A politikai gonosz és az értelemadás válsága

Nyomtatás
Részletek

A világszerte erősödő szélsőjobboldal jelensége nem magyarázható meg pusztán a liberális globalizáció válságával, megtalálhatjuk mögötte a modernitás szülte, egyre növekvő egzisztenciális vákuumot is. Ha sikerül visszaszorítanunk e vákuumot, megőrizve a világ és az emberi élet értelmét és értékét, akkor a politikai gonosz is legyőzhetővé válik – ebben segíthet nekünk Amartya Sen és Martha Nussbaum.

Ha kíváncsi vagy, mit tettél volna a náci időkében, a 30-as években, figyeld, hogy mit teszel most – szokták mondani manapság, s ez egyre kevésbé hangzik viccesen. Az inga igencsak kilendült jobbra, és nem csak Magyarországon – ahol ha ma lennének a választások, akkor egy közép- és két szélsőjobboldali párt jutna be a palamentbe –, a szélsőjobboldal rákként terjed világszerte, Nyugat-Európában éppúgy, mint az Egyesült Államokban. A tekintélyelvűség és az egyenlőtlenség növekedése, az emberi jogok háttérbe szorulása, jóléti és fenntartható politikákra törekvés helyett ellenségképek felvázolása, korlátolt nacionalizmus, a tudományosság és a klímaváltozás tagadása – egyre szembetűnőbb jelei mindannak, amit hol a liberális demokrácia válságának, hol a szélsőjobboldal előretörésének szoktak nevezni.

Amit ma látunk, az a gonoszra alapozott politika felemelkedése és szétterjedése – ami bizonyára elsőre kissé spirituálisan hangzik, de valójában a gonoszra alapozott politikánál alig van bármi, ami földhözragadtabb. Nem annyira nehéz fogalmilag sem megragadni – ebben a Mérce cikkben részletekbe menően megtettem, így ezzel itt nem tartanám fel az olvasót –, ami nehéz, az a küzdelem ellene.

A szélsőjobboldali, szűklátókörű sovinizmus soha nem fenyegetett annyi életet, mint manapság. 2070-ig mintegy 3 milliárd ember otthona válhat lakhatatlanná az éghajlatváltozás miatt, ha minden így megy tovább. Ilyen kilátások tudatában az „America first” jegyében fokozni a fosszilis energia termelését, akadályozni a megújulók terjedését valami olyasmi, ami több ember életét követelheti majd végül, mint a történelem során eddig bármi.

A szélsőjobboldal terjedése egyrészt valóban a liberális globalizáció válságára válasz, ahogyan arra Schering Gábor rámutatott, másrészt azonban a fasiszta típusú, szélsőjobboldali politika térnyerése nem érthető meg pusztán gazdasági okok alapján.

Végső egzisztenciális kérdések és a politikai mozgalmak

A kiindulópontom, hogy a különböző politikai mozgalmak által kínált válaszok kölcsönhatásban állnak azokkal a nagy egzisztenciális aggodalmakkal, amelyekkel kivétel nélkül minden ember küzd élete során.

Az lehet az intuíciónk, hogy ezek az aggodalmak a modernitással csak erősödtek, mivel a modernizáció előrehaladása a vallások visszaszorulását is jelentette. Márpedig a vallások – már azoknál, akik valóban mélyen vallásosak – hatékonyan csökkentették a végső egzisztenciális félelmeket. A túlvilági létezés vagy a lélekvándorlás tana, a vallási előírások követése, az Istennel való szoros kapcsolat képzete („Isten látja a lelkemet”) és egy mindenható, tökéletes Isten tervének megvalósulásához hozzájárulás a saját életünkkel – mindezek válaszok végső egzisztenciális kérdésekre. Ha ezek a feleletek többé nem hihetők az emberek nagy többsége számára, s nincsenek helyettük más válaszok, akkor eljutunk oda, amit Viktor Frankl „egzisztenciális vákuumnak” nevez, ahol nincsenek fogódzók, s az ember– mondja Frankl – „vagy azt akarja tenni, amit a többi ember tesz (konformizmus), vagy azt teszi, amit más emberek akarnak, hogy tegyen (totalitariánizmus)”[1]. Ebben a megközelítésben úgy tűnik, hogy a fogyasztói társadalom és a szélsőjobboldali tekintélyelvűség ugyanannak az éremnek – az egzisztenciális vákuumnak – a két oldala.

