Illiberális politikusok tündökölnek és elbuknak, néha egész látványosan, míg az illiberalizmus mégis egyre erősödik. Most ismét úgy tűnik, a politikai inga visszalendülhet a centrum felé. De a felszín alatt egy mélyebb válság húzódik, mely aláássa a demokratikus politikát. Ha nem újítjuk meg a demokráciát, az egymást követő illiberális hullámok csak egyre nagyobbak lesznek.
Scheiring Gábor
Az illiberális inga
Donald Trump fél év alatt eljutott oda, ahova Orbán vagy Erdoğan egy évtized alatt. Ez önmagában is riasztó. Trump átfogó támadást indított az egyetemek, a bevándorlók, a tudományos intézmények, a külügyi segélyezés, a globális kereskedelem és a közigazgatás ellen. Trump és klánja a rombolás mesterei.
Ám az építkezésben már kevésbé jeleskednek. Trump alig mutat érdeklődést egy tartós társadalmi koalíció felépítése iránt, amely fenntarthatná politikai projektjét. Az elnyomás és a káosz ritkán elegendő a hatalom megtartásához. Támogatói bázisa már most is repedezik. Népszerűsége 44 százalékra esett vissza, ami alacsonyabb, mint bármely elődjéé a kormányzás azonos időszakában, kivéve saját első ciklusát. Vámháborúja pénzügyi zűrzavart és áremelkedést hozott, elidegenítve mind a munkásokat, mind az üzleti elitet.
Úgy tűnik, az inga ismét a centrum felé lendül, új lehetőséget adva a Demokratáknak. Trump politikája nemcsak otthon mobilizálja saját ellenzékét, de számos fontos szövetséges országban is, megerősítve a centrista pártokat Kanadától Ausztráliáig.
Noha az illiberális erők minden korábbinál erősebbek az Egyesült Királyságban, Németországban és Olaszországban, a trumpizmus egyben megteremtette saját liberális ellenreakcióját is, egy liberális válaszreakciót az illiberális reakcióval szemben.
A politikai tömegszervezetek leépülésével a politika látvánnyá vált. Politikusok egyik napról a másikra válhatnak sztárrá, és ugyanilyen gyorsan el is tűnhetnek. Az illiberális populizmus brit felemelkedése, bukása, majd újabb felemelkedése jó példa erre. A populista szélsőjobb elfoglalta a Konzervatív Pártot, és keresztülvitte a Brexitet néhány év alatt, ám mást már nemigen tudtak felmutatni. A Konzervatívok Brexit utáni teljesítménye gyalázatos, joggal idegenítette el a társadalom többségét. Az inga a centrum felé lendült, megnyitva az utat a Munkáspárt és Keir Starmer előtt.
Starmer azonban, finoman szólva, nem egy kreatív és progresszív elképzelésekkel rendelkező vezető. Óvatos centrizmusa nem kínál semmiféle bátor demokratikus megújulást. Megszorító politikája és a palesztin népirtás ellen tiltakozókkal szembeni elnyomó politikája felháborodást kelt, támogatottsága zuhan. Az illiberalizmus nagy visszatérésre készül, ezúttal kívülről. Nigel Farage és Reform UK nevű pártja vezeti a felméréseket, 30 százalék körüli támogatottsággal, 7-8 százalékkal a Labour előtt.
Az Egyesült Királyság elhúzódó politikai válsága intő jel arra, mi történik, ha az elit egy elavult liberális politikai modellhez tér vissza anélkül, hogy valódi alternatívát kínálna.
Duna-parti blues
Hasonló rengések érezhetők a Duna partján is. Orbán Viktor, az illiberális hullám egyik legismertebb figurája, karrierje legnagyobb kihívásával néz szembe. Több mint egy évtizeden át tartotta össze a munkásosztály és az oligarchák koalícióját, ötvözve a gazdasági nacionalizmust a klientúrakapitalizmussal.
