A boszorkányok feminista ikonokká váltak. Bölcs nők gyógynövényekkel és főzetekkel, idős nők, fékevesztett nők és sebezhető nők – mindannyiukat boszorkánysággal vádolták meg, megkínozták és meggyilkolták férfi boszorkányüldözők, bírák és esküdtszékek a 15. és 16. században.

A történészek régóta vitatják, hogy Európában és Észak-Amerikában miért végeztek ki mintegy 60 000 embert, közülük 85 százalékban nőket, boszorkányság vádjával. Nagy-Britanniában az 500 kivégzett boszorkányból körülbelül 90 százalék volt nő.

Sokan, akik magyarázatot keresnek, Silvia Federici Caliban és a boszorkány című könyvéhez fordulnak, amely sok egyetemi kurzus számára kötelező olvasmánya. Műve alapos kutatáson alapul és tele van lebilincselő részletekkel.

Ám ő azzal is érvel, hogy a boszorkányperek a marxizmus kudarcát mutatják be a női tapasztalatok és fizetetlen munkaerőjük szerepének megértésében.

De a marxizmus kulcsfontosságú a boszorkányüldözések megértéséhez – és Federici megközelítésének korlátainak felismeréséhez.

A boszorkányok üldözése a feudalizmus elhúzódó társadalmi válságának kontextusában zajlott. A régi társadalmi rendben a termelés nem a piacra irányult. A parasztok művelték a földet, a földesurak pedig ragadoztak a termésből.

A válságot a földek bekerítése, a közösségek megsemmisítése és a tömeges parasztlázadások jellemezték.

A kibontakozó kapitalista termelési mód, ami árukat állított elő a piac számára, próbára tette a régi hiedelmeket és megtörte a hagyományos társadalmi kötelezettségeket.

Amikor a világ kevés értelmet nyújt, az emberek magyarázatot keresnek. Az uralkodó osztály arra ösztönzi őket, hogy bűnbakokat találjanak a szembesülő bajok miatt. A boszorkányüldözések csúcspontja akkor következett be, amikor Nyugat- és Észak-Európa uralkodói megerősítették hatalmukat és egységes államokat alakítottak ki feudális területekből.

A heves osztályellentétek vallási konfliktusként nyilvánultak meg – például az 1642-49-es angol forradalom idején.

Az európai vallási feszültségek részeként egy új “démonológiai” tudomány született. A korábban ártalmatlan tevékenységeket – a nők részvételét a jövendőmondásban, amulettek értékesítésében és gyógyfüvek alkalmazásában – a Sátánnal hozták összefüggésbe. A boszorkányok a feszültségek és bizonytalanságok fókuszába kerültek – fenyegetést jelentettek a közösségre, a családra és az Egyházra.

Minden boszorkánypernek megvolt a saját dinamikája – családi irigységek, élelemért és földért folytatott viszályok, vallási feszültségek és erkölcstelenséggel kapcsolatos vádak.

Természeti katasztrófákat sebezhető és marginalizált nőknek tulajdonítottak. Az emberek remélték, hogy az ördög kiűzése védelmet nyújthat viharok és éhínségek ellen.

A nőket szörnyű kínzásoknak vetették alá, amíg be nem vallották, hogy paráználkodtak az ördöggel, érintkeztek “hasonlókkal” – gyakran háziállatokkal – és gonosz szellemeket idéztek. A boszorkányperek példái mutatják, hogyan hatott össze az osztály, a hatalom és a nem, hogy a nőket a máglyára juttassák.

I. Jakab király lelkes boszorkányvadász volt. 1604-ben szigorú új törvényt vezetett be a boszorkányság ellen. A korábbi törvények csak a “maleficium” – valós kárt okozás – vádjával megvádolt “boszorkányokat” célozták meg.

Jakab új törvénye eretnekségnek minősítette a boszorkányságot – egy hitet, nem cselekedetet, amely élve elégetéssel büntetendő volt.

Jakab 1589-ben feleségül vette Anna dán hercegnőt. Hatalmas viharok akadályozták meg, hogy a hercegnő hajója Dániából Skóciába induljon.

Pletykák kezdtek terjedni, és tizenkét embert pereltek be és végeztek ki boszorkányként Dánia fővárosában, Koppenhágában. Jakab személyesen vette át az irányítást egy skóciai boszorkányper vádlottjainak kihallgatásánál.

