Wolfgang Streeck (2016): How Will Capitalism End? Essays on a Failing System. Verso Books. (Magyar fordításban: Wolfgang Streeck [2018]: A kapitalizmus vége: Tanulmányok egy hanyatló rendszerről. (Ford.: Kepes János.) Budapest: Holnap Kiadó.)
A modern kapitalizmus ezer sebből vérzik. A társadalmi egyenlőtlenségek egyre növekednek, míg a tőkés elit gazdagodása korlátlan. A nemzetállamok újraelosztó mechanizmusai leépültek. A gazdaságpolitika a választók kezéből az államadósságot hitelező pénzügyi szektorhoz került, a demokrácia és a kapitalizmus szövetsége megtört. Az egymást követő válságok folyamatos kiigazításokat várnak el és bár a kapitalizmus eddig kitartott, a messiásként várt gazdasági fellendülés nem jött el. Wolfang Streeck szerint a rendszer belső ellentmondásai mára már fenntarthatatlanok. A rendszer hanyatlik és nincsen alternatíva az alagút végén.

A modern kapitalizmus története a válságok története. Az 1970-es évektől kezdve szinte minden évtizedben egyre súlyosabb krízisek rázták meg a rendszert. Eddig a kapitalizmusnak mindig sikerült megoldást találnia ezekre a kihívásokra, de mára a kiigazítások által formált ellentmondások állandósultak, az egyensúlytalanság lett az új norma.

A 2008-as világválság óta látszik, hogy a neoliberális gazdaságpolitika által hirdetett reformok eredménytelennek bizonyultak a rendszer hosszú távú stabilitásának fenntartásában. Az azóta eltelt bő másfél évtizedben a társadalmi egyenlőtlenségek mind globális, mind nemzeti szinten növekedtek, amelyet a legutóbbi Covid-19 járvány tovább súlyosbított.

Ez a folyamat nemcsak a legalsó rétegeket érinti, hanem az egész társadalomra negatív hatással van, növelve az elidegenedést és a társadalmi mobilitás hiányát.

Eközben a 20. század végén megindult globalizáció elősegítette a tőke szabad áramlását, amely segítségével a tőkések képesek elkerülni a helyi újraelosztás terheit. A demokratikus államok nem tudják biztosítani állampolgáraik számára az életszínvonal növekedését, ami megrendítette a politikai érdekképviselet intézményét. Az évtizedeken át gyengített nemzetállamok eszköztára nem képes a piac konszolidálására, sőt, az államadósságon keresztül az országok a pénzügyi szektor teljesítményétől függenek. Mindeközben a globalizáció a társadalmat is megváltoztatta.

A hétköznapi ember számára mára már kiderült, hogy a politika nem képes változtatni az életkörülményein, a politikusok korrupt, öncélú játszmái rámutattak arra, hogy nem érdemes az államtól várni a segítséget. Helyette az emberek az egyéni igényeik kielégítését a piactól várják, amely így behatol a társadalom minden szegletébe. A fejlett államok középosztálya a fogyasztás bűvöletébe esett, az egyéni igények kielégítése fontosabbá vált, mint az újraelosztás képviselete. A tradicionális társadalmi közösségek leépülőben vannak, a helyettük kialakuló csoportok a fogyasztási szokások köré formálódnak. A demokrácia kiürülése a piac mechanizmusainak legkitettebb, szegényebb rétegeket sújtja, akik így képviselet nélkül maradnak. A „nincs más alternatíva” pártjai mellett egyre nagyobb teret kapnak az elitellenes populista pártok, amelyek hangzatos hívószavaikkal a kiábrándultak tömegeit tudják magukhoz csalogatni.

A kapitalizmus vége

Wolfgang Streeck német gazdaságszociológus, a kölni Max Planck Társadalomkutató Intézet nyugalmazott igazgatója. Szakterülete a kapitalizmus ellentmondásainak feltárása és elemzése. 2014-ben a New Left Review folyóiratban publikált egy fontos és sokat hivatkozott tanulmányt „Hogyan fog meghalni a kapitalizmus?” címmel.

Ebben az írásában Streeck azt állítja, hogy a kapitalizmus legitimitását adó három pillér – a társadalmi egyenlőség, a pénzügyi stabilitás és a gazdasági növekedés – mind válságban van.

