The Salvage Collective (2021): The Tragedy of the Worker: Towards the Proletarocene. London – New York: Verso.

Mi van akkor, ha a klímaváltozást nem lehet apróbb módosításokkal megfékezni? Ha e reformintézkedések legfeljebb a nyugati centrum élhetőségének megóvására elegendők? A Salvage szerzői kollektíva szerint a problémát a gyökerénél kell megragadnunk: a kapitalizmus helyett az emberiség egészét kell megmentenünk.

„A felmelegedés az elmúlt évtizedekben rendkívül felgyorsult. Minden fok számít. Az üvegházhatású gázok koncentrációja rekord szinten van. A szélsőséges időjárási és éghajlati katasztrófák gyakorisága és intenzitása egyre nő”. Ezt António Guterres ENSZ-főtitkár írta 2021. augusztus 9-i nyilatkozatában, amikor legmagasabb szintű figyelmeztetést, „vörös kódot” rendelt el az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) legfrissebb jelentésének megjelenése után. E tanulmány főként a klímaváltozás hatását, valamint a klímaváltozással kapcsolatos tudományos eredményeket tekintette át.

Az IPCC jelenleg másfél fokos felmelegedést vár 2030-ig, három-négy fokos növekedést 2100-ig – az utóbbi azonban a világ egy részét már lakhatatlanná tenné. Hiába határoztak meg a világ vezetői jól hangzó forgatókönyveket a ’90-es években a riói Föld-csúcs során, valamint a Kiotói Jegyzőkönyv megfogalmazásakor, a káros gázok kibocsátásának határértékeit meghatározó keretegyezmények nem hoztak szisztematikus javulást. Ekkor alakult át neoliberális mantrává a „fenntartható fejlődés” koncepciója, amely eleve egy súlyos ellentmondással terhelt, miközben maga is egy sajátos csőlátás terméke.

Ugyanis hiába energiahatékony egy termék, ha az előállítása során pusztító mennyiségű gáz keletkezik.

A környezetszennyezés ellenére az ipari termelés továbbra is növekszik világszinten. Az elmúlt években egyre súlyosbodó természeti katasztrófáknak voltunk tanúi. Felgyorsult a jégsapkák olvadása, ami megnyithatja az Északi Sarkvidék olajmezőit – több ország már be is jelentkezett értük. 2020 elején az ausztráliai bozóttüzek híre rengette meg az egész világot, a tűzvészek során több mint hárommilliárd állat pusztult el vagy került veszélybe. Azóta (újra) felgyulladt Kalifornia, Dél-Olaszország, sőt Szibéria területén is felcsaptak a lángok. Nem beszélve persze az Amazonas medencéjének tudatos, tőkeérdekekből fakadó elpusztításáról.

A természet folyamatosan megújítja-újraalkotja önmagát, ezért az ilyen katasztrófák önmagában még a ciklikusság természetes folyamatának is betudhatók volnának. A klímaválság szélsőséges időjárási kilengéseinek hatására ezek azonban nemcsak gyakoribbá, hanem irányíthatatlanná is váltak.

Ma már vészesen közel állunk a 2015-ös párizsi klímaegyezmény során meghatározott célértékhez, a legfeljebb másfél Celsius-fokos átlaghőmérséklet-növekedéshez. Bár egyes érdekszervezetek már tudomásul vették a klímaváltozás jelentőségét, valamint annak visszafordíthatatlan hatásait, e problémákat és megoldásaikat főként a saját céljaik elérése érdekében fogalmazzák meg.

Jó példa erre, hogy bár a Trump-kormány kilépett a párizsi egyezményből, és sokszor jelentéktelennek vagy nem létezőnek tekintette a klímaváltozás kérdését, miközben az Északi-sark olvadása miatt elérhető olajmezők megkaparintására részletes stratégiájuk volt. (Később, a Biden-kormány első dolga volt visszacsatlakozni az egyezménybe, ami még akkor is üdvözlendő, ha elsősorban a politikai támogatás rövid távú maximalizálása volt a célja.)

