A háborúskodás lázba jött Európában. Az egész azzal kezdődött, hogy a Trump vezette USA úgy döntött, hogy nem éri meg fizetni az európai fővárosok katonai „védelméért” a potenciális ellenséggel szemben. Trump meg akarja szüntetni, hogy az USA fizesse a NATO finanszírozásának nagy részét és katonai erejét, és véget akar vetni az ukrán-orosz konfliktusnak, hogy az USA imperialista stratégiáját a „nyugati féltekére” és a Csendes-óceánra összpontosíthassa, azzal a céllal, hogy „megfékezze” és gyengítse Kína gazdasági felemelkedését.

Trump stratégiája pánikba ejtette az európai uralkodó eliteket. Hirtelen attól tartanak, hogy Ukrajna veszíteni fog az orosz erőkkel szemben, és nemsokára Putyin Németország határainál lesz, vagy ahogy Keir Starmer brit miniszterelnök és az MI5 egykori vezetője is állítja, „a brit utcákon”.

Bármi is legyen ennek az állítólagos veszélynek a megalapozottsága, az európai katonai és titkosszolgálatok számára megteremtődött a lehetőség, hogy „feljebb tornázzák a tétet” és az úgynevezett „békeosztalék” megszüntetését követeljék, amely a rettegett Szovjetunió bukása után kezdődött, és most megkezdik az újrafegyverkezés folyamatát. Kaja Kallas, az EU külpolitikai vezetője kifejtette az EU külpolitikáját, ahogyan ő látja: „Ha együtt nem vagyunk képesek elég nyomást gyakorolni Moszkvára, akkor hogyan állíthatjuk, hogy le tudjuk győzni Kínát?”.

Az európai kapitalizmus felfegyverzése mellett több érv is felhozható. Bronwen Maddox, a Chatham House, a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó, főként a brit katonai állam nézeteit bemutató „agytröszt” igazgatója azzal az állítással indított , hogy „a »védelemre« fordított kiadások »a legnagyobb közjó a világon«, mert ez szükséges a »demokrácia« fennmaradásához a tekintélyelvű erőkkel szemben. A demokrácia védelmének azonban ára van: "az Egyesült Királyságnak lehet, hogy több kölcsönt kell felvennie, hogy kifizethesse a védelmi kiadásokat, amelyekre oly sürgősen szüksége van.A következő évben és azon túl a politikusoknak arra kell majd felkészülniük, hogy visszanyerjék a pénzt a betegszabadság, nyugdíjak és egészségügyi kiadások csökkentésén keresztül.”. Folytatta: "Ha évtizedekbe telt, hogy felhalmozzuk ezt a kiadást, akkor évtizedekbe telhet, hogy visszafordítsuk”, ezért Nagy-Britanniának tovább kell lépnie. "Starmernek hamarosan meg kell majd neveznie egy dátumot, ameddig az Egyesült Királyság a GDP 2,5 százalékát teljesíti a katonai kiadásokra - és máris kórusban érvelnek amellett, hogy ennek a számnak magasabbnak kell lennie.Végül a politikusoknak meg kell majd győzniük a választókat, hogy lemondjanak a juttatások egy részéről, hogy a védelemért fizethessenek."

Martin Wolf, a Financial Times liberális keynesiánus gazdasági guruja indított:"a védelmi kiadásoknak jelentősen emelkedniük kell.Megjegyzendő, hogy az 1970-es és 1980-as években a védelmi kiadások a brit GDP 5 százaléka, vagy még több volt.Lehet, hogy hosszú távon nem kell ilyen szinten maradnia: a modern Oroszország nem a Szovjetunió.Mégis szükség lehet arra, hogy a kiépítés során ilyen magas legyen, különösen akkor, ha az USA kivonul."

Hogyan fedezzük ezt? „Ha a védelmi kiadások tartósan magasabbak lesznek, az adókat emelni kell, kivéve, ha a kormány képes megtalálni az elég nagy kiadáscsökkentéseket – ami kétséges.” De ne aggódjunk – a harckocsikra, katonákra és rakétákra költött pénz valójában hasznos a gazdaságnak, mondja Wolf. „Az Egyesült Királyság realisztikusan számíthat gazdasági megtérülésre védelmi beruházásaiból. Történelmileg a háborúk voltak az innováció anyjai.” Ezután Izrael és Ukrajna csodálatos példáit hozza fel, amit háborúikból nyertek: „Izrael »startup-gazdasága« a hadseregben kezdődött. Az ukránok pedig forradalmasították a drónháborút.” Nem említi azonban, hogy az innováció milyen emberi árat követel a háborúban. Wolf így folytatja: „A lényeg azonban az, hogy a jelentősebb védelmi kiadásokat ne csak szükségszerűségként és költségként lássuk – bár ez is igaz. Ha helyesen csinálják, egyben gazdasági lehetőség is.” Tehát a háború a megoldás a gazdasági stagnálásra.

