Kép: A kairói Al-Sedik mecset előtt (AFP)

Figyelmeztetés: Ez a cikk a "Les Possibles" magazin 2025. májusi számában jelent volna meg (az Attac France Tudományos Tanácsának kiadásában). A cikket cenzúrázták, a következő magyarázattal: "A Les Possibles csapatán belüli egyhetes mérlegelés és vita után úgy döntöttünk, hogy nem közöljük a szövegét. Az Ön által a szövegezésben eszközölt változtatások ellenére az továbbra is a 2023. október 7-én történtek jóváhagyása marad.  Sem a magazin, sem az Attac egyesület nem lehet a legkevésbé sem önelégült, és még kevésbé hajlandóak beleegyezni az ilyen mészárlások elnézésébe, ami minden bizonnyal nagyon rosszul lenne értelmezhető. Természetesen az Önök cikke is rávilágít az izraeli kormány által elkövetett megdöbbentő népirtásra. De az utóbbi elítélése nem kárpótol az előbbi elfogadásáért. Ennek az általános tragédiának a tükrében katasztrofális nézetnek bizonyul az a hit, hogy a Hamász stratégiája alkalmas arra, hogy perspektívát adjon a palesztin népnek, hiszen nem született politikai megoldás, sőt, még a további pozitív tárgyalások ígérete sem. Mélységesen elszomorít bennünket ez a szörnyű helyzet, és sajnáljuk, hogy ezt a döntést kellett meghoznunk. Ez azonban nem csökkenti megbecsülésünket, és reméljük, hogy jobb időkben újra találkozunk. Részemről nincs hozzászólás.

Amikor tavaly januárban aláírták a tűzszünetet, az ENSZ egyik képviselője a következőképpen foglalta össze az anyagi károkat: "Körülbelül 30 milliárd dollárra lenne szükség a Gázai övezet újjáépítéséhez, ahol az infrastruktúra közel 70%-a, a házak 60%-a és az utak 65%-a megsemmisült a 15 hónapos háború alatt [1]". Az Emberi Jogok Euromediterrán Megfigyelőközpontja szerint a háború első hat hónapja alatt ledobott bombák száma [70 000 tonna] már meghaladta az 1940-1941-ben Londonra [18 300 tonna], 1943-ban Hamburgra [8500 tonna] és 1945-ben Drezdára [3900 tonna] ledobott bombák számát [2].  Ez a néhány számadat elég ahhoz, hogy a jelenlegi háborúk sorát megkülönböztessük mindazoktól, amelyek 1948 és Izrael állam megalakulása óta megelőzték.  Hangsúlyozzák azt a célt, hogy strukturálisan megváltoztassák az erőviszonyokat a térségben, nemcsak Tel-Aviv, hanem Washington számára is.

A gyorsan változó regionális környezet október 7. előtt

A regionális környezet különösen gyorsan változik 2023. október 7. előtt. Az időszak kezdeti sorozata az Egyesült Államok és Izrael hosszú távú offenzív tendenciája, amely az oslói megállapodásokkal kezdődött, és amelynek célja a palesztin ellenállás teljes elszigetelése volt az "Ábrahámi Megállapodások" révén. E megállapodások mindegyik szereplője a saját céljait követi a reálpolitika hideg és cinikus logikájával elfogadva azokat. Hicham Alaoui, a Berkeley kutatója egy október 7. előtt írt szövegében ezeket a megállapodásokat három fundamentalizmus szövetségeként elemezte: az amerikai evangélikusok, az izraeli zsidó fundamentalisták és a megállapodásokat aláíró arab országok "állami fundamentalistái" között. Az október 7-i kataklizma előtt mindegyikük céljait a következőképpen foglalta össze:

"Az Egyesült Államok Donald Trump elnök vezetése alatt egy hanyatló hegemóniát akart feléleszteni [...] A szövetségesek (az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein és Marokkó) az Izraellel való normalizáció kilátásaival kecsegtettek, hogy új kereskedelmi megállapodásokat, katonai támogatást és egyéb előnyöket biztosítsanak. Marokkó [...] azt remélte, hogy a Tel-Aviv felé kinyújtott kéz enyhíti a rá nehezedő nyomást a Nyugat-Szahara ügyében, mivel Rabat szuverenitásának elismerése volt a tét e terület felett [1]."

