Tudománykommunikáció

Az elmúlt évtizedek során számos tudós hívta fel a figyelmet a tudomány térvesztésére, társadalmi elismertsége csökkenésének veszélyeire. Növekszik az áltudományok, az okkultizmus, az ezotéria vagy az összeesküvéselméletek kijelentéseibe vetett vakhit. Elegendő arra gondolnunk, milyen következményekkel jár világszerte a kritikátlan oltásellenesség. A tudományos gondolkodás összetett, a kutatási eredmények soha nem hoznak rövidtávon eget rengető eredményeket, a várt világmegváltás rendre elmarad.

A tudomány helyzete bizonyos szempontból nagyon is hasonlít a politikáéra: ez utóbbi terén hatékonyabb és egyszerűbb a választók figyelmét egy rendkívül egyszerű és izgalmas üzenettel felhívni, mint olyan intézkedéseket meghozni és végrehajtani, melyek az oktatás, az egészségügy vagy egy szilárd szociális védőháló kialakítása fejlesztése révén fejtik ki hosszú távú társadalomformáló hatásukat.

A cikk 1. része innen elérhető egy kattintással!

A cikk 1. része ide kattintva érhető el.[/button] Az emberek nem szeretik azt, amit nem értenek, ez a szociálpszichológiai jelenség az alapja az elutasításnak. Sokak számára nem a józan ész és a tények a legvonzóbbak, inkább közmegegyezésre és megnyugvásra hajlanak, így a tudomány állításai, még inkább hipotézisei sokszor a fenyegetettség érzetét keltik bennük. Ráadásul a mindennapi emberek néha okkal, néha ok nélkül a tudományos kutatások eredményeire épülő technológiát teszik felelőssé a hétköznapokban elszenvedett kellemetlenségekért.

Számos televíziós műsor, népszerű könyv, minőségi ismeretterjesztő magazin terjeszti és teszi közérthetővé a tudományos kutatások eredményeit, mégis sok tudós felszínes, a kereskedelem érdekei által átitatott csatornának tartja ezeket. Interjúim alapján úgy látom, a kritikusok között olyan is akad, aki a saját akadémiai pozíciójára leselkedő veszélyként tekint e felületekre. Ez is közre játszhat abban, hogy

sok oktató nem tekinti magát érdekeltnek abban, hogy PhD-hallgatóit a közérthető kommunikáció felé terelje.

Az általam PhD-hallgatók csoportjai számára tartott workshopokon arra kértem a résztvevőket, hogy téziseiket a lehető legközérthetőbb formában fejtsék ki. Beszéljenek róla úgy, hogy a nagymamájuk is megértse. Az első reakció mindig a nevetés, melyet rögtön egyfajta idegenkedés követ. Sokan a hallgatók közül meg akarnak maradni a tudományos elefántcsont-toronyban, mert meggyőződésük szerint a vizsgálat tudományos jellegének garanciája a tudományos munka mögött álló kutatási módszertan objektivitása, illetve elkülönülése a hétköznapok benyomásaitól.

Képességek

Egyre terjed a legkülönbözőbb készségek és képességek fejlesztése a doktori iskolákban. Az iskolák szakmai vezetői és menedzserei kezdenek érzékennyé válni erre az igényre és maguk is hangsúlyozzák az úgynevezett soft skill-ek (prezentáció, kommunikáció, időmenedzsment, visszajelzés adása, csapatjáték) fejlesztésének fontosságát. E készségek nélkülözhetetlenek azon PhD-hallgatók számára, akik később kutatók, oktatók vagy döntéshozók lesznek. Ez nem volt mindig így.

A professzorok nem is olyan régen még csak néhány hallgatóval foglalkoztak, ugyanakkor személyesen tették ezt. Kizárólag a kutatásra összpontosítottak, a kutató személyére csak nagyon ritkán.

E meghatározó személyek egyben mintául is szolgáltak a fiatal jelölt későbbi egyetemi karrierútja során. Ám minthogy a munkaerőpiac követeli e kompetenciák meglétét, a doktori iskolák maguk is elkezdték workshopok vagy különálló kurzusok keretében kínálni azok fejlesztését.

A fentebb sorolt soft skillek nemcsak a munkaerőpiacon, de a tudományos kutatómunka során is nélkülözhetetlenek. A hatékony csapatmunkának, a megfelelő időgazdálkodásnak vagy a tiszta kommunikációnak jelentős kihatása van a tudományos eredmények minőségére. Lehetetlenség elválasztani a tisztán kutatásmódszertani elemeket azon gyakorlati körülményektől, melyek a kutatómunkát övezik. Például egy szegregált gettóban zajló szociálpszichológiai kutatás nem lesz sikeres a helyszín szempontjából releváns kommunikáció nélkül. Egy nagyobb szabású részecskefizikai kutatás nem tud megvalósulni megfelelően irányított nemzetközi kutatócsapat hiányában.