Ma már jobbára az „ökorealizmus” és a „népesedéskontroll” jobboldali hangoztatói, de még a szélsőségesen libertariánusok is elismerik a klímaváltozás létét. Ők azonban gyakran a társadalmi szövet radikális károsításával kívánják „korrigálni” a klímaválság hatásait: erősebb és elzártabb határrendszert, a szegényebb kontinenseken élő népek népességnövekedésének irányított megszakítását, valamint az állam teljes felszámolását követelik. Mindenki számára elfogadható, átfogó megoldások helyett saját társadalmi csoportjaik érdekeit, a felső-uralkodó osztályt kívánják védeni és támogatni.

A munkás tragédiája

A Salvage egy 2015-ben alapított, félévente megjelenő folyóirat, amely a nyíltan kapitalizmusellenes, pesszimista, forradalmi baloldal szószólója kíván lenni. Szerkesztői szerint a klímaváltozást nem lehet apróbb módosításokkal megfékezni. Szerintük e reformintézkedések legfeljebb csillapíthatják az elkerülhetetlen katasztrófa káros hatásait, annak érdekében, hogy egy kiválasztott, nyugati centrum számára fennmaradhasson egy élhető „sziget”, ahol a termelés és a fogyasztás tovább folytatódhat a klímaválság által tönkretett bolygón.

E diagnózist fejti ki a Salvage szerkesztői körének korábbi helyzetértékeléseit összegyűjtő, idén megjelent The Tragedy of the Worker: Towards the Proletarocene (A munkás tragédiája: A proletarocén felé) című könyve, amely egyszerre tűzi ki céljául a klímaválság radikális baloldali értelmezésének és programjának összegzését.

A globális kapitalizmus fejlődése mára kitermelt egy hatalmas, de széttagolt, a gyarmati örökséggel is küzdő dolgozói osztályt, ez teszi ki a Föld népességének nagyobbik részét. A kapitalizmus állandó bővülése rajtuk kívül e széttagolt globális munkásosztály élőhelyét is felemészti. A klímaválságot közvetlenül mi, emberek idézzük elő, a felelősség azonban nem egyenlően oszlik meg az emberiségen belül. A klímaváltozás végső oka nem az emberiség vagy az emberi természet. Nem tehetjük általában véve az embert felelőssé, hiszen az egykor gyarmati sorban vagy elnyomásban élő népek pont a saját környezetük természetének megvédését kívánják legjobban.

A proletariátussal a burzsoázia valóban a saját sírásóját termeli, ahogyan azt Marx és Engels írták, csakhogy a proletariátus ezúttal a saját sírját is megássa. Ahhoz, hogy a világ munkásai megmenekülhessenek, rendszerszintű, gyökeres változás kell, amely a mai kapitalizmus keretein belül nem lehetséges.

A könyvben vegyesen olvashatók véleménycikkek és tudományos elemzések; a vehemens, olykor túlfűtött megfogalmazások ellenére nagyon is tudatosan kívánnak fő kérdésükre választ találni: „Világ proletárjai, egyesüljetek, e forradalomban csak a láncaitokat veszíthetítek. Cserébe egy egész világot nyerhettek… De mi van, ha az a világ már elveszett?”

A könyv nem titkoltan forradalmi alapokra helyezi a klímaváltozás kritikáját. Nem meglepő hát, hogy a globális felmelegedés fundamentális okozójának a kapitalizmus körforgását látja. A kapitalizmus ciklikusan működik: a pénzt árukba fektetik azzal a céllal, hogy eladásukkal még több pénzhez jussanak – ez a tőkefelhalmozás ciklusa, ami folyamatos és vég nélküli növekedésre tör. A Föld erőforrásai azonban végesek, ezért a kapitalizmus egyszerre alkot és pusztít.

Ahogy a kapitalocén egyik fő teoretikusa, a humánökológus Jason W. Moore állítja, amíg van „olcsó”, könnyen beszerezhető természet, addig folytatódhat a felhalmozás, ami a „természetet” és a „társadalmat” egymás ellenpólusaként láttatja.

Antropocén vagy kapitalocén?