Wolf azt kiáltja, hogy Nagy-Britanniának tovább kell lépnie: "Ha az Egyesült Államok többé nem a liberális demokrácia szószólója és védelmezője, akkor az egyetlen potenciálisan elég erős erő ahhoz, hogy betöltse a hiányt, az Európa.Ha az európaiak sikerrel akarnak megbirkózni ezzel a nehéz feladattal, akkor az otthonuk biztosításával kell kezdeniük.Hogy ezt meg tudják-e tenni, az viszont az erőforrásoktól, az időtől, az akarattól és az összetartástól függ. .....Kétségtelen, hogy Európa jelentősen növelheti védelmi kiadásait”. Wolf azzal érvelt, hogy meg kell védenünk a személyes szabadság és a liberális demokrácia dicsőített „európai értékeit”.„Ennek megtétele gazdaságilag költséges és akár veszélyes is lehet, de szükséges... mert »Európában szinte mindenütt« „ötödik oszlopok” vannak”. Végezetül azt mondta, hogy "ha Európa nem mozgósít gyorsan saját védelmében, a liberális demokrácia teljesen megbukhat.Ma egy kicsit olyan érzésem van, mint az 1930-as években.Ezúttal sajnos úgy tűnik, hogy az USA a rossz oldalon áll”.

A „progresszív konzervatív”, az FT rovatvezetője , Janan Ganesh nyersen fogalmazott: "Európának le kell nyesegetnie jóléti államát, hogy hadviselő államot építsen.A szociális kiadások csökkentése nélkül nem lehet megvédeni a kontinenst”. Világossá tette, hogy a dolgozó emberek által a második világháború vége után elért, de az elmúlt 40 évben fokozatosan lefaragott vívmányokat most teljesen el kell törölni. "A küldetés most az, hogy megvédjük Európa életét.Hogyan, ha nem egy kisebb jóléti államon keresztül, hogyan finanszírozzuk a jobban felfegyverzett kontinenst?”. A háború utáni jóléti állam aranykora már nem lehetséges. "Bárki, aki 80 év alatt Európában töltötte az életét, megbocsátható, ha egy óriási (sic!) jóléti államot a dolgok természetes útjánaktekint.Az igazság az, hogy ez furcsa történelmi körülmények terméke volt, amelyek a 20. század második felében uralkodtak, és ma már nem."

Igen, helyes, a dolgozó emberek számára az aranykorban elért nyereségek a kapitalizmusban a normától („furcsa történelmi körülmények”) való kivételek voltak. De most "a nyugdíj- és egészségügyi kötelezettségeket már a jelenlegi védelmi sokk előtt is elég nehéz volt a dolgozó népesség számára teljesíteni.....a kormányoknak szigorúbban kell majd bánniuk az öregekkel.Vagy, ha ez a szavazati súlyuk miatt elképzelhetetlen, akkor a kiadások produktívabb területeire kell majd csapást mérni... Akárhogy is, a jóléti államnak, ahogy eddig ismertük, némileg vissza kell vonulnia: nem annyira, hogy többé ne nevezzük így, de annyira, hogy fájjon”. Ganesh, az igazi konzervatív, az újrafegyverkezést úgy látja, hogy a tőke lehetőséget kap a jóléti és közszolgáltatások szükséges csökkentésére. "A kiadáscsökkentéseket könnyebb eladni a védelem nevében, mint a hatékonyság általános fogalmának nevében.....Mégis, a védelemnek nem ez a célja, és a politikusoknak ragaszkodniuk kell ehhez.A cél a túlélés." Tehát az úgynevezett „liberális kapitalizmusnak” túl kell élnie, és ez azt jelenti, hogy csökkenteni kell a legszegényebbek életszínvonalát, és pénzt kell költeni a háborúra. A jóléti államtól a háborús államig.

