Őze Eszter: A dolgozó testek múzeuma. Társadalmi Múzeum (1901–1945): test és munka, gondoskodás és fegyelmezés. Napvilág Kiadó, Budapest, 2025, 264 oldal.

Emberi szemekből kioperált tárgyak, javasasszonyok viaszszobrai és a csecsemőhalandóságról beszámoló századeleji ábrák is gazdagították az egykori Társadalmi Múzeum gyűjteményét. Őze Eszter A dolgozó testek múzeuma című könyvében azon túl, hogy rekonstruálja az intézmény történetét, bemutatja, miként lehetett a múzeum a 20. század eleji biopolitika egyik kitüntetett színtere, amelyben a munkásság oktatása és pacifikálása egyszerre, a munkások testének bemutatásán keresztül valósult meg.

Múzeumtörténeti elbeszélés ritkán alkalmaz olyan keretet, amely azt állítja, hogy „a múzeum az ipari bérmunka kialakulásának, kikényszerítésének és a munkához kapcsolódó szociális gondoskodás összefonódó történetének jellegzetes intézménye.”[1] Tehát nem a megszokott módon a felvilágosodás, a nemzetépítés vagy a polgári nyilvánosság, hanem a kapitalizmus gyermekeként kezeli az intézményt. Őze Eszter könyvében, amelyet doktori disszertációja alapján írt meg, pontosan ezt teszi a budapesti Társadalmi Múzeum történetével annak érdekében, hogy a hiányzó tényeket a globális struktúrák ismerete alapján tegye teljessé. Erre azért volt szükség, mert az 1901 és 1945 között működő intézmény gyűjteményét a második világháború idején bombatalálat érte, így a korábban biztonságba helyezett tárgyanyag megsemmisült. A szerző a közintézmény által kiadott kötetek és periodikák, valamint a kiállítások recepciótörténete mellett a világrendszer-elemzés ismereteire támaszkodott; e teoretikus megközelítés révén pedig a múzeumot a korabeli szociál- és biopolitikai, valamint munkavédelmi, közegészségügyi és eugenikai diskurzusok alakításában betöltött kiemelt jelentősége alapján ismertette meg.

Őze külön fejezetben foglalkozik a kapitalizmus és a világkiállítások összefonódó történetével, majd szemügyre veszi a társadalmi múzeumok intézménytörténetét. Utána foucault-i elméletekre hagyatkozva foglalkozik a biopolitika és test hatalmi diskurzusával, majd külön fejezetet szentel a Társadalmi Múzeum egykori kiállításainak rekonstruálására; az elsőben a munkaerő és a munkástest fókuszával, a másodikban az orvostársadalom konfliktusai mentén építi fel a tartalmat. Az utolsó fejezetben összehasonlítja a Társadalmi Múzeum és a bécsi Gesellschafts- und Wirtschaftsmuseum (Társadalmi és Gazdasági Múzeum) programját, hogy megértse, két ilyen szorosan fejlődő város miért adhatott otthont két lényegesen eltérő szerepvállalású múzeumnak.

Az iparosodás intézményei

A kötet alapján az egészség- és nevelésügyi múzeumok történetisége két szempontból is tágítható az intézmények megalapítása előtti időkre, ebből az egyik a szociális kérdések megjelenésével egyidős. Gyökerei az iparosodással járó társadalmi átrendeződéshez kötődnek, mely során jelentős lélekszámú embertömegek szakadtak ki megszokott jóléti közegükből, akik jellemzően kedvezőtlen élet- és munkakörülmények között éltek és dolgoztak újszerű, városias környezetben. A munkások egyéni problémái az 1870-es évekre az eliteket is megmozgató, kollektív, társadalmi kérdéssé formálódtak.

A szerző által is alkalmazott foucault-i biopolitika alapján ennek oka egyfelől az lehetett, hogy a települések és városrészek között ingázó munkások megtörték a korábbi, elkülönülésén alapuló térhasználatot, így helyes életmódjuk a közegészségügy biztosítékává vált. Másfelől, mivel a biopolitika célja a teremelőképes élet növelése, az állam belátta, hogy a munkavállalók testi épségének védelme a termelés hatékonyságát is növeli.

