Minél inkább háttérbe szorul a dolgozók intézményesített hatalma, annál erőteljesebb a kizsákmányolás. Mára olyan demobilizált osztálytársadalmak alakultak ki, amelyekben a dolgozók alávetett osztályait az ellenérdekelt gazdasági-politikai erők nagyrészt megfosztották a politikai mozgósítás képességétől. Pedig lenne kiút.Miután sok éven keresztül alig kapott figyelmet, az osztályok és az osztálypolitika visszatért a közbeszédbe, és jelentős hullámokat vetett. Szembetűnő ugyanakkor, hogy az 1968-as mozgalmak nyomán elért tudományos és politikai fejlemények nagy része mára feledésbe merült vagy teljesen elveszett.

Az osztályról szóló közbeszéd ebből következően tudományos szempontból gyakran nagyon felületes. Ez nem is meglepő, tekintve, hogy jelenleg még a társadalomtudományok sem rendelkeznek olyan kiérlelt fogalmakkal, amelyekkel megfelelő módon elemezhetővé válnának a huszonegyedik század osztálytársadalmai. Így aztán a szakszerű társadalomértelmezések is újratermelik és visszatükrözik ezt a felszínességet.

Egyrészt minden társadalomban nőnek a vertikális, osztályspecifikus egyenlőtlenségek – mind a globális északon, mind a globális délen. Másrészt a tőke és a munka szembenállására alapozó politikai szervezetek, illetve a szakszervezetek soha nem voltak olyan gyengék 1949 óta, mint jelenleg.

Ez a hiány jobboldali politikai erőknek nyit teret, szívóhatása radikális populista áramlatokat erősít fel, aminek eredményeképpen számos országban nyerik meg maguknak a munkásság jelentős részét.

A jénai osztálykutató munkacsoport[1] ezt a mozgást – első megfogalmazásban – demobilizált osztálytársadalmak[2] kialakulásaként értelmezi. Mindezt szem előtt tartva elérkezett az idő arra, hogy visszatérjünk az osztálykutatáshoz, a megfelelő elméleti-fogalmi és empirikus-elemzési eszközök kidolgozásához.

E kezdeményezésnek azonban csak akkor van értelme, ha a huszonegyedik századi kapitalista társadalmakra jellemző kérdésekből, problémákból és ellentmondásokból indul ki. A rég elfeledett ismereteket – a puszta rekonstrukción túl – olyan módon kell újraalkotni és kibővíteni, hogy jól használható, termékeny elemzési eszközökké váljanak.[3]

1. Kulturális osztályok és szimbolikus küzdelmek

Az a társadalomtudományi vita, amely az osztály mibenlétéről jelenleg is zajlik a német nyelvterületen, jól mutatja, milyen fontos a fogalmak és koncepciók meghatározása. E vitában az osztályokat legszívesebben a hasonló kulturális életvitel elkülöníthető mintázataként határozzák meg, ezzel váltva fel az osztály eredeti jelentését.

Andreas Reckwitz szerepe meghatározó e tekintetben. Reckwitz több írásában is háromharmados társadalom[4] kialakulásáról beszél. Kiindulópontja Helmuth Schelsky „kiegyenlített középrendi társadalma”.[5] Reckwitz ezt a társadalmi valóságnak megfelelő leírásként fogja fel, amely szerinte évtizedek óta „erodálódik”.[6]

Reckwitz szerint ezt felváltotta egy sajátos osztálypolarizáció, fent és lent eltávolodása: „egy nagy kulturális (és közepes vagy nagy gazdasági) tőkével rendelkező osztály és egy egyaránt alacsony kulturális és gazdasági tőkével rendelkező osztály közötti polaritás […]: egyfelől az új középosztály, másfelől az új alsó osztály”.[7] Ezt az osztálypolarizációt szerinte az oktatási expanzió mellett a gazdasági ágazatok átalakulása okozta.

Amíg Reckwitz szerint a páternoszter-hatás[8] az új akadémiai középosztály felemelkedésének kedvezett, az alsó osztályhelyzetbe tartozás mindinkább tartós hátránnyá vált.[9] Az alsó osztályok és a régi középosztályok egy részének hanyatlása három szinten zajlik: egyrészt az iskolai végzettség és a kulturális tőke egyenlőtlen eloszlásának szintjén, amely tartósan hátrányos helyzetben tartja az alacsonyan képzetteket életpályájuk és önértékelésük alakítása során; másrészt az életstílusok „önkulturalizációjának”[10] szintjén, amely az új, akadémiai középosztály tagjait a világhoz és önmagukhoz fűződő kozmopolita viszonyukkal hozzásegíti ahhoz a presztízshez (megbecsültséghez), amely megkülönbözteti őket más osztályoktól, harmadszor pedig a „felértékelés és leértékelés” szintjén, amely az új középosztály tagjait „értékes alanyokká” teszi, az alsó osztályokba tartozókat pedig a „»vesztesek« és »hátrahagyottak«”[11] kultúrájának képviselőivé alakítja.

Kétségtelen, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek szóban forgó kulturalizálódása fontos társadalmi változásokat jelöl, közelebbről megvizsgálva azonban e megközelítés korlátai is hamar nyilvánvalóvá válnak. Reckwitz említi például a vagyoni és jövedelmi piramis csúcsán bekövetkezett változásokat – az uralkodó osztály frakcióinak tagozódását és a gazdasági hatalom politikai hatalommá alakításának képességét –, ám kimarad az elemzéséből a hatalmi elitek szerepe az osztályviszonyok átrendeződésében.

Empirikusan még bizonyításra szorul, hogy életvitelük közös mintázatait, valamint sajátos erőforrásellátottságukat illetően valóban különbözik-e egymástól az alsó osztály, illetve a régi és az új középosztály.[12]

A kulturális osztályok e fogalma – ezen túlmenően – az osztályharcot a megkülönböztetésre és a szimbolikus uralomra redukálja. A mobilizált (azaz politikailag mozgósított) osztályok kérdését pedig teljesen figyelmen kívül hagyja.

E hiányosságok miatt Reckwitz azon elemzők népes táborába sodródik, akik szerint a társadalmi-gazdasági osztálykülönbségeket egy új megosztottság fedi el és írja felül. Az a megosztottság, amely a globalizációpártiakat és a globalizáció kozmopolita kedvezményezettjeit fordítja szembe a közösségelvű csoportokkal és a kommunitáriusokkal, köztük szítva szimbolikus vitákat.

