Donald Trump 1.0 eleinte úgy tűnt az undorodó kortársak számára, mint egy pózoló-normaszegő, de kívülálló zugpolitikus, aki legfeljebb a történelem pörsenése lehet. Mindez azonban nem egyéb, mint emlékfoszlány: Trump 2.0 2025-ben, majd legutóbb a venezuelai narkotikumkereskedők elleni, kereszteshadjáratként tálalt, erőszakdús ügyködésével végképp megerősítette státusát az amerikai imperializmus panteonjában. A szociopatának is csúfolt ember, aki lázba hozza a megsértett csőcseléket, az egyesek által posztfasisztának minősített, démonizált outsider, aki vérmitológia és feszes egyenruha helyett – annak idején Susan Sontag szólt ennek az esztétikai-szexuális aspektusairól – piros nyakkendőt vagy éppen baseballsapkát visel, valójában hozzáidomult a hatalom akarásának amerikai változataihoz. Visszavonhatatlanul normalizálódott – az imperializmus magasabb fokán (vagy éppen alacsonyabb fokán: egy szellemes szerző megfordította a régi lenini gondolatot, így lesz nála az imperializmus a kapitalizmus legalacsonyabb foka).
Ha úgy tetszik
Trump hozzázüllött ahhoz a perverz folytonossághoz,
amelynek medrét vájták a politikai spektrum mindkét felén álló szereplők, beleértve a liberális nemzetköziség fennkölt eszményeit kinyilatkoztató elnököket is. Ennek belátásához nem kell feltétlenül a háborús rendcsináláshoz amerikai különjogokat hozzárendelő neokonzervatívokhoz folyamodni. Ott van például az a Bill Clinton is, akinek ölébe hullott a szovjet felbomlás utáni kegyelmi állapot, mármint az egypólusú túlhatalom élvezete, és aki a neoliberális globalizmus felkentjeként szűkebb pátriámra szórt pusztító bombákat – esze ágában sem volt eközben, hogy igényelje az ENSZ jóváhagyását. Kétségtelenül kirajzolódnak törésvonalak itt, de Trump akkor is elejtett fonalakat sző tovább. Allergiásnak lenni az elnökre – meddő dolog.
Vagy ott van a drónok mindenható erejét értékelő Obama, aki ama ideológiának a jegyében értekezett, hogy „fenntartom magamnak a jogot, hogy unilaterálisan lépjek fel”. Nem is olyan véletlen, hogy a nem-liberális értelmiségi csillag, Robert Kagan szerfelett tudott lelkesedni Obama gondolataiért: íme, egy elnök, aki nem óhajtja tolerálni a tolerálhatatlant, hanem a történelem mozgását elszántan a szent amerikai érdekekhez, az eleve elrendeltséghez igazítja.[1]
Jellegzetes, hogy nem csak azok a hívek ünnepelték Trump egyes gesztusait, akik szerint általa a konzervativizmus mennybemenetele következett be. Amikor Trump 1.0 Szíria felé irányította a rakétákat, akkor a liberalizmust teljes mellszélességgel támogató és az illiberális demokráciát, mint bibliai istencsapást nagy erőkkel támadó, szintúgy rivaldafényben fürdő Fareed Zakaria úgy fogalmazott, hogy Trump végre felemelkedett egy hiteles amerikai elnök magaslatára. Felfénylett az amerikai glória. De igent mondott a vonatkozó trumpi ténykedésre Anne-Marie Slaugher is, aki amúgy az obamai apparátus kiiktathatatlan tagja volt – és tovább is sorolhatnám.[2] Amerika egy eszme, mondták oly sokan, ám olyan eszme, amely nemcsak fenyít, de pedagógiai erőszakot is gyakorol.
A baloldal pedig, mint máskor is, megengedi magának, hogy a meglepetés vegyen erőt rajta. Azt várják ugyanis a régóta jeles képviselői, hogy az imperializmus levetkezze a háború sallangját, és csupán gazdasági jellegű legyen, amelynek mechanizmusa mentes a közvetlen erőszaktól, még ha kényszert foglal is magában. Régi párhuzam: amikor a bush-i Amerika az évezred elején erőszakhadjáratot foganatosított a Közel-Keleten, akkor a baloldal egy része rácsodálkozott az eseményekre – majd kénytelen-kelletlen visszahozta a háború jelenségét az imperializmus jelentéskörnyezetébe.[3] Mintha előzőleg a háborús erőszak nem jelentette volna az imperializmus szerves részét!
Trump kiindulópontja: Amerika nem tud többé a kézben tartott világkapitalizmus, a kapitalista kollektivitás ügyintézője lenni.
Egy korszak lezárult, amit a liberális elődök nem voltak hajlandók észrevenni. Azonban ő nem egy elfelejthető anomália, hanem egy nem egyenesvonalú módon kibontakozó, bizonytalan végkimenetelű, a hatalomvesztés félelméből, akár pánikból eredő dekadencia tünete. Létezése kihüvelyezhető az amerikai kapitalizmus ellentmondásainak „trágyájából” – amely maga után vonja a világkapitalizmus krízisszerű gördüléseit is.
Az erőszak megtervezett, és sikeres gyakorlását, mint Venezuelában, ami itt vonatkoztatási pont, lehet persze akár a kiapadhatatlan erő diadalának is tekinteni. Trump életet lehelt a liberalizmus által betokosodott birodalomba – így gondolják azok, akik magasztalják acélosságát: ám az erőszak többjelentésű mivoltához hozzátartozik, hogy gyengeséget leplezhet.
