Az első hidegháborúban Németország frontállam volt: mindkét német állam a szuperhatalmak harctere lett volna, itt tehát nem maradt volna kő kővön, és ezt akkoriban mindenki tudta az egykori Szövetségi Köztársaságban és a NDK-ban. Ma a fenyegetés „érzésszerűen” körülbelül ezer kilométerrel keletre tolódott el. A jelenlegi háború (még?) nem itt zajlik, hanem a népek – Goethe Faustjából idézve – „hátul, messze, Ukrajnában” ütköznek egymással. Az, hogy a háború nagyon gyorsan átterjedhet a NATO területére és beleránthatja országunkat, hogy egy úgynevezett „atomcsata” Ukrajnában vagy a keleti NATO-államokban itt is előre nem látható következményekkel járna, pszichológiai szempontból szinte semmilyen szerepet nem játszik.

Ezenkívül erős generációs polaritást látunk a háborúveszély és az atomfenyegetés érzékenységét illetően. A teljesen téves, tárgyilagosan egyáltalán nem tartható „logika” itt a következő: A fiataloknak a klíma, az időseknek a béke! Az, hogy a kevés és viszonylag gyengén látogatott békemutatványokon a „60 plusz generáció” nyomasztóan dominál – ami nem jelenti azt, hogy legalább ennek a generációnak a túlnyomó többsége elkötelezett a békepolitika mellett –, természetesen nem véletlen: ez a generáció ugyanis szülei háborús generációjának hatása alatt nőtt fel, az atomháborútól való félelemmel, különösen az úgynevezett „újrafegyverkezés” idején, az 1980-as évek első felében.

Ezek a félelmek most újra felütik a fejüket.

A klímavédelmezők fegyverkezési politika iránti közönye

A fiatal klímavédelmező generáció ezzel szemben ijesztő módon szinte teljesen vaknak tűnik a fegyverkezési politika tekintetében.

Ennek véleményem szerint alapvetően a következő okai vannak:

1. A legfontosabb szerepet valószínűleg egy olyan jelenség játszik, amelyet legtalálóbban „Gorbacsov leszerelési politikájának végzetes mellékhatásaként” lehetne jellemezni. Aki ma 35 év körüli, az abban a szerencsés helyzetben volt, hogy legalább az atomháborútól való félelem nélkül nőhetett fel. Az INF-szerződés 1987 végi aláírásával, a szárazföldi rövid és közepes hatótávolságú rakéták betiltásával, a hidegháború (amelyről ma már kiábrándultan kell megállapítanunk, hogy az első volt) végével és a világ összes atomrobbanófejének 80 százalékának leselejtezésével úgy tűnt, hogy az akut atomháborús veszély Európában elhárult. Az, hogy egyáltalán újra atomcsata, sőt globális atomháború törhet ki a szuperhatalmak között, átmenetileg elképzelhetetlennek tűnt! Így (egyelőre) elcsitultak a korábban oly heves atomháborús félelmek is. Nem csoda, hogy az ebben a boldog korszakban felnőtt generáció nem érzékeli az emberiség atomfegyveres önpusztításának veszélyét, amely továbbra is fennáll, csak átmenetileg eltűnt a látóterünkből.

