Nagaszaki, miután az USA ledobta az atombombát...

(Szerkesztőség) A német állampolgárok 61 százaléka, köztük a fiatalok 81 százaléka fél egy európai háborútól. Az INSA legfrissebb, márciusban készült felmérése szerint a 18 és 39 év közötti fiatal németek fele „valószínűnek tartja, hogy Németország a következő tíz évben háborút fog vívni”. De miért marad ez az általános, alig érzékelhető nyugtalanság néma, és miért nem vezet – ellentétben a nyolcvanas évekkel – szinte semmilyen cselekvésre? Hol van a régóta esedékes felháborodás? – Erről tartott előadást vendégszerzőnk április 12-én a „Háború és béke” című kongresszuson, amelyet a Neue Gesellschaft für Psychologie (NGfP) szervezett Berlinben, és amelyet két részben dokumentálunk.

„A közvélemény-kutatások szerint lakosságunk közel fele hisz a háború lehetőségében. Az emberek aggódnak, de alig mozdulnak. Hogyan lehet, hogy az emberek passzivitással és legalábbis külső nyugalmukkal válaszolnak a közvélemény-kutatási kérdőívekre, hogy egy nagy háború küszöbön állhatunk? Miért reagálunk úgy, mintha ez egy befolyásolhatatlan természeti esemény lenne, holott ebben a kérdésben minden, ami történik, az emberi számítás és döntés hatalmában áll?”

Ezt írta 1980 májusában, az amerikai közepes hatótávolságú rakéták nyugat-európai telepítése előtt, a 2011-ben elhunyt orvos és pszichoanalitikus, Horst-Eberhard Richter „Sind wir unfähig zum Frieden?” (Képtelenek vagyunk a békére?) című esszéjében, és a német lakosság „némaságát és tompa mozdulatlanságát” diagnosztizálta.

„89 másodperccel éjfél előtt”

Miért pont ezzel az idézettel kezdem előadásomat több mint 45 évvel később, azt sajnos nem kell magyarázni. Kelet-Európában továbbra is háború dúl, amelynek potenciálja van arra, hogy atomháborúvá, sőt harmadik világháborúvá is fajuljon. (A Bulletin of the Atomic Scientists úgynevezett „világvége órája” idén januárban a valaha volt legrövidebb időre, 89 másodpercre állt be éjfél előtt. Más szavakkal: kevesebb mint másfél perc választ el minket a végső pokoltól!)

Legkésőbb a jövőre tervezett, még mindig kancellár Scholz és az USA által egyoldalúan elrendelt közepes hatótávolságú rakéták – a „Dark Eagle” hiperszonikus rakéták – és robotrepülőgépek Németországba történő újbóli telepítésével, amelyek egyszer kilőve gyakorlatilag semmiképpen sem semlegesíthetők, és rendkívül rövid idő alatt stratégiai célpontokat, köztük a Kremlt és orosz nukleáris létesítményeket porrá zúzhatnak, hazánk az oroszmegelőző csapások – akár nukleáris támadások – célpontjává válik.

Ha pedig a leendő Blackrock-kancellár, Friedrich Merz által többször is támogatott Taurus robotrepülőgépek Ukrajnának történő szállítása valóra válik, akkor országunk az orosz megtorló csapások célpontjává is válna. A „választás” tehát nem a „pestis vagy…” kérdése, hanem a „pestis és kolera”. Más szóval: a felelős politikusaink – akik esküjükben megfogadták, hogy a német nép kárát elhárítják – semmi kevesebbet nem tesznek, mint hogy túszul ejtik a saját népüket, több mint 84 millió embert!

Nem hiányoznak a releváns agresszív kijelentések sem a prominens német politikusok, katonák és úgynevezett szakértők – mára már sok szakértőnő is – részéről sem. Igen, Friedrich Merz szerintmár háborúban állunk Oroszországgal!

Csakhogy ez a veszély, akárcsak 45 évvel ezelőtt, legalábbis első ránézésre senkit sem érdekel, sőt, senkit sem izgat! Az elmúlt két évben Berlinben tartott három országos békemegmozdulás közül a legnagyobb – nagyon-nagyon jóindulatúan számolva – legfeljebb egyötöde volt a 250.000 embernek, akik nemrég, február 8-án csak Münchenben „A jobboldal ellen!” jelszóval tüntettek. Az éves színes Christopher Street Day tüntetések pedig – mostanában már a fegyveripari vállalatok teljes személyzetének részvételével – könnyedén elérik a többszörösét a többnyire szürke békedemonstránsoknak.

