Nyomtatás

A MÉRCE

Az idei év a klímatudatosság és a zöld politika áttörésének pillanataként fog valószínűleg megmaradni a politikai évkönyvekben. Greta Thunberg, a Fridays for Future vagy az Extinction Rebellion mozgalmak a társadalmi figyelem hirtelen koncentrálódásának egyértelmű jelei. A 2019-es európai parlamenti választások pedig ennek a társadalmi átstrukturálódásnak a politikai lenyomatát mutatták meg.

A zöldek megkerülhetetlen erővé váltak Európa számos országában, az Európai Parlamentben közel 50 százalékkal növelték képviselőik számát. Németországban 20 százalék feletti eredményükkel immár a domináns CDU-CSU-t kihívó második politikai erővé váltak. Ugyancsak a 20 százalékot közelítették a belga Vallóniában, második erővé váltak Finnországban, Franciaországban pedig harmadikok. Ez a zöld hullám azonban földrajzilag látványosan egyenlőtlen. Miközben Észak-Nyugat-Európában tarolnak a zöldek, Dél- és Kelet-Európa kimaradni látszik mindebből. Lehet-e ezen változtatni?

Dagály nyugaton – apály délen és keleten

Nem csupán a bevezetőben említett eredmények támasztják alá, hogy Európában számos országban a zöldek a politika meghatározó szereplőivé váltak. Hollandiában, Írországban és az Egyesült Királyságban is történetük legjobb, 10 százalék feletti eredményét érték el. Franciaországban a 2009-es EP-választási siker után erodálódó Europe Écologie – Les Verts – amelyet pártviták és pártszakadások, népszerű politikusok hátat fordítása mellett Emmanuel Macron En Marche-ának lendülete is sújtotta – látványosan sikertelen kampányok után idén magára talált, és 13,5 százalékos eredménnyel kis híján megismételte a 10 évvel ezelőtti történelmi sikert.

Ausztriában szintén mély válságból (a nemzeti parlamentből való kiesésből) sikerült újra felépíteniük magukat, és stabil, 14 százalékos középpárttá válniuk. Számottevően javítottak az eredményeiken Dániában, Luxemburgban, a belga Flandriában, és Skóciában is. Egyedül Svédországban használta el őket kicsit az évek óta tartó koalíciós kormányzás, de még így is 10 százalék felett, a sokszereplős svéd politika 4. legerősebb pártjaként végeztek.

!function(){"use strict";window.addEventListener("message",function(a){if(void 0!==a.data["datawrapper-height"])for(var e in a.data["datawrapper-height"]){var t=document.getElementById("datawrapper-chart-"+e)||document.querySelector("iframe[src*='"+e+"']");t&&(t.style.__height=a.data["datawrapper-height"][e]+"px")}})}();

Ezzel szemben alig látunk bármiféle mozgolódást az Unió déli és keleti tagállamaiban. Szlovákiában el sem indultak a zöldek az EP-választáson. További tíz perifériás országban pedig csupán különböző koalíciók tagjaként indultak, de csak Spanyolországban jutottak ennek révén EP-mandátumhoz, a többi koalíció nem hozott semmilyen eredményt. Ahol önállóan elindultak (Görögország, Málta, Észtország, Magyarország), ott 0,72 (Málta) és 2,18 százalék (Magyarország) közötti eredményekkel messze lemaradtak a mandátumküszöbről.

Különösen nagy a bukás Horvátországban és Magyarországon. Az 5 éve közel 10 százalékos horvát ORaH most koalícióban indult, de a közös lista sem érte el a 2 százalékot, Magyarországon pedig 2014-hez képest, amikor a Párbeszéd (az Együttel közös listáról) és az LMP is delegált képviselőt az Európai Parlamentbe, most mindkét párt befuccsolt. Pedig ez a két ország tűnt a zöldek reménységének a közép-kelet-európai régióban, ahonnan kiindulva más térségbeli országokban is lehetségesnek látszott a zöld politikai képviselet felépítése.

A zöldülő (észak)nyugat vs. kimaradó (dél)kelet képből egyedül Litvánia lóg ki, ahol a kormánykoalíciós partner Farmerek és Zöldek Uniójának 12,5 százalékos eredménye jobb, mint a holland vagy svéd zöld párté, és a párt az uniós biztosi delegálás jogát is megszerezte a koalíción belül, így ők adhatják várhatóan az EU történetének második kvázi zöldpárti EU-biztosát. A litván uniópárt azonban nem klasszikus zöld párt, sokkal inkább egy agrárius-vidéki politikai közösség, amely hivatalosan nem is tagja az Európai Zöld Pártnak (EGP) – bár EP-képviselőjük eddig is a zöld frakcióban foglalt helyet. A zöld politikával való azonosításuk vita tárgya a párton belül és kívül egyaránt.

A trendek a zöld politikai képviselet szempontjából a kontinens szétszakadását vetítik előre.

Ha megnézzük, hogy a 2014-es EP-választási eredményekhez képest hogyan változott a zöld pártok támogatása 2019-re, azt látjuk, hogy a térkép erősen emlékeztet a pártok eredményeit ábrázoló térképre: ahol amúgy is erősek voltak, ott tovább erősödtek, ahol viszont gyenge lábakon állt vagy hiányzott a zöld jelenlét, ott nem történt előrelépés.

Bizonyos országokban, így főleg a már említett Horvátországban és Magyarországon radikálisan romlott a helyzet, még a korábbi állapothoz képest is. A 2010-es évek két látványos politikai trendjéből, a populista szélsőjobb felemelkedéséből és a zöldek berobbanásából csak az előbbi érkezett meg az európai félperifériára. Ez pedig már középtávon erősen divergáló politikai fejlődési pályákat vetít előre a centrum-periféria viszonyban, ami az uniós együttműködés stabilitását is veszélyezteti. Radikálisan különböző értékek, politikai célok, társadalmi folyamatok nem eredményezhetnek konvergáló politikai közösséget, és stabilan funkcionáló együttműködést.

!function(){"use strict";window.addEventListener("message",function(a){if(void 0!==a.data["datawrapper-height"])for(var e in a.data["datawrapper-height"]){var t=document.getElementById("datawrapper-chart-"+e)||document.querySelector("iframe[src*='"+e+"']");t&&(t.style.__height=a.data["datawrapper-height"][e]+"px")}})}();

Az, hogy a zöld politika látványos apálya fennmarad-e a mediterrán és a közép-kelet-európai régióban, tehát a tartalmi szempontok mellett az Európai Unió működése és stabilitása szempontjából is fontos kérdés. Alapvető jelentősége van persze, hogy a zöldek politikai jelenléte által befolyásolt régiós tagállami álláspontok hozzájárulnak vagy akadályozzák-e egy ambíciózus közös európai klíma-, energia-, és környezetpolitika kialakítását és végrehajtását. De a kontinens két fele közötti divergáló politikai fejlődés valójában ennél mélyebben azt a kérdést is felvetik, hogy lesz-e egyáltalán ilyesmi? Tud-e Európa előre lépni az integrációban, és közösen cselekedni – számos egyéb mellett persze – ezeken a területeken is?

A zöldek szempontjából pedig ugyancsak létkérdés, hogy sikerül-e nyugati eredményeiket az Unió déli és keleti részén is politikai jelenlétté formálni, vagy beszorulnak a kontinenes észak-nyugati régiójába. Ha az utóbbi történik, az nem csak azzal járna, hogy elvesztik a lehetőséget, hogy az EU egészén belül számottevő hatást gyakoroljanak a politika alakulására, hanem gyengíti képességüket a déli és keleti tagállamok sajátos problémáinak megértésére és képviseletére, egyben pedig kiszolgáltatottabbá teszi őket az Unió kevesebb mint egy tucat tagállamában tapasztalható politikai hullámzások iránt.

Figyelmeztető jel, hogy a 2007-2008-as válság kínálta politikai lehetőséget a zöldek nem tudták tartósan kihasználni. Jóllehet már jóval a válságot megelőzően felhívták a figyelmet a globális rendszer működésében rejlő kockázatokra, és a leghangosabban képviselték a pénzpiacok laza szabályozása és ellenőrzése jelentette veszélyek miatt a szigorúbb szabályozási rezsimek szükségességét, amikorra a valóság igazolta őket, egy átmeneti felfutás (a 2009-es EP-választás) után végül nem ők, hanem a populista politikai erők profitáltak a válságból. A mostani előretörés éppilyen kérészéletű lehet, ha nem sikerül stabilabb alapokat teremteni a zöld politikának.

Zöld politika a félperiférián

A félperiféria látszólagos érdektelenségére a zöld politika ajánlata iránt vannak persze jól bevált, évtizedes klisék. Ezek szerint a környezetvédelem és a zöld politika a gazdag jóléti társadalmak unatkozó középosztálybeli fiataljainak hobbija, rosszabb esetben olyan neokolonialista eszme, amelynek ki nem mondott célja a centrum-periféria fejlettségbeli különbségeinek konzerválása a környezetvédelem fedősztorija mögött. A Fidesz-kormányzat nem is lépett túl ezen a közhelyen, és még ma, a klímavészhelyzet közepén is megpróbálja alkalmazni az éghajlatváltozással kapcsolatos zavaros kommunikációjában annak ellenére, hogy ez az elképzelés alkalmatlan a zöld politika komplex jelenségének megmagyarázására, és cáfolata szinte ugyanolyan idős, mint maga az elmélet.