Miféle kapcsolatban állnak a politikai mozgalmak ezekkel a végső egzisztenciális kérdésekkel?

A liberális politika nem tud mit kezdeni az értelemkeresés egzisztenciális igényével. A szabad választás hangsúlyozása nem pusztán nem ad fogódzót az értelmet illetően, de ráadásul a szabadsággal kapcsolatos egzisztenciális aggodalmakat is felidézi. A liberalizmus lényegéhez tartozik, hogy ne is próbáljon válaszokat adni a végső kérdésekre, sőt, inkább veszélyesnek tartsa azokat, akik ilyesmivel próbálkoznak a politikai szférában. Ahogy a nagy liberális politikafilozófus, John Start Mill írta: „hasznos, ha vannak eltérő élettapasztalatok, ha szabad teret kapnak a legkülönbözőbb jellemek, míg másoknak nem ártanak, ha mindenki a gyakorlatban próbálja ki a különböző életformák értékét, amennyiben hajlama van rá”[2]. Vagyis, mivel nem tudjuk megmondani, mi a jó élet, és hogyan kell élni, hagyni kell mindenkiknek, hogy próbálgassa az életmódokat – amíg nem árt vele másoknak.

Mindazoknak, akik szélsőségesen elnyomó társadalmakban élnek, a liberalizmus ad választ a „ki vagyok és kivé kell válnom?” kérdésére, legalábbis annyiban, hogy a rendszerrel szembeni ellenállás következik belőle.

A liberális demokráciákban azonban a liberalizmusnak – ahol afféle győztes ideológiának tűnhet – kisebb a vonzereje. A kritikus szemlélő ugyanis észre fogja venni, hogy a liberalizmus fémjelezte politikai rendszer nem képes megfelelni a saját eszményeinek: a szabadság gyakran csak formális, a „nem ártás” határvonalai nehezen kijelölhetők, a szabad egyének szabadnak tűnő választásai gyakran manipuláltak, és végső eredményük egy válságokkal átszőtt, fenntarthatatlan politikai-gazdasági rendszer.

A marxista baloldali gondolkodás ugyanakkor nagyon sokáig egyetlen egzisztenciális kérdésben teljesített jól, de abban annyira elsöprően kiválóan, hogy másra nem is volt szüksége, hogy történelemformáló erő legyen: az értelmetlenséggel kapcsolatos aggodalom csökkentésében.

A marxista gondolkodás értelmét az osztálynélküli, kizsákmányolás- és elidegenedésmentes társadalom víziója adta, ami felé a történelem szükségszerűen halad. Marx filozófiáját Hegel ihlette. Hegelnél az ész csele, hogy az ember öntudatlanul a Szellem kibontakozását, a történelem végcélja felé menetelést szolgálja, Marxnál az ember öntudatra ébredhet, és immár tudatosan szolgálhatja a történelem végcéljának az elérését. Amikor világossá vált, hogy a történelem bizony nem az osztályok nélküli egyenlőek társadalma felé tart, és nem válik a forradalmi cselekvés alanyává a munkásság, s más sem, akkor hiába maradt Marx számos megállapítása továbbra is érvényes a kapitalizmus természetéről és működéséről, a marxi gondolatrendszer éppen azt vesztette el, ami a politikai életben igazán befolyásossá tette: az értelemképző erejét. Természetesen továbbra is elmondható, hogy az osztálynélküli, kizsákmányolás- és elidegenedésmentes társadalom kívánatos, ebben a nézetben akár sokan is osztozhatnak – de drámai különbséget jelent, hogy ez a szükségszerű jövőnk, vagy olyan állapot, amely felé helyes lenne törekedni, de nem biztos, hogy elérhető, s akár naiv, utópisztikus képzelgésnek bizonyulhat. Nem kérdés, hogy mikor nagyobb a mozgósító ereje, mikor adhat inkább értelmet a cselekvéseinknek.

