Előszó: amikor elkezdtem írni a *Thermoeconomics in a Time of Monsters* (Termoökonómia szörnyek idején) című könyvet, nem egészen az Irán elleni háború kitörése járt a fejemben. A könyv és főbb tételei azonban egyértelműen relevánsak, mivel egyetlen lencsén keresztül érthetjük meg a háború nagyságát és történelmi kontextusát. Ez a rövid esszé az Irán elleni háborút konkrétan a termoökonómia keretébe kívánja helyezni. A könyv az Amazonon itt érhető el .
A geopolitikai konfliktusokat általában a stratégia, az ideológia vagy a nemzeti érdek nyelvén mesélik el. A háborúkat biztonsági dilemmákkal, téves számításokkal vagy a vezetők ambícióival magyarázzák. Az ilyen magyarázatok azonban, bár nem tévesek, gyakran a látszat szintjén maradnak. Mögöttük egy alapvetőbb dinamika húzódik meg: azok az energetikai feltételek, amelyek egyáltalán lehetővé teszik a komplex ipari társadalmak létrejöttét.
A termoökonómiai perspektíva egy egyszerű előfeltevésből indul ki. A modern gazdaságok elsősorban nem pénzügyi rendszerek, sőt, elvont értelemben véve nem is termelési rendszerek. Energiaátalakító rendszerek. Az ipari civilizáció a nagy sűrűségű energia folyamatos áramlásától függ a termelés, a logisztika, a mezőgazdaság és a mindennapi élet hatalmas infrastruktúrájának fenntartása érdekében. Több mint egy évszázada ez a rendszer a szénhidrogének – az olaj és a gáz – köré szerveződik, mint domináns energetikai alap.
Ebben a keretrendszerben a geopolitikai feszültségek – beleértve az Iránt övezőket is – mélyebb strukturális nyomások kifejeződéseként értelmezhetők az úgynevezett energetikai valorizációs rendszereken belül. Ezek a rendszerek nem csupán az erőforrásokat allokálják, hanem megszervezik azokat a feltételeket, amelyek mellett a gazdasági tevékenység idővel reprodukálhatja önmagát.
A jelenlegi pillanat középpontjában egy csendes, de mélyreható változás áll: a meglévő szénhidrogén-rendszerek befektetett energiára megtérülő energia (EROEI) fokozatos csökkenése. A korai olajkitermelés rendkívüli energiafelesleget eredményezett. Ma már más a kép. A leginkább hozzáférhető tartalékok nagyrészt kimerültek, és az új termelés egyre inkább összetettebb, tőkeigényesebb és energetikailag költségesebb módszerekre támaszkodik.
Ez nem jelenti azt, hogy a szénhidrogének eltűnnek. Épp ellenkezőleg, a globális termelés továbbra is jelentős. Azt viszont igen, hogy a tágabb rendszer fenntartásához rendelkezésre álló energiafelesleg nyomás alatt van. Több energiát – és több tőkét – kell újra befektetni egyszerűen a meglévő termelési szintek fenntartása érdekében. A bővítés mozgástere szűkül. A törékenység fokozódik.
Döntő fontosságú, hogy ezt a dinamikát nem kell tudatosan felismerni ahhoz, hogy kifejtse a hatását. Itt egy váratlan filozófiai párhuzam válik hasznossá.
G. W. F. Hegel munkásságában a történelem az általa „az ész ravaszságának” nevezett módon halad előre: az egyének a saját egyéni érdekeiket követik, mégis akaratlanul egy tágabb racionális folyamatot valósítanak meg. Marx híresen megfordította ezt az elképzelést. Marx számára nem az ész irányítja a történelmet, hanem az anyagi feltételek – különösen a termelés szervezettsége –, amelyek a társadalmi szereplők „háta mögött” érvényesülnek.
A termoökonómia ezt az inverziót még tovább kiterjeszti. Amit ma megfigyelünk, az nem az ész ravaszsága, hanem valami, ami inkább az entrópia ravaszságához hasonlít.
Nincs szükség arra, hogy a politikai döntéshozók, a vezetők vagy a polgárok az EROEI vagy a termodinamikai korlátok szempontjából gondolkodjanak. A csökkenő energetikai hozamok mindenképpen gazdasági és politikai nyomást gyakorolnak. A növekvő kitermelési költségek inflációs tendenciákként jelennek meg. A szűkebb energiahaszon-marzsok csökkenő jövedelmezőségként vagy a hitelbővítéstől való fokozott függőségként nyilvánulnak meg. A kínálati korlátok geopolitikai „kockázatokként” jelennek meg.
A szereplők reagálnak ezekre a nyomásokra, de nem ellenőrzik azok mögöttes logikáját. A rendszer, mondhatni, alapvető szubsztrátként működik, amelyhez az emberi cselekvőképesség kapcsolódik és eredendően beágyazódik. Ez a természet működése.