Donald Tusk, Lengyelország miniszterelnöke még egy fokozattal feljebb vitte a háborúskodást. Azt mondta, hogy Lengyelországnak „a legmodernebb lehetőségekhez kell nyúlnia, a nukleáris fegyverekkel és a modern nem hagyományos fegyverekkel kapcsolatban is”. Feltételezhetjük, hogy a „nem hagyományos” alatt a vegyi fegyvereket értette? Tusk: „Ezt teljes felelősséggel mondom, nem elég a hagyományos fegyvereket, a leghagyományosabbakat beszerezni”.

Tehát Európában szinte mindenhol a „védelmi” kiadások növelésére és az újrafegyverkezésre szólítanak fel. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke javaslatot tett a Rearm Europe tervre, amelynek célja, hogy akár 800 milliárd eurót is mozgósítson a védelmi kiadások masszív növelésének finanszírozására. „Az újrafegyverkezés korszakát éljük, és Európa készen áll arra, hogy tömegesen növelje védelmi kiadásait, hogy reagáljon a rövid távú sürgős cselekvésre és Ukrajna támogatására, de arra is, hogy hosszú távon nagyobb felelősséget vállaljon saját európai biztonságáért” - mondta az elnökasszony. Egy „vészhelyzeti mentőzáradék” értelmében az EU Bizottsága a fegyverkezési kiadások növelésére fog felszólítani, még akkor is, ha az a meglévő költségvetési szabályokat megszegi. A fel nem használt COVID-alapok (90 milliárd euró) és egy „új eszköz” révén további hitelfelvételek következnek majd, hogy 150 milliárd eurós hitelt nyújtsanak a tagállamoknak a páneurópai képességek - többek között a lég- és rakétavédelem, a tüzérségi rendszerek, a rakéták és lőszerek, a drónok és a drónok elleni rendszerek - közös védelmi beruházásainak finanszírozására. Von der Leyen azt állította, hogy ha az uniós országok átlagosan a GDP 1,5%-ával növelik védelmi kiadásaikat, akkor 650 milliárd euró szabadulhat fel az elkövetkező négy évben. De nem jutna többletforrás beruházásokra, infrastrukturális projektekre vagy közszolgáltatásokra, mert Európának a háborús felkészülésre kell fordítania forrásait.

Ugyanakkor, ahogy az FT fogalmazott, a brit kormány „gyors átmenetet hajt végre a zöldből a csatahajószürkébe, mivel most a technológiával és a gyártással kapcsolatos megközelítésének középpontjába a védelmet helyezi”. Starmer bejelentette, hogy 2027-re a GDP 2,5%-ára emeli a védelmi kiadásokat, és a 2030-as évekre a 3%-os szint elérését tűzte ki célul. Rachel Reeves brit pénzügyminiszter, aki folyamatosan csökkenti a gyermekjóváírásokra, az idősek téli támogatására és a rokkantsági ellátásokra fordított kiadásokat, bejelentette, hogy a munkáspárti kormány új Nemzeti Vagyonalapjának feladatkörét úgy módosítják, hogy az a védelembe fektethessen be. A brit fegyvergyártók kakas a karikában. „Ha eltekintünk a fegyvergyártás etikájától, ami elriasztja a befektetők egy részét, a védelmi iparban mint ipari stratégiában sok a szimpatikus dolog” - mondta egy vezérigazgató.

Németországban az új koalíciós kormány megválasztott kancellárja, Friedrich Merz keresztülvitte a német parlamenten az úgynevezett „költségvetési fék” megszüntetéséről szóló törvényt, amely tiltotta, hogy a német kormányok szigorú korlátokon túlmenően hitelt vegyenek fel, vagy adósságot emeljenek az állami kiadások finanszírozására. Most azonban a katonai hiánykiadások minden mással szemben elsőbbséget élveznek, ez az egyetlen költségvetés, amelynek nincs korlátja. A védelmi kiadásokra vonatkozó célkitűzés eltörpül az éghajlatvédelemre és a sürgősen szükséges infrastruktúrára fordítható hiánykiadások mellett.

Az új német költségvetési csomagnak köszönhetően az éves kormányzati kiadások nagyobbak lesznek, mint a háború utáni Marshall-terv és a német újraegyesítés által az 1990-es évek elején bekövetkezett kiadási boom idején.