Megpróbálhatunk úgy is gondolkodni, hogy talán az értelem egyik forrása elveszett, de megtalálhatjuk az értelem más forrásait a marxi hagyományban. Ez azonban áthatolhatatlan akadályokba fog ütközni, mert valójában nagyon bizonytalan, amit Marx magáról az emberről mond, s ez a bizonytalanság nem könnyíti meg az értelem megtalálását[3].

Marx nem annyira azt mondja meg, hogy kik vagyunk, hanem inkább azt, hogy kik nem vagyunk. Csak annyi biztos, hogy nem vagyunk azonosak a polgári társadalomban betöltött szerepeinkkel, és hamisan próbáljuk identitásunkat és emberi méltóságunkat ezekre a szerepekre alapozni – ezek a szerepek ugyanis éppen emberségünkből vetkőztetnek ki bennünket. Erre Marx talán legvilágosabban James Mill Elements of Political Economy című művének francia fordításához írt jegyzeteiben mutat rá. Mint írja, a kapitalizmusban tulajdonképpen tárgyak révén kommunikálunk egymással, nem emberi nyelven – mert az ember annyira elidegenedett a benne lévő emberi lénytől. Marx itt kifejti, hogy a kapitalizmusban mindenki végső soron csak saját magának termel. Amikor termelek, akkor nem számít nekem a másik ember szükséglete, csak az, amit a termékért cserében ad, és ezért elégítem ki cserében a szükségletét – de az is elég, ha csak elhitetem vele, hogy kielégítettem a szükségletét, vagy épp olyan hamis szükségleteket keltek benne, amelyeket az én termékem elégít ki. A polgári társadalomban a másik embertől akkor remélhetek valamit, ha föl tudok kínálni neki egy tárgyat, illetve az azzal egyenértékű pénzt. Elidegenedtünk a bennünk levő embertől[4].

De milyen is ez a bennünk lévő emberi lény, akitől elidegenedtünk, s hogyan találhatnánk vissza hozzá? Erre Marxtól nem kapunk világos választ. Herbert Marcuse – a kritikai elmélet neves képviselője és a marxi filozófia továbbgondolója – azt írja Az egydimenziós emberben, hogy vannak igazi és hamis szükségletek. A hamisakat a társadalom kényszeríti bizonyos érdekek mentén az egyénekre, ilyen lehet például a reklámokban hirdetett fogyasztás igénye. Végső soron csak az egyén döntheti el – írja Marcuse –, hogy melyik a hamis és melyik az igazi szükséglet, de amíg az egyént manipulálják, addig válaszát nem fogadhatjuk el sajátjaként – ugyanakkor nem adhat senki se választ helyette erre a kérdésre[5]. Vagyis ha felszámoljuk az elnyomást, az elidegenedést, akkor feltehetően kiderülhet, kik vagyunk valójában – de honnan tudjuk meg, ha erre mégsem kerül sor?

Megérkeztünk tehát oda, ahol a part szakad: nem fogunk választ kapni a „ki vagyok és kivé kell válnom” kérdésére.

Az értelemadás válsága

Adjunk valamiképp nagyobb metafizikai mélységet a liberalizmusnak vagy a baloldali gondolkodásnak, hogy gátat vessünk a fasizmus és a politikába oltott vallási fundamentalizmus terjedésének? Az ötlet egyszerre tűnhet őrültnek és korszerűtlennek.