A fejlődés ideológiája azt feltételezi, hogy a felhalmozás mindenki számára előnyös, mivel a piaci rendszer pozitív hatásai a legalsó csoportokhoz is „leszivárognak” – így pedig a szegényebbek életszínvonala is növekedhet. Az persze kérdéses marad, hogy lehetséges-e ez egyáltalán egy élhetetlen világban. A polgári-kapitalista közgazdaságtudomány szerint a piaci fejlődésnek nincsenek fizikai határai. Erre a fosszilis energia a legjobb példa, amelynek kifogyása után – e szerint – csupán új, alternatív energiaforrások felé kell fordulnunk. A kapitalizmus alkalmazkodik környezetéhez, ugyanakkor tagadja, hogy fejlődésének határai volnának.

A nagytőkések figyelmen kívül hagyják, hogy az energiatermelés szükségképpen együtt jár az ökológiai pusztítással, annak járulékos vesztesége.

Az antropocénnek nevezett földtörténeti kor meghatározása szerint az ipari folyamatok már most evolúciós nyomást helyeznek a világ élőlényeire, azaz az antropocén alapja az alkalmazkodás. Mindez igaz az emberre is, akinek az ipari forradalom által átalakított társadalmi berendezkedéshez kell alkalmazkodnia. Az antropocén földtörténeti meghatározása, miszerint ez az ember kora, a klímaválságot egy olyan közös bűnné (az emberiség közös bűnévé) alakítja, ahol mindenki egyenlően hibás, és amit az egyén nem képes befolyásolni.

Az antropocén e gondolata nem kérdőjelezi meg a tőkefelhalmozást és annak folytonosan felfelé történő ívét. Nem bírálja, nem is teszi láthatóvá, éppen ellenkezőleg: elfedi azt. Az emberiséget egységesként fogja fel, és a globális felmelegedés elleni harc terhét (egyben felelősségét) az egyes egyénekre hárítja. A házakon megjelenő napelemek elterjedése, a szelektív hulladékgyűjtés, egyéni fogyasztásunk és „ökológiai lábnyomunk” méricskélése, illetve az áttérés a vegán és a vegetáriánus életmódra mind-mind olyan lépések, amelyekkel segítjük természeti környezetünket. Ez igaz is, csakhogy mindez nem akasztja meg a vég nélküli tőkefelhalmozás kapitalista logikáját.

A „zöld kapitalizmus” egyik alapvető fogyatékossága, hogy a válság alapját, a tőkefelhalmozásból fakadó folyamatos növekedési kényszert nem kérdőjelezi meg.

Ezért fontos Jason W. Moore „kapitalocén” koncepciója, amely szerint a klímaválság felelőse a globálissá bővült kapitalista rendszer és a szüntelen tőkefelhalmozás logikája.

A tőkefelhalmozás és ökológiai következményei

A kapitalocén fogalmának másik megalkotója, Andreas Malm szerint az ipari forradalom során az emberiség nem azért állt át a fosszilis energiahordozókra, mindenekelőtt a kőszén kitermelésére, hogy ellássa energiaszükségletét. A szén hatásfoka akkoriban rendkívül alacsony volt, a vízerőművek sokkal hatékonyabban tudták volna ellátni az akkori energiafelhasználást. A válasz a tőkefelhalmozás logikájában kerestetik.

A magánosításhoz, a cégek nyereségtermeléséhez, a versenyhez és az ezzel történő politikai felügyelet kiterjesztéséhez a fosszilis energiahordozók hatékonyabb eszközöket kínáltak, mint a megújuló energiák. A kapitalizmus rövid távú, egyéni célokra épül, nem pedig az energiahatékonyságra. Energiatermelésünk közel 20 százalékát jelenleg sem használjuk. A fosszilis energia dominanciájának oka a széles árrés, amely akkor is jelen van, ha a fejlődés nem magas hatásfokú. A kötetet jegyző Salvage szerzői kollektíva szerint a „munkás tragédiája” az, hogy

az ipari forradalomtól kezdve a proletariátus azon tőkefelhalmozás eszközévé vált, amely egyúttal az ökológiai katasztrófát is kitermeli.

Az energia önmagában határtalan mennyiségekben van jelen. Jelentősége a tudomány és a technológia fejlődésével, az új eszközök és találmányok felfedezésével jelent meg. Ezek termeléséhez azonban egy olyan sajátos energia szükséges, amely a radikális baloldalt a kapitalizmus hajnala óta érdekli: az emberi munkaerő. A fosszilis energia felhasználásának az a „tragédiája”, hogy a dolgozók függnek e fosszilis energiahordozók kitermelésétől.

Ahogy a környezettörténész, Chad Montrie állítja, az ökológiai tudatosság is a munka és a tőke konfliktusából fakad. Az ipari forradalom során tömegével megjelenő, földtől és termelési eszközöktől megfosztott szabad bérmunkásokat (proletárokat) az akkoriban kialakult, a feudális rendszer felváltó tőkés termelés szükségletei állították elő. A földek körülkerítése és a tőke felhalmozása érdekében kisemmizett vidéki agrármunkások elözönlötték a koszos ipari városokat, hogy az éppen felhúzott nagyipar gyáraiban dolgozhassanak.

E munkások a saját és családjuk létfenntartásához éppen elegendő munkabért kaptak bérmunkájukért cserébe, így életkörülményeik nyomorúságosak voltak, a leghányatottabb sorsú környékeket népesítették be. Később az egészséges életkörülményeket követelő környezetvédelmi mozgalmak szintén e nyomorból születtek.

Az osztályellentét azóta sem tűnt el, még ha jelentős erőfeszítések is láthatók az elfedésére. Ennek egyik eszköze a média és a propaganda, amelyek segítségével a felső egy százalék mindent megtesz, hogy a saját oldalára állítsa a dolgozókat. A „zöldre festést” („greenwashingot”), azaz a fenntarthatóságot, az ökológiai érzékenységet és a környezetvédelmet csupán marketingeszközként használó cégek természeti környezetünk megmentését ígérik, miközben éppen ők pusztítják el azt. Ezzel egy olyan ellentét született meg, amellyel a munkások tudathasadásos helyzetbe kerültek:

a klímavédelem elveszi a munkájukat, a munkájuk viszont elveszi az életüket.

Olcsó természet

Az ökológiai katasztrófa elkezdődött, a folyamat már nem állítható meg. Az atmoszféra szén-dioxid aránya rekord magasságokban van. Az elmúlt negyven évben a Föld emlős-, hüllő-, madár- és halállományának fele elpusztult. A kőolaj-, földgáz- és kőszén kitermelésével és elégetésükkel annyi szén-dioxidot juttatunk a levegőbe, ami messze meghaladja az ökológiai rendszerek természetes önmegújítási folyamatai által kezelhető szintet.

Már évtizedek óta tudjuk, hogy a felmelegedés könnyen elindíthatja azt a visszafordíthatatlan folyamatot, ami az emberiség kipusztulásához vezet. Azt persze nem látjuk előre, hogy a globális felmelegedés pontosan milyen további természeti katasztrófákat okoz Most már látjuk, hogy több milliárd ember környezete válhat túl meleggé, egyúttal túl szárazzá. Az emberiségnek alkalmazkodni kell e helyzethez, kérdés azonban, hogy ez hogyan lehetséges.

Jason W. Moore és Raj Patel a kapitalizmus alkalmazkodási folyamatát az „olcsó természet” értékösszetételének átalakulása alapján határozza meg. Eszerint

a kapitalizmus csak addig képes profitot kinyerni és kivonni (ez által pedig a tőkét szüntelenül felhalmozni), amíg képes a természetet olcsó erőforrássá és nyersanyaggá alakítani és amíg képes azt alárendelni a termelésnek (a természet átalakításának).

A munkaerő olcsón tartásához szükség van olcsó élelmiszerre, a termelés olcsón tartásához olcsó energiára és nyersanyagokra. Amint a kapitalizmus képtelenné válik az olcsó természet újratermelésére, azaz korlátozódik alkalmazkodási képessége, az árak növekednek. Ez a drágulás vagy a fogyasztói árak emeléséhez (és ezáltal a kereslet csökkenéséhez) vagy a profit elolvadásához vezet. Az olcsó természet vége tehát elolvasztja a profitot, megfullasztja a kapitalizmust.

Az Amazonas trópusi erdeinek kivágása a pálmaolaj-termesztés, valamint állattenyésztés (mindenekelőtt a szarvasmarha-állomány növelése) érdekében átalakítja a többi ipar ökoszisztémáját, amely szintén alkalmazkodni kénytelen az új helyzethez. A környezet átalakulásával újraértelmeződnek e károk és azok alsó küszöbjei, ezzel pedig egye jobban kitoljuk az elpusztítható természeti környezet értékét is.

A nagytőkések hajlandóak lemondani egy-két erdőről, elfogadják, hogy 2021-ben az Amazonas medence több szén-dioxidot bocsátott ki, mint amennyit elnyelt.

Ha kell, lemondanak egész régiókról, csakhogy a növekedés folytatódhasson.

E dinamikát az elmúlt évek járványhelyzete is mutatja: a nyári nyitások elsődleges célja nem az emberi élet védelme, hanem a profittermelés megmentése, a fogyasztás serkentése volt.

A Salvage szerzői kollektíva e dinamikát mutatja be, miközben szerintük a forradalmi válasz e kihívásokra nem a „természetbe történő visszamenekülés”, a „vissza a természethez!” jelszava vagy mozgalma, hanem szintén az alkalmazkodás:

le kell mondanunk a folyamatos, őrült növekedésről (a tőkefelhalmozásról) és radikálisan át kell alakítanunk életünk mindennapi újratermelésének módját.

A globális felmelegedés tagadása és a jobboldal

A klímaváltozás tagadásának forrása ideológiai jellegű, a széles körben terjedő propaganda hatása. A Savage szerzői kollektíva szerint a jobboldal viszonyulása a klímaválsághoz a globalizációellenes kultúrából származik. Reakciós módon, gyakran tagadóan viszonyulnak a problémához, és visszatérően a szuverén, nemzeti fejlődést veszélyeztető hatalmasabb erőt vélnek látni a színfalak mögött.

A jobboldali populizmus – a lengyel Andzrej Dudától az amerikai Donald Trumpig – a nyugati civilizáció gazdagságát felszámolni kívánó erőket gyanítja a klímaválságra a figyelmet felhívó hangok mögött. Úgy vélik, a nyugat elpusztul a migráció nyomása hatására, míg a „harmadik világ” városai, népei gazdagodnak és olyan jóléthez juthatnak általa, amelyet ma csak a nyugatiak tudhatnak a magukénak.

Pedig a jobboldalnak szintén fontos a természet. Gyakran lépnek fel környezetvédelmi témákban, hiszen meg akarják őrizni nemzetük természeti kincseit. Ernst Moritz Arndt német nacionalista gondolkodó fogalmazta meg először a „vadonhoz fűződő jog” gondolatát, amelyet gyakran a klímaválságot tagadó retorika idéz meg.

Azok a jobboldali, valamint fasiszta gondolkodók, akik elismerik a klímaválság létét és fenyegető mivoltát, szintén alkalmazkodni próbálnak a helyzethez. A különbség köztük és a radikális baloldal között – a szerzői kollektíva szerint –, hogy a jobboldal olyan megoldásokat kínál, amely kizárólag a saját céljait szolgálja: hajlandó tenni például a migráció megállításáért, megvédi a patriarchális elnyomást, valamint a tekintélyelvű, önkényuralmi és katonai uralmat is.

Mindehhez gyakran csatlakoznak a klímaválságban érdekelt nagyvállalatok is. A fosszilis energia piaca igen kiterjedt, azonban – ahogy arra a Bolsonaro-kormány felhívta a figyelmet – ez nem tart örökké: a fosszilis energiahordozókat ki kell termelni, „amíg még van idő, hiszen néhány évtized múlva a kőolaj és a földgáz mellett a kőszén is el fogja veszíteni a jelentőségét”.

A klímaválságot saját céljai szerint tematizáló jobboldali, valamint a klímaválságot tagadó centrista érvek mellett egyre gyakoribban a klímaválságot immár elismerő hangok is.

A „katasztrófakapitalizmus” hívei elfogadják, hogy a klímaválság valódi fenyegetést jelent, az enyhítésének azonban nem hajlandóak elegendő teret engedni.

Emellett olyan szolgáltatásokban hisznek, amelyek megvédik gazdagok életkörülményeit a káros folyamatoktól. A fosszilis energiával dolgozó nagyvállalatok is tudatosítják a környezetvédelmi feladatokat. A „zöld kitermelés” zászlaja alatt látszólag új irányt is szabnak vállalkozásaiknak, például azzal, hogy meg kívánják győzni a tömegeket, hogy a kőolaj és a földgáz az egyetlen valós megoldás az energiaszükséglet problémájára.

Természetesen, ahogy az elmúlt hónapokban az ExxonMobil nevű olajvállalat botrányai is megmutatták, e mögött is a cég profitjának maximalizálása a cél. Az ExxonMobil egyik volt lobbistája ugyanis azt állította egy, a nyáron a nyilvánosságra került hamis állásinterjún, hogy a hatalmas olajcégek valójában tudatosan és módszeresen ellehetetlenítik annak lehetőségét, hogy a hatékony intézkedések életbe léphessenek.

A szerzői kollektíva külön figyelmet fordít az egyik rendszerbarát kezelési módszerre, a „geoengineering”-re, vagyis a probléma elhalasztásának azon kapitalista eljárására is, amit „éghajlat-mérnökösködésként” fordíthatunk magyarra. Eszerint e módszerrel képesek vagyunk arra, hogy a tudomány fejlődésével rövid távon is kezeljük a klímaválság hatásait, ezzel elősegítve a kapitalizmus további fejlődését. A leghíresebb ilyen projekt a Bill Gates által is támogatott terv, ami szerint krétaport kell kilőni a sztratoszférába, ez ugyanis blokkolja a napsugarakat és csökkenti a földfelszín hőmérsékletét.

Mi a baloldali válasz?

A Salvage szerzői kollektívája a könyv utolsó két fejezetét annak szentelte, hogy összefoglalja a radikális baloldal megoldását a klímaválságra. Álláspontjuk szerint le kell szögezni: a klímaválság és a kapitalizmus kéz a kézben jár, így az előbbi nem oldható meg az utóbbi megtartásával.

Döntenünk kell: a kapitalizmust akarjuk megmenteni vagy az emberiséget?

A szerzői kollektíva szerint a marxizmus egyik feladata az emberi és a nem emberi életformák közti hasonlóságok felismerése: emberek és lénytársaik együtt lakják e bolygót. A huszadik század kommunista mozgalmai nem voltak képesek olyan alternatívát kidolgozni, amely megszüntette volna a tudatos környezetrombolást. Bár a Szovjetunió megalakulásakor nem fordítottak különösebb figyelmet a környezet védelmére, a Lenin által vezetett bolsevik mozgalom figyelembe vette a Grigorii Kozhevnikov által kialakított „zapovedniki” területek megszervezését, azaz hozzájárultak a természetvédelmi területek kijelöléséhez és megmentéséhez. Az erőltetett iparosítás azonban rázárta a koporsót a természetvédelem ügyére. Ahogy Lenin mondta, a kommunizmus a szovjethatalom és az energializálódás együttese.

A radikális baloldal – csakúgy, mint az összes másik politikai ideológiai tábor – megosztott a klímaválság megítélésének és a megoldási javaslatok kidolgozottságának tekintetében. Sokan a nemnövekedésben, sőt egyenesen az ipari kapacitások és a gazdasági kibocsátás leépítésében hisznek, elítélik a technológiai fejlődés által megszervezhető „geoengineering” projekteket. E tábor már beletörődött abba, hogy a helyzet menthetetlen.

A Salvage szerzői kollektívája szerint azonban társadalmi és tudományos fejlesztésekkel még kezelhetőek az ökológiai problémák, mérsékelhetők a klímaváltozás legnegatívabb következményei. Eszerint a változás radikális újraelosztással és a technológiai fejlődéssel hozható el. Fontos azonban határokat kijelölni: a kollektíva nem „luxuskommunizmust” propagál, ahogyan például Aaron Bastani tette, aki szerint a robotok teljes átveszik a munkát.