2. Az uralommal szemben kritikus osztályelméletek erőssége

A kulturalista korlátozottságokkal ellentétben érdemes újra megbizonyosodnunk az uralmat bíráló osztályelméletek tényleges erejéről. Ez vezet el az első tézishez:

Első tézis: A rétegződésmodellekkel ellentétben az osztályelméletek olyan oksági mechanizmusokat azonosítanak, amelyek összekötik az „erősek boldogságát” a „gyengék nehézségeivel”.[13]

Öt oksági mechanizmus különösen fontos az osztályok megújított elmélete számára: az egyenértékek szerződéses cseréjén alapuló kizsákmányolás (Karl Marx), az egyenlőtlen cseréből, a gazdaságon kívüli kényszerből és uralomból fakadó túlkizsákmányolás és kisajátítás (Nancy Fraser), a társadalmi elzárkózás (Max Weber), a bürokratikus ellenőrző hatalom (Erik Olin Wright), a közös tulajdon és a közjavak kisajátítása (Rosa Luxemburg, David Harvey, Silvia Federici) és végül, de nem utolsósorban a megkülönböztetés, a fel- és leértékelés (Pierre Bourdieu, Didier Eribon).

A kizsákmányolás kategóriája felhasználható annak megjelenítésére, hogy hogyan működik az uralkodó és az alávetett osztályokat összekötő oksági mechanizmus: általános értelemben a kizsákmányolás az erősek és a gyengék, a gazdagok és a szegények közötti egyenértékűségi viszonylatra utal. Kizsákmányolásról csak akkor beszélhetünk, ha bizonyítható, hogy a gazdagok azért gazdagok, „mert a szegények szegények, azaz a gazdagok a szegények rovására gazdagok”.[14]

A kizsákmányoláson alapuló osztályviszonyok jelentőségének felmutatásához mindenekelőtt arra van szükség, hogy bizonyítsuk: „egyesek sikere és ereje ténylegesen legalább részben más szereplőknek köszönhető, akik cserébe sem elismerést, sem megbecsülést nem kapnak”. Olyan „összekötő elv” bizonyításáról van szó, amely „hidat épít az erősek (vagy magas értéket hordozók) boldogsága és a gyengék (vagy alacsony értéket hordozók) nehézségei között”.[15]

A fent említett oksági mechanizmusok állandóan jelen vannak a kapitalizmus minden változatában. Súlyuk, egymáshoz viszonyított jelentőségük azonban változó a felhalmozás dinamikájától, a társadalmi erőviszonyoktól, a társadalmi konfliktusoktól és a politikai tömbök kialakulásától függően. Egyszerűen fogalmazva, az olyan oksági mechanizmusok, mint a túlkizsákmányolás és a kisajátítás, a megkülönböztetés, a fel- és leértékelés jelentősége attól függ, hogy az alávetett osztályok mennyiben képesek gátat vetni a kapitalista kizsákmányolásnak hatalmi erőforrásaik bevetésével, illetve intézményesített társadalmi és demokratikus jogaik felhasználásával.

A kisajátítás, a túlkizsákmányolás és a társadalmi kirekesztés tehát annál erőteljesebb, minél jobban visszaszorították a munkások intézményesített hatalmát.

Mindez immár átvezet a második tézishez:

Második tézis: A marxi osztályelmélet egyik elfelejtett erőssége, hogy a bérmunka kizsákmányolásával olyan összekötő elvet azonosít, amely a társadalmi változásokat is magyarázni hivatott.

Több mint fél évszázaddal ezelőtt Ralf Dahrendorf pontosan fejezte ki ezt az erősséget:

„Engem egy dolog foglalkoztat: nevezetesen az a figyelemre méltó tény, hogy a társadalmi struktúrák, a legtöbb más struktúrától eltérően, képesek önmagukból létrehozni saját meghaladásuk, megváltoztatásuk elemeit. […] Legalább egy nagyon jelentős szociológus, Karl Marx, az osztályok fogalmát az itt jelzett értelemben használta […]. A réteg egy leíró-rendező fogalom. Az »osztály« fogalma ezzel szemben olyan elemző kategória, amely csak egy osztályelmélet összefüggésében nyerhet értelmet. Az »osztályok« olyan érdekviszonyok körül megszerveződő csoportosulások, amelyek bizonyos strukturális feltételekből erednek, és amelyek a társadalmi konfliktusok résztvevőiként hozzájárulnak a társadalmi struktúrák átalakulásához.”[16]

Első pillantásra úgy tűnhet, mintha ez az érvelés a társadalmi rétegződés elméletéhez nyúlna vissza, amelyet Theodor Geiger dolgozott ki a weimari köztársaság éveiben.[17] Mégsem erről van szó. Dahrendorf alapgondolata nélkülözhetetlen egy modern osztályelmélet számára, ha előbb megszabadítjuk azt történetfilozófiai terhétől.

A társadalmi egyenlőtlenségek puszta leírásához nincsen szükség az osztály fogalmára. Ha a vertikális egyenlőtlenségek minél pontosabb ábrázolása a cél, a rétegződésmodellek vagy a miliőtérképek valószínűleg jobban teljesítenek a marxi osztályelméletnél. A kritikai osztálykoncepciók ereje azon uralmi mechanizmusok feltárásában rejlik, amelyek a modern kapitalista társadalmakban szorosan kapcsolódnak az osztályviszonyokhoz.

Az osztály marxi-kritikai fogalmában rejlő cél a kizsákmányolás és az osztályuralom leküzdése vagy legalábbis megfékezése. Ennélfogva elemzéseiben nem hagyhatja figyelmen kívül az alávetett osztályok érdekeit és az ennek megfelelő átalakulási törekvéseket kifejező társadalmi erőket.

3. A demobilizált osztálytársadalmak kialakulása

Ez tehát egy olyan elemzői igényt fejez ki, amelyet egyelőre nehéz tapasztalatokra váltani, empirikusan igazolni. Ez egy már említett fejleménnyel függ össze:

Harmadik tézis: A kapitalista centrumokban és így Németországban is demobilizált osztálytársadalmak alakultak ki.

Ennek valószínűségét alátámasztandó Göran Therborn svéd társadalomtudós megfontolásaira hivatkozhatunk.[18] Therborn új osztályviszonyok kialakulását elemzi a globalizált világon belül: az általa azonosított átfogó tendencia szerint csökkennek a nemzetállamok közötti társadalmi egyenlőtlenségek, miközben az egyes nemzetállamokon belüli osztályegyenlőtlenségek egyre markánsabbá válnak.