Apátia és sokk

Pedig a felszín alatt láthatóan forrong a helyzet. Az első pillantásra láthatóknál jóval többen kezdik lassan kellemetlenül érezni magukat. Tavaly februárban egy INSA-felmérés keretében a német állampolgárok 61 százaléka fejezte ki aggodalmát, hogy az ukrajnai háború kiterjedhet a NATO területére. 2024 augusztusában a német állampolgárok 45 százaléka attól tartott, hogy az ukrajnai háború kiterjedhet Németországra is. A Shell 2024-es ifjúsági tanulmánya szerint a fiatal németek 81 százaléka fél egy európai háborútól. Idén március 11-én pedig újabb INSA-felmérés jelent meg, amely szerint a fiatal németek többsége – a 18-29 évesek 52 százaléka és a 30-39 évesek 50 százaléka – „valószínűnek tartja, hogy Németország a következő tíz évben háborúba lép”.

Mindez figyelemre méltó, tekintve a hivatalos csatornákon folyó folyamatos médiakampányt. Másrészt az általános, alig érzékelhető nyugtalanság néma marad, és a cselekvés szintjén teljesen következmények nélkül marad, így az ember értetlenül kérdezi magát, hol marad a régóta esedékes felháborodás. Röviden, és még egyszer Horst-Eberhard Richter szavaival: „Miért reagálunk úgy, mintha ez egy befolyásolhatatlan természeti esemény lenne, holott ebben a kérdésben minden, ami történik, az emberi számítás és döntés hatalmában áll?”

Erre vonatkozóan az alábbiakban néhány tézist szeretnék bemutatni, amelyek természetesen nem igényelnek kizárólagosságot. Különbséget teszek a nukleáris helyzetben rejlő okok és azok között, amelyek az újraegyesített Németország geopolitikai helyzetének változásából fakadnak a múlt század nyolcvanas éveinek végén, kilencvenes éveinek elején bekövetkezett valódi fordulópont óta. Végül néhány gondolatot szeretnék megosztani Önökkel egy sürgősen szükséges, széles körű új békemozgalomról.

(I) Általános okok az (atombomba) háború veszélyének elutasítására

Még egyszer: Miért ez a nyomasztó apátia, miért ez a tompa tehetetlenség a lakosság körében egy olyan valós fenyegetés előtt, amely a legrosszabb esetben akár atomháborúba is torkollhat?

Túl nagy! – Apokalipszis-vakságunk

A válasz két szóban összefoglalható: Túl nagy!

A fenyegetés abszolút túl nagy.

„Egy totális atomháborúban több pusztító erő szabadulna fel, mint az egész második világháborúban – és ez minden másodpercben így lenne a hosszú délután folyamán, amíg az összes rakéta és bomba becsapódna. Minden másodpercben egy második világháború. És az első néhány órában több ember halna meg, mint a világtörténelem összes háborújában összesen. A túlélők, ha lennének ilyenek, kétségbeesetten élnének egy öngyilkos civilizáció mérgezett romjai között.” Így fogalmazott Jimmy Carter volt amerikai elnök 1981-ben búcsúbeszédében a nemzethez.

Sok évtizeddel ezelőtt senki sem gondolkodott olyan éles elmével és fogalmazott olyan pontosan a fenyegetés pszichológiai aspektusairól, mint a filozófus Günther Anders. Klasszikus mondása így hangzik: Már nem tudjuk elképzelni, mit tudunk előállítani és mit tudunk művelni! Már csaknem 70 évvel ezelőtt írta:

„Egy szeretett halottat gyászolhatunk. Talán tíz halottat tudunk elképzelni. Legfeljebb. A mai eszközökkel egyszerre több százezret tudunk megölni. Az apokalipszis gondolatától végül a lélek is meghátrál! A gondolat csak szó marad.”