Geillis Duncant és Agnes Sampsont kínzással kényszerítették, hogy beismerjék, szellemeket küldtek a király hajóinak elsüllyesztésére. Más nőket is bevontak kétségbeesett próbálkozásaikban, hogy megmentsék magukat.

Legalább 13 “boszorkányt” ezután azzal vádoltak meg, hogy összeesküdtek Jakab megdöntésére és Bothwell grófjának királlyá tételére. Amikor egyiküket, Barbara Napiert, nem találták bűnösnek, Jakab perbe fogta az esküdtszéket és rákényszerítette őket, hogy változtassák meg az ítéletüket.

Bothwell grófja, az állítólagos összeesküvés szervezője, gazdag és befolyásos férfi volt. Jakab minden vád alól felmentette.

Az 1612-es Pendle-boszorkányper Lancashire-ben zajlott, egy törvénytelenségéről, szexuális szabadságáról és a hagyományos vallás hiányáról híres vidéken. Márciusban egy Halifax-i kereskedő, John Law találkozott Alizon Device-szel az erdőben. Megtagadta, hogy eladjon neki néhány tűt. Amint elsétált, megbotlott és elesett.

Később Alizont, anyját, Elizabeth-et és testvérét, Jamest boszorkánysággal vádolták meg.

Alizon beismerte, hogy eladta a lelkét az ördögnek. Megnevezett két másik nőt, Anne “Chattox” Whittlet és lányát, Anne Redferne-t.

Alizont, nagyanyját, Demdike-et, Chattot és Rederne-t tárgyalásra zárták be. De a Devize család gyűlést tartott otthonukon.

A bíró, aki a boszorkányvadász Jakab kegyét remélte, letartóztatott további nyolc résztvevőt. A kilencéves Jennet Devize-t kényszerítették, hogy tanúskodjon a bíróságon, elítélve anyját, Elizabeth-et, nővérét, Alizont és testvérét, Jamest.

A nyolc nő egyike, Elizabeth Southern, a tárgyalásra várva meghalt. Egy másikat nem találtak bűnösnek.

Kilenc “boszorkányt” végeztek ki egy tekintélyt kívántó egyház és a királynak tetszeni akaró bíró miatt.

1645-ben az angol forradalom csúcspontján volt, és a helyi államigazgatások I. Károly alatt összeomlottak. A boszorkányok üldözése lelkesekre szállt – olyan férfiakra, mint Mathew Hopkins, a boszorkánybíró Essexből, Manningtree-ből.

Hopkins első gyanúsítottja egy fogyatékos nő, Elizabeth “Bess” Clarke volt. Bess nyilvánvaló célpont volt – anyját boszorkányként kivégezték, egy lába volt és házasságon kívül született gyermeke.

A testi fogyatékosságot a gonosz jegyének tartották, és az erkölcstelenséget büntetni kellett. Egy helyi szabó azt állította, hallotta, amint Bess találkozott az ördöggel. Megkínozták, beismerte és megnevezett másokat.

A birodalmi hódítások fokozták az osztályellentéteket. A 17. század elején Finnországot I. Jakab sógora, IV. Keresztély dán-norvég császár gyarmatosította.

A boszorkányüldözések a számikra, az őshonos népességre összpontosultak, akik rénszarvasokat tartottak, saját nyelvüket beszélték és saját vallásukat követték.

Finnország első dokumentált boszorkánypere “Kari Finn”, egy számi nő pere volt 1620-ban. Karit azzal vádolták, hogy megfullasztott egy férfit, aki a vízbe esett. A férfi veszekedett a szolgájával, aki Kari szeretője volt.

Az esküdtszék elrendelte, hogy Karit “megúsztatja” – jéghideg vízbe dobják, hogy lássák, úszik-e vagy elsüllyed. Kari túlélte, ami bűnösségét bizonyította. Rácsra feszítve kínozták, majd halálra égették.

Boszorkányperek hulláma következett, és a számik északra menekültek. A perek, ahogy a történész Marion Gibson írta, “nem csak a kínzás és gyűlölet ünnepeivé váltak, hanem közvetlenül elősegítették a birodalomépítést is”.

Az első nő, akit az 1692-es híres amerikai salemi boszorkányperen vádoltak meg, Tituba volt, egy rabszolga, fekete őshonos amerikai nő.