A kis és nagy feltörekvő országok viszonylag gyors gazdasági növekedése, amely lehetővé teszi középosztályaik bővülését, részben a régi metropoliszok alávetett osztályainak rovására megy. A globalizáció fő nyertesei a gazdag elitek, akik még mindig túlnyomórészt a régi centrumokban élnek. Az 1988 és 2008 között elért jövedelemnövekedés 44 százaléka a leggazdagabb öt százalékhoz, közel egyötöde pedig a leggazdagabb egy százalékhoz vándorolt; a feltörekvő országok feltörekvő középosztályai csupán az abszolút növekedés 2-4 százalékából részesülhettek.

A vesztesek, főként a régi centrumok ipari munkássága számára ez egyre inkább megszünteti azt, amit Branko Milanović szerb származású amerikai közgazdász, a Világbank volt elemzője, a vagyonelosztás „helybónuszának” nevez:[19] a gazdag országba születés kiváltsága többé már nem véd meg a társadalmi lecsúszás ellen. Statisztikailag ez kezdetben csak abban mutatkozik meg, hogy az egyenlőtlenség térbeli-helyi összetevője enyhe mértékben változik.

Jóllehet az egyenlőtlenség egyre inkább nemzetközileg, illetve a nemzetállami határokat átszelve (inter- és transznacionálisan) termelődik, az alávetett osztályok politikailag ezt túlnyomórészt még mindig a nemzetállami tartályokon belül kezelik.

Kiemelendő e tekintetben, hogy a globális északon a fejlett kapitalizmusok iparának leépítése (dezindusztrializációja) az ipari munkásosztályok hanyatlásához és hatalmi erőforrásaik elapadásához vezetett. Míg a fejlett kapitalizmusok ipari munkássága mindinkább hanyatló osztályként tekint önmagára, addig a feltörekvő országok bővülő munkásosztályai felemelkedésüket a szélesedő középosztályokon belül képzelik el: itt látják jövőjüket, életük kibontakozásának gyakorlati lehetőségét. Ennek következtében a konfliktusok dinamikája eltolódik egyfelől a képzett, de reményvesztett középosztályok felé, másfelől azon plebejus tömegek irányába, amelyek a munkásság alatt helyezkednek el.

Negyedik tézis: Az egyenlőtlen fejlődésből adódik, hogy még a kapitalista centrumokban is többesszámban kell beszélni a bérmunkások osztályairól.

Therborn észrevételei nem olyan receptek, amelyek minden további nélkül átültethetők lennének a német viszonyokra. Az ipart itt sokkal kevésbé építették le,[20] mint a hasonló európai országokban. Szigorúan véve a bérmunkások és családtagjaik, akik még mindig a társadalom túlnyomó többségét teszik ki, legalább három munkásosztályt alkotnak. Ezek markánsan különböznek egymástól a kizsákmányolás formái, a hatalmi erőforrások és a társadalmi tulajdon feletti rendelkezés, a vállalati hierarchiában és a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyük, valamint ebből adódó munkaerőpiaci esélyeik tekintetében.

Az egyik munkásosztályt magasan képzett alkalmazottak és szakemberek alkotják, akiket a már bemutatott kulturalista színezetű osztályértelmezés megkérdőjelezhetetlenül a társadalmi középhez sorol. Ők még mindig olyan pozíciókat foglalnak el a munkaerőpiacon és az (újra)termelési folyamatban, amelyek lehetővé teszik a számukra – még ha egyénileg is –, hogy strukturális hatalmi erőforrásokat vessenek be a bérek emelése érdekében, illetve a (másodlagos, uralmon alapuló) túlkizsákmányolás és kisajátítás visszaszorítására.

Ezek a társadalom közepe táján elhelyezkedő csoportok nem tekinthetők sem kizsákmányolóknak, sem kizsákmányoltaknak, miközben olyan csoportokat is magukban foglalnak, amelyek egyik tekintetben kizsákmányoltak, más tekintetben pedig maguk is kizsákmányolók. Egy ilyen meghatározásnak köszönhetően egyszeriben érthetővé válik, hogy miért zsugorodnak a számszerűleg még mindig a többséget alkotó munkásosztályok, miközben a „relatív többletnépesség” (más néven „tartaléksereg” vagy „felesleges népesség”) mellett mindenekelőtt éppen a „szakértők” és a „valódi menedzserek” aránya növekszik.[21] Ennek oka, hogy a fejlett kapitalizmusban a hierarchikus nagyvállalatok és állami bürokráciák által foglalkoztatottak ki vannak téve a technológiai és szervezeti változásoknak.

A régi és az új középosztályt alkotó csoportokat (osztályfrakciókat) viszont itt sokkal szűkebben határozom meg, mint a német nyelvterületen bevett kulturalista osztályértelmezés. A társadalmi közép nem alkot olyan középosztályt, amely a bérmunkát végzőket átfogóan integrálná. Az egyetemi végzettségű bérből élők, akik maguk nem zsákmányolják ki mások munkáját, inkább a francia káderekhez hasonlítanak.[22] Ők egy sajátos, egyetemi végzettséggel rendelkező bérmunkásosztály tagjai.

A másik munkásosztályt kék- és fehérgalléros dolgozók, túlnyomórészt középfokú végzettséggel rendelkező alkalmazottak tömegei alkotják, akiket főként beosztott munkakörökben foglalkoztatnak. A dolgozók e széles osztálya a pénzpiaci kapitalizmusban támadás alatt áll, védekező helyzetbe szorult. Szervezeti és intézményi jellegű hatalmi erőforrásaik azonban még mindig elegendőek ahhoz, hogy képesek legyenek korlátok közé szorítani azon veszteségeket, amelyek jövedelmüket, valamint a munka- és életminőségüket fenyegetik.

Cselekvésstratégiáiban és szubjektív irányultságában ez a munkásosztály mindazonáltal elsősorban társadalmi státusza megőrzésében érdekelt. Megmaradt társadalmi tulajdonukat védik a „felülről” és alulról egyaránt rájuk háruló nyomással szemben. Felfelé a pénzügyi kapitalizmus kisajátító, financiális földrabló tendenciájának kell ellent tartaniuk, lefelé a lét- és munkabizonytalanság (prekár) szektorának konkurenciája fenyegeti őket. Védekező alapállásuk táptalaja lehet olyan kizárólagos szolidaritásnak, amely nemcsak a fent lévők, hanem mások és a másság ellen is irányul.