Bill Clinton amerikai elnök (középen) Jasszer Arafat, a PFSZ vezetője (jobbra) és Jitzhak Rabin izraeli miniszterelnök (balra) között áll a történelmi jelentőségű oslói megállapodás aláírása után (AFP).

Véleményünk szerint a megállapodás vallási dimenziója csupán a térségben kockán forgó gazdasági és geostratégiai érdekek látszólagos burka. Az uralkodó osztályok mindig az adott helyzetben leghatékonyabbnak ítélt eszközökkel követik érdekeiket. Washington számára a tét természetesen a Közel-Kelet stratégiai globális csomópontjának ellenőrzése. Európa, Ázsia és Afrika kereszteződésében ez a régió több évszázada tölti be ezt a pozíciót, és a kapitalizmus európai születése óta minden gyarmati, majd imperialista hatalomnak központi témája volt [2]. Ez a stratégiai csomóponti dimenzió az anyagi alapja az Izraelnek nyújtott feltétel nélküli nyugati támogatásnak, amit a jelenlegi népirtás ismét szemléltet. Ez diktálja az amerikai stratégia központi tengelyeit is: a BRICS-országok és különösen Kína gazdasági dinamikájának meghiúsítása, Irán elszigetelése, mielőtt az megbuktatható lenne, Izrael mint domináns regionális hatalom és a nyugati érdekek helyi menedzsere szerepének erőltetése.

E stratégiai célok elérése érdekében Irán elszigetelése elengedhetetlen volt. Az eredmény az ál-síita-szunnita ellentétek szándékos kiélezése lett. A Washington által szándékosan támogatott vallási értelmezés arra szolgál, hogy elfedje a valódi anyagi és stratégiai kérdéseket, amelyek globális kiterjedésűek, azzal, hogy pusztán regionálisnak írja le őket. Az uralkodó politikai és médiadiskurzus szerint ezek csupán a szunnita államok által ellenállt "iráni imperializmus" következményei. Ez a leegyszerűsítő értelmezés 2015 óta igazolja a Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek által vezetett koalíció katonai beavatkozását Jemenben, az Egyesült Államok támogatásával.

Ez a kezdeti sorozat 2023-ban ér véget, amikor a világ hirtelen felgyorsul. Több tényező is összeadódott 2021 óta, hogy ezt a gyorsulást Washington pillanatnyilag tehetetlen tekintete alatt előidézze. Az első ezek közül Kína gazdasági áttörése a térségben és annak diplomáciai következményei. Az Öböl mára Kína kőolajszükségletének 40%-át fedezi. Ennek az ellátásnak a biztosítása intenzív diplomáciai tevékenységben nyilvánul meg: 2021 márciusában 450 milliárd dollár értékű stratégiai együttműködési megállapodást írtak alá, 2022 decemberében pedig három csúcstalálkozót szerveznek Szaúd-Arábiában a kínai elnök ottani látogatása során: egy Kína-öböl menti országok csúcstalálkozót, egy másik Kína-arab országok csúcstalálkozót és végül egy Kína-Szaúd-Arábia csúcstalálkozót.