2. Ugyanakkor a háborús generáció kihal, és a hidegháború és az azzal elválaszthatatlanul összekapcsolt (atom)háborús félelmek által formált generáció is egyre öregszik. Más szavakkal: a mai fiatal generáció még hallomásból sem tudja, mit jelent valójában a háború! A jelenlegi ukrajnai háborúban emellett egy „ellenségeken átívelő, minden pártot magában foglaló koalíció” alakult a védelmi miniszterek, kormány szóvivői és a média között. Az oroszok, ukránok, németek és mások minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy megkíméljenek minket a fronton haldokló és meghalt férfiakról, valamint a háborús rokkantak nyomorúságáról készült képektől. Egy „háború harcosok nélkül” illúzióját akarják elhitetni velünk, vagyis azt, hogy a háború egy klinikailag tiszta joystick-művelet!
3. Ami az ukrajnai jelenlegi helyettesítő proxy háborút illeti, valószínűleg nem kevesen – merem feltételezni – háttérinformációk hiányában kritika nélkül elfogadták a mainstream média által naponta mindenféle változatban tálalt „Dávid és Góliát” történetet. És ki ne szeretne azonosulni a „gyengével”, az „áldozattal”? (Az, hogy a valóság itt is, mint az életben általában, valamivel bonyolultabb, nem kerül a képbe.)
4. A fiatal generációra jellemző felháborodási potenciál végül elsősorban a globális felmelegedés ellenikétségtelenül szükséges küzdelem által sikeresen el lett foglalva. Ami még marad, azt olyan témák szívják fel, mint a „harc a jobboldal ellen”, a nemek közötti egyenlőség vagy a politikai korrektség.

Figyelemelterelés, „kognitív háború”, ellenségképek – a pszichológiai felfegyverkezés

Az egész társadalomra jellemző, hogy a szinte teljesen egységesített (nyilvános és magán) médiatér nap mint nap rengeteg „elterelő félelmet” (Ablenkängste) szállít. Ehhez tökéletesen illeszkedik – ahogy a pszichológus és amerikanista, Jonas Tögel pontosan kimutatta –, hogy a NATO nemrég hivatalosan is a „kognitív hadviselést” (Cognitive Warfare) nyilvánította a hatodik hadszíntérré, és óriási összegeket önt ebbe az irányba. Számtalan startup vállalkozás élvez ebből kivételesen jövedelmező megélhetést. Amit régen „propagandának”, később „közösségi kapcsolatoknak” (Public Relations) hívtak, azt ma már „stratégiai kommunikációnak” nevezik.

Ehhez tartozik nem utolsósorban a mai „háborús uszítók” habitusának teljes átalakítása is. A legtöbben még mindig úgy képzeljük el a „háborús uszítókat”, mint harcias alakokat, akik sisakban, acélsisakban vagy csúcsos sisakban ordítoznak. Azok az okos, becsületes és inkább kissé naiv alakok, akik még nemrég a koalíciós kormányban adták meg az alaphangot, és akik ráadásul mindannyian törődnek makulátlan emberi jogi és öko-imázsukkal, nem tűnnek olyanoknak, akik tönkre tudnának minket vezetni... (Inkább a háborús miniszterünk, akit érthetetlenül a népe választott meg legnépszerűbb politikusnak, és aki – eddig még? – az egyetlen, aki ilyen viselkedést tanúsít).

A tömegmanipuláció leghatékonyabb technikája azonban kétségtelenül még mindig a szilárd ellenségkép kialakítása. Nem véletlen, hogy minden háború előtt, amelyet a Nyugat előkészít, azonnal felfedeznek egy „új Hitlert”, akivel sürgősen meg kell küzdeni: 1999-ben Slobodan Milošević volt, négy évvel később Saddam Hussein, most pedig Vlagyimir Putyin!

Erről már 1956-ban a brit fizikus és Nobel-díjas Patrick Blackett mondott mindent: „Ha egy nemzet egyszer biztonságát egy abszolút fegyverre alapozza, pszichológiailag szükségessé válik, hogy abszolút ellenségben higgyen.” (Pontosabban azt kellene mondani: abszolút ellenséget kell konstruálni!) Vagy a fizikus Max Born szavaival: „Ahhoz, hogy az emberek lelkiismerete megnyugodjon a katonai tervekkel szemben, amelyek több tíz vagy akár száz millió férfi, nő és gyermek megölésével számolnak a másik oldalon – és a saját oldalukon is, de ezt elhallgatják –, az szükséges, hogy a másik oldalt természeténél fogva romlottnak és agresszívnek gondolják.”

Az atombomba – és ez lenne a hatodik pokoli szabály – tehát abszolút ellenséget kényszerít tulajdonosára!