Írásaink Venezuela kapcsán:
Soltész Béla: A „XXI. századi szocializmus” és a Monroe-doktrína
Matheus Garcia Nunes: Veszélyes játékba fogott Donald Trump, ami káoszba dönthet több latin-amerikai országot
Amerika egykor hegemóniát gyakorolt, ötvözve a hatalom kemény és puha módozatait: a hegemónia azonban úgy jut érvényre, hogy afféle „jóakaratú” hatalomként-vezéralanyként fellépve,[4] még ha manipulál is, de kedvezményeket előlegez. Kérdés, kétségkívül, hogy a II. világháború utáni Amerika mennyire felelt meg az eszményire kerekített képnek. Ám az biztos, hogy a tőkés felhalmozással és megaadósággal kínlódó jelenlegi USA nemcsak hogy nem törekszik arra, hogy hegemóniát közvetítsen másoknak, hanem egyre kevésbé képes a hegemónia elérésére: az erőszak dramaturgiái nem elegendőek ehhez. Gramsci szerint a hegemónia kapcsán vegyítődik a partnerek, alávetettek feletti dominancia és a tőlük származó beleegyezés. Trump, akit fontos értelmezők úgy mutatnak be, mint „védelmet biztosító zsaroló politikust”, ösztönszerűen belátta, hogy az amerikai hatalom újraértelmezéséhez módosítani kell a dominancia és a hegemónia viszonyát. A hegemóniának megmaradhatnak részelemei, de az amerikai hatalom szempontjából a lényeg a dominancia.[5]
Mindeközben a hatalomról lemondani nehéz, különösen azok számára, akik önmagukat történelmi küldetéssel ruházzák fel – Trump újraírja ezt a küldetést. És ennek érdekében hajlandó megtaposni a szuverenitást is, még ha azt nemzeti felségjelvénnyel látják is el. Gátlástalan antiuniverzalizmusa eleve feszültségben áll mindenfajta elvvel, mert menthetetlenül terméketlennek (sőt mérgezőnek) tartja azt, amit elődei gyakoroltak, mármint, hogy patetikusan hajbókoltak a princípiumok előtt. Azaz megpróbálták a lehetetlent, vagyis hidat ácsolni a szaporodó háborúk erőszakmechanizmusai, az imperialista hatalmi terjeszkedés és az egyéntisztelő liberalizmus elvei között.
Trump egyszerűen frázisnak tekint minden elvet, ezek úgyis csak gátat szabnak a kapitalizmus profitüzemének.
A The Economist nemrég visszasírta (pontosan így) Trump elődjeinek képmutatását – eredménytelenül persze.
A trumpi rezsim: patchwork, amely különféle elemeket elegyít egy olyan korban, amely híján van az átfogó irányulásnak, kiürült eszmékkel küszködik, és bizonytalanul közlekedik az erjedő, ám még mindig éldegélő neoliberalizmus terepein. A válság régi fogalma nem illik e korra: az még robbanásszerű eseményeket feltételezett, amelyek elmúlnak, hogy új ciklus vegye kezdetét – ma implózió van, a válságeffektusok szétfröccsenek, és időben lehatárolhatatlannak bizonyulnak.
Donald Trump Michiganben, 2024. november 5. Fotó: Donald Trump / Facebook
Trump az elegyítő: elvégre a vámok fokozott kiszabásának használata a kereskedelmi háború igézetében sem a jelenlegi elnök leleménye, ha jól emlékszem Ronald Reagan is alkalmazta ezt az ütőkártyát az akkori veszélytényezővel, mármint a japánokkal szemben. (És Reagannél is megjelent az amerikai hatalom visszaszerzésének igénye.) Mindeközben Trump szerepet játszik a mellette tömött sorokban felsorakozó high-tech vállalatok és az állam katonai részlegének egybetömörítésében. Militarizáló gesztusai, a vonatkozó költségek egekig való duzzasztása posztliberális-bonapartisztikus alapállásra vallanak.[6] A tőkepárti elnök persze nem viszolyog attól sem, hogy továbbra is dereguláljon, hogy pl. adókedvezményekkel istápolja az általános mesterséges intelligenciát hajhászó korporációkat, amelyek most gerjesztik a „szuperintelligencia” elérésére utaló, nagymértékű tőkét igénylő eufóriát. Mellesleg, ezt sokan, aggódva, válságterhes túlfűtöttségként jellemzik. Ezen korporációk képviselői közül bőven akadnak olyanok is, akik átfogó ideológiai ambícióval bírnak, mint a demokráciát a kapitalizmus töretlen dinamikája szempontjából felesleges tehernek minősítő, filozofikus gondolatokat is görgető, libertariánus Peter Thiel (PayPal, Anduril, Palantir)[7] – aki egyúttal nagy élvezője a különféle katonai megrendeléseknek, és az erőszakgyakorló jobboldali izraeli állam szilárd partnere is.
A libertarianizmus, amely a szocializmus rákfenéjét pillantja meg szinte minden állami tevékenységben, és az állami katonai apparátus frigye – mindez felettébb érdekes. Jóllehet következik a trumpi mixtúrából, amely keretet ad a libertariánus elemek és a töretlen állami hatalom, így a merkantilista gazdaságpolitikai irány egybegyúrásához. Egybeáll így az az orientáció, amely karcsúsítaná az úgymond túlduzzadt államot (lásd Elon Musk teátrális-performatív gesztusait), egyszersmind igényelné az állami megrendszabályozó szerepkörök gazdagítását, annak érdekében, hogy Trump letörje a kerékkötők ellenállását.
A trumpi jelenség maga zúzza szét a szokványosan kifeszített kettősséget a globalizmus és a nemzeti dimenziók között (ez amúgy logikailag sem áll) miszerint egyfelől ott van a romlott-zsaroló kapacitással bíró nemzetközi tőke, másfelől pedig a romlatlan hazai-nemzeti tőke. És nem felel meg a valóságnak az, amit a trumpi létezés kapcsán szajkóznak, mármint, hogy önbezáruló gazdaságpolitikát művel. Ezt nem teheti meg a tőke szerkezetileg létező nemzetközi érdekeltségének okán sem. A tőke szükségszerűen a globális és a nemzeti aspektus között mozog, egyiket sem nélkülözheti, miközben mindig fontos szemügyre venni hogyan lép be a nemzeti tőke a világtérbe. Elengedhetetlen azonban, hogy a tőke otthon is hatalmi pozíciót teremtsen a maga számára. Frakciói pedig több hangon énekelnek a kórusban – habár a tőke, mint olyan, afféle elvonatkoztatás, amely nélkül nincs kapitalizmus, még a nemzetközi ambíciókkal rendelkező tőke (a Blackrock és a többiek) sokszor tapasztalt többlethatalma is ebből származik. Amerikában ott van az acélipar, amelynek kevésbé fűződnek érdekei a globalizmus műveleteihez, vagy fennáll egyfelől a hagyományos pénzügy képviselőinek érdektere, másfelől, más érdekeltség bomlik ki a bitcoin és hasonló új pénznemekkel kereskedő frakciók számára. Mindegyik a globalizmus és a nemzeti vonatkozások más és más ötvözetét létezteti. Az a tény, hogy dacára a buzgó közgazdászok profetikus balsejtelmeinek, a tőzsde alkalmi ideges rángatózásának, a trumpi építmény nem roskadt össze, annak is köszönhető, hogy nem tudunk arról, hogy egyetlen tőkefrakció is hathatósan ellene fordult volna – annak ellenére, hogy időről időre támadást intéz egyes frakciók ellen.