Akik közülük úgy vélik, hogy társadalmilag hanyatló pályán vannak, hajlamosak sérelmeik okozóit konkurenciájukban keresni, neheztelni rájuk emiatt, ellenérzéseiket pedig a versengés leküzdésének eszközeként felhasználni. Mindezt anélkül, hogy effajta magatartásukat természetesnek vagy visszafordíthatatlannak tekintenék.

A harmadik munkásosztály, amely legalább közvetve a bérmunkától függ, az alsó osztályok tagjaiból áll, akiknek alig vannak olyan hatalmi erőforrásaik, amelyekkel közösen befolyásolhatnák helyzetük alakulását. Ezeket az embereket, akiknek egy része bizonytalan (prekár) feltételek mellett foglalkoztatott, egy részük informálisan dolgozik vagy keresetnélküli, az jellemzi, hogy közel állnak a Németországban politikailag a Hartz-törvények révén újraszabályozott rászorult státuszhoz.[23]

E különnemű elemekből összeálló, távolról sem egységes alsóosztály túlélésre összpontosító habitusa jelentősen különbözik a többi munkásosztály kollektív habitusától. Nyersen fogalmazva: a fejlett kapitalista országokban akár a népesség 15 százalékát is kitevő alsó osztályok nem azonosak egy új proletariátussal, mint ahogyan nem azonosak a bizonytalan foglalkoztatástól függő prekariátussal sem, amely más osztályokat és osztályrészeket is magába foglal. Sokkal inkább olyan osztályról van itt szó, amely a társadalmi tulajdon kisajátítása, a társadalmi kirekesztés és az előítéletek által vezérelt megbélyegzés eredményeképpen jön létre.

Nemcsak a társadalmi-gazdasági osztályhelyzet szisztematikus leértékelése határozza meg tehát, hanem társadalmi-térbeli környezetük megvetése is. Képes-e egyáltalán ez az osztály a fennálló viszonyok együttes megváltoztatására irányuló pozitív osztálytudat kialakítására? – ez a kérdés teljességgel nyitott. Ezek az emberek a tőke szempontjából „feleslegesek”, így puszta létükkel is fegyelmező hatást gyakorolnak a többi alávetett osztályra.

A bérből élők semmitől sem félnek jobban, mint hogy becsúsznak a társadalmi megbecsülés és tiszteletreméltóság e küszöbe alá. Ezért sokan közülük inkább a méltatlan, rosszul fizetett, éppen csak elismert keresőtevékenységet is elfogadják, mintsem, hogy munkanélkülivé váljanak.

Ami itt az alsó osztályok példáján világossá válik, a negatív osztályképződés módozataként általánosítható.

Ötödik tézis: Ha nem alakulnak ki mobilizált, azaz mozgósított osztályok, a társadalom struktúrájának, szerveződési módjának megváltozásával versengő osztályok jönnek létre.

Didier Eribon pontosan meghatározta ennek fő okát: amennyiben „az »osztályokat« és az osztályviszonyokat” „száműzték a politikai diskurzusokból, az elméleti és kognitív kategóriákból […], ez nem akadályozza meg azokat, akik az »osztály« szó által megragadni hivatott objektív körülmények között éltek abban, hogy úgy érezzék, kollektíve elárulták őket”.[24]

Olyan társadalmi terek nyílnak meg, amelyekben elsősorban negatív besorolások és értékelések alapján alakulnak ki osztályok. Leegyszerűsítve: amennyiben az alávetett osztályok mindennapi tudatából hiányoznak azon késztetések, amelyek mobilizált kollektívákat, mozgósított közösségeket hozhatnának létre, akkor az osztályviszonyokat a konkurencia, a versengés kezdi szervezni. Ennek eszköze és eredménye a győztesek és vesztesek állandó elkülönítése és állandósuló elkülönülése, valamint a folyamatos fel- és leértékelése csoportoknak más csoportok által. A leértékelés olyan társadalmi helyzetek kialakulásához vezet, amelyek aztán negatívan megkülönböztetik, diszkriminálják azokat, akik e helyzetekbe kerülnek.

Ebben központi szerepet játszik az állam, amely a fejlett kapitalista országokban közvetlenül vagy közvetve a GDP 40-60 százalékát osztja újra. A „társadalmi tulajdon”, az egyéni megélhetést biztosító köztulajdon használatán vagy ennek korlátozásán keresztül az állami tevékenység jelentős befolyást gyakorol a társadalom osztályszerkezetére. A társadalmi tulajdon használatának korlátozása a nagy társadalmi csoportok kollektív leértékelését és megbélyegzését eredményező osztályképződést okoz.

4. Néhány osztályelméleti probléma felvetése

A versengő osztályok jelensége egyúttal a politikai gazdaságtani marxi kritikájára támaszkodó osztályelméletek gyengeségeire is rámutat. A negatív osztályképződést, azaz a kollektív leértékelésen alapuló társadalmi helyzetek és életmódminták kialakulását Marx és az őt követő osztálykoncepciók nem látták előre. Ez legkésőbb akkor bosszulja meg magát, amikor a társadalmi megbecsültség küszöbén vagy az alatt lévő csoportok mellett a bérből élők nagy csoportjai is a kollektív leértékelés tárgyaivá válnak. Márpedig ma pontosan ez a helyzet.

Hatodik tézis: Napjainkban társadalmilag leértékeltnek érzi magát a munkásosztálybeliek többsége, vagyis azon társadalmi csoportok tagjainak nagyobbik része, amely – statisztikailag értelemben – a bérmunkások osztályhelyzeteit tölti be. Ez a probléma legalább részben politikai eredetű.

Az osztályok sohasem egyneműek, egy osztály egésze sohasem cselekszik közösen. Ahhoz, hogy tudatos osztálycselekvésről lehessen szó, azaz – egy tág meghatározás szerint – együttes fellépésről, amely a társadalmi térben elfoglalt közös helyzet javítását célozza, rendkívül sok feltételnek kell teljesülnie. A bérmunkásosztályok alapvetően a cselekvésstratégiák széles skálájával rendelkeznek, amelyek között szerepelhet az antagonisztikus együttműködés is uralkodók és az uraltak közötti, ahogyan a kiváltságok védelmezése is egyes foglalkozási csoportok státuszpolitikáján keresztül.

A forradalomra törő osztálycselekvés csak egy ezek közül, de inkább egy ritka kivétel. Az egyéni cselekvéstől az együttes és szervezett osztálycselekvés felé haladva azt látjuk, hogy minden egyes lépéshez teljesülnie kell egy sor feltételnek.

A bérmunkásosztályok együttes fellépése csakis akkor következik be, ha kialakul a közös tudat, azon oksági mechanizmusok közös tudatosítása, amely összefüggésbe hozza a gazdagokat a szegényekkel, a kizsákmányolókat a kizsákmányoltakkal, az uralkodókat az uralmuknak alávetettekkel. Ezt a meggyőzés olyan szellemi eszközei segíthetik elő, amelyek képesek összekapcsolni a bérmunkásokat politikai képviseletükkel egyszerre racionálisan és morálisan.

Az osztályhelyzetek – eredendően ellentmondásos és ezért többféleképpen értelmezhető – osztályérdekeket alakítanak ki, de nem következik belőlük kötelező politikai irányultság. Még ha nagy társadalmi csoportok osztályokká is szerveződnek (szervezik önmagukat), azaz ha léteznek is olyan kizárólagos társadalmi-érintkezési körök, kommunikációs kapcsolatok és értékorientációk, amelyek lehetővé teszik az osztályérdekek tudatosulását (tudatosítását), nos, még ekkor is a politikai meggyőződések aktív közvetítésére van szükség társadalmi mozgalmak, pártok vagy szakszervezetek által ahhoz, hogy koherens kapcsolatokat lehessen kialakítani egyfelől az osztályhelyzetek, másfelől a szakszervezeti és politikai szervezetek között.

A baloldali és balközép pártok eltávolodása a munkásosztálytól nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy ilyen tátongó képviseleti szakadék nyíljon ki a politikai rendszeren belül.

Csak az osztály szűklátókörű elfelejtése vagy ostoba letagadása magyarázhatja, hogy a politikai baloldal nagy része miért hagyta jórészt figyelmen kívül például azt a sok tekintetben úttörő vitát, ami a teljes munkaidő csökkentéséről, vagy a 28 órás hét bevezetésének lehetőségéről folyt a fém- és villamosenergia-iparban.

Hetedik tézis: A dolgozók e küzdelmeinek visszhangtalansága a baloldali politikai térben megerősíti a bérmunkások egyes csoportjaiban azt a benyomást, hogy a szakszervezetek harci ereje még a gazdasági fellendülés és a rekordméretű foglalkoztatottság idején sem elegendő az igazságtalanságok felszámolásához.

A jobboldal szociális populizmusa olyan talajon virágzik, amelyet éppen ez az érzület táplál. A nemzeti-radikális jobboldal valóságos kihívásokra válaszol egy képzeletbeli lázadással, amely nem aláássa, hanem végső soron éppenhogy megerősíti az uralkodó kapitalista elitek hatalmát. A visszataszítóvá vált globalizációval egy agresszív nacionalizmust szegez szembe, tagadja a globalizáció tényszerűségét és a nemzetközivé válás kényszerűségét, ami számos dolgozóra majdhogynem felszabadítóan hat.

A jobboldali populizmus a növekvő egyenlőtlenséget a szociális kérdés etnicizálására használja fel. Az osztályok és politikai képviseletük küzdelmet vívnak egymással a nagyobb újraelosztásért és emberi méltóságuk elismerésért. A jobboldali populizmus átértelmezi ezt a harcot, és kulturálisan egységes felek összeütközéseként mutatja be azt. Eszerint mindkét oldalon etnikailag homogén közösségek állnak, őslakosok itt, idegenek ott. Ez képezi egy sajátos rasszizmus ideológiai magját, amely mindazonáltal nem használja a rassz fogalmát.

Az efféle ideológiák jellegüket tekintve populisták, amennyiben a társadalomban kitermelődő problémákat egyszerű szembeállításokká alakítják. A korrupt establishmentet szembeállítják egy érintetlen, kulturálisan viszonylag egyöntetű nép képzetével, amelynek akarata egybeesik a populistákéval. Ez a populizmus azért radikálisan jobboldali, mert kulturális antagonizmust feltételez:

Mindenkinek joga van a saját kultúráját élni – mondják –, éljen is mindenki a saját kultúrájában! De, kérem, tegye ezt mindenki ott, ahonnan kultúrája származik! Éljen mindenki kultúrája eredeti otthonában! A kultúrák egymás mellett élése, az olvasztótégely – szól üzenetük – nem működik. A „keveredés” csak meggyengíti az erős kultúrákat. Ha megvalósítanák azt a politikai programot, ami ebben az elképzelésben rejlik, az eredmény elkerülhetetlenül egy apartheid-államokból álló világ lenne.

5. Az osztályok mozgósítása, avagy hogyan mozgósíthatók a demobilizált osztályok

A kortárs jobboldali populizmus tehát olyan mozgalomként jelenik meg, amely a terjeszkedő piaci hatalom kritikáját agresszív nacionalizmussal és rasszista besorolással ötvözi. Ezt a típust emlékezetes módon Polányi Károly írta le.[25]

A populista lázadást azzal lehet megállítani, hogy a versenyeztetésen és leértékelésen alapuló negatív osztályképződést közösségvállaláson és együttes felszabaduláson nyugvó osztálycselekvéssé alakítjuk át.

E szolidaritáson nyugvó emancipatív osztálypolitikához megfelelő tudományos alapokra van szükség. Egyszerre kell elemző módon és pontosan megragadnunk az osztályképződés „összekötő elveit”, valamint az alávetetett osztályok különbségeit. Erre alkalmas a kapitalista földrablás elmélete.

Nyolcadik tézis: A kapitalista földrablás elmélete szempontjából a kapitalista osztályviszonyoknak mindig van egy belső és egy külső oldala.

Számos Marxot követő osztályelmélet komoly hiányossága, hogy nem elemzi kellően a külső, mert kirekesztett oldal viszonyait, kapcsolatait és küzdelmeit. Ezen a földrablás fogalmának segítségével lehet változtatni. A földrablás a kapitalizmust bővülő-kiterjedő rendszerként elemző és bíráló elméletek központi kategóriája. A kapitalista fejlődés összetett belső-külső mozgásként megy végbe. Ez minden esetben a külső belsővé tételét, a külsővé tett területek bevonását, a nem vagy hiányosan áruvá tett külső elfoglalását jelenti.