Általános pusztítás Gázában, Dzsabalíja, 2025. február 5. (AFP)

A második tényező a jemeni katonai patthelyzet. Ez a háború több mint 100 milliárd dollárjába került a szaúdi királyságnak anélkül, hogy elérte volna bármelyik háborús célját [3]. A harmadik tényező ennek a háborúnak az "erkölcsi ára", amelyet az ENSZ a világ egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófájának tart [4]. E tényezők kombinációja vezetett ahhoz a kataklizmához az Egyesült Államok számára, hogy 2023 márciusában, a Kína közvetítésével folytatott titkos tárgyalások nyomán Szaúd-Arábia és Irán között helyreállt a diplomáciai kapcsolat. Az Egyesült Államok történelmi szövetségese újra felveszi a diplomáciai kapcsolatokat a "síita ellenséggel", amelynek kiépítésén Washington olyan keményen dolgozott, Kína közvetítésével, amely Kína "első számú ellenségének" számít, amióta az Egyesült Államok az évtized fordulóján elfogadta az "ázsiai pivot" (pivot, francia = a forgás megtámasztására használt mechanikus alkatrész, átvitt értelemben egy központi elem, egy kulcspont megjelölésére is használható. Elméletét- a ford.) Ismét beigazolódott a De Gaulle-nak tulajdonított mondás: "Az államoknak nincsenek barátaik, csak érdekeik".

Október 7. stratégiai jelentése

A történelem hirtelen felgyorsulásának közelmúltbeli összefüggései elengedhetetlenek az október 7-i palesztin katonai offenzíva és céljai, a Washington által bátorított izraeli reakció erőszakossága és a 18 hónapos népirtás utáni jelenlegi erőviszonyok megértéséhez. A regionális kontextusban bekövetkezett változás volt az, ami a palesztin ellenálló szervezeteket arra késztette, hogy - nagyon helyesen - úgy véljék, hogy a helyzet alkalmas az Ábrahámi Megállapodások lendületének megtörésére. Ezek (vagyis a „megállapodások”- a ford.) a palesztin ellenállás elszigetelődéséhez, a gyarmatosítás fokozódásához, Gáza kétmillió lakosának szabadtéri börtönné alakításához és a palesztin kérdés eltűnéséhez vezettek a világpolitikai és diplomáciai napirendről. Október 7. elsődleges célja és eredménye valóban az Ábrahám-megállapodások lendületének ideiglenes befagyasztása és a palesztin kérdés visszatérése a napirend élére.

Ezt a célt az összes palesztin ellenálló szervezet osztja. Az október 7-i "Al-Aksza árvíz" műveletért nem kizárólag a "Hamász" volt felelős, ahogy azt a média többsége állította és állítja. Öt másik szervezet is részt vett ebben a katonai műveletben, az Iszlám Dzsihádtól kezdve a magát marxistának valló Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP) szervezetig. Még ha a Hamásznak van is meghatározó jelentősége, messze vagyunk az iszlamista fanatikusok által vezetett akcióra való domináns redukálástól. Egy ilyen eredmény eléréséhez nagyszabású katonai műveletre volt szükség. A Gázai övezet körüli izraeli katonai támaszpontok és a hozzájuk közeli városok elleni egyidejű támadásban, amelyet az elválasztó falon gyalogosan, motorral, autóval, teherautóval vagy mikrorepülőgéppel átkelő kommandósok hajtottak végre, közel 3000 harcos vett részt. A művelet célja, hogy minél több túszt ejtsenek, majd tárgyaljanak a palesztin foglyok szabadon bocsátásáról.

Az izraeli társadalombiztosítás becslése alapján az AFP 2023. december 15-i küldeménye a következőképpen értékeli az áldozatok számát: "A támadás halottainak száma jelenleg 695 izraeli civil, köztük 36 gyermek, valamint 373 biztonsági ember és 71 külföldi, tehát összesen 1139 ember [5]". A túszok számát az izraeli hatóságok 240-re becsülik. Ez a néhány számadat elég ahhoz, hogy kiemeljük a művelet példátlan méretét. Rávilágítanak az izraeli válaszlépés aránytalanságára is. Az UNICEF április 24-én a következőképpen határozza meg a válaszlépés emberi áldozatainak számát: 51 266 halott, köztük 15 613 gyermek, és 1200 eltűnt [6].

