Előkerülnek régi titkosszolgálati jelentések, kiderülnek bizonyos politikai cselszövések, amelyekről a korabeli tudósítások nem szóltak. Nem is szólhattak. Ám ha ismertük volna a hírek igazi hátterét, másként gondolunk az ötvenes évek koncepciós pereire is.
Az Egyesült Államokban 1947-ben hozták létre a Központi Hírszerző Hivatalt (CIA), amelynek szinte első feladata volt a második világháború után kialakult politikai status quo aláaknázása. Egy francia történész, Alain Guérin vállalkozott talán elsőként arra, hogy feldolgozza és feltárja a CIA korai működésének kulisszatitkait. Nem volt könnyű dolga, hiszen pontosan tisztában volt azzal, hogy akik a tényeket pontosan ismerik, azoknak lehetőségük nyílik a lényeg palástolására is. Ám ennyi évvel a háború lezárása után a történészek már bepillantást nyerhetnek az amerikai kémszervezet ideológiai, politikai mesterkedéseibe, az egész világra kiterjedő hálózat tényleges szerepére a helyi és nemzetközi események alakításában.
Strassenreiter Erzsébet, az 1945 utáni szociáldemokrácia legautentikusabb kutatója már a nyolcvanas évek közepén figyelemre méltó cikket írt arról a kutatásáról, amelyben a Churchill 1946. március 5-én elmondott fultoni beszédét követően kialakult helyzetet elemezte. Mint köztudott, a brit politikus mondta ki, hogy „vasfüggöny ereszkedik le Európára”, s ez a kifejezés később a hidegháborús korszak szimbóluma lett. Ahol pedig háború van, ott mindig akad dolga a titkosszolgálatoknak is.
Az amerikai politika egyik kemény „öklének”, a hidegháborúban is bevethető hadtestnek tekintette a CIA-t. Nyugat-Európában már a negyvenes évek végén találó megfogalmazást alkalmaztak a szervezetre: egy olyan gépezetnek tartották, amely alkalmas békeidőben is küzdeni a kommunizmus ellen, mégpedig nem pusztán a kémelhárítás eszközeivel, hanem annál agresszívebb formában is, állítja a kutató, és hozzáteszi: 1947 után a CIA „egyetemes rendőrként” nem válogatott az eszközökben.
Allen Dulles, a CIA egyik legkiemelkedőbb alapító tagja és későbbi legendás igazgatója a háború éveiben együttműködött minden Hitler-ellenes erővel, így a kommunistákkal is, de 1945 után a Szovjetuniót és az érdekszférájához tartozó kelet-európai országokat tekintette a legnagyobb ellenségnek, miközben a Nyugat-Európában egyre erősödő olasz, francia és más kommunista pártok befolyását is igyekezett minden eszközzel gyengíteni. Dulles volt a szülőatyja a Kelet-Európára kidolgozott szétforgácsolási, illetve robbantási műveleteknek, amelyekkel a szovjet érdekszférába tartozó országok balra tolódási politikai folyamatait akarták megállítani. Réseket kerestek, ellentéteket szítottak közöttük.
A lengyel titkosszolgálat egyik főtisztjét, bizonyos Józef Światłót bízta meg azzal, hogy jelentsen fel magas beosztású pártfunkcionáriusokat az amúgy is paranoiás moszkvai vezetőknél. A lengyel ügynöknek nem volt más dolga, mint a CIA által neki átadott „bizonyítékokat” továbbítani Sztálin munkatársainak. Światło 1953 decemberéig dolgozott kettős ügynökként, azután disszidált az USA-ba.