Az osztályharc ezért nem csupán a kizsákmányolás fokozásáról, korlátozásáról vagy akár megszüntetéséről szól. Az osztályharc minden esetben arra is irányul, hogy elmozdítsa a határokat a társadalom belső-bevonó-bevont és külső-kizáró-kirekesztett területei között, a fizetett és a fizetetlen munka, a kizsákmányolás és a túlkizsákmányolás, illetve a kisajátítás stb. területei között. Ez az alávetett osztályokon belül is feszültségekhez és küzdelmekhez vezet.

Hogy ez mit jelent az osztálypolitikára nézve, a gondoskodási és reprodukciós tevékenységeken szemléltethető. A földrablás fogalmának feminista változatai szerint a kapitalista osztályviszonyok két termelési módot alkotnak – egyrészt áruk és szolgáltatások termelését, másrészt a munkaerőt előállító termelési módot.

Abból kell kiindulnunk, hogy „a test a nők számára a kapitalista társadalomban azt jelentette, amit a gyár a férfi bérmunkások számára: kizsákmányolásuk és ellenállásuk fő helyszínét. […] A női testet ugyanis az állam és a férfiak sajátították ki, és kényszerítették arra, hogy a felhalmozás és a munka újratermelésének eszközeként működjön”.[26] Silvia Federici a boszorkányüldözések történelmi példáján keresztül mutatja be, hogy a szexista és rasszista besorolásokat – amelyek a kapitalista kizsákmányolástól eltérő eredetűek, és ezért saját logikájukat követik – hogyan használják szisztematikusan a társadalmi kirekesztés olyan területének létrehozására, amely áthatja a kapitalista osztályviszonyokat:

„A politikai tanulság […] valóban az, hogy a kapitalizmus társadalmi-gazdasági rendszerként szükségszerűen rá van utalva a rasszizmusra és a szexizmusra. […] A kapitalizmus azzal igazolja és misztifikálja ezeket az ellentmondásokat, hogy becsmérli mindazok »természetét«, akiket kizsákmányol, azaz a nők, a gyarmatosított népek, az Afrikából származó rabszolgák leszármazottai és a gyökereiktől a globalizáció által elszakított migránsok »természetét«”.[27]

Ebből következően nem elégedhetünk meg annyival, hogy az osztályhoz egyszerűen csak hozzáadjuk a rasszalapú, illetve a nemi hovatartozást. Ezeket az uralmi mechanizmusokat és törésvonalakat a maguk öntörvényűségében is meg kell világítani, miközben egyúttal az osztályviszonyokhoz fűződő belső viszonyukban is meg kell őket vizsgálni.

Ugyanez vonatkozik az ökológiai-társadalmi konfliktusokra is. Már most előre látható, hogy az elfogadott éghajlati célok erőteljes nyomást gyakorolnak az autóipar értéktermelési rendszerének gyökeres átalakítására. Az autóiparban foglalkoztatottak érdekeit felvállaló osztálypolitika ezért nem kerülheti el, hogy számításba vegye ezt az ökológiai törésvonalat is.

A gondoskodási munkák tekintetében szintúgy olyan megközelítést kell kidolgozni, amely nemcsak a fizetett jövedelemszerző munkát foglalja magába, hanem minden emberi munkaképességet, beleértve a fizetetlen reproduktív tevékenységeket is. Nem véletlen, hogy éppen ebben az ágazatban alakultak ki olyan szakszervezeti mozgalmak, amelyek kitartóan küzdenek szakmai tevékenységeik társadalmi felértékeléséért. Ezek olyan kezdeményezések, amelyek – akárcsak az IG Metall[28] munkaidő-csökkentésért folytatott erőteljes sztrájkjai – a munkásosztályok mozgósítására irányulnak, annak érdekében, hogy túllépve a versengő osztályokon, mobilizált osztályokká váljanak.

Mindezek mellett azonban nem szabad elfelejtenünk, amit végül a

Kilencedik tézisként kell hangsúlyozni: Az osztály fogalma csak ritkán alkalmas a politikai mozgósításra. A felszabadító osztálypolitikához népszerű politikai kezdeményezésekre van szükség.

Hogy ez hogyan működhet, azt a közelmúltban a #megoszthatalan szövetség (#unteilbar Bündnis)[29] lenyűgözően bemutatta. Negyedmillió ember sikeres mozgósítása az emberi jogok és a szociális kérdések tudatos összekapcsolásán alapult. Példaszerű módon és politikai pártok vezetése nélkül is világossá vált, hogyan nézhet ki egy új társadalmi blokk, amely gátat vet a nemzeti-radikális jobboldal térnyerésének.

Egyelőre bizonytalan, hogy ez a mozgósítás több lesz-e egyszeri fellángolásnál.

Az azonban világossá vált, hogy milyen szerepet játszhatna a felszabadító osztálypolitika egy ilyen szövetségben. Az osztályszolidaritás csak akkor működik megfelelően, ha túllép a nemi és etnikai megosztottságon.

Ahhoz, hogy erkölcsileg hiteles legyen, a közösségvállalást a társadalom leggyengébb, legsérülékenyebb csoportjaival kell kezdenie, beleértve a menekülteket és az új alsó osztályba tartozókat is. És a polarizáció politikai eszközét is felhasználhatja azáltal, hogy megnevezi az átalakulás világos és egyértelmű célját. Az új, demokratikus ökoszocializmus olyan jelszóvá válhat, amely összeköt számos népszerű kezdeményezést egy jobb társadalom víziójában – egy olyan vízióban, amely jól érzékelhetően megkülönbözteti a politikai baloldalt más politikai formációktól.

Címfotó: Pexdeles/Pixabay/ÚE

Eredeti megjelenése: Klaus Dörre (2018): Die Bundesrepublik – eine demobilisierte Klassengesellschaft: Neun Thesen aus dem PKJ. Z.: Zeitschrift Marxistische Erneuerung, 19 (116): 40–50.

Ez az írás magyarul elsőként „Németország demobilizált osztálytársadalma: Az osztályszerkezet jénai kutatócsoportjának kilenc tézise” címmel az Eszmélet folyóiratban jelent meg 2025-ben a lap 36. évfolyamának 143–144. lapszámában. Fordította és jegyzetekkel ellátta: Éber Márk Áron.

Jegyzetek

[1] Az itt csak vázlatosan bemutatott tézisek az osztályszerkezet jénai kutatócsoportjának vitái során születtek. E kutatócsoport mintegy 30 fiatal tudóst, kutatót és diákot ölel fel, célja, hogy hosszú távon hozzájáruljon a kortárs kapitalizmus osztályviszonyainak elemzéséhez. A tézisek – remélhetőleg – egy vita kiindulópontját jelentik. Nem véglegesek, tartalmukért kizárólag a szerzőt terheli a felelősség. E tézisek a Rosa Luxemburg Alapítvány által a jénai Friedrich Schiller Egyetemen (2018. november 9–10.) szervezett „Az osztály újragondolása” című konferencia nyomán születtek. Hosszabb változatuk a konferencia kiértékelésének részeként jelenik meg.

[2] Magyarázatra szorul, hogy mit jelenthet egy osztálytársadalom „demobilizáltsága”. Ez a kifejezés mindenekelőtt az osztálytársadalom gúzsba kötöttségét, megfékezettségét, leszereltségét, lekorlátozottságát, megkötözöttségét, legátoltságát vagy – még erősebb megfogalmazásban – lebénítottságát fejezi ki. A demobilizált itt tehát nem a társadalmi mobilitás hiányára utal, hanem a munkásosztályok politikai mozgósítottságának alacsony fokára. Még pontosabban arra, hogy a munkásosztályok politikai folyamatok eredményeképpen passziváltak. Nem pusztán mozgósítatlanok, vagyis mobilizálatlanok, hanem kifejezetten passzívvá vannak téve: demobilizáltak (a fordító jegyzete).

[3] Klaus Dörre (1957–) 2005-től kezdve kerek húsz éven keresztül volt a jénai Friedrich-Schiller Egyetem professzora, mindenekelőtt a munka-, az ipar- és a gazdaságszociológia területén. 2025 áprilisától a Kasseli Egyetem Fenntarthatósági Kutatóintézetében dolgozik. A jénai osztálykutató munkacsoportot 2025 márciusáig vezette; megjelenés előtt áll könyvük A demobilizált osztálytársadalom: Fogalmak, elmélet, elemzések, politika címmel, amely várhatóan 2025 őszén lát majd napvilágot a Frankfurt am Main-i Campus Kiadónál (a fordító jegyzete).

[4] Andreas Reckwitz (1970–) német szociológus, a berlini Humboldt Egyetem professzora. Koncepciója, a „háromharmados társadalom”, azt jelenti, hogy a (nyugat-)német társadalom a huszadik század hetvenes-nyolcvanas évei óta lényegében három, közel azonos méretű kulturális osztályra tagolódik. Szerinte legfelül az új középosztály, legalul az új alsó osztály, e kettő között pedig a régi középosztály található. Reckwitz hozzáteszi: e kulturális osztálytársadalom tényleges csúcsán a nagyon jelentős tőkét felhalmozó felső osztály helyezkedik el, méretében és arányaiban ez azonban eltörpül a három nagy kulturális osztály mellett. Andreas Reckwitz (2017): Die Gesellschaft der Singularitäten: Zum Strukturwandel der Moderne. Berlin: Suhrkamp Verlag, 274–282. E kifejezés a kétharmados társadalom koncepciójára utal. Ez abban az értelemben használatos, hogy – ugyanebben az időszakban, a hetvenes-nyolcvanas évek óta – a társadalom alsó harmada megközelítette a szegénységi küszöböt vagy az alá csúszott, és kialakult az új alsó osztály vagy másképpen az új szegénység. Ezen belül jellemzővé vált a hosszútávú munkanélküliség, az alulfoglalkoztatottág, a szociális és lakhatási problémák, illetve a prekárius élet- és munkaviszonyok egész sora. A (nyugat-)német jóléti állam ezért már nem képes megfelelő módon integrálni a társadalom egészét, hanem csak annak (felső) kétharmadát (a fordító jegyzete).

[5] A kiegyenlített középrendi társadalom vagy másképpen nivellált középrendi társadalom (nivellierte Mittelstandsgesellschaft) Helmuth Schelsky (1912–1984) német szociológus kifejezése, amellyel a második világháború utáni nyugat-német társadalomfejlődést írta le. Eszerint az ötvenes-hatvanas évekre a kispolgári-középrendi élethelyzet körül kialakult egy széles, stabil, kiegyenlített (nivellált) és egységesedő középosztálybeli társadalom, amely leküzdi a felső és alsó osztályok közötti feszültségeket. E társadalomkép éppen ellentétes a polarizált osztálytársadalmak elképzelésével, ezért máig éles szakmai és politikai viták kereszttüzében áll (a fordító jegyzete).

[6] Reckwitz (2017): 277.

[7] Reckwitz (2017): 277.

[8] A páternoszterhatás és a felvonóhatás egymással összefüggő fogalmak a német szociológiában. A felvonóhatás (Fahrstuhleffekt) Ulrich Beck (1944–2015) német szociológus koncepciója volt: eszerint a második világháborút követően Nyugat-Németországban a jólét általános növekedésének (a jóléti állam kiépítésével, a munkaerőpiac átalakításának, az oktatási rendszer kibővítésének stb.) köszönhetően valamennyi társadalmi csoport egy szinttel feljebb emelkedett, nyolcvanas évekig a felvonó mindenkit megemelt. A páternoszterhatás (Paternostereffekt) ezzel szemben arra hívja fel a figyelmet, hogy a nyolcvanas évektől kezdve mind szembetűnőbbé vált: ez a lift – akárcsak a folyamatosan egy körben járó személyfelvonó, a páternoszter – nemcsak felfelé, hanem lefelé is szállít csoportokat. Míg egyeseket felfelé, másokat lefelé visz, azaz sokkal inkább polarizálta az osztályokat. Reckwitz fogalmaival élve: egyeseket felemel az új középosztályba (és a felsőosztályba), másokat leszállít az új alsóosztályba. Reckwitz (2017): 282–285. (A fordító jegyzete).

[9] Reckwitz (2017): 281.

[10] Reckwitz (2017): 281.

[11] Reckwitz (2017): 284.

[12] Reckwitz (2017): 274.

[13] Luc Boltanski – Ève Chiapello ([1999] 2003): Der neue Geist des Kapitalismus. (Fordította: Michael Tillmann.) Konstanz: UVK Verlag, 398.