Az Orbán-modell azonban repedezik. A gazdaság évek óta stagnál. Az ipari termelés visszaesett. A kínai befektetések nem tudták ellensúlyozni a nyugati tőke visszavonulását és az uniós források elapadását. A világjárvány és az ukrajnai háború kettős sokkja tovább erodálta a reálbéreket 2022-ben és 2023-ban. A csökkenő gazdasági tortából Orbán kevesebbet tud kínálni belső köreinek. A lojalitás, amelyet egykor hatalommal és kiváltságokkal vásárolt meg, megingott. Elégedetlen bennfentesek szivárogtatnak Magyar Péternek, aki demokratikus kihívóként új életet lehelt az ellenzékbe.
Noha a hírhedt, putyini mintájú „szuverenitási törvény” bevezetését – amely lényegében kriminalizálta volna a civil társadalmat és a független médiát – egyelőre elhalasztották, Orbán mindig készen áll újabb trükkökkel előrukkolni. Már többször megváltoztatta a választási törvényt. A formálisan független állami intézményeket úgy alakította, hogy akadályozzák az ellenzéki kihívókat. Az ellenzéket külföldi ügynökökként megbélyegző rágalomhadjárat indult. Úgy fest, Orbán előre meg akarja teremteni a jogi feltételeket az ellenzék mozgásterének további szűkítésére. A nagy kérdés, hogy hajlandó-e megfizetni a nyílt elnyomás árát. A Pride felvonulás azt mutatta, hogy nem. Reméljük, ez így is marad.
Magyarországnak tizenöt éve nem volt ilyen komoly esélye Orbán leváltására, mint a 2026-os választások előtt. Egy vereség megrepeszthetné a rendszert, és végre friss levegőt engedhetne be. Egyúttal csapást mérne a globális illiberális mozgalomra is, amely hosszú ideje Orbán rendszerét tekinti mintának.
A magyarországi illiberális rendszer bukása komoly demokratikus energiákat szabadíthatna fel a világ más tájain is.
És mégis, a remény mellett veszélyek sora is rejlik ebben a forgatókönyvben. Az inga ugyanilyen könnyen visszalendülhet. Még ha sikerül is a kormányváltás, Orbán politikai aknamezőt hagy maga után. Hívei továbbra is kulcspozíciókat birtokolnak, az ügyészségtől az Alkotmánybíróságig. Oligarchái hatalmas anyagi erőforrásokat tudnak mozgósítani a következő kampányhoz. A rendszer lebontása és a jogállam helyreállítása monumentális feladat lesz. Egyetlen hiba, és a Fidesz újra támadásba lendülhet.
Bármilyen ijesztően hangzik is mindez, a valódi, hosszú távú kihívás ennél is mélyebb gyökerű: olyan demokráciát kell építenünk, amely ellenálló a következő illiberális hullámmal szemben.
Még ha az inga mozgása újabb és újabb esélyeket kínál is a liberális középnek, a demokrácia önmagától nem fog meggyógyulni.
A hármas leértékelődés
Az illiberalizmus mély gazdasági, kulturális és politikai átalakulásokra adott reakcióként bontakozott ki. Ezek az átalakulások egy hármas leértékelődést eredményeztek: az alsó-közép- és munkásosztály tagjainak anyagi biztonsága, kulturális státusza és politikai hangja egyaránt leértékelődött.
Ezek valódi, mérhető válságok, amelyek aláássák a demokráciába vetett hitet.
Ha tömegek vesztik el a reményt a tisztességes életre és méltányos esélyekre, nem fognak hinni egy olyan demokratikus rendszerben, amely cserben hagyta őket. Az Egyesült Államokban a reálbérek stagnálnak, miközben az ipari munkahelyek eltűntek, ami táptalajt teremtett a populista lázadásnak. Magyarországon ugyanez a minta Orbán malmára hajtotta a vizet. Az illiberalizmus első jelei már jóval 2010 előtt megjelentek a leszakadó kis- és középvárosokban. Ezeket a régiókat halálozási válság, dezindusztrializáció és reálbér-stagnálás sújtotta, miközben a liberális centrum pártjai továbbra is a globalizáció dicséretét zengték, elszakadva az emberek mindennapi tapasztalataitól.