Egy évvel 2024. október 7-e után Vincent Lemire történész a következőképpen elemzi az általa "radikális fordulópontnak" nevezett eseményt: "Október 7-e radikális fordulópont. Ez a konfliktus államközi háborúk (1948, 1967 és 1973), intifádák (1987 és 2000), majd az oslói megállapodások kudarca (1993) és végül az Ábrahámi Megállapodás (2020) sorozatát követte. Október 7. véget vetett a múltbéli békemegállapodások délibábjának, és annak az illúziónak, hogy az Izrael és a tekintélyelvű arab rezsimek közötti kereskedelmi egyezmények megoldhatják a palesztin kérdést [7]". Október 7. másik eredménye az volt, hogy megdöntötte az izraeli biztonsági narratívát, amelyben az izraeli állam teljesen sebezhetetlen technológiai katonai fölénye és tévedhetetlen hírszerző szolgálatai miatt. Ezt a biztonsági narratívát tudatosan és tartósan terjesztették, hogy az izraeli lakosságban a szinte teljes biztonság érzetét keltsék. Tavaly januárban a Le Monde tel-avivi tudósítója címlapra tette cikkét, "Izraelben példátlan kivándorlás", magyarázva: "Izraeliek ezrei, néha egész családok hagyták el az országot, hogy külföldön telepedjenek le. Az okok a bizonytalanság és a gázai háború, de a Netanjahu-kormány politikája és a vallás súlya az országban [8]". Az izraeli Központi Statisztikai Hivatal 2024 decemberében a következőképpen becsülte a 2023-as évre vonatkozó távozások számát: "2024-ben 82 700 ember hagyta el Izraelt, és csak 23 800 tért vissza [9]". Ez példa nélküli Izrael Állam megalakulása óta. Hasonló a helyzet a libanoni határon is, ahol a bizonytalanság érzése még soha nem volt ilyen nagy. A libanoni beavatkozással való állandó fenyegetésen keresztül történő hatékony elrettentés politikájának elképzelése egyre több izraeli számára már nem hihető.

 Rakétákat lőnek ki Gázából Izrael felé 2023. október 7-én (AFP)

Hasonlóképpen, a palesztin ellenállásról szóló hivatalos izraeli diskurzus nagymértékben aláásta a palesztin ellenállást. Azt állította, hogy az ellenállás elvesztette erejét, és most külső, különösen iráni támogatástól függ. Több évtizeden keresztül a hivatalosan deklarált központi védelmi tengely a híres "iráni fenyegetés" volt, a palesztin területeket pedig a legjobb esetben is teljesen ellenőrzés alatt állónak, legrosszabb esetben pedig gyorsan ellenőrizhetőnek tartották. Az "Al-Aksza elárasztása" hadművelet megcáfolja a néhány apró csoportra redukált palesztin ellenállás képét. Az ellenállás nagyszabású támadások végrehajtására való képességéről tanúskodik. Végül az amerikai támogatás mértéke mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a "biztonság" lehetetlen egy külső hatalomtól való szélsőséges függés nélkül. Igaz, hogy az Egyesült Államok a múltban sem méricskélte a Tel-Avivnak nyújtott gazdasági és katonai segítséget, de soha nem olyan mértékben, mint most: hadihajók telepítése, tömeges fegyverszállítás, logisztikai támogatás stb.

Ez a néhány tényező azt jelzi, hogy október 7-én a regionális erőviszonyok hirtelen és radikálisan a palesztinok javára változtak. Az izraeli válasz erőszakossága, más szóval az elmúlt másfél évben elkövetett aljas népirtás érthetetlen e váratlan változás figyelembevétele nélkül. Távolról sem Netanjahu egyszerű "őrületének" eredménye, hanem elsősorban az október 7. által létrehozott új erőviszonyok ugyanilyen radikális visszafordítására tett kísérlet.

