Melegh Attila (2023): The Migration Turn and Eastern Europe: A Global Historical Sociological Analysis. London: Palgrave Macmillan.

Mit gondoljunk a migrációról – előnyeiről, hátrányairól, szükségességéről, szükségtelenségéről? Ha pártolom a migrációt, neoliberális vagyok? Ha nem, akkor idegengyűlölő, xenofób? E felkínált identitáspolitikai opciók kínosan szűkösek. Valójában a kérdések efféle feltevését kell megkérdőjelezni.

E leegyszerűsítő kérdések és válaszok a közgondolkodást szétfeszítő szélső álláspontokat tükrözik. Az azonosulás az egyik vagy a másik állásponttal a polarizáció elfogadásáról, belsővé tételéről árulkodik.

Migration Turn and Eastern Europe című könyvében Melegh Attila azt tanácsolja, lépjünk egyet hátra, és próbáljuk meg száműzni a kérdés bináris jellegét gondolkodásunkból. Amennyiben a migráció jelenségét (és a vonatkozó diskurzusokat) egy tágabb folyamat alkotóelemeiként, a társadalmi változás részeiként értelmezzük, fény derül azon mechanizmusokra, amelyek a materiális struktúrák és a diszkurzív formációk közti kölcsönhatásokat irányítják.

Melegh Attila munkája e polarizálódó diszkurzív blokkok létrejöttét mutatja be. A könyv Antonio Gramscitól kölcsönzött kifejezésével e történelmi-politikai tömbök kialakulását. Vagyis azt, hogy

a kétezres évek végén hogyan emelkedett fel a magát progresszívnak tekintő neoliberális blokk hegemóniájával szemben a ma jól ismert jobboldali-populista nacionalista vagy inkább etnicista blokk, és vívta ki a maga ellenhegemóniáját.

Mindezt pedig a migrációval kapcsolatos álláspontokon, attitűdökön és diskurzusokon keresztül szemlélteti, azaz megmutatja, milyen különböző módokon viszonyulhatunk a vándorláshoz, ennek milyen okai vannak, és hogy e különböző viszonyulások milyen különböző politikákban öltenek testet.

Vázlat a történeti diskurzusokról

A legelső és egyben globálisan legjelentősebbnek mondható demográfiai diskurzus Thomas Malthus nevéhez köthető. Hosszú ideig ez volt a népesedési folyamatokról való gondolkodás egyeduralkodó módozata. A malthusianizmus olyannyira átható volt, hogy még hanyatlásában is erős hatást fejtett ki riválisaira: utóbbiaknak nem ritkán a vele való nyílt szembehelyezkedés vagy szakítás szolgált szellemi kiindulópontul.

Malthus elméletének legfőbb állítása, hogy egyensúlyt kell teremteni az erőforrások és a népesség száma közt, előbbi ugyanis számtani, utóbbi viszont mértani haladvány szerint növekszik. Ebből következik, hogy amennyiben egyensúlytalanság alakulna ki, az egyetlen járható út az lesz, hogy a népesedési folyamatok kézben tartása érdekében közvetlenül be kell avatkozni a társadalom újratermelésének folyamataiba.

Malthus tanai futótűzként terjedtek el szerte a világon, ezt pedig a gyarmatok sínylették meg a leginkább. Ez nem utolsósorban azért alakulhatott így, mert Malthus oktatta azon brit tisztviselőket, akiket később kirendeltek a gyarmatokra: gondolatai tehát könnyen tettek szert gyakorlati, népességpolitikai érvényre.

Malthus szelleme – amely végigkísértette a világot és temérdek áldozatot szedett – köszön vissza az ír burgonyavész kérdésének kegyetlen félresöprésében, a hasonló érdektelenséggel kezelt indiai éhínségekben, de még a kínai egykepolitikában is. Mindezek mögött az a megfontolás állt, hogy ott kell beavatkozni – vagy éppenséggel ott nem szükséges beavatkozni –, ahol a népesedési nyomás a legerősebb.

A szegényebb országokban.

Fontos, hogy a kivándorlás ebben az értelmezésben már igen korán pozitív jelenségként tételeződött, nevezetesen a túlnépesedés ellenszereként. A huszadik században pedig mindez már a geopolitikai rend menedzseléséhez kötődött: Malthus hívei rokonszenveztek például Japán és Olaszország expanziós törekvéseivel, mondván, új területekre van szükség a túlnépesedést enyhíteni hivatott „újratelepedés” elősegítése érdekében.

A diskurzusnak végül leáldozott a nyolcvanas évekre – nem meglepő módon, főként morális és emberjogi aggályokból kifolyólag. Helyét részben a már a harmincas években megszületett demográfiai átmenet elmélete vette át, amely közvetlen helyett közvetett beavatkozást sürgetett a társadalmi folyamatokba.

