A 2023. október 7-i pusztítás és az azt követő borzalmak megdöbbentették a világot. Ám az izraeli–palesztin konfliktus nem október 7-én kezdődött. Nem is 1967-ben, amikor Izrael megszállta Ciszjordániát, és nem is 1948-ban, Izrael állam kikiáltásakor. Hanem 1882-ben, amikor az első cionista telepesek megérkeztek az Oszmán Birodalom uralma alatt álló Palesztinába. Ilan Pappe izraeli történész a cionista alapító atyákig visszatekintve fejti fel a két nép közötti konfliktus történetét, és vezeti végig az olvasót az Izraellel–Palesztinával kapcsolatos nemzetközi politika fordulatain, a megszállással szembeni palesztin ellenállás szakaszain és az Izraelben zajló változások folyamatán.
Az izraeli–palesztin konfliktus nagyon rövid története című könyv Piróth Attila fordításában, a Théâtre le Levain (Kovász Színház) és a Le Monde Diplomatique magyar kiadása gondozásában jelenik meg 2026. április 14-én. A könyv elővásárlással támogatható a Budapesti Teleki Téka oldalán. Az alábbiakban a magyart kiadáshoz írt új előszót közöljük.
Nagy öröm számomra, hogy könyvemet a magyar olvasók figyelmébe ajánlhatom. A magyar állam az új évezredben mindeddig szilárdan Izrael oldalán állt; 2025 áprilisában Orbán fogadta Netanjahut, és biztosította az izraeli miniszterelnököt Magyarország kiállásáról „Izrael szuverenitása, önvédelemhez való joga és az izraeli emberek biztonsága mellett” – anélkül, hogy egyetlen együttérző szót ejtett volna a Gázában megölt több tízezer palesztin emberről. Ez a szövetség – ahogy Európában másutt is – részben a holokauszt borzalmai iránti bűntudatban gyökerezik. Ugyanakkor nem szabad alábecsülnünk, milyen veszélyes kombinációt eredményez, ha ehhez hozzájön még az iszlámellenesség és a fehér felsőbbrendűség is.
Bár a magyar civil társadalom egyes szereplői figyelemre méltó szolidaritással álltak ki a palesztin emberek – mindenekelőtt a gázai népirtás áldozatai – mellett, a politikai rendszer és a fősodorbeli média láthatóan teljes közönnyel viszonyult a kibontakozó humanitárius katasztrófához. Ehhez a közönyhöz – amely esetenként megütötte a népirtásban való bűnrészesség szintjét – a történelem ismeretének hiánya vagy a valóság szándékos tagadása is párosult. Remélem, könyvem segít tisztázni a tényeket, és bemutatni a médiatudósítások által figyelmen kívül hagyott történelmi kontextust.
A könyv a Hamász 2023. október 7-én, Izrael ellen indított támadásával zárul. Írását az Izrael által a Gázai övezetben elkövetett népirtás korai fázisában fejeztem be.
Nem képzeltem volna, hogy több mint két év telik el a „tűzszünet” életbe léptetéséig – mely tűzszünet mindamellett lehetővé teszi, hogy Izrael továbbra is büntetlenül bombázza Gáza civil lakosságát. A könyv következtetéseit azonban – tragikus módon – igazolták az azóta bekövetkezett események.
Az arab–izraeli konfliktus egy tizenkilencedik századi Európában fogant, majd más nyugati hatalmak által is felkarolt projektből fejlődött ki, amely lényegében egy európai állam létrehozását szorgalmazta az arab világ szívében – és kényszerítette rá akaratuk ellenére Palesztina őslakosaira. A projektet kigondoló és mind a mai napig támogató nagy hatalmú koalícióban a szövetségesek valószerűtlenül zagyva keveréke állt össze: a zsidó nacionalizmusnak mint a biztonság eszközének hirdetői, antiszemiták, iszlámellenesek, fehér szupremacisták, fasiszták, szociáldemokraták, nagytőkések, fegyverkereskedők, multinacionális vállalatok és imperialisták. Ezeknek a csoportoknak egyetlen közös vonása volt: hogy egy zsidó állam kulcsfontosságú erőforrásként szolgálhatott volna számukra.
Míg az arab világ nagy része a huszadik században felszabadult a gyarmati protektorátusok, illetve az imperialista hatalmak közvetlen uralma alól, az önrendelkezés és a dekolonizáció palesztin követelése mindmáig nem teljesült. A globális hatalmi viszonyok és a regionális érdekek így diktálták.
