Fotó: Nikolaj Buharin

Most fejeztem be Nikolaj Buharin „A finom emberek gazdasági elmélete” című rövid könyvének olvasását. A könyv 1914-ben jelent meg, pontosan 100 évvel ezelőtt. Nagyon jó volt az elképzelése. Buharin, vállalta, hogy válaszol az osztrák iskolának és John Bates Clarknak.

Buharin ezt a munkát 1914-ben fejezte be; ez egy kísérlet volt az osztrák politikai gazdaságtani iskola, főként Eugen von Böhm-Bawerk által képviselt irányzatának kritikai elemzésére. Buharin úgy értelmezi ezt az iskolát, mint a tőkés osztály a részvényszelvény szaggató rétegének társadalmi helyzetét tükröző elméletet, amely a gazdaságot inkább a fogyasztás, mint a termelés szemszögéből szemléli. Ez azonban csupán bevezetés egy alapos elemzéshez, amely a határhasznosság elméletét veti össze a munkaérték-elmélettel – azzal az elmélettel, amely mind a marxizmus, mind a klasszikus közgazdaságtan kiindulópontja volt.

Ez jó ötlet volt, mert ez volt a részvényekböl élő tőkés ideje is, akiknek a preferenciáira úgy tűnt, hogy az új elmélet elsősorban irányul. Ezért szerepel a címben a „finom emberek osztálya”. Összhangban volt a politikai gazdaságtan nem semleges voltáról szóló marxista megközelítéssel is. Volt egy proletár és tudományos politikai gazdaságtan, és voltak más „vulgáris” politikai gazdaságtanok, amelyeket lényegében a burzsoázia hozott létre, hogy kifejezze saját álláspontját és megvédje kiváltságait. És úgy tűnik, hogy egy olyan elmélet, amely a hasznosságra helyezi a hangsúlyt, tökéletesen alkalmas volt erre a célra, különösen a gazdasági hatalom csúcsán lévő „kupon-nyirbálók” esetében.

Ráadásul Buharin úgy döntött, hogy Böhm-Bawerk-et választja támadásra, az osztrák iskola egyik fő alakját (akinek 1910 körül Bécsben tartott előadásait Buharin látogatta), és aki a „Tőke” harmadik kötetének megjelenése után élesen bírálta Marxot. Böhm-Bawerk 1896-ban jelentette meg Marxot bíráló, megsemmisítő könyvét, amelyet „Karl Marx és rendszerének lezárása” címmel fordítottak le angolra.

Buharin tehát úgy döntött, hogy két legyet üt egy csapásra: megmutatja a hasznossági alapú értékfelfogás tudománytalanságát, és visszavág Böhm-Bawerk-nek. A könyv azonban messze elmarad ezektől a céloktól. Ennek két oka van, és kissé paradox módon. A Böhm-Bawerk-írások, amelyeket Buharin extenzíven idéz, legtöbbször annyira absztraktak, ügyetlenek, egyszerűen ostobák („[a kapitalizmusban és a munkamegosztásban] minden termelő csak néhány árucikket állít elő, de ezekből jóval többet, mint amennyire személyes szükségleteihez szüksége van”) vagy érthetetlenek ("amikor az árucikkek ára és egyidejűleg a különböző típusú szükségletek megszűnése úgy helyezkedik el, hogy az adott típuson belül bekövetkező veszteség miatt viszonylag fontosabb szükséglet marad kielégítetlenül, akkor [vagy akkor? ] ha egy pótló példány vételárát más szükségletek kielégítéséből kellene elvonni”; hm?), hogy még a kritika is azzá válik. Valójában sokszor nehéz megérteni, hogy Böhm-Bawerk valójában mit is akar mondani. De aztán ráadásul Buharin saját stílusa is dogmatikus a marxizmus védelmében, és gyakran túlságosan pedáns. Így a két ellenfél szinte kioltja egymást, nem a legnagyobb olvasási örömre.

Egy érdekes ponton, amelyet később a cambridge-i vita is jóval felkapott, Buharin (93. o.) megjegyzi, hogy a tőke értékelése feltételezi a kamatláb ismeretét, amely viszont a tőkeigényesebb folyamatok nagyobb termelékenységéből vélelmezhetően levezethető.

Az ember szinte azt kívánja, hogy a Böhm-Bawerk-féle bontó munkát Marx (aki persze már nem élt) vagy Lenin vállalta volna. Ha az előbbi, akkor nekünk és Böhm-Bawerk-nek is jutott volna irónia; ha az utóbbi, akkor a fanyar megjegyzések. Buharin csak néhány esetben szed össze annyi szarkazmust, hogy kigúnyolja Böhm-Bawerket és az osztrákokat; így (41. o.) egy figyelemre méltó helyen felsorolja Böhm-Bawerk és Menger kedvenc példáit, amelyekkel a kapitalista gazdaságban az árképzést magyarázzák: „az őserdő lakója”, »egy oázis lakói«, »egy elszigetelt földműves«, »hajótöröttek«, »emberek egy ostromlott városban« és az én kedvencem, »rövidlátó egyén egy elszigetelt szigeten«.