A demokratikus kapitalizmus szövetsége felbomlott, elhozva a „poszt-demokrácia” korát, ahol a kapitalizmus legyűrte az összes kollektív képviseleti formát (legyen szó a civil mozgalmakról vagy magáról a politikáról), amely képes lenne egy új megoldást mutatni.

A 2014-es tanulmányában felvetett témát 2016-ban azonos címmel megjelent könyvében boncolgatja tovább. A Verso Books gondozásában megjelent könyv egy esszégyűjtemény, mely az író 2011 és 2016 közötti írásait foglalja magába. A politikai gazdaságtan elméleti eszköztárát felhasználva ad komplex leírást az elmúlt 70 év válságairól, azok kezeléséről és a kiigazítások során kialakult további ellentmondásokról. A könyv több témát is érint, de kiemelt hangsúlyt fektet a demokratikus kapitalizmus hanyatlására, a kapitalizmus által gerjesztett fogyasztói társadalom közösségtelenségére és a politika tehetetlenségére. Bár mindezt főként az Egyesült Államok példáin keresztül mutatja be, több fejezetet is szentel az Európai Uniós intézmények válságkezelő szerepének, kezdve az Európai Központi Bank által vezényelt európai konszolidációs rendszer leírásától az Európai Észak és Dél közti törésvonalakon át az euró mint valuta szerepéig.

A 11 esszéből álló gyűjtemény nem csupán átfogó képet ad az érdeklődő, de nem szakmabeli olvasónak, de a kutatóknak és szakmabelieknek is fontos üzeneteket tartogat magában. Streeck több fejezetet szentel annak, hogy feltárja: a tudományos szféra hogyan járulhat hozzá a kapitalizmus ellentmondásainak feltárásához és a hanyatlás okozta egyenlőtlenségek tudatosításához.

A kritikai elemzés szükségessége

A könyv egyik központi eleme a kapitalizmus kritikus vizsgálata. Ahhoz, hogy feltárhassuk a kapitalizmus ellentmondásait, először definiálnunk kell azokat az alapelveket, amelyek mentén górcső alá vesszük a gazdasági rendszer jellemzőit. Az 1980-as évektől kezdve egyre inkább a “piacgazdaság” fogalmát alkalmazzák a “kapitalizmus” helyett, ami a piacot egyfajta önálló szabályrendszerrel és mintázattal rendelkező gazdasági entitásként kezeli.

A politika és a gazdaság hermetikus elkülönítése a tudományos és a nyilvános diskurzusban elhomályosítja a kapitalizmus társadalmi és politikai hatásait. Ha azt feltételezzük, hogy a gazdaság belső logikája független az adott helytől, időtől és történelmi kontextustól, akkor a politika (azaz a demokratikusan választott politikai elit) gazdaság feletti kontrollja is megkérdőjeleződik. A kapitalizmus – hívei és kritikusai szerint egyaránt – több, mint piacgazdaság.

Az 20. század főbb teoretikusai, mint például Max Weber, Joseph Schumpeter vagy Polányi Károly, egyetértettek azzal a marxi állítással, miszerint a kapitalista termelési mód nem csupán a gazdasági termelés egy konkrét modellje, hanem egyben társadalmi, politikai berendezkedés is. A kapitalista társadalom egy, a növekedés eszménye köré társadalom, melynek mozgatórugója az anyagi kapzsiságon alapuló állandó növekedés és tőkefelhalmozás ígérete. A rendszeren belül feszültség húzódik a kisszámú, ám annál jelentősebb politikai és gazdasági befolyással rendelkező tőkések és a bizonytalansággal küzdő, de fogyasztásával a rendszert fenntartó többség között.

A két érdekcsoport közötti konfliktusban kulcsfontosságú szerepet tölt be az állam, amely a demokratikus kapitalizmus keretei között egyszerre a társadalmi újraelosztás eszköze és a tőkések vagyonának védelmezője. A kapitalizmus végét sokan, sokszor megjósolták már. Karl Marx többek között rámutatott a túltermelés és az alulfogyasztás következményeire. John Maynard Keynes a túltelített piacok veszélyeire hívta fel a figyelmet. Polányi Károly a piaci mechanizmusok kiterjesztése, a „fiktív árucikkek” áruvá alakítása (kommodifikációja) által okozott társadalmi ellenállást emelte ki. Ezzel szemben Friedrich August von Hayek az állam erejében, a bürokratikus rendszer elburjánzásában látta a kapitalizmus legfőbb ellenségét.