Hosszú azoknak az országoknak a listája, ahol a gazdasági nehézségek populista ellenreakciót idéztek elő. Németországban a bérek stagnálása aláásta a politikai közép iránti bizalmat. Dél-Afrikában a választók csalódtak az Afrikai Nemzeti Kongresszusban, miután évtizedek óta nem teljesültek a gazdasági ígéretek – és egyre többen fordulnak a populisták felé. Tunéziában pedig az arab tavaszt követő demokrácia nem hozott enyhülést azokban a mindennapi küzdelmekben, amelyek a forradalmat elindították, így a szavazók elfordultak azoktól a pártoktól, amelyek egykor a demokratikus reményt testesítették meg.
A gazdaság átalakulása a kultúrát is átformálja: a posztmodern globalizált kapitalizmus egész életmódokat, mikrovilágokat és tudáskészleteket tett értéktelenné. Például a diploma nélküli fiatal férfiak nem puszta hóbortból radikalizódnak, hanem mert a gazdasági átalakulások leértékelték őket a munkaerő- és párkapcsolati piacon egyaránt. A populizmus nem egyszerűen a kulturális változás elleni lázadás. A kultúra maga is a gazdasági átalakulásokba ágyazva változik.
Ugyanez vonatkozik a politikai hang elvesztésére is. A tömegpártok intézményei nem valamifajta belső intézményi korhadás eredményeként vesztették el érdek- és értékartikulációs képességüket, hanem a tektonikus gazdasági és társadalmi változások sodorták a politikai eliteket egyre távolabb a tömegektől a gazdasági elitek közelébe. A politikai osztály a társadalom mélyrétegeiről levált, külön rendszert alkot. Ennek a rendszernek a legfőbb terméke a látványpékséggé alakult spektákulumpolitika melyet marketing megmondóemberekre és politikai stratégiákra támaszkodva állít elő, érdemi társadalmi részvétel nélkül. A politika a szakértő elemzők terepévé vált, akik fentről írják elő a teendőket. A hétköznapi állampolgárok kiszorultak a döntéshozatalból.
A gazdaság tektonikus átrendeződése azt is alapjaiban változtatta meg, hogyan jutnak a társadalmi érdekek képviselethez, ami széles körű hangvesztéshez és egyre mélyülő bizalmatlansághoz vezetett az elit válaszképességét, vagy válaszadási hajlandóságát, illetően. Amikor folyamatosan az állásod elvesztéséért aggódsz, amikor a puszta túlélés válik elsődlegessé, és a közösséged széthullik, akkor a saját értékeid is elavultnak tűnnek, és egyre nehezebb elhinni, hogy bárki is figyel rád.
Ez a hármas leértékelődés nem különálló, véletlenszerű folyamatok halmaza, hanem egymást erősítő, egymással összefonódó dinamikák.
Téves kérdés, hogy a populizmus elsősorban gazdasági, kulturális vagy intézményi válságból fakad-e. Ezek a tényezők strukturális szinten kapcsolódnak a globalizált tőkefelhalmozás ellentmondásaihoz. Éppen ezért a válasznak is hasonlóan rendszerszintűnek kell lennie, ha meg akarjuk őrizni a demokráciát.
És újabb megrázkódtatások közelegnek. A mesterséges intelligencia minden eddiginél nagyobb munkaerőpiaci sokkot és demokratikus kihívást jelent.
Demokratikus megújulás az inga mozgásán túl
A hármas leértékelődés megteremti az illiberalizmus berobbanásának feltételeit, de valakinek meg is kell gyújtania a kanócot. Az illiberális vezetők mesterien űzik a szimbolikus osztálypolitika művészetét. Kulturális sérelmeket, gazdasági frusztrációt és politikai kiábrándultságot ötvöznek egyetlen narratívává. A nép egyszerű fiának állítják be magukat, akiket az elit elnyom. Gazdasági nacionalizmussal csábítják el a kiábrándult munkásokat. Retorikájuk gyakran rasszista és idegengyűlölő, de sokakat nem a gyűlölet, hanem a méltóság és kontroll ígérete vonz. Tömegek érzik úgy, végre van politikus, aki látja és hallja őket.