Ezzel el is érkeztünk a katonai kiadások melletti gazdasági érvekhez. Képesek-e a katonai kiadások beindítani egy olyan gazdaságot, amely depresszióban ragadt, mint Európa nagy része a 2009-es nagy recesszió vége óta? Egyes keynesiánusok szerint igen. A német fegyvergyártó Rheinmetall szerint a Volkswagen üresen álló osnabrücki gyára első számú jelölt lehet a katonai gyártásra való átállításra. Matthew Klein keynesiánus közgazdász, aki Michael Pettis-el együtt aTrade Wars are Class Wars című könyv társszerzője, így üdvözölte ezt a hírt: "Németország már tankokat épít.Arra bátorítom őket, hogy még sokkal több tankot építsenek”.

A „katonai keynesianizmus” elméletének története van. Ennek egyik változata volt az „állandó fegyverkezési gazdaság” koncepciója, amelyet néhány marxista támogatott, hogy megmagyarázza, miért nem kerültek a nagy gazdaságok depresszióba a második világháború befejezése után, hanem ehelyett egy hosszú, csak enyhe recessziókkal tarkított fellendülésbe léptek, amely egészen az 1974-5-ös nemzetközi visszaesésig tartott. Ezt az „aranykort” csak az állandó katonai kiadásokkal lehetett megmagyarázni, amelyek az aggregált kereslet fenntartását és a teljes foglalkoztatottság fenntartását szolgálták.

A háború utáni fellendülésnek erre az elméletére azonban nincsenek bizonyítékok. Az Egyesült Királyság kormányzati katonai kiadásai a GDP több mint 12%-áról 1952-ben a GDP 7%-ára csökkentek 1960-ban, majd az 1960-as években tovább csökkentek, és az évtized végére 5% körüli értéket értek el. Ennek ellenére a brit gazdaság jobban teljesített, mint azóta bármikor. A fejlett kapitalista országok mindegyikében a védelmi kiadások az 1960-as évek végére a teljes kibocsátás lényegesen kisebb hányadát tették ki, mint az 1950-es évek elején: a koreai háború csúcspontján, 1952-53-ban a GDP 10,2%-áról 1967-re a GDP mindössze 6,5%-ára csökkentek. Ennek ellenére a gazdasági növekedés nagyjából az 1960-as években és az 1970-es évek elején is fennmaradt.

A háború utáni fellendülés nem a keynesi típusú kormányzati fegyverkezési kiadások eredménye volt, hanem a háború utáni nagy gazdaságok által befektetett tőke magas jövedelmezőségi rátájával magyarázható. Ha valami, akkor inkább fordítva történt. Mivel a nagy gazdaságok viszonylag gyorsan növekedtek és a nyereségesség magas volt, a kormányok megengedhették maguknak, hogy a katonai kiadásokat a Szovjetunió - az imperializmus akkori fő ellensége - meggyengítésére és eltiprására irányuló geopolitikai „hidegháborús” céljuk részeként fenntartsák.

A katonai keynesianizmus mindenekelőtt a dolgozó emberek és az emberiség érdekeivel ellentétes. Támogatjuk, hogy a munkahelyteremtés érdekében fegyvereket gyártsunk, hogy embereket ölhessünk? Ez az érv, amelyet gyakran egyes szakszervezeti vezetők is támogatnak, a pénzt az életek elé helyezi. Keynes egyszer azt mondta: „A kormánynak azért kellene fizetnie az embereknek, hogy lyukakat ássanak a földbe, majd betömjék azokat.” Az emberek erre azt válaszolták. „ez hülyeség, miért nem fizetnek az embereknek azért, hogy utakat és iskolákat építsenek?”. Keynes erre azt válaszolta: „Rendben, fizessük őket azért, hogy iskolákat építsenek.A lényeg az, hogy nem számít, mit csinálnak, amíg a kormány munkahelyeket teremt."

Keynes tévedett. Nem mindegy. A keynesiánizmus a gödrök ásását és betömését támogatja, hogy munkahelyeket teremtsen. A katonai keynesianizmus a sírok kiásását és azok holttestekkel való feltöltését szorgalmazza, hogy munkahelyeket teremtsen. Ha nem számít, hogy hogyan teremtünk munkahelyeket, akkor miért nem növeljük drámaian a dohánytermelést és miért nem támogatjuk a függőséget a munkahelyteremtés érdekében? Jelenleg a legtöbb ember ellenezné ezt, mivel az közvetlenül káros az emberek egészségére. A fegyverek (hagyományos és nem hagyományos) gyártása szintén közvetlenül káros. És rengeteg más, társadalmilag hasznos termék és szolgáltatás van, amelyek munkahelyeket és béreket biztosíthatnának a munkavállalóknak (mint például az iskolák és az otthonok).