Bár a kapitalizmus még mindig áll, ez nem jelenti azt, hogy a fenti gondolatok nem hordoznak igazságot.

Streeck szerint a piacgazdaság koncepcióját alkalmazó modern közgazdaságtan figyelmen kívül hagyja a kapitalizmus „erkölcsi egyensúlyát”, azaz az igazságosságon és társadalmi egyenlőségen alapuló morális dimenzióját.

Így tehát ahhoz, hogy elemezhessük a kapitalizmust, a politikai gazdaságtan kereteiben kell gondolkodnunk.

A szerző problémája, hogy a kortárs politikai gazdaságtan főárama a kapitalizmus belső ellentmondásainak a feltárása helyett inkább a kapitalizmus típusaira fókuszál. Bár hasznos elemezni a mai rendszer eltérő megjelenési formáit, a társadalmi beágyazottságának különböző válfajait, érdemesebb lenne a rendszer belső logikájának az összeomlására fókuszálni. Streeck nem csak a gazdaságtannal, de a szociológiával szemben is éles kritikákat fogalmaz meg.

Míg a piacgazdaság elemzései emberek széles köreihez eljutnak, Streeck álláspontja szerint a szociológia tudományágként nem képes eredményeit hatékonyan kommunikálni az emberek felé. Ennek több oka is van. Először is, a szociológia nem rendelkezik olyan biztosnak mondható eredményekkel, mint más tudományágak. Ellentétben egy empirikus pszichológiai elemzéssel, ami nagy érdeklődést kelt a mindennapi életüket élő emberek körében is, a szociológia csak egy adott társadalomra és egy adott problémára tud választ adni, nem általános érvényű válaszokat. Nem tud jósolni sem, hiszen feladata nem a jövő megjóslása, hanem az aktuális problémák feltárása és elemzése.

Másodszor, a modern, individuális fogyasztáson alapuló életmódban a társadalommal való foglalkozás, az empátia embertársaink felé nem tartozik a kapitalizmus által támogatott kutatási irányok közé. Streeck a legnagyobb problémát abban látja, hogy a szociológia elfelejtette vagy nem mer hozzányúlni a gazdasági rendszer elemzéséhez. A gazdaságot technikai kérdésként tekinti, egy változónak, aminek a belső rendszere így kimarad a szociológiai elemzésekből. Márpedig a társadalmi egyenlőtlenségek a kapitalizmus elemzésén keresztül tárhatók fel.

A demokratikus kapitalizmus hanyatlása

A 20. század elején a tőkés elit még aggodalommal tekintett a többségi demokrácia térnyerésére, attól tartva, hogy az aláássa a magántulajdon védelmét. Eközben a munkásosztály attól félt, hogy a kapitalizmus a tekintélyelvű rendszerekkel fog szövetségre lépni, támogatva azokat a gazdasági tevékenységeik védelméért cserébe. Erre jó példa a náci Németország liberális autoriter rendszere. Egyrész liberális, mert védte a piacot a demokratikus újraelosztás mechanizmusaitól, másrészt autoriter, mert segítette az efféle mozgalmak letörését.

A második világháborút követő gazdasági fellendülés megadta az alapját a kapitalizmus és a demokrácia szövetségének, megteremtve a jóléti állam alapjait. A John Maynard Keynes brit közgazdász neve által szignózott keynesiánus gazdasági modell vegyes gazdaságot képzelt el, ahol a szabad versenyes piac mellett fontos szerepet játszik az állami beavatkozás. Eszerint az általános egyensúlyt nem a piac láthatatlan keze, hanem a kereslet növelésének biztosítása jelenti. Az állam szerepe a teljes foglalkoztatottság biztosítása, a szociális háló kialakítása, röviden az állampolgárok életszínvonalának javítása, így segítve a kereslet fellendítését.

Az Egyesült Államokban a demokratikus kapitalizmus első évtizedei sikertörténetnek mondhatóak. Az állam biztosította a teljes foglalkoztatottságot, a nehezebb helyzetben lévők megsegítését biztosító szociálpolitikát, az állami nyugdíjat, a minőségi oktatást, a mindenki számára elérhető egészségügyet. Működtek erős kollektív érdekképviselettel rendelkező szakszervezetek, amelyek képesek voltak a jövedelempolitika befolyásolására. Az érdekképviseletek által igényelt béremelkedéseket az állam biztosította, még akkor is, ha ez ellentmondott a szabadpiac elveinek.

A gazdaság növekedésének lassulása azonban megtörte az egyensúlyt. Richard Nixon 1972-es kampányában még jelen volt a keynesiánus jövedelempolitika, azonban az akkortájt kitört inflációs válság bizonytalanságot teremtett. Hála az akkor még erős szakszervezeti érdekképviseletnek és a bérek indexálásának, a bérmunkások kevésbé érezték a válság következményeit. A válság legjobban a befektetőket sújtotta, akik a válság kitörésének okát a munkások és a tőkések közötti újraelosztási konfliktusban látták. A gazdasági növekedés lelassulása, a stagnálás miatt az állam bevételei csökkentek, ami hosszútávú deficittel járt. Az államnak teherré vált a teljes foglalkoztatottság, a jóléti szolgáltatások fenntartása.

A problémára az ekkortájt széleskörű politikai támogatottságot nyerő neoliberális újratervezés tűnt megoldásnak. Ez az új gazdasági modell a piaci mechanizmusok kiterjesztését, az állam szerepének csökkenését hirdette. Az államok hamar rájöttek, hogy ahhoz, hogy fenntartsák a jóléti állam rendszerét, szükségük van arra, hogy még nem létező erőforrásokat vonjanak be a jelenlegi fogyasztásba és elosztásba. Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa egyes országai tömegével kezdtek hiteleket felvenni, hogy fedezni tudják az aktuális kiadásaikat. Bár 1979-re sikerült legyőzni az inflációs krízist, a tömeges hitelek felvétele elfedte az újabb kríziseket. Az inflációs válság tanulságait levonva a gazdasági és politikai vezetők több célt tűztek ki maguk elé.

Először is, hogy el kell engedniük a teljes foglalkoztatottság igényét, ezzel biztosítva a szabad munkaerőt a piac számára egy újabb inflációs válság megjelenésekor. Másodszor, meg kell gyengíteniük az érdekképviseletet végző szervezetek befolyását. A Ronald Reagan és Margaret Thatcher által szignózott neokonzervatív politikai vezetés szisztematikusan leépítette a szakszervezeteket, privatizálta az állami iparágakat, intézményeket. Az államadósság kezelése érdekében leértékelték saját valutáikat, az államháztartási hiány pótlásaként (és a korábbi hitelek kifizetésére) pedig további hiteleket vettek fel.

A feminista mozgalmaknak hála nagyobb tömegében is megjelentek a nők a munkavállalók körében, amely bár üdvözölendő dolog, akkortájt egy könnyen bevonható, szakszervezeti törekvéseket nem támogató munkatömegként tekintettek rájuk. A megnövekedett munkanélküliség megnövelte az igényt a szociális juttatásokra is, amely jelentős kiadásnövekedéssel járt az állam számára. Míg az 1970-es évekig a bérharc főleg a szakszervezetek és az állam között zajlott, a 80-as években ez átkerült a politikai térbe. A választások váltak azzá a fórummá, ahol a bérmunkából élő tömeg felsorakoztathatta igényeit, követelve az állam segítségét a nehéz időkben.

A biztos béremelkedést a politikai ígéretek váltották fel, megjelent az egyéni felelősség toposza. Mindezek ellenére az 1980-as évekre stabilizálni tudták az államadósság kamatlábait és a megszorító intézkedéseknek hála fenn tudták tartani a költségvetési egyensúlyt, ezzel biztosítva egy megnyirbált, de még jelen lévő jóléti rendszert. Az 1990-es évek Amerikájában Bill Clinton került az elnöki pódiumra (1993-2001), aki a költségvetési hiány megoldását a már régóta vágyott gazdasági növekedés serkentésében látta. Ennek ösztönzésére folytatták a pénzügyi szektor Reagan ideje alatt megkezdett erőteljes liberalizálását. A jóléti állam által biztosított társadalmi teherviselés csökkenésével az életszínvonal megtartása az egyénekre hárult. Hála annak, hogy a pénzügyi rendszer bizonyos szabályait eltörölték, a hitelező bankok egyre több, könnyen elérhető hitelt biztosítottak az állampolgárok számára, ezzel fedezvén a családi háztartásban megjelenő hiányt.