Kinyilvánított háborús célok és valódi háborús célok

A folyamatban lévő népirtás a vérengzés kezdetén megfogalmazott három háborús cél körül bontakozott ki: "a Hamász felszámolása, a túszok kiszabadítása és annak megakadályozása, hogy Gáza továbbra is fenyegetést jelentsen Izrael biztonságára". Négy hónappal később ismét visszatér, megismételve ezeket a célokat, és ígéretet téve arra, hogy "a győzelem karnyújtásnyira van tőlünk. Nem évek vagy évtizedek kérdése, hanem hónapoké [10].  Eltekintve a "túszok kiszabadításának" és a "Hamász kiirtásának" céljának ellentmondásosságától, ezeket a háborús célokat lehetetlen elérni.  Mint a gyarmati háborúkban gyakran, a katonák világosabban fogalmaznak, ahogyan Daniel Hagari, az izraeli hadsereg szóvivője 2024. június 19-én a televízióban kijelentette: "A Hamász egy ideológia, egy ideológiát nem lehet felszámolni. Azt mondani, hogy eltüntetjük a Hamászt, füstszórás a közvélemény szemébe [11].

A háborús célok 2024. szeptember 17-i hivatalos kiterjesztése ugyanilyen irreális. Az aznapi közlemény ezt a bővítést a következőképpen jelentette be: "az északi (országrész) lakosainak biztonságos visszatérése az otthonaikba [12]". A háború új célját még ugyanazon a héten az eszközök tekintetében is pontosították: "a Hezbollah két évtized alatt felépített teljes katonai struktúrájának megsemmisítése [13]". Olivier Dujardin, a francia hírszerzési kutatóközpont kutatója és katonai szakértője így értékeli egy ilyen cél realitását: "Nem lehet elpusztítani egy olyan szervezetet, mint a Hezbollah. Még az összes tagjának kiiktatása sem vezetne a megszűnéséhez, mert a létezésének okai és feltételei továbbra is fennállnak. Amikor egy olyan szervezetet veszel célba, mint a Hezbollah, amelynek a forrástól függően 50 000 vagy 100 000 harcosa lehet, és lefejezed a fejeket, hirtelen számtalan sejtjével lesz dolgod, amelyek újraegyesítése időbe telik, de végül megtörténik [...]. Az izraeliek csak időt nyernek néhány hétig vagy hónapig [14].

Netanjahu irreális háborús céljai nem azt jelentik, hogy az izraeli miniszterelnök irracionális. Netanjahu általános lealacsonyítása a valóságtól teljesen elrugaszkodott őrültté nem segít a helyzet megértésében. Netanjahu irreális háborús céljai véleményünk szerint nem többek, mint a valódi háborús céljait leplező paravánok: az egész regionális térkép átrajzolása. Ez a központi háborús cél, amelyet az Egyesült Államok neokonzervatívjaival már régóta osztanak, magában foglalja a Szíriával és Libanonnal való határok újrarajzolását, Jordánia és Egyiptom teljes függőségének Izraeltől való függővé tételét, Irán meghurcolását, a palesztinok tömeges deportálását és Izrael felsőbbrendűségének szerződéses elismerését a régióban.

Egy népirtó háború elemei

Másfél évvel a népirtó háború kezdete után, amelyet úgy hirdettek, hogy csak "néhány hónapig" fog tartani, a háború egyetlen célját sem sikerült elérni. A Hamászt és a Hezbollahot nemhogy nem sikerült kiirtani, de Tel-Aviv kénytelen volt tűzszüneti tárgyalásokat folytatni velük.  Ez a stratégiai kudarc azonban nem vezethet minket arra, hogy alábecsüljük a taktikai győzelmek mértékét, amelyeket a katonai erők példátlan mértékű bevetésével a térségben, az ugyancsak példátlan katonai kiadásokkal és a korlátlanul fenntartott népirtó erőszakkal értek el. A palesztin ellenállási erőkre és a fő ellenállóra, a Hamászra mért csapások súlyosak. Jelentősen és tartósan gyengítik ezeknek az erőknek a katonai cselekvőképességét. Ugyanez vonatkozik a libanoni Hezbollahra is.