Izrael mára modern állam lett, félelmetes hadsereggel, lenyűgözően fejlett gazdasággal – és gyakorlatilag nemzetközi büntetlenséggel. Az ott élő hétmillió zsidó lakos jó része nincs tisztában az ország palesztin lakóinak több évszázados történelmével, vagy nem vesz tudomást róla, miközben az izraeli állam rasszista narratívákat terjeszt a palesztinokról, és pánikkeltő módon egzisztenciális fenyegetésként állítja be őket.
Szakadatlanul azt hangoztatja, hogy az izraeliek és a palesztinok közötti viszály oka az iszlám, az arab politikai kultúra és a Nyugatról a Közel-Keletre exportált új antiszemitizmus, és teljességgel elhallgatja azt, hogy a zsidók és a muszlimok évszázadokon át együtt éltek a régióban. Az izraeli állam sok kiváló eredménnyel büszkélkedhet: tizenkét Nobel-díjassal, az információtechnológia úttörőivel és persze a Vaskupolával. Ugyanakkor ez az állam egy másik nép hajthatatlan alávetésére, sőt, mint láttuk, megsemmisítésére épült és épül.
Ám hiába próbálják a palesztinokat a cionisták egy évszázada megfosztani a földjüktől és kiűzni saját országukból, továbbra is több millió palesztin él Palesztinában – sok millió pedig Palesztinán kívül –, akik nem mondtak le arról, hogy megszabadítják Palesztinát a telepes gyarmatosító uralomtól.
A korai cionista vezetők telepes gyarmatosító ideológiája az új évezredben is iránymutató az izraeli politikai elit számára. Ennek értelmében a palesztinok a legjobb esetben is csak kis, túlzsúfolt enklávékban élhetnének saját hazájukban, az alapvető polgári és emberi jogoktól megfosztva.
A legjobb esetben, hiszen
Izrael a szemünk láttára változik, és mindinkább az úgynevezett júdeai állam irányvonala érvényesül.
Ez a politikai erő a ciszjordániai telepeken jelent meg, és fogott össze Benjamin Netanjahuval és a Likud párttal, egyes ortodox pártokkal, valamint azokkal, akik három emberöltő óta a fejlesztési városok és a szegényebb negyedek lakói – no meg az Egyesült Államokból és a volt Szovjetunió területéről érkezett fehér szupremacistákkal.
Ők sokkal nyíltabban rasszista és teokrata módon értelmezik a cionizmust, mint a korábbi fősodorbeli cionista politikai erők, amelyek az államot uralták. Elődeikkel ellentétben a demokráciának már a látszatára sem adnak, és nem is próbálnak kompromisszumra törekedni a palesztinokkal: fenntartások nélkül dehumanizálják, harcias retorikával támadják őket, és igazolják az ellenük irányuló erőszakot.
Ma ők ellenőrzik a politikai rendszert, a médiát, az oktatási rendszert, a hadsereget, a rendőrséget, a titkosszolgálatot. Bár a jövő nincs kőbe vésve, a dolgok mai állása szerint csekély a remény arra, hogy ezt a hevesen rasszista cionizmust moderáltabb hangok váltsák fel, amelyek legalább arra büszkék, hogy bizonyos demokratikus elvekhez tartják magukat.
Az Izraelt uraló politikai elit vezényelte le a hetvenezer palesztin – köztük legalább húszezer gyermek – életét követelő, széles körű népirtást. A tűzszünet bejelentése után is legalább száz gyermeket öltek meg. Gáza romokban hever: az otthonok több mint 90%-a megsemmisült, és éhínség tombol.
A Gázában elkövetett népirtással párhuzamosan Izrael nagy léptékű etnikai tisztogatást hajtott végre Ciszjordániában, mindenekelőtt a balatai és a dzseníni menekülttáborban, a Jordán folyó völgyében és a Hebroni-hegység déli részén.
Az új rezsim Izrael palesztin állampolgáraival is keményebben bánik.
A terrorizmusellenes jogszabályok módosításával elfojtották az ellenvéleményeket, a Gázában élők iránti támogatásuknak hangot adó palesztinokat pedig letartóztatták és kirúgták a munkahelyükről. Ezenkívül a palesztin többségű városokat jól felfegyverzett, szervezett bűnözők terrorizálják, és sem a rendőrség, sem az állam nem lép közbe. Mintha a kormány úgy akarná kiszorítani a palesztin állampolgárokat az országból, hogy megfosztja őket a normális élet lehetőségétől.