Megszületett a „privatizált keynesianizmus”, amelyben már nem az állam vette fel a hiteleket, hanem a lakosság.

Újra feléledt az „amerikai álom”, emberek százezrei vettek fel kölcsönöket lakásvásárlás reményében. Ez az egekig emelte a lakásárakat, ami megadta a lehetőséget a lakással rendelkezőknek, hogy az ingatlanjaik jelzálogosításával gyermekeik oktatására, jövőbeli megélhetésükre vegyenek fel hiteleket. Mindeközben a bérszínvonal stagnált. A pénzügyi szektor és a hitelezők befolyásának növekedésével a rendszer konszolidációjának elsődleges eszközévé a kiadások csökkentése, nem pedig az adókon keresztül történő bevételek növelése vált.

A neoliberális reformok alkalmazásával az Egyesült Államok és Nyugat-Európa a hitelezők malmára hajtotta a válság vizét azáltal, hogy „szilárdan előrébb helyezte az állam hitelezői felé fennálló kereskedelmi szerződéses kötelezettségeit az állampolgárok felé fennálló közpolitikai kötelezettségeivel szemben”. Ez az elköteleződés a világválság után is megmaradt: az alacsony kamatlábak és a piacot támogató jogszabályok az újonnan megemelkedett államadósság kezeléseként születtek meg. A végtelen hitelezés végterméke egy olyan ingatlanpiaci buborék volt, amelyet bár senki nem látott, kirobbanása elkerülhetetlen volt. A 2015-ös The Big Short című film remekül bemutatja, hogyan alakult ki a buborék: a bankok felelőtlenül hiteleztek, ezeket a hiteleket értékpapírokká csomagolták és eladták befektetőknek, akik nem látták a kockázatokat.

Míg az 1970-es évekig a szakszervezetekkel történő tárgyalások, addig később a választások, 2008-ra pedig a pénzügyi intézményekkel történő egyeztetések jelentették a rendszer konszolidációját. A világválság során óriási veszteséget realizált bankok az államoktól követelték, hogy mentsék ki őket; az államok ezt meg is tették, hitelekből. Ezzel az államadósság újra az egekbe szökött, az eddig látott stabilizáció megtorpant.

Egy új konfliktus alakult ki a hitelezők és az állam között. A hitelezőknek szükségük volt az államadósságra, hisz az egy biztos befektetés, abban az esetben, ha az állam képesnek látszik arra, hogy az adósságot fedezni tudja.

Streeck szerint a pénzügyi szervezetek béklyóba verték az államokat, amelyeknek ahhoz, hogy fenn tudjanak maradni, tovább kellett csorbítaniuk a jóléti szolgáltatásaikat. A világválság hatása a bérmunkából élőkön csattant, ezzel végérvényesen tovább növelve az egyenlőtlenségeket.

„A társadalmi igazságosságról szóló népi elképzelések és a piaci igazságossághoz való gazdasági ragaszkodás közötti összeütközés ismét helyszínt váltott, ezúttal a nemzetközi tőkepiacokra és a pénzügyi intézmények és a választók, kormányok, államok és nemzetközi szervezetek között jelenleg zajló összetett versenybe”.

A modern állam tehát igen nehéz helyzetben van. Egyszerre kell támogatnia a profitorientáltság elvén működő gazdasági növekedést és elkerülni az ezáltal keletkezett társadalmi feszültségeket. A gazdagokat nem lehet megadóztatni, hisz az közvetetten kihatna az állami hitelekre, és az ország versenyképességének a megítélésére. A megszorításokat a lakosok vállaira kell helyezni, reménykedve, hogy azok már teljesen apolitikussá és közösség nélkülivé váltak.

Címfotó: Michal Marek – Pexels/ÚE