Amúgy tetten érhető a Szilícium-völgy kapcsán egy markáns jobboldali gondolati korpusz, amely a felvilágosodás fényáradatának idézése helyett „sötét felvilágosodásról” beszél, és világnézeteinek elemei termékeny talajra találnak a trumpi észjárás esetében is. Noha, érdemes megjegyezni, hogy ezen eleven jobboldali intellektuális tömbben (amely nemcsak a digitális szférát kívánja uralni) jegyzünk olyan szereplőket, akik módfelett csalódtak Trump 2.0 eredményei kapcsán.[8]
Viszont amennyiben továbbra is a Trump 2.0-ra irányuló kritika után kutakodunk, úgy érdemes még körülnézni az ő táborában. Marjorie Taylor Greene képviselőnő, mondjuk, néhányszor látványosan szembefordult az elnökkel, és csalást kiáltott. Így tett legutóbb a venezuelai eset kapcsán is: mindez a nagytőke szolgálatában történt, és a kapitalizmus kisemberei csak a kárát látják mindennek. Venezuela: egy régi kotta hangjegyei – csakhogy arról volt szó, hogy ilyenből többet nem szól zene. Mégis felcsendült.
Nem a képviselőnőtől várjuk persze a kapitalizmus mélyebb meghatározottságainak, vagy a dialektikus csavaroknak a magyarázatát. Ő az alulról érkező trumpizmus, a MAGA-mozgalom kifejeződése, amely munkahelyet, biztonságot óhajtott, és a lakásínség felszámolását akarta. De nem teljesítette célkitűzéseit. És a MAGA okán, nagyon céltévesztő módon, Trumpot, mint a gyanús népközeliség, az alantas ösztönökre rájátszó „populizmus” megtestesítőjét azonosítják. Az elnök azonban olyannyira összpontosít arra, hogy a tőkefelhalmozásnak utat engedjen, hogy nem nyílik lehetőség arra, hogy lehajoljon a „populizmus” állítólagos anyagához, a néphez – így azok hosszú sorába tartozik, akik eltüntetik a démoszt ott, ahol csak lehet. Nem is tehet mást miközben, a megnövelt vámok jelensége mögött, lényegében osztálypolitikai célokat követ, azaz, kieszközli az adócsökkentést a tőke számára,[9] vagy éppen lebontja a közszabályozás kereteit.
Ami Venezuelát illeti, Greene képviselőnő érveléséhez azért röviden hozzáadhatjuk, hogy ez nem meglepő útkanyar, hanem ismét csak a folyamatosságvonalak megerősítése. A narkotikumok elleni harc politikai fegyverként, biztonságpolitikai-titkosszolgálati matériaként való használata legalább Nixon óta ismeretes.[10] A latin-amerikai drogkereskedelem kapcsán alkalmazott amerikai mérce nem közegészségügyi, hanem hatalmi-instrumentális jellegű: a közjó keresése azt jelentené, hogy szembesülni a narkotikumok iránti kívánalom bonyolult okozati kérdéseivel (a banalitás érzése, a nihilizmus, a sivár létezés stb.). Ez azonban mélyfuratot igényelne a kapitalizmus mocsarában, és nem ama szólamnak az ismétlését, hogy a venezuelai elnök, Maduro alattomosan elcsábítja a hiszékeny amerikai fiatalokat. A szövetségeseknek vagy az ellenségnek a kiválasztását így nem az határozza meg, hogy a szereplők tényleg bűnrészesei-e a narkotikumok körfogásának és a piac feltöltésének, hanem az, hogy mennyire illeszthetők bele a nagyhatalmi Amerika érdekrendjébe.
Aztán érdekesmód, óvatos elemzők arra figyelmeztetnek,[11] hogy ne következtessünk túlságosan gyorsan arra, hogy Trump venezuelai gyorsított akciójára csupán a zsákmányszerzés, azaz az erőforrás-imperializmusra derít fényt. A ragadozó elnök képe nyilván beilleszthető lenne abba a leegyszerűsítő gondolkodásba, amely úgy hiszi, hogy az olaj utáni vágy az okok oka minden amerikai terjeszkedő-háborús gesztust illetően. Ráadásul az amerikai elöljárók is ellentmondásosan nyilatkoznak, beleszámítva Trumpot is, hiszen hol az olajra hivatkoznak, hol pedig azt hangoztatják, hogy országuknak nincs is erre égető szüksége. Az elnököt illetően még azt sem felejthetjük, hogy milyen olajfantáziákkal hívta fel magára a figyelmet (állítólag még az első elnökségét megelőzően felkiáltott: vért olajért!, ez pedig bevezetés egy olajbirodalom felállításába, amely tényleg ott van az elnök radarján).
Nicolás Maduro venezuelai elnök, balján Diosdado Cabelló belügyminiszterrel. AMikor még nem érkeztek meg a helikopterek és vadászgépek.
Azok, akik meggondoltságot javallanak, szuggesztív módon azt állítják, hogy hasztalan a bőséges venezuelai olajerőforrásokra és világszintű olajtartalékokra való hivatkozás, roppant költséges ezek kiaknázása: nem tekinthető véletlennek, hogy a nagy olajvállalatok is tartózkodóan reagáltak az új venezuelai helyzetre – persze nemcsak a régóta ott lévő Chevron, de mások is alkalmazkodni fognak majd.[12] Azt is sugallják,[13] hogy vegyük komolyan az újabb marxizmus tételét, miszerint az állam nem használati eszköze a tőkének, hanem „viszonylagos önállósággal” bír. Lehet, hogy Trump fantazmagóriái azt mondatják vele, hogy az olajhatalom megerősítése végett küldött Caracasba csúcskommandókat, akik halomra öltek embereket, az öndicséretbe belefeledkező elnök számára mégis fontosabb volt a hatalomszínház megjelenítése, és a látszat megszerzése, valamint a belőle (mindenkire) áradó fenyegetés közlése.
Hogy Trumphoz közel áll a hatalmi látványok gyártása, ez nem kétséges – feltűnő, hogy apparátusának tagjai is részt vesznek a hatalmi reprezentáció működtetésében: emlékszünk Kristi Noem belbiztonsági miniszter látogatására Salvadorban és performatív gesztusaira a megvetésre ítélt bebörtönzötteket illetően. Hogy a venezuelai akció állandósított fenyegetést közvetít, amely Latin-Amerika jelképes kisajátítását, valamint a kontinens rózsaszínű baloldalának semlegesítését helyezi kilátásba, vitán felül áll. Hogy mindez a hatalmi keretek kiszélesítését célozza: ki kérdőjelezhetné meg?