Nagyobbak és kisebbek vagyunk, mint magunk

Ebben az értelemben tehát kisebbek vagyunk, mint magunk: „mi, emberek” képesek vagyunk előidézni az apokalipszist, de elképzelni nem tudjuk! Képzeletünk messze elmarad attól, amit cselekedeteinkkel elérhetünk. A technika maga, akárcsak Goethe „varázslótanoncának”, az ember alkotta pusztító eszközök formájában, már régóta meghaladja képzelőerőnket. (Ugyanez vonatkozik természetesen az „ember által” létrehozott úgynevezett mesterséges intelligenciára is. Másként fogalmazva: Cselekvőként – pontosabban: a pusztítás „készítőiként”, vagyis mint destructores – majdnem isteni hatalomra tettünk szert. Ám képzelő erőnkben törpék maradtunk!!

Günther Anders ezt a jelenséget apokalipszis-vakságnak nevezte.

Amit csak tudok, az nem izgat

A fenyegetés tehát túl nagy ahhoz, hogy még megfelelően eltudjukképzelni. A fenyegetés emellett olyan mérhetetlenül rettenetes, hogy már nem is akarjuk elképzelni – és ezért legszívesebben a homokba dugjuk a fejünket, vagyis mindent megteszünk, hogy ne kelljen szembenéznünk vele. A fenyegetés ráadásul mindenhol jelen van, vagyis sehol!

A következmények: ami túl nagy, ami meghaladja kognitív és főleg érzelmi befogadóképességünket, és ami egyúttal mindenhol és állandóan jelen van, az – Günther Anders szavaival élve – „csak egy szó” marad. Mindenki tudja, hogy „mi, emberek” nem egyszer, hanem x-szer is elpusztíthatjuk a bolygónkat. De ez pusztán elméleti tudás marad, és így közvetlenül a tudatlansághoz áll közel, és így – következmények nélkül! Günther Anders: „Amit csaktudok – az nem izgat!”

Az első pokoli szabály tehát: „Minél nagyobb a veszély, annál kisebb az ellenállásunk, annál könnyebben bekövetkezhet!”

A lelkiismeretesség felváltja a lelkiismeretet

Vessünk most egy pillantást a pusztító eszközök gyártóira. Sokkal többen vannak, mint gondolnánk, és gyártásuk folyamata a lehetséges felhasználásig jellemző a legmagasabb szintű munkamegosztással szervezett társadalom termelésére és működésére. Általában a legtöbb ember – legalábbis az iparban, de nem csak ott – azzal van elfoglalva, hogy egy állítólag nélkülözhetetlen alkatrészt gyártson egy állítólag nélkülözhetetlen készülékalkatrészhez, amely egy állítólag nélkülözhetetlen modulhoz kell, amely egy állítólag nélkülözhetetlen termékhez kell, amelyet végül nem is ismerünk – lehet, hogy egy tömeggyilkos eszköz! Tehát a legtöbbünk „fogaskerékként” működik, beépülve egy hatalmas gépezetbe, amelynek végső célját nem látjuk – és gyakran nem is akarjuk látni!

Tehát nem cselekszünk, hanem csak csinálunk – anélkül, hogy a saját orrunknál tovább látnánk, „ami nem az én dolgom, az nem az én dolgom!” mottó szerint – vakon követjük a végcélt! A lelkiismeretesség – vagyis a fogaskerékként ránk bízott feladatok helyes elvégzése – helyettesíti a lelkiismeretet, vagyis azt a kérdést, hogy a minket bevonó gépezet végső célja egyáltalán etikai szempontból felelős-e.

És mivel „fogaskerekek” vagyunk, a mottónk a következő, mind a tudatunkra, mind a lelkünkre vonatkozik: „A munkamegosztás lelkiismeret-megosztás!” Ha végül mégis valami rosszul sül el, akkor mindenki hibás, vagyis senki! Günther Anders: „A szennyeződés ezerrel osztva = tiszta!”

A második pokoli szabály tehát a következő: „Minél több ember vesz benne részt, annál könnyebben bekövetkezhet a pokol.”

A kiváltás helyettesíti a cselekvést

Tovább: Tegyük fel, hogy egy amerikai tiszt „felülről” kapott parancsra egy montanai rakétasilóban elindít egy interkontinentális rakétát Oroszország felé. Mit csinál valójában? Ez valóban cselekvés? Vagy valójában csak egy régóta előre beállított gépezetet indít el? És mit csinál valójában, amikor elindít valamit? Valójában, bár cselekedeteinek hatása a pusztítás, azaz a semmi lehet, gyakorlatilag semmit sem tesz! Attitűdje szempontjából nincs különbség, hogy bekapcsol egy eszpresszógépet, vagy több ezer kilométerre több százezer embert változtat holttestté.