Október 7. óta Netanjahu megerősítette, hogy Izrael a régió vezető katonai hatalma. Ez az erőfitogtatás, amely teljesen aránytalan a szemben álló erőkhöz képest, felfoghatatlan anélkül, hogy figyelembe vennénk az október 7-i eseményeknek az izraeli társadalomra, a palesztin népre és tágabb értelemben a régió összes népére gyakorolt hatását. Ez egy kísérlet volt az izraeli hadsereg legyőzhetetlenségének mítoszát visszaállítani, akár népirtás árán is. Izrael nemzetközi megítélése, a túszok élete, az izraeli politikai társadalom belső egyensúlya stb. mind feláldozódott ennek a rövid távú elsődleges érdeknek. Az ár magas. Izrael még soha nem volt ennyire lejáratva a világ közvéleménye szemében. A Dél-afrikai Köztársaság által a Nemzetközi Bírósághoz benyújtott népirtási panaszt gyorsan tizenöt ország támogatta. Egyre több ország ismeri el a palesztin államot, köztük Spanyolország, Írország, Norvégia, Szlovénia és Örményország. A Nemzetközi Büntetőbíróság 2024 novemberében letartóztatási parancsot adott ki Netanjahu és védelmi minisztere ellen, miután háborús bűnökkel kapcsolatos vizsgálatot folytatott. Ezek a tények aláhúzzák, hogy a katonai győzelmet masszív erkölcsi vereség árán érik el, ami hosszú távú.

Izrael taktikai katonai győzelme nem jár együtt politikai győzelemmel. Nem teremtett távolságot a palesztin nép és ellenállási szervezetei, vagy a Hezbollah és Dél-Libanon lakói között. Az izraeli hadsereg totális erőszakának egyik funkciója éppen az volt, hogy ilyen szakadékot hozzon létre. A menekültek visszatérésének képe a gázai és libanoni tűzszünetek idején a teljes kudarcról tanúskodik ezen a téren. A menekültek Hamász- és Hezbollah-zászlókat lengetve térnek haza, hogy a romok között telepedjenek le újra. A nemzeti felszabadító harcok egész története azonban azt mutatja, hogy a katonai győzelmek politikai győzelmek nélkül bizonyosan meggyengíthetik az ellenfelet, de nem győzhetik le, még kevésbé irthatják ki, ahogy Netanjahu állítja.

Az algériai Sétif, Guelma és Kherrata 1945-ös, több tízezer halottat követelő mészárlásait követően például az e bűncselekményt irányító Duval tábornok a következőképpen foglalta össze a helyzetet: "Tíz évre békét adtam nektek; ha Franciaország nem tesz semmit, minden kezdődik elölről, rosszabbul és valószínűleg helyrehozhatatlanul [15]". A tinédzser Kateb Yacine, aki szemtanúja volt ennek az erőszaknak, így magyarázza ennek a hátborzongató látványnak az életére gyakorolt hatását: "1945-ben volt az, amikor humanitáriusságom először szembesült a legszörnyűbb látványossággal. Húsz éves voltam. Soha nem felejtettem el a döbbenetet, amit muszlimok ezreinek könyörtelen lemészárlása miatt éreztem. Ez betonozta be nacionalizmusomat [16]. A gyerekek és tizenévesek, akik most a "népirtás nemzedékét" alkotják, logikusan hasonló hatásokat fognak átélni.  2025 januárjában Anthony Blinken amerikai külügyminiszter már megjegyezte: "Ha [...] nincs hiteles politikai horizont a palesztinok számára, a Hamász - vagy valami más, ugyanolyan megvetendő és veszélyes dolog - vissza fog nőni [...], becsléseink szerint a Hamász majdnem annyi új harcost toborzott, ahányat elvesztett [17]". Hasonló a helyzet természetesen Libanonban a Hezbollah esetében is.