Mégis, alábecsülnénk a venezuelai fellépés fontosságát, ha nem látnánk meg benne a stratégiai szándékot.
Amennyiben Amerika nem tud oly módon a világkapitalizmus gondnoka lenni, mint 45 után, úgy gondoskodnia kell a tér elosztása-rögzítése, az erőforrások feletti ellenőrzés kapcsán felmerülő kérdésekről
– levegőben, szárazföldön és a tengeren (már Trump 1.0 kormányzata támogatta az India-Közel-Kelet-EU folyosó megatervét). Trump tehermentesíti Amerikát a túlfeszített hatalom praxisától, és összpontosító jellegű cselekvéssorozatot követ. Hiszen, ne felejtsük, Amerika nem lehet önelégült az energia kapcsán, vagyis energetikai imperializmusra van ítélve, amelybe belefér az említett olajbirodalom megteremtése is – utóvégre is a mesterséges intelligencia területén felmerülő gigantikus energiaigény, amelynek költségei a kisemberre hárulnak, követelményt jelent.
A már régóta elsőrendű vetélytársnak minősített Kína gazdasági expanziója pedig azzal fenyeget, hogy mindenütt megveti a lábát. Mindenütt, ahol gazdasági lehetőségek nyílnak. Hogy a nagyon ellentmondásos Carl Schmitt fogalmával éljek, ezen ország gazdasági Grossraumot (nagyteret) birtokol szerte a világon.[14]
Mégsem találó a gyakori kifejezés, miszerint itt a világ (akár hallgatólagos) felosztása folyik, hiszen ez a szimmetria képzetét, a hatalmi lépések hasonlóságát feltételezi. A kínai hatalmi stratégia azonban nem a területi elosztás mentén, hanem eleddig inkább a gazdasági pozíciószerzés mentén strukturálódik, lett légyen az Kanada vagy Venezuela. És az ázsiai ország egyelőre hátrál, kivonul akár a hídfőállások (Irán, Venezuela stb.) elveszítése után is, vagyis, kerüli a konfrontációt – igaz a venezuelai olaj elveszítése közel sem érinti annyira, ahogy ezt beharangozták.[15] Még a gyakori kifejezés, mármint a multipolaritás sem talál itt igazán célba, mert nem számol be a stratégiák különneműségéről, és azt vetíti ki, hogy a világ majd gondosan elosztott Grossraumok egysége lesz.
Venezuela arra tanít bennünket, hogy unipolaritás ugyan már nincs, viszont a multipolaritás majdhogynem lehetetlen háború nélkül.
Sokat értekeztek arról, hogy az imperializmus nem egyenlíthető ki, a gyarmatosítás mintájára, a közvetlen területszerzéssel – az egykori gyarmattartók megtanulták a terület fenntartásának nehézségeit és jegyezték óriási költségeit. Trump az amerikai Grossraum stabilizációjának szempontjából kénytelen területi vonatkozású lépéseket (Grönland stb.) tenni, amelyet ugyanakkor kombinál a „nem-területi” jellegű imperializmus eszköztárával – a digitális technológiák, az ellenőrzésre, az ellenség követésére berendezkedett mesterséges intelligencia lehetővé teszi ezt.
Továbbá, Venezuela esete annyiban sem puszta konjunktúra, hogy már korábban is fennálló konceptuális kérdéseket domborít ki ismételten – a baloldal számára. A baloldal egy része azért támogatta (vonakodva) az elrabolt Madurót, mert emlékezett a chavismo egyes egalitariánus-reformista, valamelyest kapitalizmusellenes impulzusaira. Ezenkívül figyelembe vette Hugo Chavez utódjának USA-ellenes törekvéseit, aki teret adott a másik póluson álló orosz és kínai érdekeltségeknek. Valamint erős szövetségre lépett Iránnal, ami magyarázza a tényt, hogy az izraeli politikai osztály/titkosszolgálat élen járt annak harsogásában, hogy ezen ország egy megtestesült narkobirodalom, és ünnepet is ült Maduro durva elhurcolása kapcsán. Maduro mindenesetre az antiimperialista és az áldozat szerepkörében jelenhetett meg, akinek országát népellenes szankciók szorongatják.
De az antiimperializmus könnyen csalóka látszattá válhat, minthogy fátylat boríthat a belső osztályviszonyokra és elfedi a kényelmetlen igazságokat a társadalom állapotával kapcsolatban. A szankciók prése alatt, tudjuk, autoriter viszonyok szoktak virágozni – lehet-e valami más? Ám csak egy erőteljesen konkrét elemzés, amely lemerül a mélybe, nyithat perspektívát arra a kérdésre, hogy a fennálló hatalom hogyan él a kényszerhelyzettel? Hogyan megy végbe a tőke felhalmozása: vajon nem éppen a népi kapacitások, a bázisdemokrácia semlegesítését jelenti-e? Vajon nem arra használja-e a hatalom a feltorlódott ellentmondásokat, hogy az antiimperializmus örve alatt szabadságokat tiporjon? És Maduro uralma sok baloldaliban szertefoszlatta még a chavismóban rejlő egyes lehetőségeket is, amelyek kapcsolatban álltak a néperővel.
Amennyiben ezen uralom komoly kritikája után érdeklődünk, úgy ne Trump semmitmondó propaganda-masinériáját, hanem a helyszínen levő venezuelai kommunisták okfejtéseit érdemes hallgatni.[16] Csatlakoztak ugyan eredendően a chavismóhoz, felizzott számukra a fény, de már Chavez időközben erősödő, korruptív aspektusokat tartalmazó tőkepártiságával, vagy a „XXI. századi szocializmus” képleteinek fura montázsával sem tudtak kibékülni. Ezek után következett, ahogy ezt bírálatukban részletesen kifejtik, Maduro intenziválódó megrendszabályozási-tekintélyelvű gyakorlata, neoliberális pálfordulása, a „forradalmi burzsoázia” hangoztatása, a sztrájkjogok megkurtítása, és bizony a baloldaliak üldözése. Megvesztegette őt a hatalom. Eltávolodott az egykori, akár bizonytalan, forradalmi impulzusoktól is. Kilúgozta a baloldal minden tartalmát.[17]
Mindez tulajdonképpen egy vérbő-embertelen dilemma, amelynek címzettje a baloldal mindenütt – ezt nem lehet elintézni a bíráló kommunisták, a sarló és a kalapács gondolatkörének vélt dogmatizmusával. A tényleg elengedhetetlen antiimperializmus, amely kitartóan szórja átkait a „Nyugatra” és szembeszegül Amerikával, a transzatlantizmus helytartójával, bizonytalan-eldöntetlen viszonyban áll a társadalom belső szervezésének kérdéseivel. Nincs semmilyen eleve elrendelt harmónia az antiimperializmus és a nem-tőkés módon, a szabadság, egyenlőség és szolidaritás elvei szerint alakuló társadalom létezése között – elvégre elképzelhető jobboldali antiimperializmus is.[18]
Itt kellene kezdeni a dilemma felgöngyölítését.