Salem, mint minden brit gyarmat, erőszakos megfosztásra épült, és rabszolgák munkájával tartották fenn. A gyarmatokat éhínség, járványok és az őshonos lázadások gyötörték az idegenek ellen, akik otthonaikat és élelmüket lopták el. Nem lehetett béke vagy biztonság az elrabolt földön.

Tituba Samuel Parris “tulajdonában” volt. Parris unokahúga, Abigail a családhoz költözött. Abigail árva lett, miután indiánok támadtak rájuk.

Ő volt az első gyermek, aki azt állította, hogy megszállta a boszorkányság. Tituba beismerte, megnevezett másokat, és elindult egy boszorkányüldözés.

Egy év múlva 20 embert végeztek ki és mintegy 200 várt tárgyalásra egy 8000-nél is kevesebb lakosú településen. A boszorkányüldözés puszta mértéke visszhangot váltott ki. Tituba egy évet töltött börtönben, és amikor végre tárgyalás elé állították, a nagybíróság felmentette.

A boszorkányperek összefüggtek a kapitalizmus hajnalán zajló társadalmi felforgatásokkal – a kibontakozó osztály- és vallási feszültségekkel, és azzal, hogyan találtak az uralkodó osztályok bűnbakokat a rend kikényszerítésére.

Federici azonban tovább megy, és azt állítja, hogy a boszorkányüldözések kulcsfontosságú szerepet játszottak a tőke “primitív felhalmozásában”. Karl Marx a primitív akkumulációt erőszakos folyamatként írta le, amely segített a kapitalizmus létrejöttében. Létrehozta a munkásosztályt, amely kényszerítve volt, hogy munkája eladásából éljen, munkabérért cserébe.

Nagy-Britanniában, ahol először lendült fel a kapitalizmus, a parasztokat elűzték a földjükről és bérmunkássá váltak.

A gyarmatosítás kezdetén az őshonos népeket erőszakkal fosztották meg földjüktől.

A rabszolgakereskedelem és a ültetvényeken folytatott rabszolgaság lehetővé tette a kibontakozó “burzsoázia”, avagy tőkés osztály számára, hogy felhalmozza az iparosodáshoz szükséges vagyont.

Federici úgy véli, hogy a boszorkányüldözések ugyanolyan fontosak voltak a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetben, mint a bekerítések vagy a gyarmatosítás.

A bekerítések az a folyamat volt, amely során a munkásosztály létrejöttét terror és éheztetés segítette elő. A gyarmatosítás biztosította a piacokat és nyereségeket, amelyek üzemanyagul szolgáltak az iparosodáshoz.

De a boszorkányüldözések nem hagytak ilyen gazdasági örökséget. Barbár kifejeződései voltak annak, hogyan fordíthatják a gazdagok és befolyásosak a rendszerük által szült félelmet és bizonytalanságot a sebezhetőek ellen.

Ahogy a boszorkányüldözések véget értek, a nők tovább dolgoztak, családokat neveltek és lázadtak, leglátványosabban az 1789-es francia forradalomban.

Federici osztja a 19. századi feminista történészek megközelítését, akik szerint a férfiak az osztályokon átívelve szövetséget kötöttek, hogy újraérvényesítsék ellenőrzésüket a nők munkája és szexualitása felett.

Állítja, hogy a hatóságok a férfiakat azzal vették rá, hogy legalizálták a munkásosztálybeli nők megerőszakolását, és hogy a munkásosztálybeli férfiak szisztematikusan kizárták a nőket a bérmunkából. De a termelés a háztartáson belül folytatódott egészen a 18. század végi ipari forradalomig, amikor robbanásszerűen megnőtt a gyárak és malmok száma.

A férfiak is elszenvedtek erőszakot az állam részéről. VIII. Henrik 38 évig uralkodott – ezalatt 72 000 embert akasztottak fel, sokat apróbb bűncselekményekért.

Federici azt állítja, hogy Marx nem társíthatta volna a kapitalizmust a felszabadulással, ha a nők nézőpontját alkalmazta volna. De Marx lényege az volt, hogy a kapitalizmus mélyen ellentmondásos. Erőszakba, kegyetlenségbe és barbárságba fulladt.

A forradalmár Rosa Luxemburg úgy írta le a kapitalizmust, mint “dühöngő bestiát, a káosz boszorkányszombatját, a kultúra és az emberiség pestisét”.

De a kapitalizmus lehetővé tette a bőség világának lehetőségét is. És megidézette lehetséges sírásóját, a munkásosztályt.

forrás: Socialist Worker