A fordulópont 2025-ben Bassár el-Aszad bukása és Trump hatalomra kerülése két olyan esemény, amely jelentősen megváltoztatta az erőviszonyokat. Az új konfiguráció megszünteti a palesztin és libanoni ellenállás egyik hátsó bázisát, még jobban elszigeteli Iránt, és megszünteti Netanjahu politikai és területi műtéti terveinek minden - akármilyen formális - korlátját. Joggal hiszi, hogy olyan történelmi helyzetben van, amelyre a Nakba óta nem volt példa, és most úgy gondolja, hogy felvállalhatja valódi háborús céljait. Már nem a Hamász "kiirtásáról" van szó, hanem Gáza és Ciszjordánia élhetetlenné tételéről, hogy tömeges elvándorlást idézzen elő. A cél már nem a Tel-Avivtól teljesen függő palesztin közigazgatás felállítása, hanem a gyarmatosítás jelentős felgyorsítása. A cél már nem Libanon déli határainak biztosítása, hanem legalább a Hezbollah lefegyverzésének kikényszerítése és a határok jobbra fordítása. Ugyanez a logika érvényesül Szíriában, ahol a tartós jelenlét célját egy "biztonsági övezet" létrehozásának ürügyén érvényesítik.

Donald Trump február 4-i "Gáza-Riviera" beszéde nem egyszerűen egy megalomániás dühöngése volt. Célja, hogy maximalizmusával sokkoljon, hogy elfogadhatóvá tegye a köztes "megoldásokat", amelyek ugyanolyan elfogadhatatlanok. A tömeges deportálás gondolatát elbagatellizálja azzal, hogy a vitát azokra a feltételekre összpontosítja, amelyek mellett ez megtörténne. A palesztinai és libanoni tűzszünetek megsértése és az izraeli csapatok hosszú távú telepítése Szíriába az első jelei az ezek elérésére irányuló új katonai stratégiának. A teljesség igénye nélkül nézzünk meg néhányat ezek közül a stratégiai tengelyek közül.

 Bashar al-Assad szíriai elnök portréja áll a Baath Párt székházának romjain Bejrút központi részén, Ras el-Nabeh kerületében (AFP).

Az első az amerikai kormány Libanonra gyakorolt politikai és diplomáciai nyomása, amely a Hezbollah lefegyverzése érdekében folytatott izraeli bombázásokkal párosul. A libanoni hadsereg állapotát tekintve ez a lefegyverzés egy védelmi képesség nélküli Libanont jelentene. A második tengely az összes szíriai katonai képesség megsemmisítése, annak ellenére, hogy az új kormány enyhén szólva is békülékeny Tel-Avivval.  Ugyanakkor a biztonsági érvet hozzák fel a tartós biztonsági zóna igazolására. A harmadik tengely természetesen Irán, amelyre a cél az erős nyomásgyakorlás, hogy Teherán pusztán védekező pozícióba vonuljon vissza, és ne támogassa tovább a libanoni és palesztin ellenállást.

Palesztinában, mind a Gázai övezetben, mind Ciszjordániában a háború március 18-i újrakezdésével kezdődött katonai változás a "ütközőzónákról" való beszéd formájában jelenik meg, ami nem más, mint annexió.  A bombázások és az ellenállás vezető tagjainak meggyilkolása, amelyek október 8-a óta a katonai beavatkozás fő formái voltak, átadták helyüket a teljes megszállásnak. Ezzel egyidejűleg folytatódott az életkörülmények, különösen az infrastruktúra (iskolák, egészségügyi létesítmények, templomok stb.) módszeres lerombolása a nem csatolt övezetekben. A cél természetesen a tehetetlenség érzésének beoltása, az erkölcsi leszerelés elterjesztése, a lemondás logikájának előállítása, a száműzetésbe való beleegyezés gyártása. Az izraeli katonai műveletek távolról sem megkülönböztetés nélküliek, hanem éppen ellenkezőleg, a kollektív demoralizáció ezen céljain alapulnak.