Szovjet emlékmű Harkovban. Fotó: Vincze Csaba
A hagyományos baloldal, amely nem véletlenszerű összefüggést feltételez a tőkés világ és a háborúk között, nem tud közömbös maradni azon tény iránt, hogy 2025-ben a háború a közdiskurzus szinte monotonikusan kibomló pontjává vált (tudjuk: az európaiak, az orosz elnök kérlelhetetlen megbélyegzésének nevében, már-már rutinszerűvé tették az elkövetkező háború kirobbanásának előlegezését.) De ha ez tetten is érhető olyan régi marxisták, mint Michael Kidron és mások esetében, akik a háború politikai gazdaságtanát vették szemügyre, aligha azonosítható a baloldal minden szegmentumában.
Így beszámolhatunk azon törekvésekről, amelyek felfüggesztenék a háború elemzését, minthogy úgyis elhalványult a béke és a háború közötti választóvonal. A háború jelensége azért válik a múlt süllyesztőjének részévé, mert adódnak hatékonyabb mechanizmusok a világrend fenntartásához, mint a rendőri intézkedések, vagy a különféle pacifikációs eljárások.[19] Hogy a feljebb említett diskurzus új és új mozzanatokat (pénz stb.) hoz szóba, amelyek „fegyverként” (weaponization) használhatók, szintúgy a háború és a béke összeolvadásával értelmezhető.[20]
Azért félreértés ne essék: a baloldal nem szépíteni akar itt, és nem azt fontolgatja, hogy a háború úgy múlt ki, hogy közben az erőszakot lebírtuk. Ellenkezőleg. Mégis, különös helyzet állt így elő. Különféle törekvések találkoznak ugyanis a háború időszerűtlenségének diagnosztikájában. Például cinikusnak szokás tartani azt az orosz retorikát, amely az ukrajnai háború helyett még mindig, leplező módon, különleges hadműveletről szól – holott itt oly irányok jelentései visszhangoznak, amelyeket a Lajtától nyugatra is érvényesítenek. És igaz ugyan, hogy az európaiak „háborút” emlegetnek a fenyegető-riadóztató diskurzusokban, de az, aki az olyan nagy hatású szervezetek, mint az amerikai RAND évi jelentéseit böngészi, vagy emlékszik a NATO-bombázásokat legitimáló beszédmódra, esetleg katonastratégiai könyveket is olvas, éppenséggel azt az orientációt tapasztalja, amely a háborút a múlt történetei közé sorolja.
Így Rupert Smith, a tapasztalt, megannyi ún. válságövezetben szolgáló brit magas rangú tiszt, aki sikerkönyveket is ír, azzal lép elő, hogy a „háborút válság sújtja”. Keretei nem is azonosíthatók már, hiszen különféle technológiai-operatív „műveletekben” oldódnak fel.[21]
Egy olyan filozófus, mint Rousseau, dióhéjban összefoglalt egy hagyományvonalat, miszerint a háború jelensége államok viszályának kifejeződése. Smith és mások pedig mindazt, amit egykor a háború rubrikájába soroltak, kiemelik az állami viszonylatokból, és az „emberek közé”, az emberi viszonylatokba helyezik, ahol „meghatározatlan ellenségek”[22] ellen folyik a végtelenített rendvédelmi-biztonságpolitikai-igazgatási-megfegyelmezési harc.
Emlékeztető: ott volt egykor a német klasszikus filozófiát is erősen magába szippantó katonaíró, Clausewitz, aki a háborút úgy elemezte, mint a már létező politika továbbvitelét. Ugyanebben az időben élt az a Hegel, aki a ciklikus háborúkat abból származtatta, hogy az összegyűlt ellentmondásokat, egyenlőtlenségi gócpontokat tartalmazó modern társadalmakat nem lehet másképpen megtisztítani, mint háború révén – ő polgári társadalomról beszél, de akkor is félelemkeltő ez a mára nézvést. Michel Foucault, a jóval később jövő, fordított sorrendben a clausewitz-i okfejtéshez képest, a társadalomban gyökeret eresztett háború dimenzióiból vezette le magát a politikát – a francia azt sejteti, hogy az, amit békének neveznek, ténylegesen a háború jelentéseinek leülepedéseit foglalja magában.
Rövidlátás lenne azonban azt hinni, hogy a háború és a béke viszonylatának tisztázása csupán korunk számára képez gondot. A beható történelmi elemzés tudniillik azt tárja fel,[23] hogy a háborút és a békét átfogó jelentések összezavarodásának tapasztalata korunkhoz képest már korábban is gyakorta panaszra késztette az elemzőket. Azaz,
a háború és a béke között egyértelműen meghúzott cezúra érvényesítésének kudarca végigkíséri a kapitalizmus igájába hajtott modernitást.
Ennélfogva nem vadonatúj jelenségről szó. A háború mindig heterogén anyagra volt utalva. Ezzel függ össze, hogy a háború a története során minden kodifikációra utaló erőfeszítés dacára (hiszen sok ilyen volt!, igazságos háború képzete stb.) deviáns formákkal telítődött, mint a gyarmati háborúk, a lázadók megregulázása – mindezt a meghatározó biztonságpolitikai szempontok alapján. Pontosabban: a tőkés kritériumokhoz alkalmazkodó biztonságpolitika befolyásolta a háború jelentéseit.
Egyszóval e devianciák nem a háború mellékjelenségei. A kapitalizmus szerkezeti meghatározottságai, biztonságpolitikai determinációi, úgy tűnik, nem engedik, hogy megnyugtató módon rajzoljunk meg demarkációs vonalakat a háború és a béke között. Trump díjra érdemes, korszakalkotó békecsinálóként tekint önmagára, miközben tavaly hét országban bombáztak a katonái – ideológia ez, de nem szemfényvesztés, hanem az imént említett biztonságpolitika sűrítménye.
Itt visszatérhetünk a Maduróra irányuló teledirigált (Trump által akciófilmként nézett) embervadászatra. Valójában a feljebbi okfejtés alapján a Maduro-ügy megszűnik valamiféle megbotránkoztató elhajlás lenni. Olyan epizódot jelent, amely velejárója a kapitalista biztonságpolitika-háború hosszú történetének.
Archaizmus? Grégoire Chamayou írt egy figyelemre méltó könyvet arról, hogy az embervadászat figurája nem vonható ki a háború néhány évezredes történetéből. Ő egyenesen úgy gondolja, hogy e vadászatforma a háború meghatározó alakzata, ezért nyúl a bibliai Nimród alakjához, mint mintához. Nem találtatik ugyanis olyan háború, amely híján lett volna az emberre irányuló kitartó vadászatnak. Valóban: tele van a történelem üldöző alanyokkal – vadásztak a szegényekre, a koldusokra, a barbárokra, az indiánokra, a külföldiekre és mindenkire, akit ellenségnek neveztek ki, így vélt vagy valós diktátorokra. Így a kortárs drónok is keresve találják meg célpontjukat. Nincs vadászat ugyanis keresés nélkül.[24]
Illusztráció. Brüsszel, 2024. július 15. Résztvevõk az Európai Unió agrárminisztereinek tanácsülésén Brüsszelben . TI/Bodnár Boglárka
Az Európai Unió iránti rokonszenv valamikor táplálkozhatott a szervezet olyan lefegyverző támpontjaiból, mint a jóléti állam átmentése, a zöldre festett átmenet támogatása, és a kisebbségi érdekérvényesítésről való gondoskodás, azaz hozzászoktatás a történelem által teremtett másságokhoz. Az utóbbi orientációt aztán alárendelte a történelem hatalmi forgataga, az EU tétovázása, tagjainak heterogenitása, az előbbi tárgyterületek pedig veszélybe kerültek az újmilitarizáció kapcsán. Amennyiben tekintetünk messzebbre vetjük, akár azt is idézhetjük a folyamatosság érzékeltetésére, hogy 2008 után következett a megszorítások sok ellenállást kiváltó korszaka, majd a járvány, végül pedig a háború anticipációjának időszaka, amely maga után vonta a katonai megoldásra való fogadást. Történt mindez azon a földrészen, amely önmagát gyengítve két világháború otthona volt, és 1945 után, ha akarta, ha nem, de átadta magát az amerikaiak katonai mentorálásának.
Amennyiben pedig a ma kapcsán keresünk kritikai pontokat, úgy karakterisztikus, mondjuk, hogy a kritika, amely alámerül az európai normaalkotás és normamegvalósulás gyakorlataiba, apályról tesz jelentést az ökológiai politika kapcsán: arról beszél, hogy aggasztó módon hígulnak fel a megfelelő normák, és arra figyelmeztet, hogy mennyire fontos, hogy nemcsak az ágáló parasztok, hanem a környezetvédelmi alanyok is szóvá teszik, hogy lényeges szabadkereskedelmi megállapodások (lásd: szerződés a Mercosurral) eklatáns módon nincsenek összhangban e politika fundamentumaival.
Összegezve: mély rések keletkeztek a bonyolult architektúrán. És erősen meg kell izzadni ahhoz, hogy valaki megkérdőjelezze a gyanút, miszerint a katonai előkészületek obszesszív sürgetése, a fegyverkezési láz, a háború apokaliptikus lidércnyomásának megidézése az EU regenerációs igényének álcája. Amelynek osztálypolitikai következményei vannak, és erősítik az uralkodó osztályok hatalmát. Nagyon messzire terelne, ha most belefognék annak a problémacsomónak az értelmezésébe, amelyet amerikai közgazdászok militáris keynesianizmusnak kereszteltek el. Merthogy sokat rágódtak azon, hogy vajon a katonai költségek nagyságrendjének növelése serkenti-e a gazdasági épülést: pro és contra rengeteg vélemény kering ennek kapcsán. Mindenesetre, amennyiben csupán az amerikai szituáció alakulását vesszük egy pillanat erejéig górcső alá, rögzíthetjük, hogy a különféle elnökök milyen nehézségekkel küszködtek, miközben azon dolgoztak, hogy lefedjék a terrorizmus elleni harc, vagy a külföldön, így Afganisztánban állomásoztatott csapatok létezéséből fakadó költségeket.
A kérdés pedig mindig visszatér a színre, lám most Európában is megjelenik.
Az EU-nak pedig még egy virágzó útját pillantották meg az értelmezők: a normatív erőt. „Normatív hatalom”, így jellemezték. Arra gondoltak, hogy a szervezet sok figyelmet fordított a kell tartományára, miközben arra tett nagyszabású kísérletet, hogy finoman összehangolja a legyent és a fennállót. És illetékesen őrzi a kell parancsoló méltóságát – kantiánusoknak ezt értékelniük kell.
Losoncz Alpár lapunkban megjelent más írásait itt találja az olvasó.
Azok, akik igazoló magyarázatot keresnek az immáron magányos EU normatív erejének hanyatlására, azt hozzák fel mentségül, hogy kizökkent az idő: a békére berendezkedett EU hajója geopolitikai viharba került. Az oroszok megtámadták Ukrajnát, meg kellett szabadulni a zsaroló orosz energiafüggőségtől, a Közel-Keleten erőszakzuhatag alakult ki, Trump 2.0 kirívó jobboldali agresszivitásának hullámverései pedig elérték az öreg kontinenst.
Mi tagadás, sok itt az igazságrészecske: mondjuk, a jobboldaliság előrenyomulása à la Trump eredményezte ama különleges helyzetet, hogy az európaiak atlantista szövetségben állnak egy olyan rezsimmel-katonai védnökkel, amely civilizációs regresszió megvalósítóinak tartja őket. Azokat, akik arra rendeltettek, hogy gázt, olajat és fegyvert vásároljanak az életerős, terjeszkedő Amerikától – csak futólag jegyzem meg, hogy ma nagy keletje van a civilizáció fogalmának. Mintha a 30-as években lennénk! És kivételes gyötrődésnek bizonyult a palesztin kérdéshez való viszonyulás is az európaiak számára: megkísérelni valamilyen, akár bizonytalan másságot tanúsítani a bideni, trumpi rezsimekhez képest, miközben maradni kell Amerika uszályában, és egyúttal támogatást nyújtani az izraeli ténykedésben érdekelt európai bankoknak.[25]
Aki figyelt rögtön érzékelhette az élénk különbséget Izrael kapcsán az opportunista, a katonai akciókra igent mondó Ursula von der Leyen és a külügyért felelős Joseph Borrel között, aki bírálattal is élt, és alkalomadtán korrektívumokat sorakoztatott fel – igaz, Ukrajna/Oroszország kapcsán mindketten a reduktív jellegű demokrácia versus tekintélyelvűség képletet hangoztatták.[26]
De az EU mindenkori létezése számára a geopolitika akkor sem hozzáadott jellegzetesség, hanem alkotórész. Méghozzá a kezdettől fogva, amikor is kitapintható a nyersanyag gazdag afrikai dinamika irányításának szándéka.[27] Hovatovább, a gyarmatosítási képzetek nemcsak a tagállamok politikai osztályát kísértik, hanem az EU ügyvivőit is – most is: a palesztinokkal és az ukránokkal kapcsolatos szelektív magatartás, a másság európai és nem-európai variációi iránti megkülönböztetett viszonyulás tükrözi ezt.[28]
Amikor mondjuk Borrell szembeállította a kertet a dzsungel metaforájával, miszerint vagy a szabályok által övezett kert szerencsés részeként élhetsz, vagy a dzsungelnek a sötét, buja indulatok által mozgatott, rendezetlen viszonyai között tengetheted keserves életed, akkor pontosan a koloniális fantáziák továbbélésére ismertünk rá.
A Trump-trupp érvelése, amely 2025 folyamán többször is nehezményezte, hogy az EU úgy igazgat, hogy közben korlátozza a szólásszabadságot, bizony megállja helyét. Az amerikaiak már sablonosan ostorozzák az európaiakat, a minap még a Wall Street Journal is szerét ejtette annak, hogy a különféle egyéneket célba vevő európai szankciókat (Jacques Baud és mások) úgy értékelje, mint a szólásszabadságra irányuló támadást.[29]
Noha rögtön hozzáteszem, hogy az európaiak visszavághatnának az Amerikában fennálló konstellációt illetően – ehhez azonban keményebb kurázsi kell.
A kései Foucault melegítette fel a görög parrhésia fogalmát. Több ez, mint a szólásszabadság: magában foglalja a hatalomhoz való odafordulást és az e gesztusban megnyilatkozó őszinteséget („mindent mondani”), valamint azt a lehetőséget, hogy igazsággal megszólítani a hatalmat. Személyes attitűd is, és egész egyéniséget követel.
Hogy pedig Európa megrettent a parrhésiától, akkor kristályosodott ki bennem, amikor a pro-Európa-beállítottságú, egykor az etablírozott Európa részeként fellépő tanárnő, Ulrike Guérot járványkezelésre, russzofóbiára, az európai projektum alkonyára és egyebekre irányuló bírálatát kiközösítésre emlékeztető mechanizmusok fogadták.[30]
A kirótt szankciókat, amelyek beszélő és kritikát gyakorló embereket érintettek (2025-ben is), vagy a különféle választásokba való illetéktelen beavatkozások tényét lehet ugyan (felületesen) magyarázni a trumpi jobboldaliság térhódításától, majd az orosz titkosszolgálatok befolyásától való páni félelemmel. Ám ez nem változtat a tényálláson:
az EU, Európa, az európai kapitalizmus számára teher lett a parrhésia.
Végül is, milyen érzületet teremtenek a bizonytalanságban élő embernek az európaiak által nyomatékosított fordulatok az elkövetkező háborúról, amely majd döntő leszámolást jelent az oroszokkal, a „nem-európaiakkal” – létrehozva a Pax Europeana-t?
Bergson, a jelentékeny filozófus írja le az ellentmondásos tapasztalatot az előlegezett háborúval kapcsolatban – egy olyan korszakban, amely 1914 előtt bontakozott ki Franciaországban.[31] A háború egyszerre volt lehetetlen és lehetséges: lehetetlen, mert ellentmond az értelemnek, lehetséges, mert tapasztalatból tudjuk, hogy az értelmet a történelem megcáfolja. A háború kitörése előtti napon még a lehetetlen jelentése jutott érvényre, de másnapra, miközben a vonatok már szállították a katonákat, megváltozott az evidencia. A hadüzenetet olvasó Bergson álmélkodik: hogyan lett egy elvont lehetőségből szinte meglepetésszerűen valóság?
Pontosan ez a mi állapotunk is: a háború egyszerre lehetetlen és lehetséges.
A milliárdosoknak 4000-szer nagyobb esélyük van elfoglalni egy politikai pozíciót, mint az átlagos polgároknak – állítja az Oxfam új jelentése.
Sosem volt nagyobb szükség arra, hogy felszámoljuk az egyenlőtlenségeket.
Támogasd a társadalmi igazságosság mellett elkötelezett újságírást!
[1] – Graaff, N.A. de, Apeldoorn, B. van, Varieties of US post-Cold War imperialism: Anatomy of a failed hegemonic project and the future of US geopolitics, Critical Sociology, 37(4), 403–427.
[2] – Zakariát és Slaughert említi így, Pankaj Mishra, The Mask It Wears, London Review of Books, https://www.lrb.co.uk/the-paper/v40/n12/pankaj-mishra/the-mask-it-wears. Itt egyébként az amerikai liberalizmus figyelemreméltó disszidensének önkritikájáról van szó, S. Moyn, Not Enough: Human Rights in an Unequal World, Harvard, 2018. Természetesen tudok arról, hogy vannak demokraták, akik denunciálják Trumpot.
[3] – Lásd az amúgy kitűnő Ellen Meiksins Wood reakcióját, Meiksins, E. (2003). The empire of capital. London, Verso, 2003, 153.
[4] – A jóakaratú hegemónia, mint a vezérszerep záloga: Kindleberger, C. P. (1981). Dominance and leadership in the international economy: Exploitation, public goods, and free rides. International Studies Quarterly, 25(2), 242–254.
[5] – A zsaroló politikus alakjáról, a hegemóniáról (Arrighi közvetítésével), a hegemóniáról és a dominanciáról, Corey R. Payne, B. J. Silver, Domination Without Hegemony and The Limits of Us World Power, Political Power and Social Theory, 2023, 39, 59–177. Szerintem azonban a hegemónia nem tűnik el teljesen, csak új kombinációba lép a dominanciával.
[6] – C. Serfati, Les systèmes militaro-industriels, noyau totalitaire du capitalisme contemporain, https://www.contretemps.eu/systemes-militaro-industriels-noyau-totalitaire-capitalisme/, 2026.