[14] Erik Olin Wright (1985): Wo liegt die Mitte der Mittelklasse? Prokla: Zeitschrift für kritische Sozialwissenschaft, 15 (58): 35–62., itt: 38. Kiemelés az eredetiben.

[15] Boltanski–Chiapello (2003): 398.

[16] Ralf Dahrendorf (1957): Soziale Klassen und Klassenkonflikt. Stuttgart: Ferdinand Enke Verlag, VIII.

[17] Theodor Geiger (1891–1952) német származású dán szociológus. A német nép társadalmi rétegződése címmel 1932-ben, Stuttgartban megjelent munkájával a társadalmi rétegződéskutatás egyik alapítójává vált. 1933-ban, Hitler hatalomra jutásakor Dániába, később Svédországba emigrált (a fordító jegyzete).

[18] Göran Therborn (2012): Class in the 21st Century. New Left Review, (78): 5–29. Magyar fordításban: Göran Therborn ([2012] 2013): Osztály a XXI. században. (Fordította: Konok Péter.) Eszmélet, 25 (97): 16–40.

[19] Branko Milanović ([2016] 2016): Die ungleiche Welt: Migration, das Eine Prozent und die Zukunft der Mittelschicht. (Fordította: Stephan Gebauer.) Berlin: Suhrkamp Verlag.

[20] 2018 óta, amikor e sorokat Klaus Dörre papírra vetette, az ipar leépítése Németországban is előre haladt (a fordító jegyzete).

[21] Erik Olin Wright (1997): Class Counts: Comparative Studies in Class Analysis. Cambridge: Cambridge University Press, 532. Nem lévén bevett fordításuk, itt jelzem Erik Olin Wright vonatkozó angol nyelvű terminusainak eredetijeit, illetve fordításaimat: „relative surpluspopulation”: „relatív többletnépesség” (más néven „tartaléksereg” vagy „felesleges népesség”); „experts”: „szakértők”; „proper managers”: „valódi menedzserek”. Ez utóbbit Wright megkülönbözteti az „egyszerű felügyelőktől” („mere supervisors”); a különbség, hogy a valódi menedzserek be vannak vonva a szervezeti döntéshozatalba, míg az egyszerű felügyelők nem vehetnek részt e döntési folyamatokban, noha hatalommal rendelkeznek beosztottjaik felett. Wright (1997): 24. (A fordító jegyzete.)

[22] A káderek (cadres) kifejezés a legpontosabban talán tisztségviselőként, illetve középvezetőként fordítható magyarra. Eredete: a katonai egység állandó állományának tagja, a tiszti keret tagja; tágabb értelemben: az állandó tisztségviselők állományának, a tisztviselők keretének tagja (a fordító jegyzete).

[23] Az ún. „modern munkaerő-piaci szolgáltatásokat” szabályozó négy Hartz-törvény (Hartz I–IV) 2003 és 2005 között lépett hatályba Németországban, több lépésben. Nevét Peter Hartz-ról, a koncepciót 2002-ben kidolgozó bizottság vezetőjéről, a Volkswagen AG igazgatótanácsának volt tagjáról, egykori HR-igazgatójáról kapta. A Hartz-törvények általában, különösen pedig annak negyedik része, a németországi munkaerőpiac rugalmasításának (flexibilizálásának) emblematikus intézkedéssorozata. A negyedik törvény (a Hartz IV) a munkanélküliek és szociálisan rászorultak számára megszabott segélyeket vonta össze és szabályozta igen alacsony szinten. Emiatt magát a segélyt, a segély igénylését és az alsó osztályt is Hartz IV-nek kezdték nevezni köznyelvileg, ami így társadalmi megbélyegzésként, illetve bélyegként (stigmaként) is működésbe lépett (a fordító jegyzete).

[24] Didier Eribon ([2009] 2016): Rückkehr nach Reims. (Fordította: Tobias Haberkorn.) Berlin: Suhrkamp Verlag, 122. Az idézet Fáber Ágoston fordítása a magyar kiadásból: Didier Eribon ([2009] 2024): Visszatérés Reimsbe. (Fordította: Fáber Ágoston.) Budapest: Napvilág Kiadó, 122.

[25] Lényegében fasizmusként. Polányi Károly „kettős mozgásról” kialakított felfogása szerint a piacok kibővítése-bővülése, vagyis a piacosítás és az áruvá tétel (kommodifikáció) előrehaladó folyamata a társadalomból ellenállást, ellenmozgást vált ki. Ez az ellenmozgás azonban nem szükségképpen felszabadító. Polányi Károly ([1936] 1986): A fasizmus lényege. In Polányi Károly: Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom. (Fordította: N. Tóth Zsuzsa, szerkesztette: Berényi Gábor, a bevezetőt írta: Kari Polanyi-Levitt–Marguerite Mendell.) Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 295–337. Valamint: Polányi Károly ([1944] 2004): A nagy átalakulás: Korunk gazdasági és politikai gyökerei. (Fordította: Pap Mária.) Budapest: Napvilág Kiadó. (Második, átdolgozott magyar kiadás.) (A fordító jegyzete.)

[26] Silvia Federici ([2004] 2015): Caliban und die Hexe: Frauen, der Körper und die ursprungliche Akkumulation. (Fordította: Max Henninger.) Wien: Mandelbaum Verlag, 23.

[27] Federici (2015): 25.

[28] IG Metall, azaz Industriegewerkschaft Metall: a vas- és fémipari dolgozók 1949-ben alapított németországi szakszervezete, röviden: a német Vasas (a fordító jegyzete).

[29] A #megoszthatatlan szövetség (#unteilbar Bündnis) egy németországi mozgalmi kezdeményezés volt 2018 októbere és 2022 októbere között, amely a szolidáris, nyitott és szabad társadalomért lépett fel a rasszizmus és a kirekesztés ellen. Mások mellett Berlinben, Drezdában és Erfurtban szerveztek tömeges tiltakozásokat az ellen, hogy politikai jobboldal radikális erői – mindenekelőtt az AfD (Alternative für Deutscland, Alternatívát Németországnak), valamint a Pegida (Patriotische Europäer gegen die Islamisierung des Abendlandes, azaz Európai hazafiak a nyugat iszlamizálódása ellen) – kijátssza egymással szemben a jóléti államot és a migrációt. A szó eredete az ellenállást fejezi ki a divide et impera! vagyis az Oszd meg és uralkodj! hatalmi technikájával szemben (a fordító jegyzete).