Böröcz József (2021): „Ott kívül a magyarázat…”: Társadalomkritikai beszélgetések Böröcz Józseffel. (Ford. és szerk.: Fáber Ágoston.) Budapest: Eszmélet Alapítvány.

„Ott kívül a magyarázat…” címmel interjúkötet jelent meg Böröcz József szociológussal, a Rutgers University New Jersey egyetemi tanárával a kiváló Eszmélet folyóiratot is kiadó Eszmélet Alapítvány gondozásában 2021-ben. Mivel a könyv nem bonyolult szociológiai elemzésekből, hanem beszélgetésekből, élőbeszéd leiratából áll, könnyed alapozó lehet azok számára, akik szeretnék jobban megérteni a világot és a rendszerváltás utáni Magyarországot – globális látókörrel rendelkező, baloldali szemmel.

A kötet nem okozhat nagy meglepetést a posztkoloniális és világrendszerelméleti ismeretekben már jártas olvasóknak. Azoknak viszont, akik éppen csak most ismerkednek a fennálló világrend e kritikájával, olvasmányos és alapos bevezető. A József Attilától kölcsönzött cím arra utal, hogy félperifériás létállapotunk – benne az Orbán-rendszerrel, a magyar demokrácia válságával stb. – csak úgy érthető meg, ha megértjük a külvilágot is: Európát, a világot, a kapitalista világgazdaság globális rendszerét.

Böröcz József kötete antiimperialista könyv, de nem azt szajkózza Virág elvtársként, hogy a Nyugat hanyatlik, hanem hogy Magyarország válsága nem írható le anélkül, hogy megértenénk, mi a baj „a Nyugattal”.

Mára az „antiimperializmus” is közkeletű kifejezés lett, olyan, mint az „elitellenesség”. Sokan törekszenek rá, vagy legalábbis ennek látszatát keltik. Még a jobboldalon is szokás lett olyan szerzőkre hivatkozni, mint a gyarmatosított népek és feketék felszabadulásáért küzdő Frantz Fanon, és szokás lett a gyarmatosításhoz hasonlítani Magyarország viszonyát az Európai Unióhoz is. „Nem leszünk gyarmat!” – így szólt a Békemenet emlékezetes szlogene. Egy valamiről viszont szándékosan el szoktak feledkezni azok, akik a posztkoloniális jobboldalról egy az egyben Magyarországra alkalmazzák. A rasszizmus kérdéséről.

A rasszizmusról a rendszerváltás után, de sokszor ma is „a jó emberek nem rasszisták” értelmezési keretében gondolkodunk itthon. Eszerint vannak a „jó” emberek, akik nyitottak, toleránsak és természetesen nem rasszisták és vannak ezzel szemben a „rossz” emberek, akik türelmetlenek, zárt gondolkodásúak és rasszisták. Ez a liberális hegemónia egyenlete a rasszizmusról. A megszólaló és a „jó” vagy „rossz” emberek dolgában ítéletet mondó személy maga a liberális szubjektum.

Valahogy így beszél: „mi jó emberek vagyunk, türelmesek vagyunk, nem vagyunk rasszisták, mi még szeretjük is az idegent, mert az idegen szép”. És persze „vannak ők, jobboldaliak és konzervatívak, populisták és nacionalisták (vagy etnicisták), akik velünk szemben zártak, türelmetlenek és rasszisták.” A probléma bennük van, nem bennünk, világra nyitott, felvilágosult, nyugatos, européer, kozmopolita liberálisokban…

Böröcz József ehhez képest egészen máshogy beszél a rasszizmusról és eredetéről. A rasszizmus a kapitalista önérdekből fakad, gyarmati örökség, a kapitalizmus terméke. Vagyis a kapitalizmust imádó liberálisok imádatának tárgya maga a rasszizmus forrása és igazoló ideológiája. A rasszizmus és a szexizmus olyan ideológiák, amelyek természetesként próbálják felmutatni azt az alávetettséget és elnyomást, amit nem férfiak és nem fehérek strukturális okok miatt kénytelenek elszenvedni a kapitalista patriarchátusban.