Foucault szerint e termelőképes fizikai erő védelmére épülnek ki ekkor az állami gondoskodás intézményei is.  A szociálpolitika a komplex problémák orvoslásának vágyát a törvényalkotás szintjére is átléptette, majd lassan az állami gondoskodást is egyre nagyobb tömegekre kiterjesztette. Az 1891-es törvények például már a szabad vasárnapot és a kötelező betegbiztosítást is előírták a munkaadóknak – de az egyelőre csak az ipari alkalmazottak és a hivatalnokok részére volt garantált. Az új törvényes keretek és társadalmi relációk közepette a munkásember teste már nem csupán önamaga felelőssége volt, hanem szükségszerűen a munkáltató és az állam felügyelete alá is bekerült.

A jogalkotás, a technika és a nevelésügy vívmányainak bemutatására az enciklopédikus és a hierarchikus reprezentációs módokat is lehetővé tevő világkiállítások remek formátumot jelentettek, emiatt a szerző is ezeket teszi meg a Társadalmi Múzeum előképének és nem más, muzeális gyűjteményt. Az államok mindeközben az olyan állandó és nyilvános múzeumok létrehozását is sürgették, amelyek a periodikus mustrák mellett a közegészségügy széles körű és állandó bemutatásáról is gondoskodtak. Őze Eszter ezeket három csoportba osztja: beszélhetünk iparhigiéniával és balesetmegelőzéssel foglalkozókról, higiéniai múzeumokról és orvos- és gyógyszerésztörténeti múzeumokról.[2] Működésének negyvennégy éve alatt a budapesti Társadalmi Múzeum tulajdonképpen mindhárom feladattal foglalkozott, de elsősorban az első kategóriába sorolandó. Mikor 1901-ben, a Kereskedelemügyi Minisztérium megalapította, egy olyan intézményt látott benne, amely bemutatja a munkásjóléti eszközöket, és foglalkozik a munkásegészségügyi, illetve társadalmi kérdésekkel. Példaintézményt jelentett számára a párizsi Musée social (Társadalmi Múzeum, 1895) és a berlini Zentrallstelle für Arbeiter Wohnfahrtseinrichtungen (Munkásjóléti Intézmények Központi Hivatala, 1892). Az intézmény többször váltott nevet és funkciót, 1919-ig Társadalmi Múzeumra – a nevet a Tanácsköztársaság idején is megőrizte, amikor kiemelt státuszban működött –, majd 1920 és 1927 között Népegészségügyi Intézet és Múzeumra, végül pedig, 1928 és 1945 között, Társadalomegészségügyi Intézet és Múzeumra keresztelték. A szerző érdeme, hogy a múzeumot azok közé az állami, gondoskodó intézmények közé sorolja, amelyek biohatalmi szervként részt vettek a devianciák és fogyatékosságok kiszűrésében, és az így kapott egységesített társadalmat a dinamikus állandóság (homeosztázis) felé kormányozták.

A kiállítási komplexum

A múzeum több alkalommal költözött is, végső otthonát a hatodik kerületi Eötvös utca 3. szám alatt álló épületben találta meg. A szerző remekül rámutat arra, hogy mivel az intézmény földrajzilag a Városliget és a benne lévő Vurstli vonzáskörzetébe tartozott, amely ekkoriban népszerű tömegszórakoztatási helyszín volt, lényeges hozzákapcsolni azt a szabadidő és látványosság megszervezésének történetéhez és mechanikájához egyaránt. Ahhoz, hogy a Városligetből szabadidő eltöltésére alkalmas helyszín váljék, szükség volt az 1891-es, szabad vasárnapot lehetővé tevő törvényre, hogy egyáltalán a munka intézményesülése és benne a munkaidő állandósulása közepette a munkásság szabadidőt birtokolhasson. A Vurstliban körképek, panorámák, körhinták, bábszínházak és mutatványosok kaptak helyet, tehát az odaérkezők új, a valóságban nem tapasztalható érzéki élményekkel gazdagodhattak.