Nevezetes könyvükben – amelynek a világ a polikrízis szó használatát köszönheti – Edgar Morin és Anne Brigitte Kern a modernizációt meghajtó dinamika problémáit taglalják. A modernitás nagyszerű ígéreteket hordoz magában – írják –: az egyéni jogegyenlőségét, az értékek általános szekularizációjáét, valamint a szép, jó és igaz közötti különbségtétel eszméiét. Az individualizmus azonban nemcsak autonómiát és emancipációt jelentett, hanem atomizációt és anonimitást is; a szekularizáció nemcsak a vallási dogmák alól való felszabadulást jelentette, hanem az alapok elvesztését, szorongást, kétségeket és nosztalgiát is az elveszett bizonyosságok után; az értékek megkülönböztethetősége nemcsak erkölcsi autonómiához és az igazság szabad kereséséhez vezetett, hanem demoralizációhoz és nihilizmushoz is – írják könyvükben.[6] Eljutottunk így egy olyan világba, amely értékek és értelem nélkülinek látszik, egy olyan civilizációs állapotba, ahol az értelmetlen háttértől elütő, értelmes választásnak tűnhet a fogyasztói értékek követése, illetve annak az alternatívájaként feltűnő vallási fundamentalizmus és ultranacionalizmus is. Egy értékek és értelem nélküli világ képzetével harmonikus elképzelés, hogy az emberi kultúra „közös fikciókat” jelent, ahogyan a népszerű történész-író, Harari véli, s a világ valószínűleg csak szimuláció, ahogyan azt a világ leggazdagabb embere is kedvvel vallja.

Egy értékek nélkülinek tűnő világban nehéz fellépni a gonoszra alapozott politika terjedésével szemben. Hiszen csak azt lehet mondani, hogy nekem személy szerint nem tetszik például a náci gondolkodásmód, és még vagyunk ezzel így sokan. De azt nem lehet mondani egy ilyen világban, hogy a náci gondolkodásmóddal objektíve valami gond lenne.

Merre találhatunk kiutat?

Leginkább Arisztotelész lehet a segítségünkre. Nem Arisztotelész filozófiájának szó szerinti követéséről van szó, hanem annak pusztán kortárs inspirációjáról. Közelebbről Martha Nussbaum filozófiájára gondolok.

Arisztotelész tanításából nekünk itt most az a legfontosabb, hogy szerinte az emberi lénynek van „ergon”-ja. Az ergon görög szó, funkciót, feladatot, munkát jelent. Vagyis az emberi lénynek célja van, s ez – mint Arisztotelész a Nikomakhoszi etikában fejtegeti, több, mint az élet maga, ami a növényekben is megvan, több, mint az érzékelés, ami az állatokban is létezik. Arra jut végül, hogy ez ember ergonja az ember „eszes lélekrészének” a tevékenysége. Az átlagembernek éppen úgy ez az ergonja, mint a kiváló embernek, ahogyan az átlagos lantos munkája is a lantolás, meg a kiváló lantosnak is. Persze az a jó, ha a lantos minél kiválóbban lantol, és az ember „eszes lélekrésze” is minél kiválóbban – azaz az erényeknek megfelelően – végzi a tevékenységét.

Ez a koncepció ellentétben áll a modern gondolkodásmódunkkal: nem szokás manapság azt gondolni, hogy az emberi lénynek valamiféle természettől adott célja van. Szögesen szemben áll például azzal, amit az egzisztencialista Sartre állít: szerinte nincs az embereknek természettől adott ergonja, ilyet csak Isten adhatna, ám ehhez léteznie kellene. Legfeljebb az egyes ember alkothat, teremthet meg magának ergont, teljesen szabadon.