A Salvage szerzői kollektíva a népesség és a fogyasztás növekedésének kihívásaira is válaszolni kíván. Ahogy a radikális népességcsökkenés hívei, úgy a végtelen népességnövekedés hívei is (akik úgy vélik, hogy a Földön akár 100 milliárd ember is megélhet) olyan népességkorlátokkal számolnak, amelyek ma még talán reálisak. A projekt rendkívüli hosszúsága miatt ténylegesen most még nem tudhatjuk, hogy ötven év múlva ez egyáltalán egy kérdés lehet-e még. A szerzői kollektíva reagál arra a kritikára is, miszerint a radikális baloldal csökkentené a nyugaton élők életszínvonalát. A könyv szerzői, Jamie Allison, China Miéville, Richard Seymour és Rosie Warren az eszközök „hasznosságának” és az áru fétis jellegének tudatos megítélésére hívja fel az embereket.

Egyelőre úgy látszik, pozitívan hat a kapitalizmusra, hogy a baloldal rendszerellenes nyomást gyakorol rá. Megkezdődtek átalakulási folyamatok (bár java részük a tőkefelhalmozás logikáján belül maradt), miközben érezhető egy általános beletörődési hullám is. Ha képesek vagyunk egyöntetűen elfogadni, hogy a klímaváltozás létezik, megindíthatjuk a párbeszédet a rendszerszintű, antikapitalista fellépés irányairól is.

A könyv szerzői nyomatékosítják, hogy bár a fenntartható fejlődés neoliberálisok által kisajátított gondolata virágzik, elmélete alapvetően hibás. Elhibázott az a gondolat, amely a tőkefelhalmozást folytatni, termelést pedig folyamatosan növelni kívánja. El kell vetnünk a növekedés és felhalmozásközpontú kapitalista teleológiát. Mindez azonban nem vezethet a tudomány hasznosságának kétségbe vonásához.

Egy biztos: az ember természete és életkörülményei meg fognak változni.

A Salvage szerzői kollektíva ökológiai természetű történeti materializmust követel, amely megvilágítja, hogy a globális proletarizálódás és a globális felmelegedés azonos tőről fakad: a kisemmizés általi szüntelen tőkefelhalmozás kapitalista logikájából. Úgy látják, hogy a jövőt az imperializmus ellen harcoló, a jelenlegi kapitalocén rendszerben csupán áldozatként megjelenő volt gyarmati országok mozgalmai képviselik, talán éppen nekik kell megdönteniük a jelenlegi világrendet.

A Tragedy of the Worker érdekes és hasznos összegzését kínálja a klímaválság antikapitalista baloldali értelmezéseinek, a megoldások tekintetében ugyanakkor a szerzők nem határoztak meg egyértelmű irányvonalat. A könyv hozzáadott értéke, hogy építő módon, pozitívan, és egyben kritikus szemmel tekint a jövőbe.

A cél, hogy létrejöjjön a „proletarocén”, amelyben a tőke uralmát a közvetlen termelők uralma váltja fel. A könyv a radikális baloldalon is gyakori nihilista jövőképeket is áttekinti, hogy helyettük inkább egy reményteli víziót kínáljon. Ez egy olyan ökomodernizmust ír le, amely mindazonáltal teret ad a tömeges robotosításnak, valamint az éghajlat-mérnökösködésnek is. A könyv mindezzel újabb vitákat nyithat meg, de akár újabb, önmagukat eddig még nem baloldalinak valló csoportok felé is nyithat.

Még ha a proletarocén vízióját teljes fényében nem is ismerhetjük meg, a Salvage szerzői kollektíva avantgárd marxizmusa megtámadja és ledönti a kapitalista realizmus falait.

A jövő nem olyan lesz, mint volt. Alkalmazkodnunk kell a változáshoz. A kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e alkalmazkodni a változáshoz, és leváltjuk-e a kapitalista rendszert vagy hagyjuk, hogy összeomlásában maga alá temessen bennünket is.

Címfotó: Brian Yurasits – Unsplash

Irodalom

Patel, Ray – Moore, Jason W. (2017): A History of the World in Seven Cheap Things: Guide to Capitalism, Nature, and the Future of the Planet. London–New York: Verso Press.

Moore, Jason W. (ed.) (2016). Anthropocene or Capitalocene? Nature, History, and the Crisis of Capitalism. Oakland: PM Press (Kairos Books).

Ez az írás eredetileg „A klímaválság és a rothadó rendszer: lehetséges a kapitalizmus keretein belül megmenteni a Földet?” címmel a Mércén jelent meg 2021. október 29-én. Jelen változat ennek szerkesztett újraközlése.