Ismétlem: mindez egy szinte önkéntesen egységesített médiakörnyezetben történik, ahol a FAZ-tól a taz-ig minden releváns témában ugyanaz a vélemény terjed, valamint egy teljes kivételes állapot kollektív tapasztalatának hátterében, amely drasztikus alapjog-korlátozásokkal jár, és amely néhány évvel ezelőtt az egész társadalmat érintette, és amelyet az nagyrészt panasz és ellenállás nélkül tűrt. Ez egy olyan tapasztalat, amelyre építeni lehet...

(III) Új békemozgalom – minél hamarabb!

Németország, nem: Európa a hidegháború vége óta a legveszélyesebb időszakot éli át. Még ha az egymás megölése és halála Ukrajnában a közeljövőben véget is érne, kontinensünkre „a legjobb esetben” egy hidegháború 2.0 vár, amelyben mindkét oldalon szigorúan őrzött, Ukrajnát északról a Fekete-tengerig megosztó új „berlini fal” húzódik. Ez egy rendkívül törékeny „fagyott konfliktus”, amely bármikor szándékosan vagy véletlenül újra forró háborúba torkollhat, esetleg NATO-országok katonáinak bevonásával!

Az új kormánykoalíció – amely számára a „diplomácia” és a „deeszkaláció” szavak továbbra is tabunak számítanak – éppen most, egy egykor pacifista párttal közösen, a „bármi áron” szlogen alatt elképzelhetetlenül „túl nagy” összegeket, több száz milliárd eurós (emlékeztetőül: több száz milliárd!!) összegeket fordít a hadiipar számára, és a jövőre nézve nem kevesebbetfogadott el, mint egy „felhatalmazási törvényt a fegyverkezésről”.  Az új Bundestagban ráadásul már egyetlen párt sem képviseli a militarizációval szembeni kompromisszumot nem ismerő álláspontot. Ezzel párhuzamosan, a háttérben és nagyrészt láthatatlanul, az év elején hatályba lépett „Németország műveleti terv” keretében az egész ország infrastruktúráját – a páncélozott autópálya-hidakon át a köz- és magánbunkerépítkezésekig, beleértve a mobiltelefonokra letölthető ABC-riadó alkalmazást is, egészen az egészségügyi rendszer teljes átszervezéséig – háborús állapotra készítik elő.

Így csak a „lentről” induló polgári ellenállás marad, egy új, széles körű békemozgalom formájában, amely ma még legfeljebb kezdetleges formában létezik.

Mindazonáltal: nem engedhetjük meg magunknak a passzivitást és a lemondást. Az őrült fegyverkezési hullám, az új hiperszonikus rakéták és repülőgépek telepítése, az egész társadalom „háborús alkalmasságra” való nevelése és átalakítása – beleértve az alanyok, vagyis mindannyiunk mentális és lelki átprogramozását – nem maradhatnak büntetlenül, mert az a pusztulásunkhoz vezet. Ismét érvényes a nyolcvanas évek mondása: „A béke túl fontos ahhoz, hogy csak a tábornokokra és a politikusokra bízzuk!”

Konkrétan: meg kell tagadnunk, hogy ellenségek legyünk! Újra meg kell tanulnunk és gyakorolnunk a polgári engedetlenséget és az erőszakmentes ellenállást. Röviden: nem csak Wolfgang Borchert „NEM!”-jét kell kimondanunk, hanem végre csikorgó homokszemnek kell lennünk a háborús gépezetben!

Hogy pontosan milyen intézkedésekre van szükség, arról konstruktív vitát kell folytatni, amely egyébként már meg is kezdődött. Talán Mihail Gorbacsov 2017-ben elhangzott mondata ösztönözhet bennünket:

„Jól emlékszem a békemozgalom hangos hangjára a háború és az atomfegyverek ellen az 1980-as években. Ez a hang meghallgatásra talált!”

 Forrás: https://globalbridge.ch/verordnete-kriegstuechtigkeit-und-paralysierte-buerger-warum-nehmen-wir-die-kriegsvorbereitung-widerstandslos-hin-ii/ 2025. április 17.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó