Tréneri tapasztalataim alapján úgy látom, hogy a legtöbb fiatal kutató számára fontos cél a PhD-fokozat megszerzése, amiért jelentős energiát, időt, szellemi kapacitást, nem egyszer egészséget hajlandóak áldozni. Számos tényező okozhatja azt, hogy a PhD-hallgatók abbahagyják tanulmányaikat. A megélhetés nehézségei, a motiváció elvesztése, a témavezetővel, illetve a társakkal együtt eltöltött minőségi idő hiánya csak néhány közülük. Mindegyik oknak lehet közös gyökere: a jelölt nem megfelelő hozzáállása a doktori fokozat megszerzéséhez.

2020–2021-ben interjúkon alapuló kutatást végeztem számos európai (magyar, olasz, cseh, osztrák és brit) PhD-képzés menedzserével, szakmai vezetőjével, illetve doktori hallgatójával, valamint frissen fokozatot szerzett kutatóval. Az alábbiakban ennek tapasztalatait adom közre.

Attitűdök a háttérben

„Nem kifejezetten jelent előnyt a PhD-fokozat, amikor a megfelelő lehetőséget keresed a munkaerőpiacon” – nyilatkozza egy interjú során az egyik brit doktori iskola menedzsere, majd bizalmasan hozzáteszi: „a vállalatok nagyobb hajlandóságot mutatnak egy soft-skillekkel jól ellátott fiatalembert alkalmazni, mint egy túlnyomó többségében elméleti tudással rendelkező PhD-val rendelkezőt”.

A doktori képzést kifejezetten olyanok számára hozták létre, akik tanítani vagy kutatni akarnak, illetve a későbbiekben vezető szerepet kívánnak betölteni kutatásokban.

Az egyén részéről hatalmas befektetést követel az a több éves munka, melyet a doktori iskolában végez mindössze azért, hogy a munkaerőpiac egy igen sajátos területére belépőjegyet szerezzen.

A PhD-fokozat megszerzése „előny, egyben követelmény egy egyetemi, akadémiai vagy egy piaci kutatócég által kínált pozíció betöltésekor” – mondja Mary Beth Kneafsey a Glasgowi Egyetem posztgraduális képzésének stratégiai vezetője.

„Évente összesen tíz diákot veszünk fel”, mondja Csepeli György, az ELTE Társadalomtudományi Karán működő Interdiszciplináris Társadalomkutatások nevű doktori programjának vezetője. Minthogy a doktori iskolák bensőséges klímája döntő fontosságú a hallgatók számára, továbbá az egyetem számára is fontos azt biztosítani, hogy megtartsa doktori hallgatóit, ezért nem kívánják a végtelenségig növelni a hallgatói létszámot. Tömegméretekben éppen az az intimitás vész el, ami egy magas színvonalú és vonzó szellemi műhely alapja.

A doktori képzésbe beiratkozott hallgatók 66%-a jut el a folyamat végéig az Európai Unió egyetemein.[1] A doktori iskolák elemi érdeke javítani ezen az arányon, ennek érdekében eleve olyan hallgatókat vesznek fel, akik a legnagyobb valószínűséggel üzembiztosan mennek végig a folyamaton. Az egyetemeknek azonban nem lévén elegendő idejük és erőforrásuk a megfelelően alapos felvételi eljárás lefolytatására, „a döntés egy viszonylag rövid interjún, néhány ajánláson és a jelentkező által benyújtott tudományos publikációján alapszik” – nyilatkozza egyik interjúalanyom, Gianmaria Martini professzor, az Economics, Management and Technology című PhD program (Bergamoi Egyetem, Olaszország) volt vezetője.

A legtermékenyebb és legörömtelibb éveket a doktori iskolában az a szemlélet eredményezi, amely szerint a PhD-fokozat sem nem cél, sem nem valamiféle belépőjegy a karriervilágába, hanem egy életmód. Kérdéseket feltenni a világnak, arra válaszokat kapni, majd azok alapján újabb kérdéseket feltenni – ez a tudományos életpálya. Pusztán a tudás kedvéért, l’art pour l’art. Ez a látszólag a keleti filozófiáktól kölcsönzött megközelítés igaz a nyugati tudományokra.

Tapasztalatom szerint a legsikeresebb PhD-hallgatók azok, akik magát a kutatási folyamatot élvezik és nincsen olyan gondolat a fejük leghátsóbb traktusában sem, hogy mire lesz majd jó a doktori cím a munkaerőpiacon vagy a szamárlétrán való előrejutás során.

Valahogyan végül éppen e hallgatók jutnak több és kedvezőbb lehetőséghez a későbbiekben, szemben a karrierpályájukat buzgón és precízen megtervező társaikkal.

Doktori iskolák: szellemi műhelyek vagy tudásgyárak?

Idővel néhány doktori iskola egy gyárra kezd hasonlítani, néhány egyetem inkább emlékeztet egy multinacionális nagyvállalatra, mint a szellemi munka fellegvárára. Egy amerikai vicc jut az eszembe, melyben a hallgató vitatkozva professzorával, azzal érvel az elitegyetemen, hogy ő a vevő, aki fizet és ezért magasabb színvonalú szolgáltatást vár el. Mire a tanára azt feleli neki: „ön nem a vevője az egyetemünknek, hanem a terméke”.

Az egyetemek között ádáz küzdelem folyik a hallgatókért, a kutatási pénzekért, a doktori iskolák közötti rangsorolási rendszer szigorú és sok jelentkező ennek alapján választ doktori képzést magának.

Különösen abban az esetben válik fontossá az egyetem helyezése a ranglistán, amikor a résztvevőnek jelentős pénzt kell kifizetnie a PhD-képzésért.

Persze a doktori programok nem széles tömegek számára lettek kitalálva, és működésük soha nem független a nekik otthont adó egyetem szervezeti viszonyaitól. Nagy nyomás nehezedik rájuk az egyetem, illetve a szélesebb társadalom részéről is, hogy teljesítményeik mérhetőek, összehasonlíthatóak, végsősoron rangsorolhatóak legyenek. E nyomást az intézmény áthárítja a doktori iskolában tanulókra.

Az egységesítés a BA és az MA szinten tanuló legtöbb diák számára hasznos: pontosan tudni fogják, hogy a folyamat végére mi lesz majd belőlük és milyen tudást, diplomát kapnak majd. A doktori iskolák azonban nem a tömegoktatás intézményei. Senki nem ismeri előre a jövőt és ez a csak látszólag filozófiai jellegű bizonytalanság az egyike azon elemeknek, melyek vonzóvá tehetik a hallgatók számára a tudományos kutatói pályát.

Azok számára legalábbis mindenképpen, akiket a világ megismerésének izgalma hajt.

English Ross, a Brightoni Egyetem doktori iskolája menedzserének megközelítése erősen hasonlít Csepeli Györgyéhez: szerinte az egyetem többé már nem az egyénről, hanem a tömegekről szól, s az úgynevezett KPI-oknak (key performance indicators – teljesítménymutatók) egyre nagyobb szerep jut az oktatók (így a doktori hallgatók témavezető tanárainak) munkájának mérése és minősítése során. E körülménynek persze vannak pozitív hatásai is.

A nagyvállalati világból beszüremlett KPI-ok alkalmazása, valamint a ragaszkodás az előre lefektetett szabályok betartásához nem csupán arra jó, hogy a segítségükkel kompatibilissé váljon az egyetemi-kutatói világ a munkaerőpiaccal, vagy az üzleti szektorral. Ez egyfajta szervezeti kultúraváltással is együtt jár. További pozitív hatás például, hogy visszaszorulnak a témavezetők visszaélései a témavezetettekkel – mondja English Ross. További hatása a multinacionális cégekre jellemző munkakultúra meghonosodásának – mondja Mary Beth Kneafsey, a Glasgowi Egyetem kutatási és innovációs menedzsere –, hogy a hallgatók megtanulnak közönség előtt beszélni, prezentálni.

Az egytetemi dolgozók számára is „szemmel látható élvezetet jelent a prezentációs versenyeken, az elevator pitches, a Pecha Kucha és az Ignite prezentációkon részt venni, ahol a hallgatók e technikákkal mutatják be kutatásukat” – nyilatkozza. Gianmaria Martini hozzáteszi, hogy e módszereket, eseményeket már csak azért is érdemes egy doktori képzésnek bevezetnie, mert kiemelkednek azon hallgatókért zajló jelentős versenyben, akik még nem döntöttek a majdani disszertációjuk alapjául szolgáló kutatási témájukról, vagy arról, hogy melyik egyetemen doktoráljanak. Mindezt pedig egy hagyományosan fejlett észak-olaszországi régió közgazdasági képzésének vezetője mondja.

Paolo Garella, egy másik észak-olaszországi gazdasági doktori képzés vezetője (Milánói Állami Egyetem) szerint sok hallgató voltaképpen azért kezd bele a PhD-programba, hogy ezzel elodázza munkanélkülivé válását (néhány évvel). Ezt erősítették meg korábbi interjúim is, melyek az ottani doktori hallgatóknak tartott kurzusomat készítették elő.

2014-ben például a fiatal kutatók havi ezer euró ösztöndíjat kaptak, ami jelentős összeg.

„A doktori hallgatókat inkább diákként kezeli a rendszer, mintsem kutatókként” – nyilatkozza Michal Sindelař, egy korábbi hallgatóm a Masaryk Egyetem (Brno, Csehország) Társadalomtudományi Karáról, de Gianmaria Martini is szó szerint ugyanezt állítja. A legkülönbözőbb tréningprogramokat, illetve személyes coachingot nyújtva különböző európai egyetemek doktori hallgatói számára, gyakran jutnak eszembe Alan Watts szavai: „a filozófus napjainkban sokkal inkább egy gyakorlati szakember, aki reggel kilenc órakor aktatáskával a kezében megérkezik az egyetemre, majd délután ötkor távozik. A filozófiát pedig közben gyakorolja”.^[2]

„Publikálj vagy pusztulj!”