Az Egyesült Királyság kormányának védelmi minisztere, John Healey nemrégiben ragaszkodott ahhoz, hogy a fegyverkezési költségvetés növelésével „védelmi iparunk az ország gazdasági növekedésének motorjává válna”. Nagyszerű hírek. Healey szerencsétlenségére az Egyesült Királyság fegyveriparának kereskedelmi szövetsége (ADS) becslése szerint az Egyesült Királyságban mintegy 55 000 fegyverexportőr dolgozik, és további 115 000-en a védelmi minisztériumban. Még ha az utóbbit is beleszámítjuk, ez az Egyesült Királyságban foglalkoztatottaknak mindössze 0,5%-a (a részletekért lásd a CAAT Arms to Renewables című tájékoztatóját). Még az Egyesült Államokban is nagyjából ugyanez az arány.

A marxista politikai gazdaságtanban gyakran felmerül egy elméleti kérdés. Arról van szó, hogy a fegyvergyártás értéktermelő-e a kapitalista gazdaságban. A válasz az, hogy a fegyvergyártók számára igen. A fegyvergyártók olyan árukat (fegyvereket) szállítanak, amelyekért a kormány fizet. Az ezeket előállító munka tehát értéket és értéktöbbletet termel. De a gazdaság egészének szintjén a fegyvergyártás nem termel jövőbeli értéket, ugyanúgy, ahogy a pusztán kapitalista fogyasztásra szánt „luxuscikkek”. A fegyvergyártás és a luxuscikkek nem kerülnek vissza a következő termelési folyamatba, sem mint termelési eszközök, sem mint a munkásosztály megélhetési eszközei. A fegyvergyártás, bár a fegyverkapitalisták számára értéktöbbletet termel, nem reproduktív, és így veszélyezteti a tőke reprodukcióját. Ha tehát egy gazdaságban az általános értéktöbblet-termelés növekedése lelassul, és a termelőtőke jövedelmezősége csökkenni kezd, akkor a termelő beruházások számára rendelkezésre álló értéktöbblet csökkentése a katonai kiadásokba való befektetés érdekében károsíthatja a tőkés felhalmozási folyamat „egészségét”.

Az eredmény a tőke jövedelmezőségére gyakorolt hatástól függ. A katonai szektor általában magasabb szerves összetételű tőkével rendelkezik, mint a gazdaság átlaga, mivel csúcstechnológiákat tartalmaz. A fegyverkezési szektor tehát hajlamos lesz lenyomni az átlagos profitrátát. Másrészt, ha az állam által a fegyvergyártás finanszírozására beszedett adók (vagy a civil kiadások csökkentése) magasak, akkor az egyébként a munkához kerülő vagyon a tőkéhez kerülhet, és így növelheti a rendelkezésre álló értéktöbbletet. A katonai kiadások enyhén pozitív hatással lehetnek a profitrátára a fegyverexportáló országokban, de a fegyverimportáló országokban nem. Ez utóbbiakban a katonai kiadások a termelő beruházásokhoz rendelkezésre álló nyereségből vonnak le.

A dolgok nagyobb összefüggésében a fegyverkezési kiadások nem lehetnek meghatározóak a kapitalista gazdaság egészsége szempontjából. Másfelől viszont a totális háború kisegítheti a kapitalizmust a depresszióból és a visszaesésből. A marxista közgazdaságtan egyik fő érve (legalábbis az én verziómban), hogy a kapitalista gazdaságok csak akkor tudnak tartósan talpra állni, ha a gazdaság termelő szektorainak átlagos jövedelmezősége jelentősen megnő. Ehhez pedig a „halott tőke” (múltbeli felhalmozás) értéke kellő mértékben megsemmisüljön.Az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága az USA gazdaságában azért tartott ilyen sokáig, mert a jövedelmezőség az évtized során nem állt helyre. Az amerikai vállalatok profitrátája 1938-ban még mindig kevesebb mint fele volt az 1929-es értéknek. A jövedelmezőség csak a háborús gazdaság beindulásával, 1940-től kezdődően javult.