Az ötvenes évek elején lezajlott kelet-európai koncepciós perek megszervezésében a CIA keze alaposan benne volt. Dulles dörzsölt ügynökként jól tudta, hogy az egyetlen csatornán érkező információk gyenge lábon állnak, ezért Światło mellett felhasznált egy kommunista hírében álló amerikait is, bizonyos Noel Fieldet. Róla később kiderült, hogy mindössze jó szándékú civil volt, aki a második világháború alatt Svájcban kiemelkedő szerepet játszott a Hitler-ellenes antifasiszta harcosok támogatásában, ám korábbi tevékenysége, kiterjedt európai kapcsolatai révén hiteles személynek számított a szemükben. Alkalmas volt elhitetni az egykori antifasiszta barátaival, hogy egyenesen Dullestól kapott megbízást arra, hogy Magyarországon és más kelet-európai országokban a közreműködésükkel segítsen amerikai és jugoszláv kémeket bejuttatni fontos állami posztokra.
Hogy mindez kellően hiteles legyen, a CIA azt is elterjesztette, hogy aki Fielddel kapcsolatban áll, az kémgyanús. A nyugati sajtóban szaporodtak az elejtett kiszólások, szaporodtak a szándékos bakik azokon a bizalmas, zártkörű beszélgetéseken, amelyekről feltételezhető volt a kiszivárogtatás. A kelet-európai kommunista vezetők füléhez is eljutottak ezek a „hírek”, és szinte minden esetben gyanút keltettek a megcélzott vezető kommunista funkcionáriusokkal szemben.
Az egyik első, mai szemmel karaktergyilkosság áldozata Vladimír Clementis csehszlovák külügyminiszter lett, aki az ENSZ 1949. októberi közgyűlésén a csehszlovák delegációt vezette. A CIA mellett ráállt az angol titkosszolgálat is: magas beosztású diplomaták azt súgták az újságíróknak, hogy a miniszter az úgymond függetlenül gondolkodó kelet-európai politikusok szűk köréhez tartozik, és szemben áll az olyanokkal, mint amilyen Gottwald is. A nyugati politikusokkal folytatott megbeszéléseiről eltorzított tudósítások jelentek meg, szovjetellenesnek állították be. Clementis nem is tudott mit kezdeni ezekkel az akciókkal, szüntelen magyarázkodásra kényszerült odahaza. Végül perbe fogták, és 1952-ben kivégezték.
Hasonló dolog történt Rudolf Slánskýval, a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkárával, akiről a CIA azt kezdte terjeszteni, hogy az ő emberük, és a „szabadságot” akarja választani. 1952 novemberében Slánskýt és 13 másik magas rangú kommunista hivatalnokot (akik közül tízen zsidók voltak) letartóztattak, és trockizmussal, valamint cionizmussal vádoltak. A párt retorikája szerint Slánský a nemzetközi nyugati kapitalista összeesküvés részeként kémkedett, igyekezett aláásni a szocializmust. A per 1952. november 20-án kezdődött, mindössze nyolc napig tartott. A vádlottak a bíróság előtt beismerték a bűnüket, Slánskyt és társait bűnösnek találták, mert „trockista-titóista-cionista tevékenységükkel az amerikai imperializmust szolgálták”. 1952. december 3-án nyilvánosan felakasztották.
A CIA hasonló, kiszemelt célpontja volt Rajk László is. 1948 augusztusában, külügyminiszterré történő kinevezése alkalmából az amerikai, a brit és a francia külügyminisztérium úgy említette a nyugati újságírók előtt, mint egy „magyar nacionalistát”, aki ellenzi hazája szoros, baráti viszonyát a Szovjetunióval. Külföldről özönleni kezdtek hozzá „régi barátaitól” a levelek, amelyekben nemcsak gratuláltak kinevezéséhez, hanem hivatkoztak állítólagos régi, trockista ízű kijelentéseire is. Ennek mindössze annyi alapja volt, hogy még a spanyol polgárháború idején egy kominternes besúgó trockizmussal vádolta. Jó néhány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön: ezeket a „gyanút keltő” leveleket egytől egyik ugyanaz a személy fogalmazta meg. A CIA 1947 és 1949 között főállásban foglalkoztatott egy ügynököt, akinek egyetlen feladata volt, hogy 24 órában gyártsa ezeket a besározó, mérgező küldeményeket. A CIA eközben gondoskodott arról is, hogy azok a levelek a vasfüggöny mögött az elhárítás kezébe kerüljenek.
Rajk könnyű célpontnak bizonyult. Feltétlen híve volt a pártnak, de Rákosi és Moszkva gyanakvását könnyű volt iránta felébreszteni. Rajk antifasiszta, spanyolos és francia kapcsolatai közismertek voltak, ezeket nem is titkolta. Dulles a magyar akció során ismét elővette svájci kapcsolatát, azt a Noel Fieldet, aki romantikus baloldaliként 1948 kora őszén úgy döntött, hogy végleg átköltözik a vasfüggöny túloldalára, a Csehszlovák Népköztársaságba. 1949 májusában, Prágában, egy haladó újságírók számára szervezett konferencián vett részt, de a CIA jóvoltából a csehszlovák államvédelmi szervek már mindent tudtak a magyar kapcsolatairól. Letartóztatták, átadták Szűcs Ernő magyar államvédelmi ezredesnek, aki még aznap Budapestre szállította.
Az ÁVH kezébe került a per jolly jokere, az az ember, aki a háború idején Svájcban, a kémkedés Mekkájában Dulles kollégája volt, aki ismerte a közép-európai emigráns kommunistákat, ráadásul amerikai állampolgár. Az ÁVH feltételezte, hogy Svájcban biztosan kapcsolatba lépett Szőnyi Tiborral is, aki ott az antifasiszta Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot vezette, valamint Radó Sándorral, alias Dórával és a magyar emigránscsoport többi tagjával. A ziccer szinte kihagyhatatlan volt: a párt káderosztályának vezetője, Szőnyi Tibor biztosan áruló. Egyes kutatók szerint Fjodor Bjelkin altábornagy, a kelet-európai országok NKVD-főrezidense és biztonsági felelőse szorgalmazta Farkas Mihálynál az ötletet, hogy „kell valakinek lennie Szőnyi fölött, aki korábbi antifasiszta és külföldi kapcsolatokkal rendelkezhetett”. Így kerülhetett képbe a „régi barátoktól” gratuláló leveleket kapó Rajk. Ez a lehetőség cseppet sem volt Rákosi ellenére.
Minden együtt állt egy magasra nyúló összeesküvési ügyhöz is. A koncepció kiterebélyesedésével a szerencsétlen sorsú amerikai szerepe felértékelődött. 1949. szeptember 3-án Rákosi Klement Gottwaldhoz írott levelében letartóztatásokat sürgetett Csehszlovákiában, jelezve, hogy a Rajk-per során Field ottani kapcsolatai is szóba kerülnek. Szeptember 12-én Veselýt, a cseh államvédelem helyettes vezetőjét Varsóba citálták, ahol a belügyminiszter – és a kettős ügynök, az államvédelem akkor már ezredessé előlépett második embere, Józef Światło – sürgették az azonnali őrizetbe vételeket és kihallgatásokat.
A feketelistán Field kollégái, ismerősei és azok ismerősei álltak. A lengyel állambiztonság Field testvérét, a Varsóban élő Hermant vette célba, aki elvezette őket a Gomułka bukását betetőző tisztogatási akció fő bűnbakjaihoz. Gomułka végül nem került a vádlottak padjára, de – állítólag – Józef Światło személyesen vette őrizetbe, mert még régebbről külön elszámolnivalója volt a főtitkárral. A szovjet, magyar és lengyel noszogatásnak végül meglett a hatása Prágában is: Field személye szolgáltatta a kulcsot a Slánský-per kémkedési vádjaihoz. Dulles elégedetten dörzsölhette a kezeit a CIA igazgatói székében.
Annak ellenére, hogy nap mint találkozunk a filmekben a hírszerzés fondorlataival, a különleges ügynökök agyafúrt akcióival, mindez úgy marad meg a tudatunkban, mint a fantázia szüleménye, aminek semmi köze a mindennapjainkhoz. Pedig a szolgálatok ma is itt élnek közöttünk, működnek. Ahogyan tették azt a múltban is.