Ám bármennyire is terjed a soft skillekre való igény az üzleti szektorban, a tudományos szféra mégsem tartozik oda. Ami egy nagyobb méretű rendszerben, ahol sok ember dolgozik, hatékony lehet, az nem biztos, hogy az egy sajátos észjárást igénylő, erősen személyhez kötődő, a szellemi alkotáson és megérzéseken alapuló tudományos munkában. Lehet például valaki kiváló vezető, menedzser vagy előadó, de esetleg mégsem ő a legnagyobb alkotó szellem az adott tudományos diszciplína területén. Ez megfordítva is igaz: nem feltétlenül egy zseniből válik jó fogaskerék a csapatmunka nagy gépezetén belül.

Lehet, hogy a kulcsszó ez esetben nem is a képszég, hanem a személyes erény. A „kitartás, a megfelelő kutatói kompetenciák és az ambíció a három legfontosabb pillérei a doktori iskola sikeres elvégzésének” – nyilatkozza Martin Kreidl a Masaryk Egyetem (Brno, Csehország) doktori képzésének egyik oktatója, 2020-ban vezetője. És persze „szükséges egy jó témavezető” – teszi hozzá, utalva arra, hogy a hallgató szerencséjén is múlik, kivel hozza össze a sors.

Általános tapasztalat, hogy azok a diákok, akik kitartóak és nem akadnak meg az első nehézségek jelentkezésekor, nagyobb eséllyel jutnak el kutatómunkájuk végéig.

„Amikor a nehezebb részek következtek, nem dobtam be a törülközőt. Utólag úgy látom, ez volt az egyik tényező, ami miatt végül meg tudtam szerezni a fokozatot. Egy speciális témát választottam, ahelyett, hogy valami grandiózusat akartam volna kutatni. Így ha egy nagyon szűk szegmensnek is, de a szakértője lettem” – mondja egyik brnoi tanítványom, Pavel Sindlař, aki a csehországi japánok körében végzett interjú-alapú kutatást.

A magasan fejlett kompetenciák egyfajta melléktermékei a doktori iskolában eltöltött éveknek. Akár a kitartás, az önismeret is lehetnek egy kutatási folyamat igazi eredményei, nem csak maguk a tudományos állítások, feltéve, hogy egy jószemű témavezetővel van dolga a jelöltnek, aki erre fel is hívja a fiatal kutató figyelmét.

A témavezető szerepe

A fent sorolt képességek, készségek forrása a gyakorlati munka, a témavezető mindössze felnyitja erre a tanítvány szemét. Az egyetem szervezeti klímája mellett a doktori iskola hallgatói számára a témavezető hitelessége döntő.

A témavezető ugyanis segíteni vagy hátráltatni is képes fejlődésüket.

Egy évtizede még a legtöbb doktori iskola kicsi intézmény volt egy-egy nagy egyetem falain belül, jellemzően családias légkörrel. Mindenki ismert mindenkit. A professzorok a magatartásukkal fejlesztették a hallgatók kompetenciáját – szándékolatlanul is. Napjainkban jelentősen megnőtt a professzorok és a hallgatók munkaterhelése. Az utóbbiak közül a legtöbben az egyetem falain kívül vállalnak munkát, így szinte megszűnt a napi szintű kapcsolat tanító és diák között.

A legtöbb interjúalanyom megemlítette, hogy néhány témavezető professzor nem tartja be az egyetemi előírásokat. E témavezetőknek csoportja létezik: az egyik az egyetemek olykor valóban rugalmatlan és életszerűtlen szabályait szabadon értelmezve támogatja diákjait, a viszonyba sok személyes elemet is belevisz. A másik csoportba azok tartoznak, akik fittyet hányva a szabályokra, magáncélú erőforrásként használják a diákjaikat: privát munkát végeztetnek velük vagy saját lelki kínjaikat megosztva használják őket lelki beszélgetőpartnernek, olykor energiaforrásnak.

A témavezetőket arról kérdezve, mi is az ő személyes küldetésük, egyhangúlag hosszú csönd volt a válasz – akár az angol, akár az olasz, akár a kelet-európai kollegákkal beszéltem.

Valójában mindegyiküknek van valamiféle küldetéstudatuk a tudományos pályát illetően, a hallgatás mögött valószínűleg az áll, hogy ezt még soha nem mondták ki, talán még maguknak sem. Az, hogy egy értelmiségi nem képes csípőből kerek mondatban megfogalmazni saját küldetésnyilatkozatát, még nem jelenti azt, hogy nincsen neki. A tudományos pálya – eltérően a multinacionális nagyvállalatok világától – nem azt jelenti ugyanis, hogy az egyén huszonéves korban felvázolja saját karriertervét, majd a hátralévő évtizedekben megvalósítja azt. Akkor sem, ha a munkaerőpiac és a nagyvállalatok efféle terveket akarnak látni tisztán kijelölt mérföldkövekkel, mérhető teljesítménykritériumokkal.