2026 áprilisában jelenik meg Ilan Pappe izraeli történész Az izraeli-palesztin konfliktus nagyon rövid története című könyve, Piróth Attila fordításában, a Théâtre le Levain (Kovász Színház) és a Le Monde Diplomatique magyar kiadása gondozásában, a Tett és a Mérce médiapartneri támogatásával. A könyv részletes ismertetője itt szerepel. A kötet elővásárlással támogatható a Budapesti Teleki Téka oldalán.
2023 óta az izraeli állam több támadást is indított, hogy erősítse regionális pozícióját. Meggyengítette a Hezbollahot Libanonban, és a Hezbollah főhadiszállása elleni légitámadásban végzett Haszán Naszrallahhal. Az USA által tető alá hozott tűzszüneti megállapodás értelmében Izraelnek ki kellett volna vonulnia – ehelyett azonban teljes természetességgel mindmáig fenntartja katonai jelenlétét Dél-Libanonban.
Az Aszad-rezsim 2024. decemberi összeomlása nyomán tovább romlott a Hezbollah helyzete, mivel a szervezet már nem számíthatott a szíriai kormánytól érkező fegyverekre, illetve az Iránnal való összeköttetésre. Szíria geopolitikai helyzetének meggyengülését kihasználva Izrael még mélyebbre, a Golán-fennsíkon túlra hatolva fokozta Dél-Libanon megszállását.
Bár a Dél-Libanonba és Dél-Szíriába irányuló előrenyomulás a helyszíni eseményekre történő reagálásnak tűnhet, valójában része a júdeai állam ideológiai víziójának.
Ez az ókori, bibliai Izraelt kívánja helyreállítani, amelyről úgy tartják, hogy jóval a történelmi Palesztina határain túlra nyúlt, és a régió domináns hatalma volt. Izraelt azzal vádolják, hogy repülőgépekről rákkeltő növényirtó szereket permetez a dél-szíriai és dél-libanoni megszállt területekre, hogy lakhatatlanná tegye ezeket a részeket.
Izrael nem érte be az Irán szövetségesei elleni csapásokkal: magát Iránt is meg merte támadni. 2024-ben légicsapást mért Irán damaszkuszi konzulátusára, majd Teheránban hajtott végre merényletet a Hamász politikai vezetője, Iszmáíl Hanije ellen, amire Irán rakétacsapásokkal válaszolt. Egy évvel később Izrael tizenkét napig tartó háborút indított Irán ellen: nukleáris létesítményeket támadott meg az Egyesült Államok bevonásával, továbbá Teheránt is bombázta. Egyik fél sem mondhatja, hogy bármilyen stratégiai célkitűzést sikerült volna elérnie – miközben 657 iráni ember halt meg. Valós a veszély, hogy a konfliktus 2026-ban újra fellángol.
Gázában és a megszállt területeken Izrael több katonai sikert mondhat magáénak: a Hamász és a palesztin Iszlám Dzsihád súlyos veszteségeket szenvedve alulmaradt. Azonban mint politikai erő, egyik szervezet sem tűnt el Ciszjordániából és a Gázai övezetből, sőt, Gázában a katonai szárnyuk is megmaradt. 2025 októberében tűzszüneti megállapodás jött létre, amely a – halott és élő – foglyok végső cseréjével zárult, valamint a Gázai övezetet új kettéosztásával, a „sárga vonal” mentén. Ez papíron az övezet 53%-át közvetlen izraeli ellenőrzés alá helyezte – ám az IDF azóta még nyugatabbra tolta a határvonalat. A vonal harci övezetnek minősül, így az összes palesztin ember a vonalon túlra szorult, az övezet maradék részébe, ahol megfelelő lakhatás és egészségügyi infrastruktúra nélkül élnek összezsúfolva, továbbra is humanitárius segélyen, amelynek bejutását Izrael gyakran akadályozza vagy egyenesen blokkolja.
Donald Trump elnök álbéketervét a kegyeit elnyerni igyekvő államok egész sora legitimálta, így sikerült összehozni egy úgynevezett Béketanácsot, amely majd a Gázai övezetet irányítani hivatott technokraták bizottságát fogja felügyelni. Az efféle tervek azonban egyáltalán nem vesznek tudomást a helyben élő palesztinok életéről.