A rasszizmus és a szexizmus a kizsákmányolást és az alávetést igazoló elképzelések a világról, nem pedig „jó” vagy „rossz” emberek jó vagy rossz beidegződései. Amikor a liberális szubjektum mindenáron európai akar lenni („Európa, Európa!”), akkor ugyanolyan rasszista dinamikában kezd versenyezni a fehérségért, mint az illiberális. „Jó emberként” önmagáról táplált eszménye szertefoszlik és lelepleződik, egy szintre kerül az addig „rossz” emberként elítélt másikkal. A rasszizmus nem pusztán egyéni tévedés, személyessé vált rossz szokás, pszichés vagy erkölcsi torzulás, individuális félrecsúszás.

A rasszizmus olyan rendszerszinten előállított és újratermelt, a gyarmatosításban gyökerező szellemi eszköz, amelynek „jó” és „rossz” emberek egyaránt a foglyai maradnak – egészen addig, amíg nem ismerik ezt fel és nem tesznek közösen és hathatósan ellene.

A rasszizmus a gyarmatosítás egyik központi problémája. Mégis, akik a magyarországi félperifériás kapitalizmus igazságtalanságáról szoktak beszélni, szeretnek úgy tenni, mintha nem állna kerítés az ország déli határán és mintha a hazai rasszizmusnak nem az lenne mozgatórugója, hogy kulturálisan és gazdaságilag is szeretnénk magunkat a centrumhoz csatolni. („Európa, Európa!” „Mi is a Nyugathoz tartozunk!” „Mi is fehérek vagyunk!”)

E hibát Böröcz József nem pusztán kikerüli, de egyúttal igen izgalmas és megvilágító magyarázatokat is ad rá. A kötet legizgalmasabb interjúi a Black Lives Matter mozgalomról és a menekültválságról szólnak, amiben megvilágítja, miért illúzió magunkat „fehérnek” tekinteni, miközben a kelet-európai vendégmunkásokra a befogadó országokban a legjobb esetben is csak „koszos fehérként” tekintenek. Azaz, a kelet-európaiakat, köztük a magyarokat ugyanúgy rasszizálja a nyugat-európai „fehér” társadalom, mint színesbőrű társaikat.

Böröcz e „rasszokat” értelmezésekként, társadalmi jelenségekként fogja fel, nem pedig biológiai adottságokként. Ebben az értelemben a kelet-európaiak fehérsége is egy külön rassz, amire nem tekintenek színtiszta fehérként a fehér-európai felsőbbrendűség hívei – miközben mi csak azért is hófehérnek akarunk látszani.

Böröcz József arra ösztönzi olvasóit, hogy ne fogadják el a készen kapott elképzeléseket a „fejlődés” mibenlétéről, hanem higgyenek a társadalmi alkotóerőben. Az európai „felzárkózás” mítoszát ugyanakkor ne is cseréljék le a nacionalista és fehér-etnicista bezárkózásra (mint a 2010 óta épülő Orbán-rezsim), mert az ugyanúgy zsákutcába vezet. Merjünk tanulni a hozzánk hasonló sorsú országoktól (a globális félperiférián fekvő sorstársainktól), velük keressünk szövetségüket ahelyett, hogy a fehér felsőbbrendűség ideológiájához, „Európához” és „a Nyugathoz” próbálnánk kényszeresen csatlakozni. A felsőbbrendűségbe vetett hitnek elvégre olyan a természete, hogy lehetőség szerint minél több embert kizár belőle, hogy végül csak kevesek csatlakozhassanak „az elithez”.

Nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyar uralkodó osztály felháborodik azon, ha II. Lipót szobrát ledöntik Belgiumban. Pedig e szobordöntés nem a barbárság megnyilvánulása, nem az „európai civilizáció” elleni vandál merénylet. II. Lipót 6 millió kongói haláláért felelős. Szobrának ledöntése nem egy megvadult, irracionális csürhe műve, hanem éppen a kongói medencében elkövetett bestiális barbársággal szembeni düh érthető megnyilvánulása.

A hazai uralkodó osztály ezt azonban vagy nem tudja, vagy elhallgatja és letagadja. Elvégre: mi a fenének építettek kerítést Magyarország déli határára?

Bevett felfogás manapság a kapitalizmus helyett a „globalizációt” és a „globalistákat” bírálni, mintha a probléma csak az elmúlt harminc-negyven-ötven évben keletkezett volna. Az a kérdés azonban rendre megválaszolatlan marad ebben az összefüggésben, hogy a 2010 utáni világ hogyan illeszkedik e globális kapitalista rendszerbe. Elfelejtődik, hogy a magát „nemzetinek” mondó rezsim 2010 óta szintén egy globálisan megkonstruált identitáshoz, a fehér „identitáshoz” próbál „felzárkózni”.

A NER és ellenzéke egymást tükrözi, és nem látja be, mennyire hasonlítanak egymásra. Ugyanúgy fehérek akarnak lenni, ugyanúgy „globális jussunkat” követelik a felfelé igazodással és a lefelé taposással.

Amikor viszont Böröcz József a kreativitást, az alkotóerőt hiányolja, nem valamiféle magyar kivételességet (excepcionalizmust vagy Sonderweget) tart kívánatosnak. Éppen ellenkezőleg. Az az elviselhetetlen provincializmus zavarja, ami képtelen valóban globális perspektívában gondolkodni.

A globális perspektívához szolidárisnak kell lennünk a miénkhez hasonló sorsú népekkel, nem pedig gyűlölni mindent és mindenkit, ami és aki tőlünk keletre vagy délre van.

A magyar politika, aminek látszólag központi témája az „európaiság” mibenléte, valójában rendkívül beszűkült. Vegyük például a legutóbbi csirke far-hát botrányt. Tudható, hogy a világon mindenütt növekszik az üzemanyag ára, csakúgy, mint általában az energiáé. Tudható, hogy mára az élelmiszertermelést is úgy alakították át, hogy hosszú ellátási láncai a fosszilis energián alapuljanak. A hatósági árról szóló viták mégis abba torkollottak, hogy mit rontott el Orbán, vagy éppen mit nem.

Tesszük ezt ahelyett, hogy arról beszélnénk: milyen állapotban van a világ és a világban zajló folyamatokra hogyan kellene reagálnia Magyarországnak.

Böröcz József erre ösztönöz minket, amikor az européer politizálás ellen beszél, nem pedig arra, hogy egy sajátos és kivételes „magyar utat” járjuk. Ha már külön úton akarunk járni, akkor azt tegyük sorstársainkkal együtt, mert csak úgy van értelme – üzeni.

Ha a gyakorlati hasznára vagyunk kíváncsiak e beszélgetőkönyvnek, igen egyszerű tanácsokra bukkannánk benne. Ne szidd az ukrán vendégmunkást. Más országban a magyar munkás „az ukrán vendégmunkás”. A gyengék hiába akarnak az erősekkel szövetkezni. Csak puskapornak és tölténynek kellenek majd a nagyon egymás közötti játszmáiban. A menekültkérdés politikailag nem megúszható. Az internacionalizmus nem jótékonyság, hanem fegyver az alávetettek kezében.

Böröcz József helyesen állapítja meg, hogy mindenféle „baloldaliság” alapfeltétele a globális perspektíva. Nincsenek megúszós megoldások, egyéni vagy helyi kiutak egy világot behálózó rendszerből. A kapitalizmus egyetemessé teszi az emberiséget, ezért a kapitalizmus antitézise, az antikapitalizmus is csak egyetemes, azaz univerzális lehet.

Nincs baloldaliság globális látókör nélkül, márpedig éppen ez a globális látókör hiányzik itthon. Mindent és mindenkit magyarnak vagy „külföldinek” látunk.