Ahogy Budapest esetén is láthatjuk, a szórakoztatási zóna körül kiállítóterek és múzeumok álltak (például az 1885-ös és az 1896-os kiállítások pavilonjai, a Műcsarnok, a Szépművészeti Múzeum stb.), amelyek ugyanúgy részei voltak a látványosságot szolgáltató szektornak. Ezeket az összetett egységeket nevezte a foucault-i alapokra építő Tony Bennett kiállítási komplexumoknak, melyek hasonlóan a börtönökhöz a modern kori fegyelmezés intézményei közé sorolandók – azzal a különbséggel, hogy működésük logikája nem az elzárás, hanem éppen a műtárgyak nyilvánossá hozatala. A koncepció alapja, hogy a látványosság terébe lépő személyek önmaguk is látványossággá válnak azáltal, hogy tekintetük nemcsak a tárgyakra, hanem egymásra is irányul. A tekintetek egymásra vetülése az önszabályozás, az információképzés és magának a látványosság megszervezésének is motorjává válik. A bennetti felfogás szerint Foucault abban tévedett, hogy az általa premodernnek titulált látványosságra épülő regulázás, mint a nyilvános kivégzések és a vérpad, nem tűntek el, de nem is váltotta fel őket teljes egészében a panoptikus, börtönszerű elzáró intézmények sora. A fegyelmezés e fajtája átalakult, és ma már nem a terror, hanem a szórakozás formáját ölti. Ezentúl véleménye szerint azért lépett át a kulturális szférába, mert a párhuzamosan lezajlott demokratizálási hullám hatására a hatalomnak szüksége lett az alattvalók és a nép hozzájárulására.

A kiállítási komplexum lényege, hogy bekerülve bárki felpróbálhatja a hatalom tekintetét, mindenki kipróbálhatja, milyen a felügyelő szerepébe bújni, ezáltal a normákat sokkal egyszerűbben belsővé lehet tenni.

Célja, hogy az alanyok öntudatlanul is elhiggyék, az önregulázást valójában csak saját érdekükben gyakorolják. A kiállítótéri fegyelmezés során a hatalom nem kényszeríti, hanem éppen a saját maga oldalára kívánja állítani az egyént, cinkosságra csábítja őt. A Társadalmi Múzeumban látható kiállítások javarészt a városi munkásságot érintő kérdésekről szóltak, és a célközönséget is a munkásság alkotta, így az a különös helyzet állt elő, hogy a bemutatott statisztikákon, ábrákon és tárgyegyütteseken keresztül a látogatók testére vonatkozó előírások jelentek meg a kiállítótérben. A munkásság így egyszerre lehetett alanya és tárgya a múzeum terében felhalmozott tudásnak. A szerző bár fontos kiindulópontként kezeli az elméletet, egyetért azokkal, akik szerint szűkre szabott, hiszen nem veszi figyelembe az alávetettek cselekvőképességét.[3]

A kiállítási komplexum első, 1988-as publikálása óta széles körben ismertté vált. A népszerűségre és a bírálatokra reagálva 2015-ben a szerző, Tony Bennett revíziónak vetette alá az eredeti szövegét. Ebben a publikációban hangsúlyozta, hogy a kiállítási komplexum csak úgy működhet, ha az emberek önként és saját belátásuk szerint lépnek be a kapuján, hiszen a foucault-i elzáró és büntető intézményekkel ellentétben a múzeumi hatalom nem kényszerít, hanem éppen a maga oldalára állítja az egyént.[4] A kötet egyik hiányossága, hogy nem köti össze ezt a feltételt azzal a ténnyel, mely szerint a Társadalmi Múzeumot leginkább olyan munkásokból álló csoportok látogatták, akik a gyári munkáltatókat tömörítő érdekszervezetek felszólítására mentek múzeumba. Az individuális látogatókról sajnos nem szolgált pontos adattal, ezért feltételeznünk kell, hogy a bennetti gondolat csak részlegesen alkalmazható. Az 1928–1935 közötti időszakról Gortvay György, az akkori igazgató, elmondja, hogy „elsősorban a vidéki, iskolázatlan mezőgazdasági munkából élők, illetve városi ipari munkások”[5] látogatták a múzeumot, de beszámolója arra már nem terjed ki, hogy ők hogyan jutottak oda

Miért múzeum?