Senki nem kérdőjelezi meg a tervek, a mérföldkövek vagy éppen a mérhetőség létjogosultságát a tudományos kutatás területén, azonban az új ismereteket generáló, újszerű megközelítésekhez, paradigmaváltáshoz vezető kutatási tevékenység legalább annyira művészet és megérzés, mint előre tervezhető lépések sora. Lehetetlenség valamit parancsra feltalálni, pláne egy előre meghatározott határidőre. Ugyanígy,

képtelenség egy tudományos felfedezés társadalmi vagy közgazdasági hatásait előre megbecsülni.

A témavezetők számára könnyebb arról megnyilatkozni, mi az a tevékenység, amit szeretnek és mi az, amit nem. Az általam megkérdezett témavezetők közül valamennyi nagy lelkesedéssel beszélt a hallgatóival való közös munkáról, a terepen zajló személyes munkáról (a társadalomtudományok esetében) vagy a laborban tett közös erőfeszítésekről (a természettudományok esetében). És kivétel nélkül igyekeznek megszabadulni a soha véget nem érő adminisztratív munkától, illetve az örökös küzdelemtől a belső bürokráciával.

Bürokrácia

Szervezetfejlesztői munkám, illetve saját szervezetkutatási tapasztalataim alapján úgy látom, hogy a bürokrácia csak a felszín. Valójában csak néhányak kezében válik bunkósbottá. A háttérben mindig egy-egy szereplő kíván általa uralomra törni, így válik olyan heggyé, amit szinte lehetetlen megmászni. A bonyolult bürokratikus rendszer nem az alkotó és találékony, vagy a témája iránt legelkötelezettebb kutatónak kedvez, hanem azoknak, akik a leginkább átlátják azt, otthonosan mozognak benne, így erőforrásait a saját hasznukra tudják fordítani.

Ha egy egyetem szervezeti kultúrája rugalmatlan, az fennálló rendje, status quo fennmaradását segíti, függetlenül attól, hogy e status quo hasznára van-e a hallgatóknak és áttételesen a szélesebb társadalomnak vagy sem.

Minden témavezető professzor tagja a tudományos közösségnek, így időről időre bizonyítania kell munkája hasznosságát. Egy nagyobb kutatáshoz szükséges anyagi erőforrások megszerzése vagy egy magas rangú konferencián való részvétel esélyét növeli, ha valaki jelen van a formális és az informális vérkeringésben. Ma már a felsőoktatás világában is mérnek, rangsorolnak és vizsgálnak mindent: komoly matematikai modelleket használnak a professzorok rangsorolására, a diákok visszajelzései alapján. „Olykor inkább érzem magam egy AirBnb-lakásnak, mint egy értelmiséginek egy egyetem falai között” – mondja egy brit PhD-témavezető.

Vannak olyan egyetemek, ahol az oktatók munkavállalói szerződése hivatkozik is a diákoktól kapott értékelésekre. Ez olykor kényelmetlenségérzést kelt a professzorban, hiszen elbizonytalaníthatja abban, hogy munkája elfogadható-e vagy sem. A korábban említett KPI-ok használata mind elterjedtebb a felsőoktatásban is, különösen a brit PhD-képzésben. Ez ugyan mérhetővé és összehasonlíthatóvá teszi a kutatói tevékenységet, ám ahogyan egy regény értékét nem lehet számokban kifejezni, úgy egy kutatási eredményét sem.

Egy témavezető sokrétű szerepet tölt be: „egyszerre tanár (a tudás és az attitűdök forrása), egyszerre coach, mi több, olykor egyfajta pótszülő a fiatal kutató számára” – nyilatkozza Alice Gojova, az Osztravai Egyetem Társadalomtudományi Karának dékánja. Célja és felelőssége a diákokat végig kísérni az útjukon, segíteni őket megtalálni saját útjukat. Amikor azonban egy PhD-hallgató vakon kezdi követni témavezető professzorát, könnyen válik annak eszközévé. English Ross szerint vannak olyan brit egyetemek, ahol egyértelmű bizonyítékait találhatjuk a munkahelyi visszaéléseknek: „léteznek témavezetők, akik hallgatóik tehetségét, kreativitását felhasználva gyűjtenek energiát a saját érvényesülésükhöz” – mondja. A hallgatók pedig kiszolgáltatottak, hiszen támogató nélküli egyedül állnak szemben egy nagy munkahelyi szervezettel.

A témavezetőknek sem egyszerű megtalálniuk az arany középutat. Ők maguk is túlterheltek és bőségesen elegendő számukra, ha el tudják végezni a saját kutató- és oktatómunkájukat. Ugyanakkor tisztában vannak a hosszú távon megtérülő erőfeszítések fontosságával: egy hallgatóból kollégát nevelni egyben befektetés, sőt, egyfajta küldetés is.

Címfotó: RUT MIIT – Unsplash