A keserű valóság az, hogy a palesztinok elleni népirtás a tűzszünet létrejötte után is folytatódik: a megállapodás érvénybe lépése és 2026 januárja között az izraeli erők közel ötszáz palesztint – köztük sok nőt és gyermeket – öltek meg.
A rombolás és a kisemmizés közepette Izrael széthullása is folytatódik. A júdeai állam liberális ellenzői 2023-ban tömegesen vonultak utcára, hogy megvédjék a liberális Izrael utolsó bástyáját: az Izraeli Legfelsőbb Bíróságot. Fordulatot azonban nem sikerül elérniük – elsősorban azért, mert nem hajlandók politikai szövetséget kötni Izrael palesztin állampolgáraival, mivel ők maguk is rasszista nézeteket vallanak.
A kormány semmibe veszi a bíróságot, a liberális cionista tábor pedig – amelyet „izraeli tábornak” nevezek – csekély létszámú. 2022 decembere, vagyis a Netanjahu-adminisztráció hatalomra kerülése óta több mint kétszázezren döntöttek úgy, hogy elhagyják Izraelt és emigrálnak.
A 2026-os izraeli választások kimenetelétől függetlenül Izrael belső széthullása folytatódni fog, a júdeai állam fellépése pedig egyre keményebb lesz – ami súlyos következményekkel fog járni.
Az első következmény az, hogy Izrael mindinkább el fog szigetelődni a nemzetközi porondon. Bár ma még több kormány, köztük Magyarország kormánya is cinikusan védi Izraelt a nemzetközi jog megsértéséért járó büntetésektől, sokan álláspontjuk felülvizsgálatára fognak kényszerülni, amikor a gázai népirtás valóságával szembesülnek. Ha ehhez még hozzájön a civil társadalom gyakorolta nyomás, valamint a politikai környezet megváltozása – mindenekelőtt a baloldali politikai formációk hatalomra kerülése –, akkor a kormányok nyitottabbak lesznek Izrael-politikájuk átalakítására.
Izrael páriává válása miatt világszerte egyre több zsidó akar majd elhatárolódni Izraeltől és a cionizmustól. Sokuk a palesztin szolidaritási mozgalomhoz való csatlakozásban fogja megtalálja ennek legjobb módját.
Az erőszakosan terjeszkedni kívánó júdeai állam irányvonalának megtartásához Izraelnek mindvégig hadigazdaságot kell fenntartania. Amíg technológiai és fegyverexportja virágzik, egy kritikus bevételi forrása biztosított lesz. Ez azonban nem garantálja a gazdasági jólétet az országon belül – amely a világ egyik legegyenlőtlenebb gazdasága, és ahol a gazdagok és szegények közötti szakadék egyre nő. Közel kétmillió izraeli, vagyis a lakosság több mint egyötöde él a szegénységi küszöb alatt, és sok állampolgár számára az állam nyújtotta alapvető szolgáltatások romokban hevernek – ami csak növelni fogja az országtól való elhidegülést.
Ha együtt tekintjük ezeket a folyamatokat: a palesztinok Izrael általi dehumanizálását, a palesztinok kitartó, szívós ellenállását, Izrael elszigetelődését és totális függését a nem demokratikus rezsimek és multinacionális vállalatok uralta világrendtől, akkor felmérhetjük, hogy várhatóan mit hoz a jövő. Rövid távon: a könyvben vázolt konfliktus folytatódni fog a hatalmi viszonyok bármiféle lényegi változása nélkül. Remélem, ez a szakasz nem húzódik el, mert a konfliktus palesztin áldozatainak száma napról napra nő. Hosszú távon azonban egyetlen ilyen sötét korszak sem tart örökké. A regionális vagy globális erőviszonyok bármilyen lehetséges megváltozásából kipattanhat az a szikra, amely egy másféle korszak beköszöntét hozza el – amelyben a megbékélés és a múltbeli bűnök jóvátételének fájdalmas folyamata végül békét, igazságot és jólétet hozhat Palesztinának és minden lakójának.
2026. február
Elgondolkodtatott a cikk? Voltak benne új informácók, érdekes meglátások? Segített abban, hogy kialakítsd saját véleményed? Ha igen, mennyit ér ez számodra?
A gondolkozásra, kritikára és közös cselekvésre ihlető újságíráshoz az olvasók összefogására is szükség van. Csatlakozz, hogy együtt teremthessünk értéket!
Már ezer forint is nagy segítség, és ha teheted, légy rendszeres támogató! Köszönjük!