Hatalmas publikációs nyomás nehezedik a doktori hallgatókra, a tudományos publikációs fórumok száma pedig szinte exponenciálisan nő. Ráadásul a publikációs felületek nem korlátozódnak a tudományosnak elismert (peer-reviewed) szaklapokra, hanem mind nagyobb számú népszerű, ismeretterjesztő lap, illetve on-line felület nyújt megszólalási lehetőséget. Ez utóbbiak a fiatal kutató tevékenységének és személyének szélesebb körű megismertetését segíti – egyben igényli is a fiatal kutatók minél gyakoribb megszólalását.

Egyebek mellett a PhD-fokozat megszerzésének alapkövetelménye a megfelelő számú publikáció a tudományos (akkreditált, tehát a tudományos közélet által hivatalosan elismert) folyóiratokban. A kutatók úgy küzdenek az „impact factor”-ért, mint a kisdiákok a pirospontokért. Minél több, annál jobb! És ahogyan a mennyiség nő, törvényszerűen úgy esik a közlések színvonala. És ahogyan több interjúalanyom is megjegyzi,

két tudományos cikk impact factora olykor nagyobb, mint egy teljes könyvé, tehát az amúgy is leterhelt kutató kétszer is meggondolja, hogy belevág-e egy önálló könyv megírásába.

A legtöbb uniós országban az angol nem hivatalos nyelv, ugyanakkor a természet- és a társadalomtudományos kommunikáció általánosan elfogadott „lingua francája” (közvetítőnyelve) az angol. Egyik milánói PhD-tanítványom panaszolta, hogy plusz pénzt kell fizetni az egyetemen egy angol nyelven benyújtott disszertáció bírálatáért. Így a legtöbb kontinentális európai egyetemen tanuló doktorandusznak kétszeres munkamennyiséget jelent egy egyetemi publikáció elkészítése – a fiatal milánói kutató esetében olaszul és angolul is írni kell.

Egyre több egyetem kínál olyan workshopokat, ahol a doktoranduszok az íráskészségüket fejleszthetik. Egyetlen példát kiragadva: a fiatal kutatók gyakran adnak olyan bonyolult címet a disszertációjuknak, mely a legkevésbé sem teszi azt vonzóvá. Ilyet például: „Reaction of bidentate ligands (4,4′-dimethyl 2,2′-bipyridine) with planar-chiral chloro-bridged ruthenium: Synthesis of cis-dicarbonyl[4,4′- dimethyl-2,2′-bipyridine- κO1,κO2]{2-[tricarbonyl(η6-phenylene- κC1)chromium]pyridine-κN}ruthenium hexafluorophosphate”. A szerző mintha egyszerre mindent el akarna mondani már a címben – természetesen a tudományos korrektség és precizitás igényével.

Sok doktorandusz a tudományos közösséghez tartozását szeretné legitimálni – tapasztalatom szerint sokszor önmaga számára is – a tudományos zsargon fokozott használatával.

Ezzel egyben akaratlanul elmélyítik az árkot a közösség és a szélesebb társadalom között.

A doktori fokozathoz elvezető igen hosszú út utolsó szakasza a disszertáció védése: a jelölt benyújtja tézisét a bírálóbizottság elé, a védés sokszor ünnepélyes alkalma során pedig a bírálatot végző szaktekintélyek (opponensek) véleményének ismertetése mellett egy sor kérdésre kell válaszolnia. A sikeres védéshez az is szükséges, hogy a disszertáció bírálói számára a jelölt vonzóvá tegye a két-háromszáz oldalas szöveget, végtére is az opponensek is emberek, akik élveznek vagy éppen unnak egy szöveget olvasni.

A tiszta, közérthető, jól követhető írástechnika döntő a tudományos kommunikáció minden szintjén.

És az sem közömbös, hogy az átlagos adófizető – akinek a pénzéből az egyetem és azon belül a doktori képzés működik – milyen mértékben van meggyőződve arról, hogy a pénze nem egy elefántcsont-toronyban zajló, teljesen felesleges és érthetetlen, fura nyelvezetű dologra folyik el. A tudományos közösség minden tagjának elemi érdeke tehát, hogy a tudományos tevékenység elismertségét megtartsa vagy hozzájáruljon a növekedéséhez. Jóllehet az írás a legelterjedtebb csatornája a tudományos kutatások és eredményei kommunikációjának, távolról sem ez az egyetlen.

Címfotó: Pavel Danilyuk – Pexels

[1] Alexander Hasgall, Bregt Saenen and Lidia Borrell-Damian (2019): Doctoral Education in Europe Today: Approaches and Institutional Structures. Genf: European University Association, Council for Doctoral Education.

[2] Alan Watts (1999): The Tao of Philosophy.‎ Tuttle Publishing.