A szerző Giovanni Arrighi világrendszer-elméleti hegemóniaciklusai alapján a társadalmi múzeumok alapítását a hosszú 19. századi brit ciklushoz köti. A kötet szempontjából Nagy-Britannia ipari-gazdasági vezető szerepe egyfelől tükröződik abban, hogy az első világkiállítás is Londonban valósult meg, másfelől a már az 1830-as évek óta formálódó, társadalmi kérdéshez kapcsolódó intézményrendszerük fejlettségében is. Felmerül a kérdés, miért nem alapított Nagy-Britannia társadalmi múzeumot.[6] A szerző a dilemmát az 1890-es Berlinben megrendezett nemzetközi munkásvédelmi konferenciához köti, ahol a brit és svájci iparvédelmi körök egy munkásvédelmi szabályzat érvénybe léptetését is kezdeményezték. A centrumtérség jól látta, hogy a jobban szabályozott gyáripar nagyobb kiadásokat jelent, így egy ilyen ajánlattal a perifériák termelési költségeit magasan tudta tartani, saját vezető pozícióját pedig be tudta biztosítani. A szerző úgy összegzi, hogy „a szociális kérdés és a munkásvédelem a törvényhozás szintjén később jelent meg a félperiférián, mint Nagy-Britanniában, ám épp ezért a problémák összegyűjtésével és reprezentációjával kiemelten foglalkoztak.”[7] A múzeum ennek a globális folyamatnak ékes példája, hiszen látványos és reprezentatív beruházás, mindemellett viszont hatalmas költségeket von el a későn érkezők államkasszájából.

De mire alkalmas még a múzeum? Miért ebben a médiumban látták meg a tökéletes eszközt? A szerző többször is belefut ebbe a kérdésbe, amelyre zömmel azt a választ adja, hogy azért, mert a múzeum egy olyan intézmény, amely megkérdőjelezhetetlenné teszi a benne felhalmozott tudást. A kiállítások a töretlen, egy meghatározott pontba konvergáló haladást képezik le, melynek végén a jelenbéli ember található. A darwinista fejlődéselméleti logika tehát nemcsak tartalmilag, hanem formailag is felfedezhető volt az intézmények jelentésképző mechanikáiban.

Összességében azokat a tereket, amelyekben a „primitív” és a „civilizált” értékek a darwinista megközelítés alapján rendeződtek el, a világkiállításoktól átvett univerzalizáló múzeumi gyakorlatok rendezték el.

Ahogyan a szerző kifejezi: a „dicsőséges, egységes emberiség eszméje és e hierarchikus sorba rendezés közötti feszültség kettős eredménnyel járt a reprezentációt tekintve: a »civilizált« és a »vad« nemzetekhez köthető tulajdonságok és eredmények jól látható különválasztását, illetve kölcsönös függési rendszerben a »civilizált« népek fölényének bemutatását eredményezte.”[8] Mindemellett a szerző figyelmet fordít az Osztrák–Magyar Monarchia birodalmi és részállami kontextusaira is, melyben a magyar részről a múzeumalapítás a birodalmi tekintéllyel szembeni politikai függetlenség szimbólumaként értelmezendő.