Tehát nem a „katonai keynesiánizmus” volt az, ami kivezette az USA gazdaságát a Nagy Gazdasági Világválságból - ahogyan azt néhány keynesiánus gondolja. Az USA gazdasági fellendülése a Nagy Gazdasági Világválságból csak a világháború kitörése után kezdődött meg. A beruházások csak 1941-től (Pearl Harbor) indultak be, és a GDP-hez viszonyítva több mint kétszeresét érték el az 1940-es beruházási szintnek. Miért volt ez így? Nos, ez nem a magánszektor beruházásainak fellendülésének eredménye volt. Ami történt, az a kormányzati beruházások és kiadások hatalmas növekedése volt. A magánszektor beruházásai 1940-ben még mindig az 1929-es szint alatt voltak, és a háború alatt tovább csökkentek. Az állami szektor szinte minden beruházást átvett, mivel az erőforrásokat a fegyvergyártásra és egyéb biztonsági intézkedésekre irányították át a teljes háborús gazdaságban.

De vajon a megnövekedett állami beruházások és fogyasztás nem a keynesi ösztönzés egy formája, csak éppen magasabb szinten? Nos, nem. A különbség a fogyasztás folyamatos összeomlásában mutatkozik meg. A háborús gazdaságot úgy fizették ki, hogy korlátozták a munkások lehetőségeit arra, hogy elköltsék a háborús munkából származó jövedelmüket. A háború finanszírozása érdekében kényszertakarékosságot alkalmaztak a háborús kötvények vásárlásával, a fejadagokkal és a megnövekedett adókkal. A kormányzati beruházások a termelés kormányrendelet általi irányítását és tervezését jelentették. A háborús gazdaság nem ösztönözte a magánszektort, hanem a „szabad piacot” és a profitorientált kapitalista befektetéseket váltotta fel. A fogyasztás nem állította helyre a gazdasági növekedést, ahogy azt a keynesiánusok (és azok, akik a válság okát az alulfogyasztásban látják) várták volna; ehelyett elsősorban a tömegpusztító fegyverekbe való beruházás történt.

A háború döntően véget vetett a depressziónak. Az amerikai ipar a háború hatására újjáéledt, és számos ágazat a védelmi célú termelésre orientálódott (például a repülőgépipar és az elektronika) vagy teljesen attól függött (atomenergia). A háború gyors tudományos és technológiai változásai folytatták és felerősítették a nagy gazdasági világválság alatt megkezdett tendenciákat. Mivel a háború az USA kivételével a világ minden jelentős gazdaságát súlyosan megrongálta, az amerikai kapitalizmus 1945 után gazdasági és politikai hegemóniát szerzett.

Guiglelmo Carchedi kifejtette: „Miért okozta a háború a jövedelmezőség ilyen ugrásszerű növekedését az 1940-45 közötti időszakban?A ráta nevezője nemhogy nem emelkedett, hanem csökkent, mert a termelőeszközök fizikai értékcsökkenése nagyobb volt, mint az új beruházásoké.Ugyanakkor a munkanélküliség gyakorlatilag eltűnt.A csökkenő munkanélküliség magasabb béreket tett lehetővé.A magasabb bérek azonban nem csorbították a jövedelmezőséget.Valójában a polgári iparágak hadiiparrá alakítása csökkentette a polgári árukínálatot.A magasabb bérek és a fogyasztási cikkek korlátozott termelése azt jelentette, hogy a munkaerő vásárlóerejét nagymértékben össze kellett szorítani az infláció elkerülése érdekében.Ezt az első általános jövedelemadó bevezetésével, a fogyasztói kiadások visszaszorításával (a fogyasztási hiteleket betiltották) és a fogyasztói megtakarítások ösztönzésével érték el, elsősorban a háborús kötvényekbe való befektetéssel.Következésképpen a munkaerő arra kényszerült, hogy elhalassza a bérek jelentős részének elköltését.Ezzel egyidejűleg a munkaerő kizsákmányolási rátája nőtt.A háborús erőfeszítések lényegében a pusztítás eszközeinek munka által finanszírozott tömeges termelését jelentették."

Hogy foglalja össze Keynes: „Úgy tűnik, politikailag lehetetlen egy kapitalista demokrácia számára, hogy olyan mértékű kiadásokat szervezzen, amelyek szükségesek a nagyszabású kísérletekhez, amelyek bizonyítanák az állításomat - kivéve háborús körülmények között.” The New Republic (idézi P. Renshaw, Journal of Contemporary History 1999 vol. 34 (3) p. 377 -364).

Forrás: https://thenextrecession.wordpress.com/2025/03/22/from-welfare-to-warfare-military-keynesianism/ 2025.03.22.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó