Az elemzés célja, hogy a magyarországi roma népesség területi elhelyezkedésének sajátosságait és az elmúlt 30 évben bekövetkezett változásait mutassa be. A vizsgálat alapjául az 1990-es és az 2011-es népszámlálás önbevalláson alapuló adatai, továbbá két (az 1984–87-ben lezajlott CIKOBI és a 2010–13-ban a Debreceni Egyetem által végrehajtott) felmérés adatai szolgáltak – utóbbiak a cigányság külső minősítését jelentik. A 2011-es népszámlálás szerint 316 ezer fő vallotta magát romának, míg a 2010–13-as felmérés alapján 876 ezer roma élt Magyarországon.

A cigányság számának jelentős gyarapodása egyértelműen kimutatható és a területi különbségek továbbra is kirajzolódnak. A roma népesség ismert regionális sajátosságait megerősítették kutatásunk eredményei is. Gyengülő területitelepülési hátrány jellemző a vizsgált időszakban, a városban élő cigányság aránya emelkedik, közelítve a teljes népességben képviselt részesedéshez. A roma népesség arányának gyors növekedése azokban a járásokban kimagasló, ahol már az 1980-as években is jelentős volt (ami azóta meg is duplázódott). Ez a folyamat területileg igen koncentrált, elsősorban az ország elmaradott járásait érinti. 

Bevezetés

Az 1970-es évektől számos felmérés vizsgálta a cigányság1 magyarországi számát, illetve egyéb szociodemográfiai jellemzőit, de csak néhány kutatás tűzte ki céljául a cigány népesség részletes (települési szintű) vizsgálatát. A legutóbbi átfogó, országos (sok kritikával illetett) felmérést 1984–87 között bonyolította le a Cigányügyi Koordinációs Bizottság (CIKOBI). Az azóta eltelt 30 évben a cigánynak vélt népesség települési szintű vizsgálata nem történt meg, habár ezen időszakban alapvető változások mentek végbe Magyarországon mind a cigány népesség számában, mind az ország társadalmi-gazdasági helyzetében (beleértve a növekvő mobilitást, illetve annak karakteressé váló formáját, a szuburbanizációt). Ezek alapján feltételezhetjük, hogy a cigányság földrajzi elhelyezkedése is számottevően módosult. E folyamatokat részben nyomon követhetjük a népszámlálásokból, melyek adatai csak korlátozottan vonatkoztathatók a magyarországi roma népességre.

Vizsgálatunk fő célja a cigány népesség területi megoszlásának kimutatása az ország településeire kiterjedően, illetve a cigányság földrajzi elhelyezkedésében az elmúlt 30 évben bekövetkezett változások áttekintése. Eredményeinket nem csak önállóan mutatjuk be, hanem összevetjük egyéb felmérések (elsősorban a CIKOBI), továbbá a legutóbbi népszámlálás adataival.

Kutatásunk a külső (szakértői) besorolás módszerét alkalmazta, ehhez fontos annak meghatározása, hogy kit is tekintünk cigánynak. Egyetértve Ladányi Jánossal és Szelényi Ivánnal (1997), illetve az etnicitás konstruktivista értelmezésével (például Brubaker 2001, Feischmidt 2010) mi sem gondoljuk, hogy a cigányságnak vagy bármely etnikai csoportnak lenne egy minden kritériumnak megfelelő, objektíven meghatározható pontos száma, éppen ezért nem célunk a cigány népesség „valós” számának megadása. Ugyanakkor – habár az egyes személyek cigányként való jelölése szubjektív és kontextusfüggő – a cigányság mint kategória határai nagyon merevek, a társadalmi kizárás erős, ezért fontosnak tartjuk és a területi adatok aggregálása révén be is mutatjuk, hogy hány cigánynak vélt ember él napjainkban Magyarországon.

A területi vizsgálatok eredményének felhasználása többrétű: bemutatható a társadalmi/etnikai marginalizáció és a földrajzi periferalizáció kapcsolata, ahogyan azt Északkelet-Magyarország esetében korábban már meg is tettük (Pásztor–Pénzes 2012). Az eredmények hozzájárulhatnak a szegényebb, gettósodó települések, illetve az ott élő népesség vizsgálatához is (Ladányi–Virág 2009, Váradi–Virág 2015). Fleck Gábor és Messing Vera (2010) felhívja a figyelmet arra, hogy a célzott munkaerőpiaci támogatások célba juttatásánál kulcsfontosságú kérdés, hogy kik a cigányok, és hogy hol élnek, továbbá a közpolitikát is hatékonyan támogathatják az ezekre adott válaszok. Hasznos információval szolgálhatnak az eredmények a későbbi (akár reprezentatív) kutatások megalapozásához, a kutatási helyszínek kiválasztásához: kijelölhetik azon településeket, ahol – a népszámlálással vagy egyéb klasszifikációs rendszerekkel való összevetést követően – indokolt további vizsgálatok elvégzése.

A cigány népesség becslésére irányuló kutatások módszertani áttekintése és eredményei

A cigányság számának meghatározása már a 19. század második felétől – de különösen az elmúlt fél évszázadban – a társadalmi és a tudományos érdeklődés középpontjába került. Ennek legfőbb oka, hogy a népszámlálásokon magukat cigánynak vallók száma messze elmarad a külvilág, a környezetük által cigánynak vélt népesség számától, az előbbi általában az utóbbi 30–40%-át teszi ki (Kemény–Janky 2003).2 A népszámlálásokon önmagukat cigánynak vallók száma hektikusan változik, ingadozik népszámlálásról népszámlálásra, ami bizalmatlanságot vált ki a népszámlálás erre vonatkozó adataival kapcsolatban. A népszámlálási adatok ingadozását (azaz a cigány nyelvi és etnikai kategóriákkal való azonosulást) nagyban befolyásolja, hogy a cigányok többségének anyanyelve magyar, és igen heterogén népességről van szó (Szuhay 1997, Durst 2010), de meghatározó a népszámlálás lebonyolítása és módszertana is, különösen a többes etnikai kötődés megjelölése, amire Magyarországon 2001 óta van lehetőség. A legtöbb kutatás kiemeli, hogy a cigányok önbevallása az adott időszak társadalmi viszonyainak, valamint a diszkrimináció, a stigmatizáltság és a rasszista közbeszéd mértékének függvényében változik (Fosztó 1997, Csepeli– Simon 2004, Szuhay 2007, Ladányi–Virág 2009, Durst 2010, Tátrai et al. 2017).

1 Tanulmányunkban – korábbi saját és számos más szerző által jegyzett munkákhoz hasonlóan – a roma és cigány megnevezést szinonimaként használjuk.

A teljes tanulmány az alábbi linken található és olvasható el!!!!

http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/terstat/2018/01/ts580101.pdf