Martha Nussbaumot, egy neves kortárs filozófust viszont Arisztotelész filozófiája inspirálta, amikor Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász-filozófus képességalapú megközelítés (capability approach) elméletét Sennel közösen továbbfejlesztette.
A piacpárti közgazdászok tévednek – mint Sen állítja –, amikor a gazdaság és az emberi fejlődés legfőbb céljának a hasznosság, illetve a jövedelem és a vagyon maximalizálását állítják be. A fejlődés inkább azt jelenti, hogy szabadabbakká válunk, és szabadság alatt Sen nem azt érti, hogy az embernek csak elméleti lehetősége van valamit megtenni. Emlékszik még valaki arra, amikor az EU-ba belépéskor azzal biztattak bennünket, hogy bárki szabadon cukrászdát nyithat majd Bécsben? De vajon hányan tehették, tehetnék ezt meg ténylegesen? Sen nem ilyesmire gondol, amikor szabadságról beszél, hanem arra, hogy az embernek ténylegesen lehetősége van követnie a céljait. A szabadság valamire egyben képesség valamire[7]. A képességek fogalma ugyanakkor a funkciókhoz kötődik. A képességek révén valósíthatók meg a különböző funkciók, célok, feladatok – erről eszünkbe juthat az ergon és Arisztotelész. Nem baj, ha nem rögtön – Sen figyelmét is Nussbaum hívta fel az elmélet arisztotelészi gyökereire, s ezért hálás is volt neki[8]. Sen egyetértőleg támaszkodik Nussbaum elemzésére az arisztotelészi emberi jóról a Development As Freedomban, miszerint először az ember funkcióját kell vizsgálni, majd ennek tükrében az életet a tevékenységeken keresztül, s ez lehet az alapja minden normatív elemzésnek. A két filozófus ugyanakkor nem értett mindenben egyet, Nussbaum az emberi jóról Sennél konkrétabb elképzeléseket dolgozott ki.

Nussbaum szerint az emberi tapasztalatoknak van egy közös, univerzális listájuk, amelyek kultúrától függetlenül közösek, még ha annak kifejeződései variálódnak is (halandóság, test, fájdalom és öröm, kognitív képesség, gyakorlati ész, korai gyermekkori fejlődés, affiliáció, humor). Mindezek háttérében ott állnak azok a központi emberi képességek, funkciók (vagyis ergonok), amelyek minden emberben fellelhetők (élet; egészség; testi integritás; érzékek, képzelet és gondolkodás; érzelmek; gyakorlati ész, affiliáció; együttélés más fajokkal; játék; a környezet kontrollja). Nussbaum politikafilozófiája szerint e képességek, „funkciók” működését és fejlesztését az államnak elő kell segítenie, el kell juttatnia minden embert e funkcióknak egy küszöbéig.

Nussbaum az emberi tapasztalatok és képességek univerzális listájával emlékeztet bennünket emberi identitásunk fontosságára, s ezt az identitást konkrét tartalommal is megtölti. Túllép azon az elképzelésen, amely az ember lényegét a szabad választásra egyszerűsíti – ami végső soron mindent megkérdőjelező relativizmushoz vezet –, de túllép ennek az elképzelésnek az ellentétén is, amely a közösségi identitás öntőformája anyagának tekinti az emberi lelkeket.

Nussbaum magát ugyan liberális individualistának címkézi, de ez emberi jogi értelemben értendő, és a gazdasági liberalizmustól nagyon messze áll. Politikafilozófiájának lényege ugyanis a masszív állami beavatkozás annak érdekében, hogy minden állampolgár megvalósíthassa az emberi funkcióit, képességeit, hogy „jó életet” élhessen.

Nussbaum filozófiája segíthet megoldani az értelemadás válságát és kitörni az erkölcsi relativizmusból is anélkül, hogy Istent újra beemelnénk a világképünkbe (ugyanis az emberi funkciók szolgálnak alapul a normativitáshoz, és mondják meg, hogy mit kell tenni, és mi a helyes – például a környezet kontrolljából következik, hogy mindenkinek meg kell adni a politikai részvétel lehetőségét). Nussbaum koncepciója lehetővé teszi, hogy elutasítsuk az értékek és értelem nélküli világ modern koncepcióját – ám anélkül, hogy visszatérnénk a középkori gondolkodáshoz. A progresszió főáramában polgárjogot kell nyernie az elképzelésnek, hogy van általános emberi lényeg, és vannak ebből fakadó objektív erkölcsi elvek, mert leginkább ez biztosíthat szilárd alapot egy modern, baloldali humanizmus épületéhez és esélyt a terjedő politikai gonosz legyőzésére.

Címképünkön Amartya Sen és Martha Nussbaum / Fotó: Harvard University és Sally Ryan – Wikimedia Commons

Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to Twitter

Kis Miklós 2025-10-23  ÚJ EGYENLŐSÉG