Az orvostudomány intézményesülése és az eugenika térhódítása

A kötet alapján a Társadalmi Múzeum kiállításpolitikája az évek során egyre erősebben medikalizálódott. Amíg kezdetben munkagépeket és munkavédelmi eszközöket állítottak ki, addig az első világháború hatására beemelték a demográfiai problémákat és a népbetegségeket is, hangsúlyozandó, hogy az alkoholizmus már egészen korán részét képezte a múzeumi diskurzusnak, melyet például a Nemzetközi Balesetügyi és Munkásjóléti Kiállításon (1907) statisztikai adatokon keresztül mutattak be, a problémát a munkások rossz higiéniai viszonyaihoz kötve. Az alkoholizmust olyan devianciaként jelenítették meg a kiállítótérben, amely a vele szemben elhelyezett nemes tárgyakkal (mint a legújabb gépek) kirajzolta a munkás legfontosabb értékét, a munkaerejét, melyet a gépeken keresztül kamatoztathat, az alkoholfogyasztáson keresztül pedig elveszíthet. A munkaerő még a Had- és Népegészségügyi Kiállításon (1915) is megjelent, bár a devianciák orvoslása itt már egyre jobban telítődni kezdett a jó és a rossz szokások átörökítésének kérdésével. Ez azt jelenti, hogy az alkoholizmust például már nem a munkaerő károsításával kötötték össze, hanem azzal, hogy az alkohol hatással van a következő generációkra is. Így kerülhetett be a térbe a női test és a születés is, melyek a „nemzet értékes emberállományának” megőrzése céljából, csak szociáldarwinista aspektusuk miatt váltak ekkor érdekessé.

A múzeumot 1920-tól kisebb átszervezésnek vetették alá. Változott a gyűjteményezési stratégia is, több viaszbábut és adatvizualizáló táblát vásárolt az intézmény. Az első kiállítás ezután csak 1928-ban nyílt meg, amely a „kuruzslás elleni évvel” együttesen az 1876-os népegészségügyi törvény szigorítását szorgalmazta. Az új igazgató, Gortvay György kiemelte, hogy azért volt szükség a Kuruzslás elleni kiállításra, mert

a háború sújtotta időkben az emberek hajlamosak a miszticizmus felé fordulni, ezért elengedhetetlen a laikus és a tudományos orvoslás szétválasztása, illetve az utóbbiba vetett hit megerősítése.

A támogatók között a Munkásbiztosító Intézet, az Orvosszövetség, a Stefánia Szövetség és a Népjóléti Minisztérium neve szerepel, az egyik szervezője pedig Csilléry András, aki az OTI (Országos Társadalombiztosító Intézet) elnöke és a MONE (Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete) egyik legtekintélyesebb tagja volt. A kiállításon az orvosi akadémia zsenijeit, például Semmelweis Ignácot, állították szembe a kuruzsló címkét magukon viselő emberekkel, akik lehettek antropológiai vagy néprajzi szempontból érdekes gyógyítók, de akár polgári gyógyszerészek vagy fogorvosok is. Meg kell említeni, hogy „a népi gyógyászat, homeopátia, szőlőkúra, vagy a fürdőkúrák, a vegetarianizmus, a vallásos hiten alapuló gyógyulás (pl. lourdes-i zarándoklat), a jóga és a masszázs is felkerült a listára; több pszichológiai, pszichiátriai jellegű kiadvány; de olyan könyvek is, amelyeket ugyan orvosok írtak, megfelelő iskolai végzettséggel, azonban a szerzőik nők voltak”[9] A felsorolásból jól látszik, hogy a szétválasztás logikája nem feltétlenül tudományos álláspontokat tükrözött, sokkal inkább az orvosi professzió exkluzivitását erősítette meg.