Sőt, ami még rosszabb: a hiperrealista számítógépes szimulációk korában egyre inkább elmosódik a határ a látszat és a valóság között! A háborúsjátékok és a valódi háborúk egyre inkább egybeolvadnak. A rakétás vagy dróncsapás szimulációja már semmi különbséget nem mutat a valódi végrehajtástól, és mindkét esetben egy gombnyomással, sőt egy kattintással elvégezhető. Az mesterséges intelligencia egyre szélesebb körű alkalmazásával pedig ez is előbb-utóbb megoldódik...

A harmadik pokoli szabály tehát: „A kiváltás helyettesíti a cselekvést.”

Minél nagyobb a bűncselekmény, annál könnyebb végrehajtani

És mivel a tett és a szenvedés helyszíne több ezer kilométerre van egymástól – Günther Anders erre a jelenségre a „Schizotopie” kifejezést alkotta –, montanai tisztünk nem fog közvetlenül szembesülni „cselekedeteinek” következményeivel. (Ugyanez természetesen fordítva is igaz a moszkvai „kollégájára”.) Igen, nem is kell egyetlen oroszot sem gyűlölnie ahhoz, hogy több százezret megöljön!

A kifejezés a „schizo-” (hasadt, szétválasztott) és a „-topie” (tér, hely) görög elemekből épül fel, és olyan társadalmi vagy politikai teret ír le, amelyben ellentétes valóságok egyszerre léteznek, de elválasztva egymástól. Ez lehet fizikai (pl. gettók és elit negyedek szélsőséges elkülönülése), digitális (szűrőbuborékok) vagy akár ideológiai (párhuzamos, de soha nem találkozó narratívák egy társadalmon belül).

Több százezer embert megölni egy megfelelő gépezet – azaz interkontinentális rakéták – beindításával sokkal könnyebb, mint egyetlen embert „kézzel” a másvilágra küldeni!

A negyedik pokoli szabály tehát a következő: „Minél nagyobb a bűncselekmény, annál könnyebb végrehajtani!”

Ehhez pedig már nincs is szükségünk „gonosz” emberekre. A termonukleáris bombákkal vívott harmadik világháború az emberiség történelmének leggyűlöletesebb háborúja lenne! Gyermeki szavakkal: a helyzet annyira mélyre süllyedt, hogy a gonosz emberek már nem is szükségesek a teljes gonoszság megvalósításához.

A dolgok hazudnak

És még egy körülmény kedvez a lehetséges apokalipszisnek: már nem látjuk a dolgok valódi természetét. Míg egy régimódi késnél pontosan látható, mire képes, addig az olyan „tárgyak”, mint az atombomba – feltéve, hogy valaha is a szemünk elé kerülne – ezerrel ártalmatlanabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában. Az atombomba hatása a megjelenéséhez képest elképzelhetetlen – túl nagy! (Ugyanez vonatkozik a teljesen ártalmatlannak tűnő atomerőművekre is. Hogy ezek valójában mire képesek, azt csak Csernobyl és Fukushima óta tudjuk.)

Günther Anders ezt a következőképpen fogalmazta meg – és ez lenne az ötödik pokoli szabály –: „A dolgok hazudnak!”, és „negatív hencegésről” beszélt.

Összefoglalás

Összefoglalva tehát a következő jellemzők nehezítik meg, hogy valóban megértsük, milyen lejtőn vagyunk már régóta:

1. A fenyegetés túl nagy ahhoz, hogy még megfelelően elképzelhessük.
2. Túl szörnyű ahhoz, hogy még elképzelni akarjuk.
3. Láthatatlan, térben tehát nem lokalizálható, így mindenhol és sehol van.
4. Számtalan ember – mind a legközvetettebb módon – be van vonva a végzetes eszközök gyártásába.
5. A végső pokol komoly esetben a legkönnyebben megvalósítható: a végén egy mesterséges intelligenciával vezérelt számítógép lesz az, ami elindítja!

Forrás: https://globalbridge.ch/verordnete-kriegstuechtigkeit-und-paralysierte-buerger-warum-nehmen-wir-die-kriegsvorbereitung-widerstandslos-hin-i/ 2025. április 15.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó