Ez a könyv részletesen ismerteti a módot, ahogyan a CIA behatolt kulturális szervezetek hatalmas körébe és hatott rájuk frontcsoportjain keresztül és olyan barátságos filantróp szervezeteken át, mint a Ford és a Rockefeller Alapítvány. A szerző, Frances Stonor Saunders, részletesen ismerteti, hogyan és miért tartott a CIA kulturális kongresszusokat, szervezett kiállításokat és hangversenyeket. A CIA ismert szerzőket is publikált és fordított, akik Washington vonalát követték. Szponzorálták az absztrakt művészetet, hogy hatástalanítsák a társadalmi tartalmút, és világszerte támogatták a marxizmust, a kommunizmust és a forradalmi politikát támadó folyóiratokat, mentegették, vagy figyelmen kívül hagyták az erőszakos és destruktív amerikai imperialista politikát. A CIA képes volt e politika szolgálatába állítani a nyugati intellektuális szabadság egyes leghatásosabb exponenseit, olyan mértékben, hogy egyes értelmiségiek egyenesen a CIA fizetési listáján szerepeltek.

Sokan közismerten részesek voltak CIA „projektekben”, mások pedig be- és kisodródtak a CIA pályájáról, úgy téve, mintha nem is tudtak volna a CIA-kapcsolatról, az után, hogy a CIA-s szponzoraik ismertté váltak az 1960-as évek végén, a vietnami háború, és a politikai árapály balra fordulása után.

A közvetlenül és közvetve pénzelt antikommunista US és európai publikációk között volt a Partisan Review, Kenyon Review, New Leader, Encounter és sok más. A CIA által pénzelt és reklámozott értelmiségiek között volt Irving Kristol, Melvin Lasky, Isaiah Berlin, Stephen Spender, Sidney Hook, Daniel Bell, Dwight MacDonald, Robert Lowell, Hannah Arendt, Mary McCarthy, és számos más az Egyesült Államokban és Európában. Európában a CIA különösen érdeklődött a „Demokratikus Baloldal” és a volt baloldaliak, köztük Ignacio Silone, Stephen Spender, Arthur Koestler, Raymond Aron, Anthony Crosland, Michael Josselson, és George Orwell iránt, és reklámozta őket.

Sidney Hook és Melvin Lasky ösztönzésére, a CIA hatékonyan támogatta a Congress for Cultural Freedom-ot (a Kulturális Szabadság Kongresszusa), amely egyfajta kulturális NATO volt, és együtt csoportosult mindenféle „antisztálinista” bal- és jobboldaliakkal. Ezek teljesen kötetlenül védelmezték a Nyugat kulturális és politikai értékeit, támadták a „sztálinista totalitárianizmust”, és óvatosan lábujjhegyen tipegtek az US rasszizmus és imperializmus körül. A CIA által támogatott folyóiratokban esetenként közzétettek az US tömegtársadalmat marginálisan bíráló cikkeket.

Ami különösen bizarr volt a CIA által pénzelt értelmiségiek e gyülekezetében, az nemcsak a politikai kiállásuk volt, de annak a tettetése is, hogy ők az igazság érdektől mentes keresői, tekintélyromboló humanisták, szabad szellemű értelmiségiek, művészek a művészetért, akik szemben állnak a sztálinista apparátus romlott, elkötelezett házi bértollnokaival.

Lehetetlen elhinni az állításaikat arról, hogy nem tudtak a CIA kapcsolatokról. Hogyan tudták volna nem észrevenni a folyóiratokban számos lincselés alapfokú bírálatának is teljes hiányát szerte az USA déli államaiban, az egész időszakban? Hogyan tudták volna a kulturális kongresszusaik során nem észrevenni az USA milliók halálához vezető imperialista beavatkozása bírálatának a hiányát Guatemalában, Iránban, Görögországban, és Koreában? Hogyan tudták volna nem észrevenni napjaik minden imperialista bűnének a teljes megbocsájtását a folyóiratokban, amelyekbe írtak? Mindannyian katonák voltak, egyesek gördülékeny beszédűek, marók, durvák és vitatkozók, mint Hook és Lasky; mások elegáns esszéírók, mint Stephen Spender vagy álszent informálók, mint George Orwell.

Saunders bemutatja a WASP (White Anglo-Saxon Protestant – fehér, angolszász, protestáns) Ivy League (Borostyán Liga – a vezető egyetemek az USA keleti részén) elitet a CIA-nél, amely a szálakat mozgatja, és a baloldali disszidensekre vicsorgó, kíméletlen zsidó ex-baloldaliakat. Amikor az 1960-as évek végén kiderült az igazság, és New York, Páris, és London „értelmisége” felháborodást színlelt, mert kihasználták, a CIA bosszút állt. Tom Braden, aki a CIA nemzetközi szervezetek ágazatát igazgatta, lerántotta a leplüket, részletezve, hogy tudniuk kellett, ki fizette a béreiket és az ösztöndíjaikat (397-404).

Braden szerint, a CIA finanszírozta az „irodalmi habjukat”, ahogyan Cord Meyer nevezte Hook, Kristol, és Lasky antisztálinista értelmiségi gyakorlatát. Az úgy nevezett „demokratikus baloldal” (Encounter, New Leader, Partisan Review) legnagyobb presztizsű és legismertebb publikációiról azt írta Braden, hogy ezekre a pénz a CIA-től jött és egy ügynök lett az Encounter szerkesztője. 1953-ra, írta Braden, „minden területen működtettünk nemzetközi szervezeteket vagy hatottunk ezekre”.

Saunders cáfolja Hook, Kristol, és Lasky állításait arról, hogy a CIA és baráti alapítványai kapcsolódó feltételek nélkül nyújtottak segítséget. Bemutatja, hogy „a CIA által támogatott egyénektől és intézményektől elvárták a részvételt egy propagandaháborúban.” A leghatékonyabb propagandát a CIA olyanként határozta meg, amelyben az alany a sajátjainak hitt okokból mozog a kívánt irányban. Míg a CIA lehetővé tette, hogy az emberei a „demokratikus baloldalon” alkalmanként társadalmi reformról fecsegjenek, a nyugati marxista és a szovjet írók és művészek elleni „antisztálinista” polémiában és irodalmi gyalázkodásban volt leginkább érdekelt, ezt finanszírozta a legbőkezübben és reklámozta a leglátványosabban. Braden ezt „konvergenciának” nevezte a CIA és az európai „Demokratikus Baloldal” között a kommunizmus elleni harcban. A „Demokratikus Baloldal” és a CIA együttműködése kiterjedt a sztrájktörésre Franciaországban, információra a sztálinistákról (Orwell és Hook), és burkolt rágalomkampányokra baloldali művészek elismerésének, (így Pablo Neruda 1964-es Nobel-díjának) megakadályozása céljából.

A CIA mint az US kormány kulturális hidegháborúval legérintettebb ága, Európára koncentrált a második világháborút közvetlenül követő időszakban. A kapitalista háború, depreszió és háború utáni megszállás majd két évtizede után, az európai értelmiség és a szakszervezetek túlnyomó többsége antikapitalista volt és különösen szemben állt az Egyesült Államok hegemon törekvéseivel. A kommunizmus vonzereje és az európai kommunista pártok (különösen a francia és az olasz) növekedése ellen a CIA kétszintű programot dolgozott ki. Egyrészt, mint Saunders kifejti, bizonyos európai szerzőket egy kifejezetten „antikommunista program” részeként reklámoztak. A CIA kulturális komisszárjának „alkalmas szövegekre” vonatkozó kritériumai között volt „a szovjet külpolitika és a kommunizmus mint kormányforma minden bírálata, amelyet objektívnek (sic), meggyőzőnek és időszerűnek találunk.” A CIA különösen buzgón publikált olyan kiábrándult ex-kommunistákat, mint Silone, Koestler, és Gide. Antikommunista írókat népszerűsített, költséges konferenciákat finanszírozva Párizsban, Berlinben és Bellagioban (a Como-tónál), ahol tárgyilagos társadalomtudósok és filozófusok, mint Isaiah Berlin, Daniel Bell, és Czeslow Milosz dícsérték az értékeiket (és a nyugati szabadság és intellektuális függetlenség erényeit, a CIA gazdák által meghatározott antikommunista és Washington-barát paramétereken belül). E tekintélyes értelmiségiek egyike sem mert kételyeket kifejezni vagy kérdéseket feltenni azzal kapcsolatban, hogy az USA tömeggyilkosságokat támogatott a gyarmati Indokínában és Algériában, boszorkányüldözést folytatott amerikai értelmiségiek ellen és paramilitáris (Ku Klux Klan) lincseléseket az USA déli államaiban. Sidney Hook, Melvin Lasky, és a Partisan Review bandája szerint, akik buzgón kerestek pénzalapokat a kvázi-becsődölt irodalmi műveleteikhez, az ilyen banális aggályok csak „a kommunisták kezére játszottak” volna. Az úgy nevezett tekintélyes antikommunista irodalmi és politikai folyóiratok közül sok régen tönkrement volna a CIA támogatása nélkül, amely példányok ezreit vásárolta meg, majd ingyen terjesztette.

A másik kulturális vonal, amelyen a CIA működött, sokkal kifinomultabb volt. Szimfóniákat, művészeti kiállításokat, balettet, színházi csoportokat és jól ismert dzsessz és opera előadókat támogatott azzal a kifejezett céllal, hogy semlegesítse az anti-imperialista érzelmeket Európában és elfogadtassa az US kulturát és kormányzatot. E politika mögött a gondolat az US kultúra bemutatása volt, hogy kulturális hegemóniát érjenek el, a katonai-gazdasági birodalom alátámasztásához. A CIA különösen buzgón küldött fekete művészeket Európába, főleg énekeseket (mint Marion Anderson), írókat és zenészeket (mint Louis Armstrong), hogy semlegesítsék az ellenségességet Washington rasszista hazai politikája iránt. Ha fekete értelmiségiek nem igazodtak az USA művészeti vonalához és kritizáltak, úgy letiltották őket a listáról, mint Richard Wright író esetében.

E nem politikainak látszó művészeti tevékenységeknek az intellektuális agendája feletti CIA politikai ellenőrzés fokát világosan mutatja az Encounter szerkesztőinek (mások között Lasky and Kristol) a reakciója Dwight MacDonald egyik cikkére. MacDonald, egy pártonkívüli anarchista értelmiségi, régóta együttműködött a CIA által működtetett Kulturális Szabadság Kongresszussal és az Encounter –rel. 1958-ban írt egy „America America” című cikket az Encounter –be, amelyben elutasította az US tömegkultúrát, annak nyers materializmusát és civilizációhiányát. Ez egy cáfolata volt az amerikai értékeknek, amelyek fő propaganda-anyagot képeztek a CIA és az Encounter‘kommunizmus elleni kulturális háborújában.

MacDonald támadása a „dekadens amerikai impérium” ellen túl sok volt a CIA-nek és intellektuális embereinek az Encounter –nél. Mint Braden kijelentette az értelmiségiekhez szóló útmutatójában, „a CIA-pénzeket kapó szervezetektől nem kell azt követelni, hogy támogassák az US politika minden aspektusát”, de feltétlenül van egy határpont, különösen az USA külpolitikájával kapcsolatban. Annak ellenére, hogy MacDonald az Encounter egy korábbi szerkesztője volt, a cikket elutasították. Az olyan hidegháborús írók, mint Nicola Chiaromonte áhítatos állításai, akik az Encounter második számában azt írták, hogy „a kötelesség, amelyet egy értelmiségi sem kerülhet meg a maga degradálása nélkül, leleplezni a valótlanságokat és elutasítani a „hasznos hazugságok” igazságnak nevezését”. Ez bizonyosan nem érvényes az Encounterre és köreműködőinek kiemelkedő listájára, a Nyugat „hasznos hazugságainak” kezelése terén.

Saunders könyvében az egyik legfontosabb és –izgalmasabb téma ahhoz kapcsolódik, hogy a CIA és szövetségesei a Modern Művészetek Múzeumában (Museum of Modern Art - MOMA) hatalmas pénzösszegeket költöttek absztrakt expresszionista (AE) festmények és festők reklámozására a társadalmi tartalmú művészet ellen. Az AE-t pártolva, a CIA leküzdte a jobbszárnyat a Kongresszusban. A CIA az AE-ben „antikommunista ideológiát, a szabadság ideológiáját, a szabad vállalkozást látta. Nem-figuratív és politikailag csendes volt, a szocialista realizmus igazi antitézise”. Az AE-t a nemzeti akarat igazi kifejezésének tekintették. A jobboldali bírálatot megkerülendő, a CIA a magánszektorhoz fordult (nevezetesen a MOMA-hoz és társ-alapítójához, Nelson Rockefellerhez, aki az AE-t „szabadvállalkozó festészetnek” nevezte.”) A MOMA-nál sok igazgató tartós kapcsolatban állt a CIA-vel és közreműködött az AE használatában fegyverként a kulturális hidegháborúban. Bőkezűen finanszírozott AE kiállításokat szerveztek Európa-szerte; művészeti kritikusokat mozgósítottak, és művészeti magazinok ontották a dícsérő cikkeket. A MOMA és a CIA által működtetett Fairfield Alapítvány együttes gazdasági forrásai biztosították Európa legtekintélyesebb galériáinak az együttműködését, amivel hatni tudtak az esztétikára Európa-szerte.

Az AE-t mint „szabad művészeti” ideológiát (George Kennan) használták a politikailag elkötelezett művészek elleni támadásra Európában. A Kulturális Szabadság Kongresszusa (CIA front) teljes súlyát az absztrakt festészet mögé állította, a reprezentatív vagy realista esztétikával szemben, kifejezett politikai aktusként. Az AE politikai szerepét kommentálva, Saunders hangsúlyozza: „A kulturális hidegháborúban az amerikai festészet által játszott szerep egyik rendkívüli jellemzője nem az a tény, hogy a vállalkozás részévé vált, hanem az, hogy egy mozgalom, amely oly határozottan nyilvánította magát apolitikusnak, ilyen átpolitizálttá válhatott”. A CIA a szabadsággal társította az apolitikus művészeket és művészetet. Az irónia természetesen abban állt, hogy az apolitikus színészkedés csak baloldali fogyasztásra szolgált.

Mindazonáltal, a CIA és kulturális szervezetei képesek voltak alapjaiban formálni a háború utáni művészetet. Sok tekintélyes író, költő, művész és zenész hangoztatta a függetlenségét a politikától és deklarálta a hitét a l’art pour l’art-ban. A politikai elkötezettség nélküli, szabad művész vagy értelmiségi dogmája elhatalmasodott és máig erős.

Míg Saunders a CIA és a nyugati művészek és értelmiségiek közötti kapcsolatokat kiválóan, részletesen ábrázolta, nem vizsgálja a CIA-s félrevezetés és a másként gondolkodás feletti kontrol szükségességének a szerkezeti okait. A tárgyalásának a kereteit jórészt a politikai verseny és a szovjet kommunizmussal szembeni konfliktus összefüggésében adja meg. Nem kísérli meg komolyan vizsgálni a CIA kulturális hidegháborúját az osztályharc, a harmadik világi forradalmak és a USA imperialista gazdasági uralma elleni független marxista kihívások kontextusában. Ez Saunderst arra indítja, hogy a CIA egyes vállalkozásait és ügynökeit mások rovására, szelektíven dícsérje. A CIA kulturális háborújának mint egy imperialista rendszer részének a bemutatása helyett, inkább hajlamos annak a félrevezető és határozottan reakciós természetét bírálni. Kelet Európa és a volt Szovjetunió kulturális meghódítása gyorsan eloszlat minden olyan elképzelést, hogy a kulturális háború egy védekező akció volt.

A kulturális hidegháború eredete az osztályháborúban gyökeredzik. A CIA és US AFL-CIO ügynökei, Irving Brown és Jay Lovestone (ex-kommunisták) dollármilliókat öntöttek militáns szakszervezetek bomlasztásába és sztrájkok letörésébe szociáldemokrata szakszervezetek finanszírozása révén. A Kulturális Szabadság Kongresszusát és felvilágosult értelmiségieit ugyanazok a CIA-ügynökök pénzelték, akik Marseillesben gengsztereket béreltek fel a dokkmunkások sztrájkjainak letörésére 1948-ban.

A második világháború után, diszkreditálva Nyugat Európában a régi jobboldalt (amelyet kompromittáltak kapcsolatai a fasisztákkal és a gyenge kapitalista renddel), a CIA felismerte, hogy a NATO-ellenes szakszervezetek és értelmiség aláaknázásához egy ideológiai hadviselésre elkötelezett, demokratikus baloldalt szükséges találnia (vagy feltalálnia).

A jobboldali kongresszusi kifogások megkerülése céljából különleges CIA-szektort állítottak fel. A demokrata baloldalt lényegében a radikális baloldal ellen használták és arra, hogy ideológiailag fényezzék az USA hegemóniáját Európában. A demokrata baloldal ideológiai ökölvívói nem voltak olyan helyzetben, hogy befolyásolhassák az Egyesült Államok stratégiai politikáját és érdekeit. Nem volt a dolguk kérdéseket vagy követeléseket támasztani, hanem szolgálniuk kellett a birodalmat a „nyugati demokratikus értékek” nevében. Csak amikor az Egyesült Államokban és Európában kialakult a vietnami háború masszív ellenzése, és a CIA lepleket lerántották, váltott álláspontot sok CIA által reklámozott és pénzelt értelmiségi, és kezdte bírálni az USA külpolitikáját. Például, miután a pályafutása nagy részét a CIA bérlistáján töltötte el, lett Stephen Spender az USA vietnami politikájának bírálója, mint a Partisan Review egyes szerkesztői is. Mind az ártatlanságukat hangoztatták, de kevés kritikus hitte el, hogy egy szerelem oly sok folyóirattal és mulatozással, oly hosszú időn át és mélyen részesedve, minden tudatosság nélkül történhetett.

A CIA részvételének az USA, Európa és más területek kulturális életében fontos, hosszútávú következményei voltak. Sok értelmiségit pontosan azért jutalmaztak presztizzsel, nyilvános elismeréssel és kutatási forrásokkal, mert az Ügynökség által felállított ideológiai korlátokon belül működtek. A filozófiában, a politikai etikában, a szociológiában és a művészetben a legnagyobb nevek egy része a CIA által finanszírozott konferenciákon és folyóiratokban vált ismertté. Ők továbbra is meghatározzák a normákat és szabványokat az új nemzedék előrejutásához, a CIA által megszabott politikai paraméterek alapján. Nem az érdem és nem is a fellkészültség, hanem a politika – a washingtoni vonal – határozta meg az „igazságot” és a „kiválóságot” és a jövő katedrákat a tekintélyes egyetemeken, alapítványokban és múzeumokban.

Az USA és az Európai Demokratikus Baloldal antisztálinista retorikai kitörései, és a demokratikus értékekbe és a szabadságba vetett hitük hangoztatása hasznos ideológiai leplet képeztek a Nyugat iszonyatos bűneinek eltakarásához. A NATO újabb háborújában Jugoszlávia ellen a demokrata baloldal sok értelmiségije sorakozott fel a Nyugat és a KLA (Koszovói Felszabadító Hadsereg) oldalán, szerbek tízezreinek véres tisztogatásához és ártatlan civilek tucatjainak legyilkolásához. Ha a hidegháború alatt az antisztálinizmus volt a demokratikus baloldal ópiuma, úgy ma az emberijogi beavatkozásnak van ugyanilyen narkotizáló hatása, félrevezetve a mostani demokrata baloldaliakat.

A CIA kulturális kampányai megteremtették a prototípust a látszólag apolitikus értelmiségiekhez, egyetemi emberekhez és művészekhez, akik elszakadtak a népi harcoktól, és akiknek az ára nő a távolsággal a dolgozó osztályoktól és a közelséggel a tekintélyes alapítványokhoz. A sikeres profi CIA szerepmodellje az ideológiai portás, aki kizárja az osztályharcról, a kizsákmányolásról és az US imperializmusról – „ideológiai”, nem „objektív” kategóriákról, így mondják nekik – írókat.

A CIA Kulturális Szabadság Kongresszusa társaság egyedülálló tartós, károsító hatása nem az USA imperialista politikájának sajátos védelmében rejlett, hanem a sikerükben elfogadtatni az értelmiség következő nemzedékeivel az US imperializmus tartós vitatása befolyásos kulturális és politikai médiából való kizárásának a gondolatát. Nem arról van szó, hogy ebben vagy abban a kérdésben a mai értelmiségiek vagy művészek progresszív álláspontot foglalhatnak-e el vagy sem. A probléma az írók és művészek között elterjedt hiedelem, hogy az anti-imperialista szociális és politikai kifejezéseknek nem szabad megjelenniük a zenéjükben, a festészetükben és komoly írásaikban, ha azt akarják, hogy a munkájukat jelentős művészi értékűnek tartsák. A CIA tartós politikai győzelme az értelmiségiek meggyőzése volt arról, hogy a baloldal komoly és fenntartott politikai elkötelezettsége nem fér össze a komoly művészettel és tudományossággal. Ma az operában, a színházban és a művészeti galériákban, valamint a tudósok szakmai összejövetelein láthatók és uralkodók a CIA hidegháborús értékei: ki meri levetkőztetni a császárt?

(Ford. Szende Gy.)