Buharin talán túl udvarias, vagy csak nem olyan jó író. Kétségtelen azonban, hogy nagyon olvasott, sőt művelt ember.

Ez utóbbi tény - a könyvben található nagyon sok érdekes pont hiányában - arra késztetett, hogy elgondolkodjam azon a rendkívüli szellemi erőn, amelyet a forradalmak általában a politikai csúcsra juttatnak. Így volt ez az amerikai forradalom esetében is, amikor az olyan értelmiségi figurák, mint Washington, Jefferson, Madison, Adams és Hamilton szinte a semmiből tűntek elő. Igaz volt ez a francia forradalomra is Robespierre, Danton, Marat, Saint-Just. És igaz volt ez az orosz forradalomra is. Azt hiszem, igaz volt ez a kínai forradalomra is (amelynek Maón és Zhou Enlain kívüli vezetőit kevésbé jól ismerem), és valószínűleg igaz volt az iráni forradalomra is.

De visszatérve az orosz vezetőkre: mindannyian rengeteget írtak, rengeteget olvastak, és általában, úgy tűnik, a tudásszintjük messze meghaladta kortárs társaikét (a nem forradalmi vezetőkét), és még azokét is, akik ma uralkodnak rajtunk. Milyen történelmi könyveket, vagy polémikus értekezéseket és esszéket írtak a jelenlegi elnökök és miniszterelnökök, nem is beszélve a királyokról és királynőkről? Obama „Álmok apámtól” című könyve kivétel, de ez is kivétel, mert Obama sem azóta, sem azelőtt nem írt semmi érdemlegeset. De a többiek sem írtak semmi érdemlegeset, és bizonyára még ha a nevüket is adták néhány könyvhöz, ezek a firkálmányok egyrészt lényegtelenek, másrészt gyakran szellemírók (ennél rosszabb kombinációt nehéz találni).

Az októberi forradalmak leendő vezetői szinte egyöntetűen magas rangú értelmiségiek voltak. Gondoljunk csak a bolsevik Politikai Hivatal összetételére 1919-ben: Lenin, Trockij, Sztálin, Zinovjev, Kamenyev, Buharin, Kalinyin és Krestyánszkij. Lenin és Trockij tucatnyi könyvet és esszét írt (nézze csak meg a listájukat a weben; több oldalasak), némelyik (mint Lenin „A kapitalizmus fejlődése Oroszországban” vagy Trockij „Az elárult forradalom” vagy „Az életem” első osztályú). Trockij persze nagyon éles szemű újságíró és irodalomkritikus is volt. Zinovjev és Kamenyev (látszólag örökre egyesült) kiváló publicisták voltak. Sztálint gúnyolták szándékosan skolasztikus és dogmatikus stílusa miatt, és valóban, írásai gyötrelmesen unalmasak, még akkor is, ha az üzeneteket világosan és szándékoltan egyszerűen közvetíti. Tehát nem egy igényes vígjátékról van szó. De Sztálin kiváló irodalmi, történelmi és katonai ismeretei kétségtelenek, amit nem kisebb ellenlábasa, mint Churchill is elismert.

A probléma azonban az, hogy mindezt az intellektuális erőt gyakran rosszul használták fel, vagy talán éppen kontraproduktív volt, mert a felsőbbrendűség és az arrogancia érzésével ruházta fel a vezetőket, és tévútra vezette őket abban a hitben, hogy puszta intellektuális akaraterővel át lehet szervezni, alulról felfelé át lehet alakítani a társadalmakat. Valójában egyik nagyon okos kollégája, Sztálin volt az, aki végül megölette Buharint. Bármilyen figyelemre méltóak is voltak tehát egyénként, az általuk irányított országok számára nem volt jó, ha vezetők voltak. Jobb nekünk kevésbé művelt vezetőkkel, elismert középszerű vezetőkkel? Talán.

NB. Ezt az esszét 2014-ben írtam. Most azért teszem újra közzé, mert a következő Substack írásomban Leninről 1917-ben (Az állam és a forradalom) és Leninről 1922-ben (Beszéd az Orosz Kommunista Párt (bolsevik) XI. kongresszusán) lesz szó. A Buharin és Lenin darabokat talán együtt kellene olvasni.

Szerzö: //substack.com/@branko2f7">Branko Milanovic2025. április 12.

Forrás: https://branko2f7.substack.com/p/intelligentsia-in-power?utm_source=share&utm_medium=android&r=2cxqch&triedRedirect=true

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó