a Yorki Egyetemről ‘Measuring Doctoral Student Diversity Socio-Economic Background’ című 2016-ban végzett kutatása alapján.^[2] A társadalomtudományok terén a hallgatók olykor hajlanak arra, hogy a magánéletük szempontjából is releváns kutatási témát válasszanak, már csak azért is, mert a sok bizonytalanság és újdonság közepette, legalább a téma maga otthonos közeget jelent számukra.

Thomas A. Bauer, a Bécsi Egyetem Médiatanszékének professzor emeritusa szerint kifejezetten bátorítják a hallgatókat arra, hogy hozzájuk közelálló kutatási témát válasszanak, amin számukra izgalmas dolgozni. Ez igaz azon diákokra is, akik valamilyen kisebbségi csoport tagjai (menekültek, családon kívül felnőttek stb.). A témavezető felelőssége hatalmas e téren.

A fő kihívás a hallgatót egy viszonylag szűk mezsgyén tartani, megőrzendő a szükséges tudományos távolságtartást a kutatás tárgyától, ugyanakkor megtartani a többéves munka hajtóerejét jelentő személyes motivációt.

Ugyan a tudományos munka célja nem egy olyan terápia, mely segítségével valaki megküzd a saját traumájával, ám nagy eredmény, ha az évek során a kutatómunka mintegy mellékhatásaként ez mégis megtörténik.

A kiszolgáltatott társadalmi csoportok tagjai számára a sikerélmény is érvényes karriercélként szolgálhat egy tudományterületen. Az egyén nemegyszer hatalmas árat fizet azért, hogy a társai előtt végül hőssé, követendő modellé válhasson. Az osztályváltással járó társadalmi felemelkedés és a megnövekedett mentális terhelés kéz a kézben járnak egymással. Nem csak a PhD-hallgatónak van felelőssége e téren, hanem a témavezetőnek és voltaképpen az egyetemi szervezet egészének is. Mondhatjuk: akár az egész felsőoktatásnak.

Címfotó: cocosa007 – Pixabay

[1] Goffman, Erving (1981): A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Budapest: Gondolat Kiadó.

[2] Paul Wakeling (2016): Measuring Doctoral Student Diversity Socio-Economic Background. Swindon, Research Councils UK.