Az elmélet értelmében az írástudatlanság csökkentése, az urbanizáció, a piacosítás és általában véve az életminőség javítása csökkenti a termékenységi és halandósági rátát. Itt egyáltalán nem jelenik meg a félelem a túlnépesedéstől, mivel a társadalmi-gazdasági progresszió elkerülhetetlenül alacsony halandósághoz és születésszámhoz vezet. E két értéket tekintetbe véve az elmélet különböző modernizációs stádiumokat is elkülönít, a felosztás alapján pedig meg lehet állapítani az egyes országok fejlettségi szintjét.

A népességnyomás gondolatának hiányában, és a malthusiánus diskurzussal szemben a kivándorlást ez a felfogás nem kívánt jelenségnek tekinti, miközben a bevándorlással szemben már aggályokat fogalmaz meg. Az eredeti elmélet olajozottan illeszkedik a modernizációs paradigmába (első, második demográfiai átmenet, migrációs átmenet): e felfogásban a nyugati magországok a legfejlettebbek, ezekben ugyanis már lezajlott a demográfiai átmenet; Kelet- és Dél-Európában ezzel szemben az átmenet még nem zárult le (bár előrehaladott fázisban van), míg a globális délen jóformán még el sem kezdődött.

Ami ebből következik:

Annak érdekében, hogy a világ perifériás térségei elérjék az „egészséges” és „kívánatos” demográfiai viselkedést (vagyis az alacsony születésszámot és halandóságot), a nyugati („univerzális”) értékeket, intézményépítést, gazdaságirányítást és társadalmi-politikai berendezkedést kell a magáévá tenniük.

Ezt a két fő diszkurzív mintázatot azért fontos megérteni, mert a ma látható két nagy blokk eszmevilága nagymértékben táplálkozik belőlük. A malthusi érvelés, illetve a demográfiai átmenet elmélete azonban egyik blokkhoz sem rendelhető hozzá kizárólagosan.

Szemléltetésképpen: a Malthus gondolatain alapuló diskurzus erősen befolyásolta a globális munkaerőpiac kialakulását, mivel a migrációt egyrészt elkerülhetetlennek mutatta be, másrészt pozitív jelenségnek értékelte, mely a népességnyomás csökkentésére szolgál. A piac allokációs képességének kibontakoztatása pedig lehetővé tenné a bevándorlók elosztásának megszervezését, megoldását. Ahhoz azonban, hogy ezek a gondolatok máig megmaradhassanak, ki kellett húzni az elmélet „méregfogát”, jelentősen mérsékelni kellett a társadalomba való közvetlen beavatkozás és a represszív születéskorlátozás elvét.

A másik oldalon a bevándorlás okozta nyugtalanság megfigyelése a migrációellenes blokkhoz került. A demográfiai átmenet gyakorlati alkalmazását jelentősen megváltoztatták, egy olyan értelmezést létrehozva, mely a migrációt a társadalmi és gazdasági előmenetel előidézőjeként képzelte el, az eredeti oksági viszonyt megfordítva. Ezen túl, megjelent az elmélet konzervatív jegyeket felmutató párja, a második demográfiai átmenet elmélete is, mely az alacsony termelékenységgel rendelkező, de magas bevándorlású területeket mutatta problematikusnak civilizációs alapon.

Mindkét történelmi-politikai blokk a saját igényeihez igazította tehát e gondolatok és elemeket, beleszőve őket saját értelmezésébe.

Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk a többi, kisebb diskurzustípusról sem (a szocialista modernizáció, a konzervatív, a revitalizációs és a fejlődéspárti beszédrendekről), melyek szintén hatottak a blokkok gondolatvilágára.

Biopolitikai őrjöngés

Van azonban egy közös vonása a könyvben elemzett összes diszkurzív formációnak: biopolitikai jellegük. A biopolitika az állampolgárok biológiai létezésének főként adminisztratív folyamatok általi szabályozását jelenti.

A biopolitikát a kapitalizmus hozta létre, de alkalmazása nem csak a piaci alapú társadalmakra jellemző. A népesség tömegstatisztikái alapján elkülöníti az „érdemeseket” az „érdemtelenektől”, a „hasznosat” a „haszontalantól”. Az állam e tevékenysége óhatatlanul kizáráshoz vezet azáltal, hogy kijelöl egyes csoportokat, melyek létezését és újratermelését célravezetőnek tartja. Ezzel pedig kijelöl olyan csoportokat is, amelyek fennmaradását nem látja támogatandónak.

A kapitalista világrendszer szükségszerű eleme a biopolitikai verseny. A részvétel ebben a kapitalizmus egyik kényszerfeltétele. Ez a versengés egy olyan küzdőtér kialakulásához vezet, amelyben az egyes államok (és vállalatok) demográfiai erőforrásokért versenyeznek.

Ahogyan a verseny kiéleződik, a sóvárgás is egyre növekszik az értékes demográfiai erőforrások iránt. Melegh éleslátón mutat rá, hogy ami ma történik, nem más, mint a biopolitikai verseny elharapózása.

Ennek keretében közömbössé válik a bevándorló kulturális háttere, társadalmi körülményei, alávetett státusza és ami talán a legfontosabb, materiális helyzete. Létrejön a társas-társadalmi kötelékeitől eloldozott, kapcsolataitól, beágyazottságától független „migráns” képzete.

Ezzel egyetemben „a migráció” is mindinkább absztrakt racionális kalkuláció tárgyává válik.

Az olcsó munkaerő elvont, dehumanizált egységeként felfogott „migráns” így egyszerre válik egyfelől egy hatalmas üzlet szükséges alkatrészévé, az óriási profit potenciális erőforrásává és másfelől a kulturális identitásunkat veszélyeztető idegenné, a biztonságunkat bestiális terrorral fenyegető rémmé.

A tőkét nem érdekli az etnikai háttér

A könyv kulcsfogalma „a migráns” (általános és absztrakt kategóriaként), mondhatni, a hiányzó elem a képletből. Létrejötte egybeesik a neoliberalizmus „hosszú menetelésének” nyolcvanas évekbeli nyitányával. Melegh Attila megmutatja, hogy a globális munkaerőpiac kialakításán az olyan nemzetközi szervezetek dolgoztak, mint az Európai Unió, az OECD és a Világbank.

E folyamat „a migránst” egyfelől puszta gazdasági eszközzé redukálta, másfelől, mivel a nyugati országok eddigre a demográfiai átmenet legelőrehaladottabb fázisába kerültek, megjelentek a népességcsökkenés miatt aggodalmak is. Így elképzelhetővé vált a népesség-utánpótlásként felfogott bevándorlás is.

Az eredmény: „a migráns” csak munkaerőként, vendégmunkásként vagy menekültként jelent meg.

A társadalmi kontextus jelentősége elpárolgott a diskurzusból: a gazdasági növekedés és a profit realizálásának imperatívusza minden más szempontot súlytalanná tett. „A migráns” eldologiasodott: egyszerre vált a racionális kalkuláció eszközévé és démoni figurává.

Jól érzékelteti a folyamat gyökerét az a kritikus mozzanat, ami nyomán „a migráció” együttesen jelentette a nemzetközi és a belső vándorlást, a kényszermigrációt és az önkéntes vándorlást. Bevándorlás, kivándorlás, külső mozgás, belső mozgás, motivációk, történeti háttér – minden egyként általános „migrációvá” olvadt.

Mi idézte elő ezt a „kiágyazódást”, „elgyökértelenítést”? Mindenekelőtt a neoliberális globalizáció, a külföldi működőtőke-befektetések felpörgése, a piaci és a migrációs nyitás fokozódása. Mindennek nyomán homályban maradt az elvándorlás oka, a vándorok (javarészt vendégmunkások) társadalmi-gazdasági háttere és indítékai, valamint a vándorlás tényleges iránya.

Ezek az elképzelések és folyamatok a piacpárti és kulturálisan progresszív diszkurzív blokk sajátjai. Ezzel szemben emelkedett fel egy jobboldali-populista ellenhegemónia, amely gondnak látja „a migrációt”, miközben mellőzi a piackritikát. A hangsúly ennél a bevándorló kulturális jellemvonásaira esik, az őslakosoktól mért kulturális távolságára. A hegemón neoliberális blokkot csakis kulturális kérdésekben blokkolja – azaz bírálja és kéri számon.

A piaci nyitás politikái, a piacpártiság, amely – absztrakt kategóriaként – a bevándorlót termeli, valójában így nem kérdőjeleződik meg.

Sőt, közvetett módon az ellenhegemonikus blokk is hozzájárul az absztrahálás folyamatához: retorikailag szüntelen hangoztathatják ugyan az úgynevezett demográfiai nacionalizmust, a valóságban eközben rászorul a vándormunkásokra (titokban és válogatva ugyan, de hívja is).

Összegezve: a magát progresszívnak tekintő neoliberális blokk egy olyan folyamatot termel újra, amely először is kiszakítja a bevándorlót társadalmi viszonyaiból, ezzel áruvá teszi, piaci termékké kommodifikálja, hogy aztán kiágyazva absztrahálja. Hasonlóképpen, a diszkurzív ellenhegemónia tábora sem kívánja beágyazni a bevándorlókat, és végképp nem kívánja megkérdőjelezni a neoliberális hegemónia anyagi alapjait.

Ilyen módon együttesen növelik a feszültséget mindenféle valós megoldási javaslat nélkül.

Ez robbantotta be a globalizáció válságát, amely immár közvetlenül nyomja és brutalizálja mind a vándorló és a nem vándorló népesség sérülékenyebb, kiszolgáltatottabb részét. E két blokk együttesen tol bennünket a biopolitikai és háborús őrjöngés irányába.

Ez az írás először a Mércén jelent meg, 2024. április 8-án. Jelen változat ennek szerkesztett újraközlése.

Címfotó: Bőr Benedek – Wikimedia Commons