Az illiberalizmus terjedése nemcsak a demagógok ügyességéről szól. Legalább annyira a másik oldal kudarcairól is. A demokratikus elit újra és újra figyelmen kívül hagyta a figyelmeztető jeleket. A baloldali pártok jobbra tolódtak a gazdaságpolitikában. A liberális vezetők a növekvő dühöt tudatlanságnak vagy előítéletnek könyvelték el. Túl gyakran a status quo védelmére koncentráltak, ahelyett, hogy újragondolták volna a demokráciát.
Az illiberális elitek persze magasról tesznek a tömegekre, de mégis egy lépéssel a liberális közép előtt járnak, mert legalább a válasz látszatát keltik, szemben a liberális középpel, amely még a kérdés feltevéséig sem jutott el.
A demokrácia védelme ma többet kíván, mint a liberális intézmények melletti kiállás vagy az újabb és újabb populista provokációk feletti erkölcsi felháborodás. Radikális, az embereket középpontba helyező, a társadalomban mélyen gyökerező alternatívára van szükség. A demokráciát nem elvont elvek papírra vetett halmazaként, hanem megélt tapasztalatként kell újragondolnunk.
Olyan demokratikus rendszerekre van szükség, amelyek az embereket állítják a középpontba.
Ez azt jelenti, hogy le kell küzdeni a liberális politika beépített elitizmusát, és a demokráciát ismét az emberek mindennapjainak a részévé kell tenni. Valódi ügyek mentén kell szervezni a demokratikus politikát, amelyek képesek összekötni a társadalom nagy csoportjait, osztályait és rétegeit. Nem elég pusztán néhány jól kiszemelt csoportok különálló üzenetekkel célozni. Az új demokratikus narratívának egységes keretbe kell foglalnia a támogatóit, a közös értékektől a közös jövőképig.
Új demokratikus intézményeket kell létrehoznunk, amelyek figyelnek, bevonnak és felhatalmaznak. A demokratikus eliteknek figyelniük kell a társadalom aljáról jövő üzeneteket, nem söpörhetik le azokat. Az elidegenedett és kiürült kartellpártokat alulról jövő mozgalmi energiákkal kell feltölteni. A demokratikus vezetőknek képesnek kell lennie a többséget megmozgató konfliktusokat felvállalni és artikulálni. Az alkotmányos demokrácia intézményeit részvételi elemekkel kell kiegészíteni. A technológia segíthet ebben: erősítheti a nyilvánosság hangját, előmozdíthatja az érdemi deliberációt, és elérhetőbbé teheti a részvételt, a digitális demokrácia eszközeivel.
A szimbolikus befogadást és a nyitott folyamatokat új társadalmi-gazdasági megállapodásnak kell kiegészítenie, amely a jólét igazságos elosztására épül. A gondoskodási munka, a zöld infrastruktúra és a közszolgáltatások fejlesztése elmozdíthatja az érett gazdaságokat a növekedés fetisizálásától a jobb elosztás és az ökológiai korlátok tiszteletben tartása felé. Ahelyett, hogy kereskedelmi háborúkkal rontanánk mások helyzetén, szükség van a nemzeti és multilaterális intézmények közötti együttműködés megerősítésére, és új eszközökre a cégek megadóztatásához és szabályozásához. Csak így tudják a kormányok visszaszerezni képességüket stabil munkahelyek létrehozására, a szervezett munkavállalók megerősítésére és az egyenlőtlenségek csökkentésére. Ez az új szociális infrastruktúra elengedhetetlen a fenntartható demokráciákhoz.
A demokrácia akkor erős, ha befogad. Ha nem építünk új, jelentős változásokat hozó és jövőbe mutató politikát a demokrácia számára, az illiberálisok továbbra is sikerrel fogják árulni a hamis összetartozás ígéretét azoknak, akik úgy érzik, hogy a liberális demokrácia magára hagyta őket.