Ahogy ezek a nyomások fokozódnak, a felhalmozási rendszerek általában két fő módon reagálnak. Az első belső: a termelés átszervezésének kísérlete, új technológiákba való befektetés és alternatív energetikai infrastruktúrák kiépítése. Ennek vannak elosztási dimenziói, amelyek vagy entrópia-gyorsulási visszacsatolási hurkokat hoznak létre, vagy hatékony negentropikus közvetítéssel meghosszabbíthatják a folyamatot. A második külső: a jobb minőségű energiaforrásokhoz való hozzáférés biztosítása máshol, miközben korlátozzák a versenytársak hozzáférését ugyanehhez.
Ez a második dinamika az, ami Iránt a középpontba helyezi.
Irán rendelkezik a világ legnagyobb hagyományos szénhidrogén-készleteinek egy részével, beleértve a hatalmas olajlelőhelyeket és a South Pars gázmezőt. Ezek az erőforrások energetikai szempontból továbbra is viszonylag vonzóak számos újabb, összetettebb ellátási forráshoz képest. Irán jelentősége azonban nemcsak geológiai, hanem földrajzi is.
Eurázsia kereszteződésében fekvő Irán potenciális központ lehet a feltörekvő kontinentális energia- és kereskedelmi hálózatokban. Integrációja olyan intézményekbe, mint a Sanghaji Együttműködési Szervezet és a BRICS, jelzi az eurázsiai gazdasági rendszerrel való mélyebb illeszkedés lehetőségét, amely egyre inkább az infrastrukturális összeköttetésekre és az ipari koordinációra összpontosít.
Egy ilyen integrációnak messzemenő következményei lennének. Évtizedek óta a globális energiaáramlások a tengeri útvonalak köré szerveződtek, a stratégiai ellenőrzést pedig a haditengerészeti dominancia és a szűk keresztmetszetek révén gyakorolták. Egy integráltabb eurázsiai rendszer, amelyben Irán kulcsfontosságú csomópont lenne, fokozatosan átrendezhetné ezeket a mintákat a tengeri ellenőrzéstől kevésbé függő kontinentális folyosók felé.
Termoökonómiai szempontból az Iránra nehezedő folyamatos nyomás tehát nem pusztán regionális politikai vagy nukleáris aggályok kérdéseként értelmezhető, hanem egy tágabb erőfeszítés részeként, amely az energiaáramlások architektúráját kívánja alakítani a rendszerszintű átmenet időszakában.
A mélyebb logika azonban nem pusztán a stratégiában, hanem a korlátokban rejlik. Ahogy az Egyesült Államok hazai energetikai rendszerei csökkenő hozamokkal szembesülnek, és ahogy az intézményi és politikai körülmények bonyolítják a gyors belső átalakulást, entrópiai nyomás nő. Egy teljes energiarendszer átszervezése – a szénhidrogénekről a megújuló energiaforrásokra való áttérés , a közlekedés villamosítása, a hálózatok és az ipari folyamatok újjáépítése – hatalmas vállalkozás. Időt, mindenféle erőforrást, koordinációt és társadalmi stabilitást igényel.
Ahol az ilyen negentropikus felkészülés nem elegendő vagy blokkolva van, a rendszerek máshol keresnek megoldást.
Ez az, amit termodinamikai imperializmusnak nevezhetnénk: az energetikai korlátok külsővé tétele az erőforrások biztosításával, a globális áramlások átszervezésével, és legszélsőségesebb formáiban a kényszerrel és a konfliktusokkal. Nem feltétlenül tudatos tervezés vezérli. Inkább a legkisebb ellenállás útjaként jelenik meg azoknak a rendszereknek, amelyek nem képesek teljes mértékben belsőleg átszerveződni stresszes körülmények között.
A történelem számos előzményt kínál. Az energiaforrások feletti ellenőrzés régóta összefonódik a geopolitikai hatalommal. A mai körülmények között azonban ez a dinamika még élesebbé válik. A globális erőforrás-határ szűkül. Az energiaátállás folyamatban van, de még nem fejeződött be. A pénzügyi rendszerek a hitelbővítés révén átmenetileg elfedhetik a mögöttes energetikai korlátokat, de nem tudják kiküszöbölni azokat.
Az eredmény egy olyan rendszer, amelyben a feszültségek felhalmozódnak.
Fontos megjegyezni, hogy ez a folyamat ott hajlamos brutálisabbá válni, ahol a hazai megújulás a legnehezebbnek bizonyul. A politikai széttöredezettség, az intézményi tehetetlenség és a berögzült érdekek lassíthatják az alternatív energiarendszerek relatív térnyerését. Ilyen helyzetekben a kiszervezés fokozódik. A külföldi erőforrásokhoz való hozzáférés biztosítása, vagy mások megakadályozása ebben a belső átalakulás helyettesítőjévé válik.
Az erőszak ebben az értelemben nem egyszerűen a diplomácia kudarca. Termodinamikai nyomás alatt álló rendszerek újonnan megjelenő tulajdonsága is lehet.
Ez elvezet minket a jelenlegi meghatározó kihíváshoz: hogyan lehet az egyik energetikai rendszerről a másikra áttérni anélkül, hogy az rendszerszintű összeomlást idézne elő.
A megújuló energiarendszerek – a napenergia, a szélenergia és a kapcsolódó villamosított infrastruktúra – utat nyitnak egy másfajta energetikai konfiguráció felé. Ennek a rendszernek a kiépítése azonban hatalmas előzetes beruházást igényel, és paradox módon az átmenet során is folyamatos szénhidrogén-függőséget. A régi rendszernek bizonyos értelemben erőforrásokat és energiát kell biztosítania az új kiépítéséhez.
Ez egy szűk folyosót hoz létre a sikeres átalakulás számára. Az energiaáramlásoknak kellően stabilaknak kell lenniük az átmenet támogatásához, még akkor is, ha a hosszú távú pálya eltávolodik a szénhidrogénektől. A zavarok, legyenek azok konfliktusok, alulberuházások vagy geopolitikai széttöredezettség, mindkét rendszer egyidejű destabilizálódásának kockázatát hordozzák magukban.
A különböző társadalmak különböző módokon birkóznak meg ezzel a kihívással. A nagy gazdaságok közül Kína agresszív stratégiát folytatott a megújuló energiaforrások kiépítésében, a közlekedés villamosításában és az új energiagazdasághoz kapcsolódó fejlett gyártási ökoszisztémák fejlesztésében. Ezek az erőfeszítések a negentropikus kapacitás felhalmozására irányuló szisztematikus kísérletként értelmezhetők, hogy anyagilag felkészüljenek a szénhidrogén utáni világra. Számos mozgatórugója van ennek a politikai orientációnak, beleértve az energiabiztonságot, az energiaköltség-hatékonyságot, a dekarbonizáció iránti elkötelezettséget, a légszennyezés csökkentésének szükségességét és hasonlókat.
Mások továbbra is mélyebben bele vannak bonyolódva a jelenlegi rendszerbe, és nagyobb nehézségekkel néznek szembe hazai energia- és ipari struktúráik átszervezése során. Számukra erősebb lehet a kísértés – vagy kényszer – a nyomás kiszervezésére. Az Iránt övező feszültségek így többet világítanak meg, mint egy regionális konfliktust. Feltárják egy tágabb termoökonómiai átalakulás körvonalait. A küzdelem nemcsak az erőforrásokért folyik, hanem magának az átmenetnek az időzítéséért, struktúrájáért és ellenőrzéséért is.
Ebben a fényben a hegeli „ész ravaszságával” való analógia átalakult köntösben tér vissza. A történelem továbbra is az egyének és az államok cselekedetein keresztül halad, akik azt követik, amit saját érdekeiknek tekintenek. De nincs garancia a racionális megoldásra, nincs rejtett teleológia, amely a harmónia felé terelné az eseményeket.
Ehelyett ott van az entrópia ravaszsága: az energetikai korlátok csendes, kitartó nyomása, amely átalakítja a rendszerek viselkedését, gyakran azok teljes tudatossága nélkül, és néha erőszakos következményekkel. Másrészt pedig az emberi társadalmi szerveződések negentropikus beavatkozási kísérletei a komplexitás fenntartása, a rend fenntartása és a rendszerreprodukció megvalósítása érdekében. Korunk központi kérdése, hogy a társadalmak képesek-e kellőképpen felismerni ezeket a dinamikákat ahhoz, hogy megelőzzék azokat; hogy befektessenek, átszerveződjenek és együttműködjenek olyan módon, amely csökkenti a külső beavatkozás szükségességét, vagy továbbra is reagálnak-e a tények bekövetkezte után, lehetővé téve a termodinamikai nyomások számára, hogy konfliktusokon keresztül fejeződjenek ki.
Köszönöm, hogy elolvastad Warwick Powell Substack című művét! Iratkozz fel ingyenesen, hogy értesülj az új bejegyzésekről és támogasd a munkámat.
Formularbeginn
Formularende
Meg kell jegyeznem, hogy amikor energiaátmenetekről beszélek, nem az egyik teljes körű lecserélésére gondolok, hanem egy olyan folyamatra, amelynek során egy új szervezeti logika válik az energiatermelés és -forgalmazás domináns eszközévé a régebbi rendszerek kiegészítéseként. Ez egy additív folyamat, több mint egy helyettesítési folyamat. Másképpen is felfoghatjuk, hogy az átmenetet minden egyes új marginális energetikai kiegészítés összetételének változásaként fogjuk fel, így a megújuló energiaforrások a jövőbeni energiatermelés nagy részét teszik ki.
Iratkozzon fel Warwick Powell Substackjére
Dr. Warwick Powell tollából · 2 évvel ezelőtt indították · Launched 2 years ago
Nemzetközi politikai gazdaságtan, termoökonómia, geopolitika és rendszerváltozás
Forrás: https://substack.com/home/post/p-192475896 2026. március 29.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