Őze részletesen foglalkozik a huszadik század eleji gyógyítás professzionalizálódásával, amelynek megértése kulcsfontosságú mind a múzeumi tér, mind a fajnemesítő, eugenikai elképzelések konstrukciója szempontjából. A két világháború között lezajló intenzív és konfliktusos orvostársadalmi átalakulás Trianon után vette kezdetét, amikor az elcsatolt országrészekről túlnyomóan az értelmiségi és nagypolgári rétegek költöztek át a határok belső oldalára. Orvosból kétszeres lett a túlkínálat, amely erőteljesen kiélezte a meglévő állások iránti versenyt. A probléma etnicizálódását az okozta, hogy 1920 előtt az orvosi állomány több mint felét zsidó és német etnikumú személyek tették ki, akiket a húszas és harmincas évek folyamán az újonnan megalakult orvosi csoportok nyomásgyakorlására az állam különböző rendeletekkel próbált meg ellehetetleníteni. A szerző kiemeli, hogy a harc nemcsak a zsidó, hanem a női orvosok ellen is kiéleződött, hiszen a numerus clausus ötlete először az orvosi egyetemen jelent meg, és a nők felvételét akarta korlátozni. A nőellenesség a Kuruzslás elleni kiállításon is visszaköszönt, mikor például Madzsar Alice női gimnasztikával foglalkozó könyve vagy Anna-Fischer Dünckelmann Nő mint háziorvos című, tizenhárom nyelvre lefordított orvosi könyve is felkerült a kuruzslás listájára.

A múzeum már az alapítása óta élénken érdeklődött az eugenikai diskurzus iránt, elsősorban az általa kiadott Társadalmi Múzeum Szemléje hasábjain, de a gondolatokból csak 1932-ben és 1934-ben realizálódott kiállítás. Ezeknek célja az volt, hogy kijelölje a magyar társadalom genetikailag „ideális” rétegét – a parasztságot –, emellett pedig különböző demográfiai adatokkal ábrázolja a születésszámbeli változásokat. A korszakban az intézmény működését Gortvay György személye meghatározta, hiszen a múzeum mellett az OTI elnöki posztját is betöltötte. A harmincas években bővítették a gyűjteményt, kiterjesztették a kutatómunkát, és új ismeretátadó programokat is szerveztek, miközben egyre biztosabbá vált az is, hogy a Társadalmi Múzeum tereiből az állami propaganda egyik zászlóshajója épült ki.

Ki működteti a rendszert?

A világrendszer-elemzés módszertanilag madártávlati látószöget igényel, globális struktúrákban való gondolkodást és képességet az egzakt tényektől való elrugaszkodáshoz. A kutatás tárgya a kiindulópontban egy szinte ismeretlen, mára megsemmisült és rendkívül kevéssé feldolgozott intézményként lebegett a szerző szemei előtt. Kétségtelen, hogy előbb-utóbb felvetődik a kérdés: Vajon mennyiben kapott volna más eredményt, ha alulnézetből vagy mikrotörténészi ambíciókkal lát neki a kutatásnak? Melyek azok az aspektusok, amelyek a nagylátószög miatt szükségszerűen kimaradtak?

A cselekvőség (agency) kérdése az ehhez hasonló történeti munkák esetén szinte már önmagától felvetődik. A harmadik fejezet áttekintése egyértelműen kirajzolja a társadalmi múzeumok történetében azt a tendenciát, amelyben nyugatról kelet felé haladva az egyén központi szerepe, valamint a cselekedeteikhez kapcsolt potenciálja folyamatosan gyengül. Egyik mutatója ennek a szerző által is kiemelt értékorientációkban rejlik:

a Harvard esetében a személyes felelősségvállalás, Párizsban a filantrópia, Bécsben az edukáció és az emancipáció, míg Budapesten a paternalizmus gondolata köré szerveződik az intézmény.