[7] – Thiel rokonszenvezik azzal a filozófussal, mármint Leo Strausszal, aki forrást jelentett a neokonzervatívok számára is. Thiel, P. (2007) The Straussian Moment. https://gwern.net/doc/politics/2007-thiel.pdf.
[8] – „A második Trump-adminisztráció: tragédia”, Gray Mirror, The situation and the solution, graymirror.substack.com/p/the-situation-and-the-solution.
[9] – M. Hudson, Return of the robber barons, Donald Trump’s Distorted View of America’s Tariff History, https://www.democracycollaborative.org/whatwethink/return-of-the-robber-barons.
[10] – G. Grandin, Trump’s Killings at Sea Escalate the US’s Forever Drug War, https://jacobin.com/2025/11/trump-killings-war-on-drugs. Venezuela kapcsán megszólalt az egyik legkompetensebb is, lásd, P. D. Scott, J. Marschall, Cocaine Politics Drugs, Armies, and the CIA in Central America, Updated edition, 1998.
[11] – A. Tooze, Some topical material on Venezuela. Hopefully useful. https://adamtooze.substack.com/p/chartbook-423-some-topical-material.
[12] – Y. Smith, Even the Wall Street Journal Doubts the Trump Seize-Venezuela-Oil Scheme. www.nakedcapitalism.com/2026/01/even-the-wall-street-journal-doubts-the-trump-seize-venezuela-oil-scheme. html
[13] – M. Huber, Trump’s Venezuela Actions Are About More Than Oil, https://jacobin.com/2026/01/trump-venezuela-oil-power-economics.
[14] – A Grossraum és annak kapcsán, hogy Kína nem osztozkodik, É. Balibar, The Ukrainian War of Independence and and the World’s borders, in: GREEN. Géopolitique, réseaux, énergie, environnement, nature, nº2, year 2, Paris, Groupe d’études géopolitiques, 2022, 82. Hozzátenném itt is: egyelőre.
[15] – C. Gallagher, Does Washington’s Global War Against China’s Oil Suppliers Stand Any Chance of Success?, nakedcapitalism.com/2026/01/washingtons-global-war-against-chinas-oil-suppliers.html.
[16] – Olvassuk az utolsó megnyilatkozásukat, CP of Venezuela, Communist Party of Venezuela False anti-imperialism and the class struggle, https://www.solidnet.org/article/CP-of-Venezuela-False-anti-imperialism-and-the-class-struggle-in-Venezuela/in Venezuela, Communist Party of Venezuela.
[17] – M. Grieg, Imperialist sanctions, crony capitalism and Venezuela’s Long Depression: An interview with Malfred Gerig, links.org.au/imperialist-sanctions-crony-capitalism-and-venezuelas-long-depression-interview-malfred-gerig. Természetesen tudok arról, hogy hatalmas viták folynak a baloldalon Maduro kapcsán: nem kevés értelmező mond védőbeszédet a teljesítményeit illetően.
[18] – Az imperializmust boncolgatja A nyugat alkonyának írója is, Oswald Spengler.
[19] – Agamben, Badiou és mások. Íme, egy részletes elemzés, amely hatott rám, M. Neocleous, War Power, Police Power, 2014, 2. Valamint, M. Neocleous, Pacification, Verso, London, New York, 2025.
[20] – Például vannak olyan szerzők, akik azt állítják, hogy míg a liberalizmus azt fontolgatta, hogy az emberi összekepcsolódások és a gazdasági egymásrautaltság békítő jellegűek, addig az a valóság, hogy az egymásrautaltság maga válik fegyverré, H. Farrell, A. L. Newman, Weaponized Interdependence, in The Uses and Abuses of Weaponized Interdependence, (ed. by, D. W. Drezner, H. Farrell, A. L. Newman), Brookings Institution Press Washington, D. C. 2021.
[21] – Minderről, R. Smith, The Utility of Force. The Art of War in the Modern World, London: Allen Lane, 2005. É. Alliez, M. Lazzarato, Wars and Capital, Semiotext, 2016, 387. Neocleous, War Power, ibid. 1.
[22] – Nel, Elite Anxiety and the Fight for a Closing Window, substack.com/home/post/p-168528268.
[23] – Neocleous (ibid. 10.) végzi el ezt a munkát, ő az, aki a „burzsoá modernitásból” vezeti le azt a vezérgondolatot, amely szerint a „béke a háború formája”, „a háború és a béke közötti distinkció, mindig bizonytalan volt” (ibid. 5.). A háború mélyén a burzsoá biztonságpolitika logikája áll, amely olyannyira kérdésessé teszi a háború és a béke szétválasztását.
[24] – G. Chamayou, Les chasses à l’homme: Histoire et philosophie du pouvoir cynégétique, La Fabrique-Éditions, Paris, 2010.
[25] – S. Eikelenboom, C. Rouffaer, This is how Western banks and insurers finance Israel’s war in Gaza, https://www.ftm.eu/articles/israel-gaza-war-funding-western-banks-insurers#popup-form.
[26] – A. Oleart, J. Roch, The Colonial Imaginary of ‘Europe’ in the EU’s Asymmetrical Response to the Russian and Israeli Aggressions: Ukraine as a Member of the ‘Family’ Whilst ‘Othering’ Palestine, https://onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1111/jcms.13719
[27] – Hansen, P. and Jonsson, S. (2014) Eurafrica: The Untold History of European Integration and Colonialism (London: Bloomsbury Publishing).
[28] – A. Oleart, J. Roch, ibid.
[29] – R. Koppl, EU Sanctions Target Free Speech, https://www.wsj.com/opinion/eu-sanctions-target-free-speech-48e6d511
[30] – U. Guérot, Wer schweigt, stimmt zu: Über den Zustand unserer Zeit. Und darüber, wie wir leben wollen, Westend Verlag, 2022. Uő., Endspiel Europa Warum das politische Projekt Europa gescheitert ist – und wie wir wieder davon träumen können, Westend Verlag GmbH, Frankfurt/Main 2022. A parrhésia fogalmát emlegeti G. Standing is, de másképpen, mint ahogy ez itt történik, Free Speech? Europe must strengthen Parrhesia, https://braveneweurope.com/guy-standing-free-speech-europe-must-strengthen-parrhesia.
[31] – Ezt parafrazálom itt, H. Bergson, The Two Sources of Morality and Religion, Greenwood Press, Westport, 1974, 154. Idézi B. Waldenfels is, Schattenrisse der Moral, Suhrkamp, Frankfurt/M, 2006, 105.