E sorok írásakor semmi jele annak, hogy az új stratégia sikeres lenne, annak ellenére, hogy a mindennapi élet Palesztinában rémálommá vált. Már maga az az óvatosság, amellyel az izraeli hadsereg kerüli a közvetlen katonai kapcsolatot a palesztin városokkal, azt jelzi, hogy a Hamász még messze van attól, hogy "kiirtották". A palesztinok remélt tömeges lázadása az ellenállási szervezetek ellen nem következett be. A szomszédos országokkal a palesztinok befogadásáról szóló megállapodásról szőtt álmok szertefoszlottak, mivel ezen országok kormányai képtelenek kiállni népük elé, és vállalni a cinkosságot egy ilyen deportálásban. Libanonban a Hezbollah, amely jelentősen meggyengült, de továbbra is az ország fő katonai ereje, teljes mértékben elutasította a lefegyverzés gondolatát. Ugyanezen okok miatt utasították el az USA azon kísérleteit, hogy rávegyék Szaúd-Arábiát és az Emírségeket a Houthik elleni háború folytatására. Iránban Trump fenyegetései és ultimátumai ellenére tárgyalásokat kezdett Teheránnal, összetörve Netanjahu gyors, totális háborúról szőtt álmait. Még az új szíriai rezsim is kénytelen volt hivatalosan visszalépni bejelentéseitől, miszerint 2026-ban aláírja az Ábrahám-egyezményt Tel-Avivval, olyan erős volt a nép reakciója.

A jelenlegi kilátások messze nem az izraeli stratégiai sikerekről szólnak. Inkább a holtpont és a patthelyzet logikájára emlékeztet.

[1] Hicham Alaoui, Les accords d'Abraham, expression d'une alliance religieuse fondamentaliste, Orient XXI, 2023. október 12. [a szerző pontosítja, hogy elemzése október 7. előtt íródott].

[2] Csak egy másik régió, Délkelet-Ázsia is stratégiai globális csomópont, amely a világ óceánon túli kereskedelmének 40%-át adja. Nem meglepő, hogy egyben az állandó konfrontáció területe is, különösen az Egyesült Államok és Kína között. 

[3]. "Under Pressure: Houthis Target Yemeni Government with Economic Warfare", Middle East Institute, 27/02/2023 [4] "Jemen: a világ legsúlyosabb humanitárius katasztrófája, a válságból kivezető út a felek közötti politikai párbeszédet igényel, mondják magas rangú ENSZ-tisztviselők",

[5] Dépêche AFP du 15-12-2023.

[6] Unicef, Israël-Territoires palestiniens : après le cessez-le-feu, l’incertitude, consultable sur le site de l’UNICEF, https://www.unicef.fr

[7] Vincent Lemire, Le 7 octobre est un tournant radical, La Chronique, magazine d’Amnesty International du 7-10-2024.

[8] Isabelle Mandraud, En Israël, une émigration sans précédent, Le Monde du 28 janvier 2025.

[9]. « En Israël, une “fuite des cerveaux” massive en 2024 », Courrier International du 2 janvier 2025.

[10] Conférence de presse de Benjamin Netanyahou, Dépêche AFP du 7 février 2024.

[11] Dépêche AFP du 19 juin 2024.

[12] « «Le retour des habitants du nord d’Israël, nouveau but de guerre pour Netanyahou », Communiqué du bureau du premier ministre, AFP du 17 septembre.

[13]Ghazal Golshiri et Hélène Sallon, L’embarras de l’Iran face à l’offensive israélienne contre le Hezbollah, Le Monde du 25 septembre 2024.

[14] « Israël rêve d’un « nouveau Moyen-Orient », mais à quelle réalité se heurtera-t-il ? », The Conversation du 29 octobre 2024.

[15] Lettre du général Duval au gouvernement français du 16 mai 1945, cité dans Guy Pervillé, La guerre d’Algérie, PUF, Paris, 2021, p. 34.

[16] Boucif Mekhaled, Entretien avec Kateb Yacine du 21 juillet 1984, dans Chronique d’un massacre, 8 mai 1945, Paris, Édition Syros, 1995.

[17] Le Monde du 14 janvier 2025.

Közzéve: https://investigaction.net/palestine-et-moyen-orient-buts-officiels-de-guerre-et-buts-reels/ 2025. május 12.

Forrás: Saïd Bouamama blogja