Sik Domonkos szociológussal Czabán Samu beszélget arról, hogyan lehetne válaszokat adni a modern szenvedésre.
A szenvedés a legprivátabb tapasztalatunk, mégis nagyban meghatározzák a társadalmi körülmények. A félelemre épülő, negatív társadalmi integráció például megágyaz a generalizált szorongásnak, a szenvedés kiüresedése és a tulajdonlás kudarca a depressziónak, az egyének eldologiasodása pedig az addikciónak. Az emberi szenvedést leíró nyelvezet a pszichológiai, biomedikális szakértői nyelvbe kerül át, és nem veszi számításba azok társadalmi okait. A változás lehetősége azonban mindig ott van: még ha egy elidegenedett világba növünk is bele, attól még nem csökken a vágy, hogy értelemteli kapcsolatokat létesítsünk.
Miért üresedik ki a szenvedés?
Minden társadalom kidolgozza a szenvedéshez való viszonyulás különböző módjait. A szenvedés pont ezért nem csupán nyers benyomás vagy testi érzet, megalkotásában társadalmi értelmezési folyamatok is részt vesznek. Ezért is tesz kísérletet Sik Domonkos szociológus arra, hogy a pszichológia ma gyakran felbukkanó kórképeit, például a depressziót vagy a szorongásos zavarokat a kortárs társadalmi környezetben magyarázza. Szerinte ugyanis nagyon sok pszichológiai probléma valójában a kortárs társadalom integrációs zavaraira vezethető vissza.
Míg a régi korokban az emberek szemében a szenvedés az élet természetes velejárója (azaz naturalizált) volt, addig a modernitásban mindez megkérdőjeleződik.
A szenvedés megszüntethető jelenséggé válik, aminek nincs különösebb értelme, inkább az egyén vagy a technológia kudarcának tekintjük. A szenvedés így ma üres, kiüresedik, amit csak a világ birtoklásával és ellenőrzésével lehet elhárítani.
Emellett az is megfigyelhető, hogy a szenvedés egyéni keretbe kerül át, egyfajta személyes teherré is válik, és sokak szemében a végső alkalmatlanságuk bizonyítéka lesz. Így a szenvedés kettős teherré válik, nemcsak önmagában rossz, hanem a magyarázó, értelmet adó keretek nélkül az egyéni sikertelenség érzéseit is magával hozza.
Az értelem egyetlen domináns helyettesítője a modern tulajdonfelfogás. Ez magában foglalja az egyéni cselekvőképesség (ágencia) lehetőségét, ide értve az élvezetek és a szenvedés feletti kontrollt is. Ha van pénzem, utazhatok, pszichológushoz mehetek, jókat ehetek. Mivel azonban a kontroll elérésének lehetősége a tulajdonszerzésért folytatott, másokkal való rivalizáláshoz kapcsolódik, veszélyes helyzet alakul ki. Ha valaki a születés lottóján veszít, és mondjuk szegény sorba születik, vagy csalódik a tulajdon által kínált lehetőségekben, reménytelenné, elszigeteltté és tehetetlenné válhat. Ez pedig egyenes út a depressziós tapasztalat kialakulásához.
A depressziós élményvilág – lehetőségtérből akadálytér
Sik Domonkos a fenomenológiai pszichopatológia eszközeire támaszkodva próbálja összeszedni, miből állnak össze a mai mentális zavarok élménymintázatai. Az átélt élmény vizsgálata szerinte segít abban, hogy univerzálisabb megértésünk legyen az adott szenvedéstapasztalatból. Ez eltér a modern pszichológia tünetalapú, medikalizált keretétől. Hogyan néz ki például a depressziós élményvilág, ha a szenvedő tapasztalataiból próbáljuk azt visszafejteni?
A depressziós számára a világ szerkezete átalakul. Míg a legtöbb embernek a világ lehetőségtér – amiben interakcióba lépve másokkal, képesek vagyunk cselekedni. A depressziós számára a világ az akadályok terévé változik, amiben minden nehéznek tűnik. De megváltozik az időtudata is a depressziós egyénnek. Az időtudat egy ciklikusra és egy lineáris időkomponensre bontható. A napi rutinokba zárva, valahol ugyanaz történik meg velünk minden nap, de közben haladunk is célok felé, változik a világunk. A depressziós számára viszont az idő befagy, a jövő a kilátástalanság miatt leárnyékolódik, miközben a múlt is elveszti a rugalmasságát, a jelenből a hibák kijavíthatatlannak tűnnek.
Ha pedig a múltat és a jövőt is elzárja a reménytelenség, bezáródik az ember az akadályozottnak érzett jelenbe.
Az akadályokból álló világban így az ember elveszti a cselekvőképességét, az „ágencia” érzését. A depressziós élményvilág másik sajátja az interaffektivitás megszűnése, tehát az, hogy más emberek érzéseit nem éljük át, azok nem hatnak ránk. Belépünk egy jókedvű társaságba, mégsem vesszük át a körülöttünk lévők hangulatát.
Sik Domonkos nem állítja, hogy ezek a mintázatok nem jöhettek volna létre mondjuk a középkorban, de átfogó elemzésében bemutatja: az, ahogy az emberek korábbi korokban éltek, sok szempontból csökkentette a depresszió valószínűségét. A középkorban például nincsenek privát terek, az élet egésze közösen zajlik, az emberek nem tudnak úgy lekapcsolódni a többiekről, ahogy egy modern szubjektum. A depressziós tudathoz a fenti dimenzióknak az együttállása szükséges, a középkori életvilágban azonban kevés az esélye, hogy ezek egyszerre álljanak fenn, így nem is tud központi jelenséggé válni. A modernizációban azonban átalakulnak a fenti dimenziók. Az embernek egyre több lehetősége van, és az üdvtörténeti időtudat is átváltozik. Szépen lassan önmagunk kiteljesítése lesz az életünk legnagyobb célja. Miközben, a mai világ azt ígéri, a tulajdon és a pénz segítségével kontrollt tudunk szerezni a boldogságunk felett, ennek az illúziónak a gyakori szétesése könnyen vezethet depressziós élményvilág kialakulásához.
Ahhoz, hogy bárhova beköthetőek legyünk, az is kell, hogy ne kötődjünk senkihez
Az elidegenedés a szociológia központi fogalma, és Sik is hangsúlyozza fontosságát a címadó problémák kialakulásában. A kapitalizmus és a bürokratikus nemzetállam alapja, hogy minden egyén atomként tudjon viselkedni. A rendszer működéséhez szükséges, hogy az ember ne legyen megkötve, és bárhova beilleszthető legyen.
Azonban ahhoz, hogy bárhova beköthetőek legyünk, az is kell, hogy ne kötődjünk senkihez, hogy mindenkitől el legyünk oldva. A mai világ így viszont minimálisra zsugorítja azt a teret, ahol tényleges, értelemteli emberi viszonyaink lehetnek.
Ma ez tulajdonképpen a nukleáris családra és a szűk baráti körünkre korlátozódik.
Minden más kapcsolatunkat szabadon engedjük az elidegenedés számára. A piaci viszonyainkban, a bürokratikus érintkezések során már nem emberként találkozunk másokkal. Ahogy zsugorodik ez a szűk tér, egyre inkább meg is terhelődik. Mindez sokszor tönkreteszi az intimitást, hiszen alig néhány emberi viszonyunk marad, amire ráhelyeződik az értelemteli együttlét megélésének a teljes „terhe”. Ha pedig már ezek sem működnek, mert felbomlanak a családok, és egyre nehezebb kapcsolatokat kialakítani, légüres térbe kerülünk. Sik szerint ezért összességében a modern társadalmi rendszerek egy mindenki számára egyre elviselhetetlenebb életet termelnek újra. A kérdés az, hogy mikor tud ez a széles tömegekben meglévő, az értelemteli kapcsolatok létesítésére irányuló alapvető emberi vágy utat találni a kollektív cselekvéshez, és olyan társadalmi gyakorlatba átfordulni, ami képes változást előidézni. Sik viszont annyiban optimista, hogy úgy gondolja, az ember másokra való ráhangolódásának a képessége kiirthatatlan. Még ha egy elidegenedett világba növünk is bele, annak a vágya, hogy értelemteli kapcsolatokat létesítsünk, nem csökken.
Nem a fájdalom okozása a hatalom eszköze, hanem a fájdalmat csillapító technikák kontrollja
Amikor a szenvedés egy személyközi viszonyba ágyazódik bele, nem lesz üres. Nekünk azonban egyre kevésbé van lehetőségünk a fájdalomcsillapítás transzcendens vagy közösségi eszközeire. Sik így az addikciót mint egyfajta eldologiasodást is ebben a keretben értelmezi. Ilyenkor az ember instrumentálisan használja önmagán az öröm- és fájdalomkezelés technológiáit, ezzel szabályozni próbálja jóllétét. Ilyen gomb az alkohol az automatán (ami itt saját testünk és énünk), aminek túl gyakori nyomkodása jól látható pusztítást végez a magyar társadalomban. Különösen érdekes Sik meglátása, miszerint
a mai hatalom nem a kegyetlenség által, hanem a szakmailag igazolt közöny által okoz fájdalmat.
Miközben a fájdalom transzcendentális értelmezése háttérbe szorul, a szenvedőknek nincs önértelmezési alternatívája, és sokszor hozzáférése sincs a fájdalom csillapításához (mert mondjuk két év eljutni a csípőprotézis-műtétre, miközben már járni sem tud az ember a fájdalomtól).
Sik arra is felhívja a figyelmet, hogy a mai gyakori szorongásos zavarok mögött a modern társadalmak egy sajátos problémája húzódik meg: a negatív integráció. Már nem a remények és a közös célok tartják össze az embereket, hanem a félelmek. Ezt mindenki érezheti magán: telefonunkon folyamatosan érkeznek a hírek természeti katasztrófákról, betegségekről, egészségügyi kockázatokról, háborúkról. Nem a szebb jövő, hanem a romlástól való félelem uralja mindennapjainkat. Ennek következtében az emberek egy olyan világot érzékelnek, amely bizonytalan és barátságtalan, ahol a félelem nemcsak egy-egy konkrét helyzethez kötődik, hanem fokozatosan általánossá válik. Így végül egy mindent átható bizonytalanságérzet, a generalizált szorongás válik az emberek alapvető lelkiállapotává. Itt felmerül a kérdés, hogy mi számolja fel azokat az utópikus horizontokat, amelyek korábban vigaszt vagy értelmet adtak a szenvedésnek. Tulajdonképpen miért nem vagyunk már képesek pozitív jövőképet alkotni?
A társadalmi változások mindig kényszerítettek
Sik szerint az nehezíti a politikai cselekvést, hogy a kollektív tapasztalás lehetősége ma beszűkült. Az információ emellett vég nélkül áramlik, az embereknek azonban nincs idejük narratívákba rendezni, megemészteni őket, és kísérletezni. Nagy közös tapasztalatok híján az „utópia” így csak kis közösségekben tud kialakulni, ezek viszont korlátozottan tudnak társadalmi változást előidézni. Annak, aki ehhez nem fér hozzá, egyetlen lehetősége marad: kilépni a társadalomból. Ezért érezzük azt, hogy a modern társadalmak utópikus energiái kimerültek.
A helyzetet nehezíti, hogy az emberi szenvedést leíró nyelvezet elszakad a társadalmi körülményektől, és a pszichológiai, biomedikális szakértői nyelvbe fogalmazódik át. minden betegségként vagy mentális zavarként jelenik meg, ez a szenvedés tapasztalataink hivatalos fordítása. És ez az, amit a kollektív szolidaritási mező, az állami szakértői intézmények leginkább elismernek. Ha beteg vagy, jár a szabadság. Ha más bajod van, az már „egyéni szociális probléma”. Ezért az emberek több szempontból is kénytelenek ezt az értelmezési keretet használni. Ez viszont azért probléma, mert így minden szenvedéstapasztalat az orvostudomány és a pszichológia hatókörébe kerül, aminek nincs köze a társadalmi viszonyokhoz, így az sem merül fel, hogy ezekre akár közösségi választ is adhatnánk. Sik végső célja ezért, hogy a társadalmi strukturális zavarokat összekösse az egyéni cselekvők által is szenvedésként észlelt tapasztalatokkal.
Ez nemcsak a politikai cselekvés miatt probléma, hanem amiatt is, hogy a terápiás intervenció sem lesz hatékony, ha a szenvedés oka a társadalmi struktúrákra vezethető vissza. A körülmények ilyenkor megmaradnak, a pszichológia csak a tüneteket enyhíti.
Ezért fontos, hogy a társadalmi problémák láthatóbbakká váljanak, és a mentális jólléttel foglalkozó diszciplínáknak fel kell vállalniuk egyfajta szociálismunka-dimenziót is. Ehhez nem elég a pszichológiának változni, az egészségpolitikai és társadalompolitikai szinteken is paradigmaváltásra van szükség, ami nyilván nehéz, amíg az egészségügy a túlélésért küzd.
Sik tehát nem feltétlenül a pszichológiát hibáztatja, vagy a pszichológián kéri számon a palotaforradalmat. Szerinte olyan politikai eszközök kellenek, amelyek segítségével ezeket az intézményeket át tudjuk alakítani. A nyomás jelenleg nagy, és egyre többen érzik a bőrükön, mennyire élhetetlenek a modern életkörülmények. Sik felhívja a figyelmet arra, hogy a társadalmi változások mindig kényszerítettek, és közös szenvedéstapasztalatokból épülnek fel. A beszélgetést Sik azzal zárja, hogy optimista, mert az emberek közötti viszonyokban szinte korlátlan lehetőségek rejlenek.