Másfelől hasonló ív figyelhető meg az alapítók és a fenntartók összetételében is: egy professzort és egy egyetemet három vagyonos magánalapító, majd egy városi tanács és a szakszervezetek, végül pedig egy minisztérium követ. E logika mentén a szerző a budapesti Társadalmi Múzeumot is olyan intézményként írja le, amelyben csoportosan fellépő aktorok alakítják a szociális gondoskodás paternalista, hatalmi tereit. A döntés miatt úgy tűnik, mintha az egyének csak névvel azonosítható, alkalmi megszólalók volnának, akik az intézmény működésére csak csekély hatást tudtak gyakorolni. Meglátásom szerint annak érdekében, hogy ne tegyük belsővé az elmaradottságot, amely szerint a félperiférián a cselekvők kezei gúzsba vannak kötve, ezen a ponton érdemes lett volna szembeszegülni a struktúra diktátumával, és szerkezetileg észrevehetően fókuszba emelni néhány cselekvőt úgy, ahogy a szerző a bécsi intézmény esetén Otto Neurathtal is tette. Ezentúl bár a szerző többször is kiemeli, hogy a Társadalmi Múzeum dolgozói között munkásmozgalmi szereplőket is találunk, mégsem ismerteti sem a nevüket, sem feladatukat a kötet során.[10]

A szerző a múzeumi gyűjtés aspektusára csak részlegesen tér ki – teljesen jogosan, hiszen a gyűjtemény ma már fikció –, rekonstrukciója után viszont mi elgondolkodhatunk azon, hogy mégis milyen tárgyak kaptak benne helyet. A kortárs muzeológia nagy hangsúlyt fektet a gyűjtemények proveniencakutatására: a gyűjtők személye, személyes motivációik, a tárgyak múzeumba vezető útja és története fontos ahhoz, hogy megértsük, hogyan jön létre a múzeumi tudás és rajta keresztül maga a tudomány is. A kötet alapján az látszik, hogy a Társadalmi Múzeumban nem voltak eredeti tárgyak (kivéve a szemből kiszedett tárgyak gyűjteménye és Raksányi Dezső: Az orvosi munka apoteózisa c. festménye), hanem a kiállításokhoz kapcsolódóan, megrendelésre készítettek látványos statisztikai ábrákat, viaszbábukat és ábrákat. Tömören, ezek helyettesítő tárgyak, amelyek az eredeti tárgyakkal ellentétben nem tudnak a valóság bizonyítékaként működni, mert ezek egy meghatározott célból jöttek létre: azért, hogy hipotéziseket legitimáljanak. Az a tény, hogy a Társadalmi Múzeum tömegesen készíttetett ilyen tárgyakat, hogy aztán ezeken keresztül univerzálisnak mutasson be tényeket, csak még jobban felhívja arra a figyelmet, hogy a múzeumi tér milyen könnyen válhat önigazolóvá, ennek következtében pedig kiváló tükre lehet a különböző hatalmi játszmáknak.

Őze Eszter első könyvében a feledés homályából emelt ki egy intézményt, amelynek történetisége mélyen a századeleji domináns társadalmi diskurzusokhoz kötődik. A kötet időszerűsége nagy előnyére válik, hiszen felhívja a figyelmet a múzeumok társadalomformáló képességére, amelyet ma hajlamosak vagyunk messze alábecsülni. Természetes, hogy ezután elképzeljük, mi lett volna, ha nem pusztul el a gyűjtemény. Vajon ma egy forráshiányos múzeumot vagy egy kultúrstratégiai intézményt találnánk a helyén?

Címfotó: Caspia Jackmanson – Flickr, CC

[1] Uo. 19. o.
[2] Uo. 129. o.
[3] Uo. 127.
[4] Tony Bennett, „Thinking (with) Museums: From Exhibitionary Complex to Governmental Assemblage,” in The International Handbooks of Museum Studies. Volume 1, Museum Theory, ed. Andrea Witcomb and Kylie Message, Chichester, UK: John Wiley & Sons, 2015, 3–20
[5] Uo. 97. o.
[6] Bár ahogy a szerző is említi, az 1876-ban alapított Parkes Múzeum foglalkozott közegészségügyi és munkásvédelmi kiállításokkal.
[7] Uo. 42. o.
[8] Uo. 141. o.
[9] Uo. 164. o.
[10] „Ugyanakkor az intézményt alakítók (újságjainak szerzői, kiállításainak rendezői, a gyűjteményét építők, a rendezvényein részt vevők) között a munkáskultúra főbb szervezői nagy számban vettek részt.” Uo. 127.