A helyzet valójában az, hogy a félperiféria társadalmai ugyan valóban erőteljesebben néznek szembe olyan egzisztenciális vagy rendszerproblémákkal, mint az alacsony jövedelmi szintek vagy a közszolgáltatások gyenge színvonala és a hozzáférés egyenlőtlenségei, de eközben a környezeti problémák miatti aggodalom nem szükségképpen elenyésző vagy gyengébb, mint a centrumországokban.

A magyar társadalom által legaggasztóbbnak ítélt problémák (forrás: Magyar Természetvédők Szövetsége, https://mtvsz.hu/dynamic/energia_klima/klimavaltozas_attitud_tanulmany_vegso_pdf.pdf)

A zöld politika alapvetései iránti nyitottság tehát megvan a félperiféria társadalmaiban is, de ez nem tud tényleges zöld politikai jelenlétté formálódni.

Ennek összetett okai vannak, és a gyakorlati zöld pártkísérletek kudarcainak annyiféle magyarázata van, ahány ilyen kudarcba fulladt próbálkozás a különböző tagállamokban Csehországtól vagy Romániától Magyarországon és Horvátországon át Olaszországig és Spanyolországig. A konkrét politikai kontextusok országonkénti elemzése messze meghaladná ennek az írásnak a kereteit. (Hogyan morzsolta fel a kormányzati szerepvállalás a cseh zöldeket, miként robbantotta szét a zöld pártot az illiberális államkísérlettel való szembekerülés Magyarországon? Miért eredményezett kudarcot a lengyel zöld párt próbálkozása a nyugati zöld programok és kommunikáció szimpla átültetésére, vagy miért képtelenek az olasz vagy spanyol zöldek kinőni a marginális politikai játékos szerepkörét?) De meggyőződésem szerint levonható néhány általános tanulság, amelyek segítséget nyújthatnak egy sikeres zöld politika megteremtéséhez az európai félperiférián, amely hangsúlyaiban különbözik a nyugat-európai zöld politikától.

Először is világosan látni kell, hogy mára a jobboldali populista magyarázatok mellett a klímaváltozást előtérbe helyező zöld rendszerkritika vált a politikát meghatározó diskurzussá. A közösségre leselkedő alapvető veszélyek, és az ezekre adandó helyes válaszok meghatározásában, a politikai közösség világmagyarázatának dominálásában ez a két politikai program versenyez egymással. A jobbpop politika ezt felismerve saját magát éppen a klímaváltozással, a zöldekkel szemben kezdte el definiálni. (Erről két hete írtam a Mércén.) A feloldhatatlan tartalmi szembenállás mellett ez politikai ösztönzést is ad a zöld politikának ahhoz, hogy

határozottan beleálljon ebbe a konfliktusba, és a jobbpop illiberalizmus határozott ellenpólusaként fogalmazza meg önmagát,

különösen ott, ahol a populista politikai program kormányzati szerepbe került. Nincs alkudozás, modus vivendi ezekkel a rendszerekkel. Ezek ugyanis tartalmilag sem jelentenek alternatívát a globális, piaci fundamentalista kapitalizmussal szemben, nacionalista retorikájuk nem valódi kritikája a globális kapitalizmusnak, csupán a kizsákmányoló tőkés berendezkedés egy különösen gusztustalan provinciális fajtáját kívánják létrehozni, amely még annyira sem tiszteli a jogegyenlőséget és a szolidaritás eszméjét, mint a globális tőkerendszer. Ezekkel a kísérletekkel semmilyen közösködés nem lehetséges.

Másodsorban a déli és keleti régió zöld politikai kezdeményezéseinek agendája nem lehet független a félperiféria társadalmi realitásaitól. Miközben a klímaváltozás, a levegőminőség, a biodiverzitás vagy vízminőség védelme, a hagyományos környezeti témák központi szerepet kell, hogy játszanak (és ahogy azt láttuk, ez nem ellentétes a társadalmi attitűdökkel), a társadalmi szétszakadásnak, a szociális feszültségeknek, a marginalizálódó csoportok helyzetének döntő súllyal kell megjelenniük a programjukban és kommunikációjukban.

Ma a félperiféria társadalmi válsága baloldali (szolidáris, inkluzív, egyenlősítő) válaszokat követel, a zöld politika tehát markánsan baloldali kell, hogy legyen délen és keleten.

Ez megkülönbözteti például a sokkal inkább liberális-centrista, jobbra is nyitott német vagy skandináv zöld pártoktól, és rokonítja a tőlük egyértelműen balra elhelyezkedő francia zöldekkel (akiknek a belső küzdelmei részben éppen ezzel, illetve a macronista programhoz való viszonnyal kapcsolatban bontakoztak ki).

A baloldaliság ugyanakkor nem merülhet ki újraelosztási programokban.

A közszolgáltatások minőségének és az egyenlő hozzáférésnek a biztosítása alapvető jelentőségű,

és nem csak olyan hagyományos területeken, mint az egészségügy vagy az oktatás. A természeti erőforrások végességével és a környezeti javakkal kapcsolatos olyan szolgáltatások is ebbe a körbe tartoznak, mint a hulladékgazdálkodás, az egészséges ivóvízhez való hozzáférés, az élelmiszerbiztonság kérdése vagy a levegőminőség.

A környezeti igazságosságot központi szervező erővé kell tenni,

amely a fogyatkozó természeti javak felhasználását, és a környezetszennyezésnek való kitettséget is alapvetően szolidáris, igazságosságelvű megközelítésben kezeli. Az igazságosság dimenziói között foglalkozni kell a nemzedékek közötti, a globális összefüggések miatt a hagyományos nemzeti politikai közösség határain messze túlterjeszkedő globális igazságosság, illetve az emberi világon kívüli természeti jelenségek (állatok, ökoszisztémák, fajok) szempontjainak méltányos intézményi képviseletének kérdésével is. A klímaváltozás frontvonalai is sokkal inkább az EU déli és keleti tagállamaiban fognak húzódni, ezeket a tagállamokat (köztük Magyarországot) sokkal inkább fogja sújtani az éghajlatváltozás, és az ezzel kapcsolatos terhek méltányos elosztása a társadalmon belül itt sokkal nagyobb kérdés lesz.

Negyedsorban, mivel mind a mediterrán, mind a közép-kelet-európai régió fokozottan ki van téve a kormányzást, a gazdaságot és a társadalmat is súlyosan és rendszerszinten eltorzító korrupciónak, amely a régió társadalmait erősen foglalkoztatja is,

egyértelmű és határozott antikorrupciós, átláthatósági és ellenőrizhetőségi politikára van szükség.

Ez nem csupán a pénzügyi korrupció visszaszorításának ígéretét nyújthatja a zöldek részéről a választóknak, de a jobb, demokratikusabb, átláthatóbb kormányzásét is.

Végezetül, és ez nem a félperiféria sajátossága, de az ezzel ellentétes, időnként zöld körökben is megfogalmazódó állítások miatt fontos leszögezni: a globális ökológiai krízis, a klímakatasztrófa kezelése kizárólag globális léptékben, nemzetközi együttműködésben lehetséges. Éppen ezért, miközben a zöld politika mélyen tiszteli a lokalitást, a helyi közösségeket, az ökológiai krízis globális volta révén

óhatatlanul multilateralista, a nemzetközi rezsimeket és szervezeteket alapvetően támogató, és az európai integrációt pártoló pozíciót foglal el.

Nincs működőképes izolacionalista-nacionalista ökológiai politika. Ez nem jelenti azt, hogy kérdés nélkül támogatni kell a most működő, gyakran a probléma, és nem a megoldás részét képező nemzetközi szervezeteket (WTO, stb.), vagy kritikátlanul elfogadni nem kielégítően működő szupranacionális intézményeket (ENSZ, EU). Azonban egyértelművé kell tenni, hogy a cél nem a nemzetközi közösség és együttműködések gyengítése és a nemzetállami alapú megközelítéshez való visszatérés, hanem ezeknek az intézményeknek a jobbítása és a fenntarthatóság szolgálatába állítása.

Ezeknek a kérdéseknek a tisztába tétele révén a félperiféria zöld politikai szervezetei eljuthatnak oda, hogy meg tudják előzni a kialakuló felesleges, és végső soron széteséshez vezető belső konfliktusokat, és egyben olyan programot kínálhatnak, amely a fenntarthatóság és a társadalmi igazságosság kérdéseinek összekapcsolásával, a politikai profil egyértelműsítésével elnyerheti a választók szélesebb tömegeinek támogatását, és alternatívát kínálhat nem csupán az illiberális, jobboldali populista, de a neoliberális, a félperiféria leszakadását konzerváló politikákkal szemben is.

Címlapkép: Jávor Benedek grafikája

 

 

Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to Twitter

Jávor Benedek 2019-09-19  MERCE