Ez a „külföld”, ez a minden mást magába foglaló talányos kifejezés, viszont megoszlik a nyugat–kelet-lejtő szerint. Eszerint a kelet és a dél: nem fehérek, színesek, ostobák, bambák, bunkók, erőszakosak, vadak, barbárok és vandálok. Kerítéssel kell elkerítenünk magunkat tőlük, hacsak nem vesznek jó pénzért államkötvényt (mert akkor jöhetnek bűnözők is). Ezzel szemben a nyugat és az észak: maga a civilizáció, a jólét, a szabadság, a kifinomultság és a műveltség.

Ez a morális geopolitika, ami égtájakat és térségeket erkölcsi felsőbb- és alsóbbrendűséggel ruház fel, szerkezetében igen hasonló a rasszizmushoz, amely pedig bőr- és szemszínkülönbségeknek tulajdonít morális értékeket, és tekinti egyiket erkölcsileg felsőbb-, míg a másikat erkölcsileg alsóbbrendűnek. Az européer-liberálisok morális geopolitikája ugyanúgy rasszalapú logikán nyugszik, mint a NER-t építők ezt látszólag éppen megfordító morális geopolitikája.

A baloldalnak nem abban kell gondolkodnia, hogy 10 meg 15 millió magyart akar-e kifehéríteni és európaizálni, hanem az egyetemes emberiségről, jelen esetben 7 és fél milliárd emberről kell gondolkodnia – értük és velük együtt kell cselekednie.

Ez eddig rendben is van. Számos további kérdés azonban megválaszolatlan maradt az interjúkötetben. Hiányzik számomra a könyvből a számvetés az európai örökséggel, különösen a felvilágosodás örökségével. A felvilágosodás mégiscsak együtt járt a ráeszméléssel az egyetemes emberiségre. A fellázadó haiti rabszolgák is – akiket Böröcz is említ a könyvben – a felvilágosodás jegyében lázadtak fel, látszólag ellentmondásos és meglehetősen ironikus módon. A korabeli feljegyzések szerint a haiti forradalmárok a Marseillaise-t énekeltek, amikor a francia gyarmatosítóik ellen harcoltak. C.R.L. James könyve a haiti forradalomról nem véletlenül viseli a Fekete Jakobinusok címet. Mit kezdjen a baloldal ezzel az örökséggel? A válasz nem egyszerű.

A hazai jobboldal a „hagyományos értékek” nevében tagadja a felvilágosodást; a francia jobboldal kizárólagos jogot formál rá és a felvilágosodás nevében fordul a francia muszlimok ellen, noha a felvilágosodás öröksége az emberiség egyetemességének felfogása is. Lehet tanulni Hegeltől, ahogyan például a már említett Frantz Fanon is tette, amikor az „új afrikai emberről” írt, aki történelmet fog írni? Vajon a globális délről szóló elméleteknek a globális délen kell gyökereznie? Érdekelt volna, mit gondol erről Böröcz József.

Aztán ott vannak azok a kritikák a posztkoloniális elméletekkel szemben, amiket talán Vivek Chibber fogalmazott meg a legjobban. A globális dél világát, a valaha „harmadik világnak” nevezett térségeket tanulmányozók között népszerűvé vált a marxizmust is korholni, amiért nyugatról ered és nyugati fogalmakkal próbálja megragadni a nem-nyugati társadalmak valóságát.

Rosa Luxemburg A tőkefelhalmozás c. műve – a kései Marx nyomán – beemelte a marxizmus elméletébe a gyarmatosítást is. Hiába tette azonban, ha a posztkoloniális kritikusok azt állítják, hogy a kelet és a dél problémái részlegesek, ezért nem képezhetik részét olyan egyetemes elméleteknek, mint a marxizmus. Ezzel épp az veszik el, amit Böröcz József is hiányol a magyar politikából – a globális perspektíva.

Egy ilyen globális perspektívának természetesen nem kötelező marxistának lennie… De vajon használhatunk-e nyugati elméleteket nem-nyugati társadalmak megértésére?

Címfotó: Új Magyar Szó online (maszol.ro)